Azt írták hajdanán, hogy „az 1973-ban alakult Skorpió együttes valószínűtlenül gyorsan tett szert hírnévre, jellegzetes, kemény stílusa találkozott a publikum igényével, nagyszámú, fanatikus törzsközönséget is sikerült toboroznia”.
Az első szakasz hat évig tartott. Annyi aranylemezzel, ahányan a kvartett tagjai voltak. A zongoránál a Bartók-interpretátornak is elsőrangú Papp Gyula, a gitárnál a – többi közt – „latin” Szűcs Antal Gábor, a dobnál az utóbb „dobbantó” Fekete Gábor, a basszgitárnál pedig az örökké nyüzsgő alapító, Frenreisz Károly.
A négyest aztán felrobbantotta a Dinamit: Papp és Szűcs átment a hetvenes évek végén verbuvált bandába, csakúgy, mint a külföldre szakadt Feketét már 1976-ban felváltó Németh Gábor. Frenreisz nem esett kétségbe; egy másik Papp-pal (Tamással), valamint Tátrai Tiborral trióba tömörült, s a hármas bemutatkozó koncertje után a rockszakírók egyike valósággal ujjongott: „A telt ház előtt a premier fényesen sikerült. Frenreisz Károly újra bebizonyította, hogy a hazai rockélet mindig újításra képes egyénisége.” Más tudósító sem mérte szűken az elismerést: „Szerencsésen találkozott egymással Frenreisz, Tátrai és Papp Tamás. A Budai Ifjúsági Parkban ezrek fogadták első színpadra lépésüket. Az első taktusok felcsendülése után nyilvánvalóvá vált: a megújult Skorpió a hazai rockvilágban egyedülálló zenét játszik.”
Ez igazolta Frenreiszt, aki az idehaza szokatlan felállás kapcsán a Creammel, a Jimi Hendrix Experience-szel, sőt az Emerson, Lake & Palmerrel is példálózott. A fellépéseket illetően később sem volt gond, a színpadra termett zenekarvezető és a gyors kezű Tátrai elvitte a show-t, a fejenként 900 forintos sztárgázsiért játszó muzsikusok garantálták a dinamikát, a tempót, már-már szédítő fordulatszámon pörögtek. Frenreiszt alighanem külön is felajzotta, hogy az Új Skorpió a Metró-klubban is dübörgött (kilencszázért ezerrel) 1980-ban, amikor megjelent a Zene tíz húrra és egy dobra című albuma.
Nekem ez kedves korongom volt, mert ha meghallottam, hogy „de jó lenne, haver, ha leszállnál a csajomról”, máris a klubok és a szabadtéri rendezvények veszélyeire ismertem, s levett a lábamról az is, hogy a levegőbe hasított, mikor történt pontosan a megénekelt affér: „miközben a banda megvadultan nyomta a rock and rollt”.
A kritikusok – enyhén szólva – kevésbé voltak lelkesek. Akadt bírálat, mely „virtuóz kommersznek” minősítette a nagylemezt, azzal a megjegyzéssel, hogy „a szóösszetételnek sajnos csak a második tagja érvényes a szövegekre, amelyek (…) végtelenül leegyszerűsített, a mával szinte semmiféle kapcsolatot nem tartó világot ábrázolnak”. Egy további recenzió még keményebben vágott oda: „A Zene tíz húrra és egy dobosra című opusz kitűnően illusztrálja rock- és popéletünk jelenlegi tanácstalanságát, azt a – talaját és valódi tömegbázisát vesztett – állapotot, amelyet elsősorban a konvenciók tartanak fogva. »Farmergatyám széle, belelóg a vízbe« – énekli Frenreisz a B oldal első számában, s nem kell hozzá nagy fantázia, hogy – játszadozva a szavakkal – feltegyük a költői kérdést: miféle vízbe lóghat bele ma Frenreisz farmergatyája, illetve általában egy farmer, két évtized és legalább két generáció szimbóluma? A válasz kézenfekvő: a könnyűzenei konvenciók állóvizébe.”
De jó lenne, haver, ha leszállnál a triómról! – gondolhatta a szigorú ítészről Frenreisz, aki azóta is egészen jól elbazsevál Tátraival. A „havert” amúgy szerette – mármint a szót –, mert amikor elhagyta az LGT-t, az első Skorpió-számban azt kiáltozta a refrén elején: „Szevasz, haver!” Akkoriban még New Yorkban is vendégszerepelt zenekarával – Koncz Zsuzsa, Kabos László, valamint Koós János társaságában –, s a helyi magyarok lapja azt hirdette: „A Four Seasons Hotelben zajló előadás után pezsgős parti lesz a művészek részvételével a szenzációs Skorpió együttes tánczenéjére. A jegyek ára a partyra 6 dollár, melyben egy pohár pezsgő – vagy más ital – benne foglaltatik.” (Az esztrádra 8 és fél dollár volt a legolcsóbb belépő.)
Azt azért megnéztem volna, amint az öregedő amerikás magyarok diszkréten összebújnak a parketten, és egyszer csak az szól dobhártyát repesztően: "Szomszédom, Álmos úr már este hatkor felborul..."
