A patinás szaklap, a Downbeat kritikusa Frisellt „stílusakrobatának” nevezi, és igaza van. A 68 éves gitáros-zeneszerző egész pályafutása a beskatulyázás ellen, a műfaji határok lebontására irányul. Így volt ez, amikor John Zorn oldalán a New York-i avantgárd művészközösség oszlopos tagjává vált, s akkor is, amikor oroszlánrészt vállalt Paul Motian dobos zenekarában. A 2000-es évek eleje óta, szólistaként és zenekarvezetőként pedig már tényleg saját zenei invencióit tudja megvalósítani, így egy-egy új lemez vagy turné előtt a közönség sohasem tudhatja, mire is számíthat tőle. A felhasznált matéria lehet akár jazz-örökzöld, blues-klasszikus, country, filmzene vagy rock – stílusbravúrjaival minden esetben saját képére formálja azt. Persze erre is van már definíció: az Americana, amit magyarra leginkább olvasztótégelyként lehetne fordítani.
Frisellnek most egy picit régebbi és egy vadonatúj lemeze került kezembe, amelyek ikerdarabok, bár megjelenésük között csaknem másfél év telt el. Mégis érdemes egymás után meghallgatni őket (akár többször is), mert ezer szállal kapcsolódnak. Mindkettőt nagyon puritán felállásban, a nála harminc évvel fiatalabb bőgőssel, Thomas Morgannel duóban vette fel a legendás Village Vanguard jazzklubban. Kettejük között csodálatos zenei dialógusok születtek. Ha csak annyit írok, hogy érzékenyen, empatikusan figyelnek egymásra, s párbeszédeik lírai és drámai kontextusban is kiemelkedőek, akkor még igen keveset tudtam érzékeltetni a létrejövő hangzás szépségéből, plaszticitásából.
A korábban megjelent albumon (Small Town) két Frisell- és egy közös kompozíció mellett felbukkan a harmadik James Bond-film, az 1964-es Goldfinger főcímzenéje, valamint Fats Domino 1961-es rock and roll-slágerének (What A Party) újraértelmezése. A gitár-bőgő duóban releváns új értelmet nyer Lee Konitz egyébként agyonjátszott örökzöldje, a Subconscious Lee, amely már önmagában is átdolgozás: a Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Frank Sinatra által is sikerre vitt What Is This Thing Called Love parafrázisa.
Az új lemez az Epistrophy címet viseli, amely Thelonious Monk 1957-ben keletkezett klasszikusára utal, s ki is jelöli az irányt. Most már egyáltalán nincsenek saját kompozíciók: Frisell és Morgan a XX. század második felének amerikai zenetörténetében kalandozva merít új inspirációt; hangról hangra szétszedve és összerakva a nagyon szeretett, de unalomig ismert standardeket. A jazz-ikonok (Monk, Paul Motian, Billy Strayhorn) mellett bátran nyitnak a populáris témák intellektuális értelmezése felé. Éppen ezért lett az album egyik legkiválóbb száma a habkönnyű Save The Last Dance for Me furfangos feldolgozása.
Infó:
Bill Frisell – Thomas Morgan: Small Town; Epistrophy
ECM Records – ECM 2525, ECM 2626
