A neten fellelhető szcenizált változat a lipcsei kántor Phoebus és Pán párviadala című, Dramma per musicaként aposztrofált művéből, Peter Schreier nevéhez fűződik 1984-ből, vezényli a művet és énekel is benne a kiváló tenorista a berlini Pergamon Múzeum ókori romjai között készült felvételen. Akkoriban nálunk a rádióban viszonylag sokszor ment az egyébként egészen nagyszerű alkotás, hiszen az egyházi kantátákra szigorú számbeli kvóta vonatkozott.
A gödöllői kastély Lovardájában a valódi romokat fényképek helyettesítették az Olimposszal a háttérben. Hat háromszög alapú oszlop, rajtuk egy templom maradványai és a hátsó, az istenek hegyét ábrázoló kép határozták meg a teret, amelyben a szereplők a karakterüknek megfelelő, stilizált, csöppet sem ógörögre hajazó ruhákban jelentek meg. Valódi cselekvésre persze nem sok alkalmuk volt, inkább csak jöttek-mentek, tán a leglátványosabb tevékenységük a táncolás volt. Végül is a mű cselekménye elvont, esztétikai kérdésre irányítja a figyelmet: mi előbbre való, a magas művészi módon megformált zenei alkotás vagy az egyszerűbb, de azért nem kontár, szórakoztató muzsika?
A német nyelvű kantátában Phoebus-Apolló és Pán versenyeznek, melyikük művészete előbbre való. Bach − bár orgonistaként abszolút hírnévre tett szert – zeneszerzőként kevésbé volt sikeres. Pont azért, amiért ma nagyra tartjuk. Műveit alaposan minden apró részletre kiterjedő módon dolgozta ki, soha nem riadt vissza a legbonyolultabb formáktól, legnehezebb zenei megoldásoktól. Mondhatni, egyszerűen túl sok volt a hang bennük a kortársak számára, és ezért még a zeneértők is kritizálták. Már csak azért is, mert akkoriban egy új zenei korszak hajnalának fényei kezdtek derengeni, amely egyszerűbb eszközökkel kívánt hatni. A küzdelemben magas esztétikai szempontoknak megfelelően kidolgozott áriájával Phoebus arat győzelmet, nyilvánvaló, Bach saját művészetének igazságát kívánja bizonyítani itt. Hogy emellett mi lehetett az oka, hogy az egykori Zimmermann kávéházban – amelynek helyét ma már csak egy tábla hirdeti Lipcsében – először 1729-ben elhangzott a mű, nem tudjuk.
Ez utóbbit Hollerung Gábor bevezetőjéből tudhattuk meg, aki azután lendületesen, stílusosan vezényelte az első tételt, amely meglepően gazdag hangszerelésű zenekarra íródott, igen, még üstdobok és trombiták is szerepelnek benne. De legjobbak az áriák voltak, ízelítőt kaptunk abból, mi történhetett volna, ha Bach valódi opera komponálására adta volna a fejét. Pán egyszerűbb dallamú, táncosabb zenéjét is hallatlan műgonddal dolgozta a zeneszerző. Midas király, az egyik zsűritag − aki hasonló hangvételben énekel, mint favoritja – őt hozza ki győztesnek, de hozzá nem értésének az a jutalma, hogy szamárfülei nőnek. Az iázás a zenekari kíséretben is jól kifejezetten hallható, a később aranycsinálóként is elhíresült, nem túl eszes király részleges szamárrá változása a rendezésben viszont sajnos alig észrevehetően jelent meg.
A hangszeres kíséret megvalósítása tehát sokat mondóan szolgálta az előadás ügyét, a népes énekes szólista szereplőgárda pedig egységesen magas színvonalon teljesített, jókedvvel, odaadón játszott mindenki. Meglepően nagy és zajos siker lett a ritka, formabontó Bach-kantáta előadás jutalma.
Infó
Bach 201. kantáta - Phoebus és Pán párviadala
Szigeti Karina, Balogh Eszter, Szerekován János, Erdős Róbert, Najbauer Lóránt, Kósa Lőrinc ének
Budafoki Dohnányi Zenekar, karmester: Hollerung Gábor
Látvány: Horányi Juli
Rendező: Dénes Viktor
2019. augusztus 24., Gödöllői Királyi Kastély, Lovarda
