Európa válságban van, és ahelyett, hogy összenőne, ismét a nemzeti bezárkózás felé tart. Ezért a lap szerint fel kell tenni a kérdést: elképzelhető-e egy újabb háború a földrészen? Erre első megközelítésben az a felelet, hogy pillanatnyilag semmi sem indokolja a pánikot, ám ha még rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor meg kell nézni, mi lehet a végállomás. Mármint hosszú távon. Éppen 80 éve kezdődött a 2. világháború, amely mindent megváltoztatott. De az volt egyben az a pillanat, amely elvezetett ahhoz, hogy a kontinens szakítson azzal a régi kényszerűséggel, miszerint a versengés előbb-utóbb fegyveres összetűzésbe torkollik az államok között.
Hogy azután ez így lett, abban fontos szerepet játszott a megrázkódtatás, hiszen addig még sosem látott a világ ekkora háborút. A nyugati politikusok a megfelelő következtetést vonták le belőle, a kontinens nyugati fele kezdett lassan összenőni. Viszont a béke érdekében a Keletet átengedték a Szovjetuniónak. De a béke mindmáig fennmaradt. A további viszályok regionális keretekre korlátozódtak. Ám amikor javarészt eltűntek a színről azok a vezetők, akik maguk is átélték a háború borzalmait, újra teret nyert a nemzeti gondolat, sőt előretörőben van. A pénzügyi és menekültválság súlyos károkat okozott az európai szolidaritás eszméjének. Nem a határokat kérdőjelezik meg, hanem a nyitott határokat.
Jelenleg nyomás alá került a liberális demokrácia, pedig úgy tűnt, hogy az az európai konszenzus alapja. Magyarországon már meg is szűnt, Lengyelországban alig-alig létezik. Az olaszoknál veszély fenyegeti és sok más helyen a jobboldali-populista pártok kihívást jelentenek a rendszerrel szemben. Az EU-n belül első ízben tűnik úgy, hogy lassanként két modell vetélkedik egymással: a liberális demokratikus, illetve a tekintélyelvű. Ez pedig a múltban kedvezett a háborúknak, lásd, amikor a fasizmus állt szemben a demokráciával. Napjainkban előfordulhat, hogy egy autokrata állam Kínával szövetkezik és akkor már nem lesz érvényes az a szabály, hogy a demokráciák egymással nem hadakoznak.
A kommentár nem csupán a magyar nép iránti elismerésként tartja fontosnak, hogy Merkel és Orbán közösen ünnepelte a Páneurópai Pikniket, amely azután. 3 évtizeddel ezelőtt beharangozta a Vasfüggöny leomlását, és így az egész keleti tömb végét. A két politikust 2015 óta szívélyes ellenségesség köti össze, miközben a házigazda az illegális migránsok elleni bezárkózást testesíti meg, ideértve új határkerítéseket, valamint a társadalom átépítését illiberális demokráciává. Bármennyire is paradox az utóbbi fogalom. Ezzel együtt a kancellárnak el kellett zarándokolnia a helyszínre, Főhajtásként a magyar nemzet és akkor reformpolitikusai előtt. A látogatás egyben gesztus volt a merev házigazda számára, akinek pártja továbbra is az EPP tagja.
Az elemzés idézi Kiszelly Zoltán politológust, miszerint a Visegrádi Csoport tagjai már a menekültválság előtt úgy érezték: nem egyenrangú félként kezelik őket az EU-ban. Ám a csalódás semmiképpen sem igazolja Magyarországon és más államokban a hatalmi ágak szétválasztásának megszüntetését, a tudomány és sajtó szabadságának felszámolását. Viszont jelzi, hogy a milliónyi menedékkérő beözönlése mélyebb problémákat hozott a felszínre, és hogy hiába oldanák meg a bevándorlással összefüggő vitát, attól még megmaradnak a keleti tagok integrációja során elkövetett hibák.
Merkel útját lehet úgy értékelni, hogy az a kedélyek csillapítását szolgálta az EP-választásokat kísérő összetűzések után. A bibliai tanítás értelmében: ha megütöd a bal orcámat, odatartom a jobbot is. Amúgy a vendég ugyan az eseményen közös értékeket emlegetett, de ha abban sincs egyetértés, hogy a liberális demokrácia adja a közös társadalmi modellt, akkor talán egyedül csak a várt életszínvonal-emelkedés magyarázza a belépést. Ezzel együtt jó volna, ha a nyugati elit világossá tenné, hogy számára a Kelet több mint kibővített piac és olcsó munkaerőforrás. Mindehhez azonban a Soproni Pikniknek semmi köze sem volt.
Ausztria távollétével tüntetett a Páneurópai Piknik 30. évfordulóján rendezett megemlékezéseken, így olyan kép keletkezett, mintha Magyarország közvetlenül Németországgal volna határos. Ezt írja vendégkommentárjában egy osztrák történész, a bécsi Pedagógiai Főiskola tanára. Paul Mychalewicz nincs megelégedve azzal sem, ahogyan az osztrák állami tévé és rádió sem tulajdonított túl nagy jelentőséget az egykori, ideiglenes határnyitásnak, pedig annak idején a határ menti osztrák települések lakói nem kis segítséget nyújtottak a menekülő keletnémeteknek. Azt pedig tragikomikus részletnek nevezi, hogy a magyar biztonsági szolgálat nem engedte be az eseményre a burgenlandi tartományfőnököt.
Hogy mindez így alakult, annak okát abban látja, hogy Ausztriában átmeneti kormány van hatalmon. Ám nagy károkat okoz az ország külső megítélésnek, hogy távolmaradt az ünnepségektől. Azt is nehezményezi, hogy az ORF visszaemlékező műsorai egy szóval nem említették Pozsgay Imrét, pedig ő kulcsszerepet játszott a Piknik megszervezésében. Nem beszélve magyar civilekről, akik nélkül az NDK-sok semmiképpen sem értesülhettek volna a kínálkozó lehetőségről. Valahogy az is kimaradt, hogy az áttörés a keletnémet szocializmus összeomlásának nyitánya lett. És az sem hangzott le, hogy annak idején Ausztriában is jócskán akadtak olyanok, akik szintén érdemeket szereztek az immár történelmi esemény megszervezésében.
