A lipcsei mesterdalnokok Gödöllőn

Publikálás dátuma
2019.08.25. 16:11

Bach világi kantátái ritkábban hangzanak el hangversenyeken mint azt megérdemelnék. Gödöllőn egy igazi remekmű került színre, élvezetes módon szcenizálva.
A neten fellelhető szcenizált változat a lipcsei kántor Phoebus és Pán párviadala című, Dramma per musicaként aposztrofált művéből, Peter Schreier nevéhez fűződik 1984-ből, vezényli a művet és énekel is benne a kiváló tenorista a berlini Pergamon Múzeum ókori romjai között készült felvételen. Akkoriban nálunk a rádióban viszonylag sokszor ment az egyébként egészen nagyszerű alkotás, hiszen az egyházi kantátákra szigorú számbeli kvóta vonatkozott. A gödöllői kastély Lovardájában a valódi romokat fényképek helyettesítették az Olimposszal a háttérben. Hat háromszög alapú oszlop, rajtuk egy templom maradványai és a hátsó, az istenek hegyét ábrázoló kép határozták meg a teret, amelyben a szereplők a karakterüknek megfelelő, stilizált, csöppet sem ógörögre hajazó ruhákban jelentek meg. Valódi cselekvésre persze nem sok alkalmuk volt, inkább csak jöttek-mentek, tán a leglátványosabb tevékenységük a táncolás volt. Végül is a mű cselekménye elvont, esztétikai kérdésre irányítja a figyelmet: mi előbbre való, a magas művészi módon megformált zenei alkotás vagy az egyszerűbb, de azért nem kontár, szórakoztató muzsika? A német nyelvű kantátában Phoebus-Apolló és Pán versenyeznek, melyikük művészete előbbre való. Bach − bár orgonistaként abszolút hírnévre tett szert – zeneszerzőként kevésbé volt sikeres. Pont azért, amiért ma nagyra tartjuk. Műveit alaposan minden apró részletre kiterjedő módon dolgozta ki, soha nem riadt vissza a legbonyolultabb formáktól, legnehezebb zenei megoldásoktól. Mondhatni, egyszerűen túl sok volt a hang bennük a kortársak számára, és ezért még a zeneértők is kritizálták. Már csak azért is, mert akkoriban egy új zenei korszak hajnalának fényei kezdtek derengeni, amely egyszerűbb eszközökkel kívánt hatni. A küzdelemben magas esztétikai szempontoknak megfelelően kidolgozott áriájával Phoebus arat győzelmet, nyilvánvaló, Bach saját művészetének igazságát kívánja bizonyítani itt. Hogy emellett mi lehetett az oka, hogy az egykori Zimmermann kávéházban – amelynek helyét ma már csak egy tábla hirdeti Lipcsében – először 1729-ben elhangzott a mű, nem tudjuk. Ez utóbbit Hollerung Gábor bevezetőjéből tudhattuk meg, aki azután lendületesen, stílusosan vezényelte az első tételt, amely meglepően gazdag hangszerelésű zenekarra íródott, igen, még üstdobok és trombiták is szerepelnek benne. De legjobbak az áriák voltak, ízelítőt kaptunk abból, mi történhetett volna, ha Bach valódi opera komponálására adta volna a fejét. Pán egyszerűbb dallamú, táncosabb zenéjét is hallatlan műgonddal dolgozta a zeneszerző. Midas király, az egyik zsűritag − aki hasonló hangvételben énekel, mint favoritja – őt hozza ki győztesnek, de hozzá nem értésének az a jutalma, hogy szamárfülei nőnek. Az iázás a zenekari kíséretben is jól kifejezetten hallható, a később aranycsinálóként is elhíresült, nem túl eszes király részleges szamárrá változása a rendezésben viszont sajnos alig észrevehetően jelent meg. A hangszeres kíséret megvalósítása tehát sokat mondóan szolgálta az előadás ügyét, a népes énekes szólista szereplőgárda pedig egységesen magas színvonalon teljesített, jókedvvel, odaadón játszott mindenki. Meglepően nagy és zajos siker lett a ritka, formabontó Bach-kantáta előadás jutalma.
Infó Bach 201. kantáta - Phoebus és Pán párviadala Szigeti Karina, Balogh Eszter, Szerekován János, Erdős Róbert, Najbauer Lóránt, Kósa Lőrinc ének Budafoki Dohnányi Zenekar, karmester: Hollerung Gábor Látvány: Horányi Juli Rendező: Dénes Viktor 2019. augusztus 24., Gödöllői Királyi Kastély, Lovarda
Szerző

Stílusbravúrok Frisell-módra

Publikálás dátuma
2019.08.24. 12:00

Fotó: JOHN WATSON
Korunk egyik legeredetibb gitárosa, Bill Frisell ezúttal nem szólóban vagy zenekarral, hanem Thomas Morgan nagybőgőssel alkotott duóban kápráztatja el a jazz (és számos rokon műfaj) kedvelőit.
A patinás szaklap, a Downbeat kritikusa Frisellt „stílusakrobatának” nevezi, és igaza van. A 68 éves gitáros-zeneszerző egész pályafutása a beskatulyázás ellen, a műfaji határok lebontására irányul. Így volt ez, amikor John Zorn oldalán a New York-i avantgárd művészközösség oszlopos tagjává vált, s akkor is, amikor oroszlánrészt vállalt Paul Motian dobos zenekarában. A 2000-es évek eleje óta, szólistaként és zenekarvezetőként pedig már tényleg saját zenei invencióit tudja megvalósítani, így egy-egy új lemez vagy turné előtt a közönség sohasem tudhatja, mire is számíthat tőle. A felhasznált matéria lehet akár jazz-örökzöld, blues-klasszikus, country, filmzene vagy rock – stílusbravúrjaival minden esetben saját képére formálja azt. Persze erre is van már definíció: az Americana, amit magyarra leginkább olvasztótégelyként lehetne fordítani.
Frisellnek most egy picit régebbi és egy vadonatúj lemeze került kezembe, amelyek ikerdarabok, bár megjelenésük között csaknem másfél év telt el. Mégis érdemes egymás után meghallgatni őket (akár többször is), mert ezer szállal kapcsolódnak. Mindkettőt nagyon puritán felállásban, a nála harminc évvel fiatalabb bőgőssel, Thomas Morgannel duóban vette fel a legendás Village Vanguard jazzklubban. Kettejük között csodálatos zenei dialógusok születtek. Ha csak annyit írok, hogy érzékenyen, empatikusan figyelnek egymásra, s párbeszédeik lírai és drámai kontextusban is kiemelkedőek, akkor még igen keveset tudtam érzékeltetni a létrejövő hangzás szépségéből, plaszticitásából.
A korábban megjelent albumon (Small Town) két Frisell- és egy közös kompozíció mellett felbukkan a harmadik James Bond-film, az 1964-es Goldfinger főcímzenéje, valamint Fats Domino 1961-es rock and roll-slágerének (What A Party) újraértelmezése. A gitár-bőgő duóban releváns új értelmet nyer Lee Konitz egyébként agyonjátszott örökzöldje, a Subconscious Lee, amely már önmagában is átdolgozás: a Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra által is sikerre vitt What Is This Thing Called Love parafrázisa.
Az új lemez az Epistrophy címet viseli, amely Thelonious Monk 1957-ben keletkezett klasszikusára utal, s ki is jelöli az irányt. Most már egyáltalán nincsenek saját kompozíciók: Frisell és Morgan a XX. század második felének amerikai zenetörténetében kalandozva merít új inspirációt; hangról hangra szétszedve és összerakva a nagyon szeretett, de unalomig ismert standardeket. A jazz-ikonok (Monk, Paul Motian, Billy Strayhorn) mellett bátran nyitnak a populáris témák intellektuális értelmezése felé. Éppen ezért lett az album egyik legkiválóbb száma a habkönnyű Save The Last Dance for Me furfangos feldolgozása. 
Infó: Bill Frisell – Thomas Morgan: Small Town; Epistrophy ECM Records – ECM 2525, ECM 2626

Frisell és Magyarország

Bill Frisell nem túl gyakori, de azért rendszeres vendégnek számít Magyarországon. Különösen emlékezetes marad 2008. novemberi koncertje (Müpa), amikor Buster Keaton némafilmjeihez, Bill Morrison összművészeti alkotásaihoz és Jim Woodring animációihoz komponált zenéit mutatta be, vetítéssel kísérve. Legutóbb idén május 8-án, Skuli Sverisson izlandi basszusgitárossal muzsikált Budapesten, s ez a koncert sok tekintetben emlékeztetett a két új lemez hangulatára.

Témák
Jazz

Mikor egyszerre kiabál és hallgat az üres szoba

Publikálás dátuma
2019.08.24. 10:35
PARÁZSTARTÁS Trapp Dominika installációját az apátság hoellátásának nagy részét biztosító biomassza-erőmű inspirálta
Fotó: A szerző felvétele
Idén a csend inspiráló, éltető ereje, s különböző megjelenési formái kerülnek előtérbe Pannonhalmán.
Nagyon nehéz csendben lenni – mondta Esterházy Péter egy alkalommal, miután hosszú perceken keresztül gyakorolta a hallgatást. E mondat igazságát bizonyára mindenki megtapasztalta már különböző élethelyzetek során. Nem könnyű feladat. Ugyanakkor a csendnek legalább akkora szerepe van a kultúránkban, mint a hangnak, a megszólalásnak. A különféle művészeti ágakban egyaránt megjelenik annak jelentéssel teli mivolta: számos költő, író munkásságában is helyet kapott, akár tételesen, a szövegek tartalmát tekintve, a csendről való gondolkodást megformálva, akár a sorok mögött elrejtőzve. A zenében is jelen van, nem kizárólag az egyes ütemek közti némaságban, gondoljunk csak például John Cage életművére, különösen annak talán legformabontóbb darabjára, a 4’33”-ra, amelyben egyetlen hang sem csendül fel. Az egyes pszichológiai, vagy akár vallási gyakorlatokban is nagy hangsúlyt fordítanak a néma elmélkedés szerepére. A Pannonhalmi Főapátság idei kulturális és spirituális évadát szintén ennek szenteli: arra kívánják ráirányítani a figyelmet, miként lehet a csend belső forrás, táplálék és éltető erő.
Noha a csend erejét az apátság – vagy akár már szakrális terek – falai között járva látogatóként is könnyedén megtapasztalhatjuk, az intézmény két időszaki kiállítása is erre irányítja a figyelmünket. Az apátságban kapott helyet a Csend című tárlat, amely öt kortárs alkotó értelmezéseiből kínál egy csokorra valót. Ahogy azt Erős Nikolett kurátor a tárlat bevezetőjében is kiemeli: a kortárs művészetben a csend alapanyagként szolgál, gyakran az elhallgatást, a kimondani nem tudást, a szótlanság felelősségét középpontba állítva.
Személyes történeteik mellett a munkák hátterében gyakran a szerzetesekkel, a gimnáziumban tanuló diákokkal és az ott dolgozókkal folytatott beszélgetéseik is állhatnak. Pálinkás Bence György a gimnázium diákjaival dolgozott együtt: a csend iskolai jelenléte, az oktatásban és a fiatalok életében betöltött szerepe kulcskérdésként jelennek meg a bemutatott alkotásban. Trapp Dominika is az apátságban élők és dolgozók bevonásával valósította meg projektjét, amelynek fókuszába elmondása szerint a csendet lehetővé tevő és azt fenntartó folyamatokat helyezte. Az apátság hőellátásának nagy részét biztosító biomassza-erőmű működésmódjától kiindulva a csend, az idő és az önértelmezés különféle megközelítésmódjaiig juthatunk el a kiállított munkákat szemlélve.
NEMNEWTONI GYAKORLAT Kristóf Krisztián alkotása
Fotó: A szerző felvétele
Az együttműködések és beszélgetések révén megvalósuló művek mellett személyesebb utakat is láthatunk kirajzolódni a kiállítótérben. A szavak, a megfogalmazott mondatok gyakran fontos szerepet töltenek be az egyes munkákban, Ember Sári például Szabó Magda egy verséből kölcsönözte alkotásának címét: Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás. A művész saját bevallása szerint a csendről való gondolkodás során a legmélyebb csendet, a halált kerülgette. Nagymamája lassú leépülését, a vele töltött idő ajándékát, a hozzá köthető csendek erejét ragadja meg összetett művében. Szintén a családtól indul el Schuller Judit Flóra Glockenspiel című darabja, amelynek keretében egy nyelv nélküli, néma harang reprezentálja a megszakadt (család)történeteket. Szintén megvilágító erejű Kristóf Krisztián munkája, amely az elhallgatás, és a látni nem akarás jelentőségét kerülgeti. Képén a következő felirat áll: „minden nap hazafele menet arra leszek figyelmes, milyen ügyesen mászik át az árnyék a kerítésen. Ezt aztán másnapra elfelejtem.” A kortárs képzőművészeti alkotásokat követően az Apátsági Galériában a Lucien Hervé fotográfus egykori kiállításterveire is alapozó, Az építészet csendje című tárlat látható, amely kétezer év szakrális építészetén kalauzolja végig a látogatókat. Ahogy Hervét sem az istenhit inspirálta képeinek elkészítésére, hanem az építészet, a teremtő erő iránti kíváncsiság, úgy a nézőtől is csupán ennyi várható el. Fény és árnyék játéka, az építészeti arányok és formák jellegzetes vonásai nem különböztetnek meg szakrális és profán tereket, így Hervé kamerája sem különböztette meg őket. Az öt kontinens számos országában készült remekműveket felvillantó fekete-fehér képek a csend sajátos formáit öltik magukra: magukon őrzik az anyag tisztaságát, s építőjük kezének nyomait. Szakralitásuk révén az egyes vallási és spirituális elvek kőbe vésett formái, ugyanakkor mindemellett az emberiség történetének lenyomatai. Építmények, amelyeket egyszerre hordozzák a zajt, a háborúk fegyverdörrenéseit, a kisgyermekek feltörő zokogását, és a mérhetetlen csendet, a liturgiát, az imát, az önmagunkba nézés legmélyebb momentumait.
TEMPLOMTÓL TEMPLOMIG Hervé képei a macedón Hagia Sophiától a francia Saint-Pierre apátságig
Fotó: A szerző felvétele
Ahogy az irodalmi vagy zenei munkák, úgy a két kiállításon bemutatott képzőművészeti, fotográfiai alkotások is azt erősítik meg bennünk, hányféle megvalósulása létezhet a hallgatásnak. Hogy miként tud egyszerre kiabálni és némán hallgatni egy üres szoba, vagy egy zsúfolt tér. Újra és újra megerősítve bennünk, még ha nehéz is csendben lenni, olykor érdemes. Infó: Csend, látogatható november 11-ig a Pannonhalmi Főapátságban. Kurátor: Erős Nikolett. Lucien Hervé - Az építészet csendje, szintén november 11-ig látogatható a Pannonhalmi Apátsági Galériában. Kurátorok: Gebauer Imola és Judit Hervé

Összművészet Pannonhalmán

Tizenötödik alkalommal rendezik meg a napokban az Arcus Temporoum kortárs művészeti fesztivált Pannonhalmán. A vasárnapig tartó rendezvénysorozat programja a szerzetesi imádságok ritmusa köré épül, ezáltal a közönség is bekapcsolódhat a bencések mindennapjaiba. A csend tematika a programok során is megjelenik: John Cage, Bach, Sosztakovics és mások zenéje szolgál az elmélyüléshez. A hazai előadók közül fellép Homoki Gábor, Ránki Fülöp, Zemlényi Eszter, a Kremerata Baltica, a Ligeti Ensemble, és sokan mások. A fesztivál nemzetközi díszvendége: Gidon Kremer hegedűművész. A zenei fókusz mellett idén is kiemelt figyelmet fordítanak az irodalom, képzőművészet és spiritualitás egységére: a programsorozat házigazdája Gálffi László színész lesz, a díszvendég pedig Takács Zsuzsa író, költő, műfordító.

Az elcsendesedés ideje

Sokak számára kedvelt feltöltődési lehetőség a csendtábor, melynek során test és lélek összhangjára, a kitisztulásra, kiüresedésre fordítanak figyelmet. Hazánkban is többféle lehetőséggel találkozhatunk, a meditáció, az önismereti tréningek, a tánc, a spiritualitás vagy akár a jóga is fontos tényezői lehetnek egy-egy csoportos, néhány napos elvonulásnak.

Szerző