Tíz húr, egy dob, mínusz egy csaj

Publikálás dátuma
2019.08.26. 12:25

Azt írták hajdanán, hogy „az 1973-ban alakult Skorpió együttes valószínűtlenül gyorsan tett szert hírnévre, jellegzetes, kemény stílusa találkozott a publikum igényével, nagyszámú, fanatikus törzsközönséget is sikerült toboroznia”. Az első szakasz hat évig tartott. Annyi aranylemezzel, ahányan a kvartett tagjai voltak. A zongoránál a Bartók-interpretátornak is elsőrangú Papp Gyula, a gitárnál a – többi közt – „latin” Szűcs Antal Gábor, a dobnál az utóbb „dobbantó” Fekete Gábor, a basszgitárnál pedig az örökké nyüzsgő alapító, Frenreisz Károly. A négyest aztán felrobbantotta a Dinamit: Papp és Szűcs átment a hetvenes évek végén verbuvált bandába, csakúgy, mint a külföldre szakadt Feketét már 1976-ban felváltó Németh Gábor. Frenreisz nem esett kétségbe; egy másik Papp-pal (Tamással), valamint Tátrai Tiborral trióba tömörült, s a hármas bemutatkozó koncertje után a rockszakírók egyike valósággal ujjongott: „A telt ház előtt a premier fényesen sikerült. Frenreisz Károly újra bebizonyította, hogy a hazai rockélet mindig újításra képes egyénisége.” Más tudósító sem mérte szűken az elismerést: „Szerencsésen találkozott egymással Frenreisz, Tátrai és Papp Tamás. A Budai Ifjúsági Parkban ezrek fogadták első színpadra lépésüket. Az első taktusok felcsendülése után nyilvánvalóvá vált: a megújult Skorpió a hazai rockvilágban egyedülálló zenét játszik.” Ez igazolta Frenreiszt, aki az idehaza szokatlan felállás kapcsán a Creammel, a Jimi Hendrix Experience-szel, sőt az Emerson, Lake & Palmerrel is példálózott. A fellépéseket illetően később sem volt gond, a színpadra termett zenekarvezető és a gyors kezű Tátrai elvitte a show-t, a fejenként 900 forintos sztárgázsiért játszó muzsikusok garantálták a dinamikát, a tempót, már-már szédítő fordulatszámon pörögtek. Frenreiszt alighanem külön is felajzotta, hogy az Új Skorpió a Metró-klubban is dübörgött (kilencszázért ezerrel) 1980-ban, amikor megjelent a Zene tíz húrra és egy dobra című albuma. Nekem ez kedves korongom volt, mert ha meghallottam, hogy „de jó lenne, haver, ha leszállnál a csajomról”, máris a klubok és a szabadtéri rendezvények veszélyeire ismertem, s levett a lábamról az is, hogy a levegőbe hasított, mikor történt pontosan a megénekelt affér: „miközben a banda megvadultan nyomta a rock and rollt”. A kritikusok – enyhén szólva – kevésbé voltak lelkesek. Akadt bírálat, mely „virtuóz kommersznek” minősítette a nagylemezt, azzal a megjegyzéssel, hogy „a szóösszetételnek sajnos csak a második tagja érvényes a szövegekre, amelyek (…) végtelenül leegyszerűsített, a mával szinte semmiféle kapcsolatot nem tartó világot ábrázolnak”. Egy további recenzió még keményebben vágott oda: „A Zene tíz húrra és egy dobosra című opusz kitűnően illusztrálja rock- és popéletünk jelenlegi tanácstalanságát, azt a – talaját és valódi tömegbázisát vesztett – állapotot, amelyet elsősorban a konvenciók tartanak fogva. »Farmergatyám széle, belelóg a vízbe« – énekli Frenreisz a B oldal első számában, s nem kell hozzá nagy fantázia, hogy – játszadozva a szavakkal – feltegyük a költői kérdést: miféle vízbe lóghat bele ma Frenreisz farmergatyája, illetve általában egy farmer, két évtized és legalább két generáció szimbóluma? A válasz kézenfekvő: a könnyűzenei konvenciók állóvizébe.” De jó lenne, haver, ha leszállnál a triómról! – gondolhatta a szigorú ítészről Frenreisz, aki azóta is egészen jól elbazsevál Tátraival. A „havert” amúgy szerette – mármint a szót –, mert amikor elhagyta az LGT-t, az első Skorpió-számban azt kiáltozta a refrén elején: „Szevasz, haver!” Akkoriban még New Yorkban is vendégszerepelt zenekarával – Koncz Zsuzsa, Kabos László, valamint Koós János társaságában –, s a helyi magyarok lapja azt hirdette: „A Four Seasons Hotelben zajló előadás után pezsgős parti lesz a művészek részvételével a szenzációs Skorpió együttes tánczenéjére. A jegyek ára a partyra 6 dollár, melyben egy pohár pezsgő – vagy más ital – benne foglaltatik.” (Az esztrádra 8 és fél dollár volt a legolcsóbb belépő.) Azt azért megnéztem volna, amint az öregedő amerikás magyarok diszkréten összebújnak a parketten, és egyszer csak az szól dobhártyát repesztően: "Szomszédom, Álmos úr már este hatkor felborul..."
Szerző

„Jer, nézd a Balatont...”

Publikálás dátuma
2019.08.26. 06:04

Fotó: Skovalsky
Ha körbenézek itt az alsóörsi hegyen, a világkerék agyának érezhetem magam. Küllője lehetne a földút, ha nem lenne ennyire girbe-gurba. A Balaton ma Óperenciás-tenger, üveghegyekként kéklenek a távoli dombok, és körös-körül minden mesebelien megfoghatatlan. Ha eljövök ide a nagyvárosból, egy-két óra múltán érzem: gyógyít a környező világ. Üzemcsarnokok, bipegő-berregő irodák, forgalmas utcák lármájától meggyötört fülem megnyílik a bodzabokor neszeinek, hallja a sündisznó alkonyati szöszmötölését, az elrugaszkodó szöcske dobbantását, és hallani véli a kattintást, mellyel a szentjánosbogár meggyújtja lámpácskáját. Akkor szeretjük meg a tájat igazán, ha a magunk személyes kis világára emlékeztet. Ha – mint József Attila Ódájában – a köveken futó Szinva-patak szerelmesünk tündér nevetését idézi. Nem kell röstellnünk, hogy emberi mércével mérünk. Ezt a látásmódot megelőzte egy másik: állatalakokat látott maga körül az ősvadász, és tudta, éppúgy le kell őket győznie, mint a vadat. A hegynek, akárcsak a bölénynek, gerince lett, háta, lába, a barlangnak szája, a forrásnak feje, a hullámnak taraja, és ha foga volt az időnek, csípett a fagy. Ezen az ösvényen kaptathatott fölfelé az ősember, aki vörös festéket bányászott a mai Lovas határában, nézte „a hegyek sörényét”, és várta, hogy elébe táruljon, nyújtózkodjék a rét, ahol jobban űzhető a szarvas, szaporább az ehető bogyó. Az ösvény több tízezer éve kanyarog erre. Megérint egy patakvölgyi malmot, egy gyógyító forrást, egy héjakútmácsonyás horhost, egy ősöreg almafát. És meglátogatja az Árpád-kori templomokat, az alsóörsit, a paloznakit, a kövesdit, a kálváriákat, a kőkereszteket. Képzeletem már láttatja velem az oltár és a feszület felé vonuló hosszú-hosszú sort, szerzetesek, jobbágyok, lovagok, mesteremberek, diákok lassú menetét. Bűnöket gyónnak meg, mirákulumra áhítoznak, s a meszelt falak fénye, a kereszt alakja egy napra, egy hétre, egy hónapra feledteti velük mindennapjaik szörnyűségeit. Ima után rákönyökölnek a kőkút peremére, megülnek a diófák alatt, esznek, isznak, énekelnek fohásznyit könnyebb szívvel, mint azelőtt. Istenek, félistenek, vallásalapítók, szentek, híres emberek szülőhelyeihez, sírjaihoz gyalogol, lovagol, kocsikázik el a tisztelők sokasága. Ajándékot, áldozni valót is visz néhanap, de kérni mindenképpen kér: hadi szerencsét, áldást, gyógyulást, sikert, beteljesülést. Úgy indulok el a balaton-felvidéki ösvényen – immár kizökkenve a világkerék agyának kényelmes helyzetéből –, mintha magam is zarándokútra kelnék. Pedig a mai vándor léptei nem feltétlenül csak templomok, csodatevő helyek, temetők felé vezetnek. Ha útra kelünk, hát zarándokoljunk rég elhagyott isteneinkhez: a fához, a folyóhoz, a forráshoz, a sziklához, hogy megpihenjünk nála, testileg-lelkileg töltekezve új erőt merítsünk, és formáját, szépségét, statikáját, dinamikáját lemásolva-továbbfejlesztve végre újjáteremtsük emberi alkotásainkban! Városokba verődtünk, hogy közös munkáink eredményesebbek, körülményeink kényelmesebbek legyenek. De olykor azért látnunk, hallanunk, szagolnunk – éreznünk! – kell az erdőt, ahonnét valaha kijöttünk, a vizeket, amelyekből ittunk, és a földet – aszfalt, beton, szemét, olajszenny nélkül –, ahol megvetettük a lábunkat.
Szerző
Témák
Balaton

Sebes György: Majd a Feri…

Publikálás dátuma
2019.08.25. 15:05

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv
Téved, aki azt gondolja, szokásos (Etető) rovatunkban áttértünk a direkt politizálásra.
Feri, aki címünkben szerepel, nem az a Feri, akivel pártunk és kormányunk köreiben ijesztgetik a kisgyerekeket, hogy aztán a felnőttek is megrémüljenek tőle és emiatt heves karaktergyilkolászásba fogjanak. A mi Ferink színész, Lengyel Ferencnek hívják és az újra indult Drága örökösök című magyar szappanopera egyik főszereplője. Már legalábbis eddig az egyik volt. Az első évad sikerén felbuzdulva azonban az alkotók úgy döntöttek, hogy mostantól – konkrétan az első héten, amit volt szerencsénk látni – rá építik a sorozatot. Elképzeljük, hogy mi történhetett. Meglehet persze, egyáltalán nem így volt, de elképzelni azért lehet. Szóval ültek az írók, rendezők, meg akinek még kellett, de legfőképpen Hámori Barbara, a mindenes – akit napjainkban szerényen showrunner-nek neveznek – és azon tanakodtak, hogy akkor hogyan tovább. Hiszen az első évad, mind a 81 rész, sikeres volt, szerették a nézők, ezért sokan látták, jól el lehetett adni a műsoridőt, vagyis minden stimmelt. Tudták azonban, hogy a minőséget és a színvonalat nem könnyű tartani. Kell egy még átütőbb ötlet. És akkor bevillanhatott, hogy építsék rá az egészet Szappanos Tibi figurájára, akit Lengyel művész úr oly nagy rutinnal keltett életre. Ha éppen döcögne a cselekmény, vagy kellene egy jó ötlet, majd a Feri csinál valamit. Úgy is lett. Néhány hete ezeken a hasábokon már írtunk a magas szőke férfiról (felemás cipőben). Az a film Pierre Richardra épül – joggal. Ő csinálja a nagy mutatványokat, a többiek pedig – nem akármilyen színészek – vállalják az untermanságot, vagyis azt, hogy előkészítik a poénokat az abszolút főszereplőnek, netán közre is működnek benne, de úgy, hogy Richard tobzódjon. Ez a stratégia remekül követhető az egész filmben, amelyet gondosan kidolgoztak, felépítettek, a zene, a vágás, az effektek, az operatőri munka mind a tökéletes művet szolgálja. Tisztában vagyunk vele, hogy egy sorozattól nem várhatunk hasonló gondosságot. Ezért is veszélyes egyetlen főszereplőre kihegyezni. Lengyel Ferenc az első évadban remekelt. A többiekkel együtt. Felváltva helyezték a szereplőket humoros, ritkábban izgalmas szituációkba és ők hozták a formájukat. Kitűnő volt Járó Zsuzsa, Hajdu Steve, Martin Márta, Kocsis Judit, hogy csak a legjobbakat említsük a jók közül. Az új évad első öt epizódjában azonban nekik éppúgy mellékszerep jut, mint sok kollégájuknak. Bevetették a korábban is kedvelt két pletykás öregasszonyt – Bessenyei Emma és Fekete Györgyi játssza őket –, de ők rövidesen kicsit unalmassá váltak. Kicsit brillírozik Csonka Ibolya, a szálloda takarítónőjének szerepében, neki viszont eléggé behatároltak a lehetőségei. Miután pedig az alkotók jobbat nem tudtak kitalálni, hát részesei lehettünk egy roma bulinak, meg egy afrikai jellegű karneválnak, amelyek kitöltötték ugyan a műsoridőt, de előre nem vitték Ökörapáti, vagy az ott élők ügyeit. Meglehet, az első hét csak a beetetést szolgálta, s változik még a helyzet. Bár aligha lehet beetetésnek nevezni valamit, ami jelentősen elmarad attól, amit korábban megszoktunk. Talán úgy gondolták, a Drága örökösökre kiéhezett nézők úgyis maradnak, s később majd jobbat (is) kapnak. Mindenesetre kérdéses, hogy az újabb évad indulásának magas nézettségi számait tudják-e tartani a következő időszakban is. A jelek szerint persze az RTL Klub nagyon felkészült arra, hogy magához láncolja a nézőket. Mindössze két nap telt el a Drága örökösök rajtja után és rengeteg új műsor indulását jelentették be. Mindenképpen szimpatikus, hogy előnyt élveznek a saját gyártású programok és úgy látszik, hogy ezek elkészítését bírják is energiával. Az ígéretek alapján lesznek afféle valóságshowk és újabb non-fiction – ráadásul humorosnak szánt - sorozatok is. Az utóbbiak közül kiemelkedik, hogy immár negyedik évadához érkezett A mi kis falunk, de alkotói egy másik film készítésébe is belefogtak. Ez három csetlő-botló rendőrről szól majd. Ismét lesz X-Faktor – immár kilencedszer – és új szabályokkal kerül a nézők elé a nagyon népszerű főzőműsor, a Konyhafőnök. A választék sokrétű és nyilvánvaló, hogy mindezzel megpróbálják megtartani előnyüket a másik országos sugárzású kereskedelmi adóval, a TV2-vel szemben. Az aktuális műsorokat – vagyis a híradókat és híradó-jellegűeket – tekintve ez nem is kérdéses, hiszen Andy Vajna egykori csatornája olyan gátlástalanul szolgálja ki a fennálló hatalmat, hogy sokszor még a közmédián is túltesz. Csakhogy napjainkban már egyáltalán nem biztos, hogy a nézőket tisztességes híradással meg lehet tartani. A további programok pedig mindkét csatornánál jelentősen elcsúsznak a kizárólagos és gyakran nem minőségi szórakoztatás irányába. Ebből a szempontból persze pont a Drága örökösök üdítő kivétel. Ebben legalább jó színészek láthatók még a kis szerepekben is, a történet pedig kétségkívül sok ágon fut és bármi lehet belőle. Talán arra is rájönnek, hogy majd a Feri nem old meg mindent.