Nagyot kell nyelnie a tiszta beszédhez annak, aki meg akar szólalni, miután letette Vásárhelyi Mária snagovi emlékkönyvét. Pedig a Valahogy megvagyunk furcsa kötet annak, akit a műfajok érdekelnek. A szerző azt mondja, könyve rekonstrukció. A kiadó azt mondja: ez Vásárhelyi első nem tudományos jellegű kötete. Szerencsére a műfaji skatulyázás nem érdekli az olvasót – bennünket sem -, amikor szó szerint fejest ugrik a 13 gyerek és 18 felnőtt történetébe, akik – mint a „Nagy Imre-csoport” tagjaként, vagy családjaként -, 1956. november 4-én először a jugoszláv követségre menekülnek, majd onnan elrabolva Romániában töltenek furcsa rabságban két évet. A történet végét ismerjük: Magyarország törvényes miniszterelnökét és több társát kivégzik, a családok hazatérnek, a teljes bizonytalanságból a Kádár-rendszer rájuk szabott bizonytalanságába.
Bámulatosan kecses érzékenységgel megírt kötet Vásárhelyi könyve. Hiszen senki nem gondolhatja, hogy egy három éves gyerek, mint ő volt Snagovban - olyan pontossággal tudja felidézni a megtörténteket, mint ahogyan az most olvasható. Akkor sem, ha egy hatalmas trauma légkörét és érzelmi közegét egy gyerek is pontosan rögzítheti magában, úgy hogy soha el nem bújhat előle. Ám, a szerző hihetetlen arányérzékkel döccenők nélkül volt képes papírra vetni maga és környezete érzelmeit, emléktöredékeit, a családi elbeszéléseket, a leveleket és a történelmi tényeket. Amit kiad a kezéből pontos leírása annak, mit tesz egy saját hatalmi logikáját követő diktatúra, amikor nem oktalanul egy embertelenségig túlhajszolt ideológia nevében politikai ellenfeleinek még az árnyékát is el akarja törölni.
Így menekülnek Nagy Imre és kormányának politikusai a jugoszláv követségre, ahonnan aztán – szovjet közreműködéssel – deportálják őket Romániába.
A snagovi emlékkönyv jelképszerű története nem csak konkrétan a Kádár-rendszer hazugságának, hanem e hazugságok hétköznapi valóságának, amely valóságban persze a gyerekek fékezhetetlenül játszanak, miközben a világtól totálisan elzárt közösség felnőttjei béljósként lesik az otthonról rendszertelenül érkező levelek hírmorzsáit, az olvashatatlan román sajtót, hogy kétségbeesetten, vagy magyarázhatatlan optimizmussal saját bekövetkező sorsukat kifürkésszék. Mígnem a világtól szinte hermetikusan elzárt szétszakított családok romániai maradéka elé nem csapják a Népszabadság 1958. június 17.-i számát, benne a pártlap 3. oldalán az egyoldalas MTI-közleménnyel: Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében címmel, amelynek végén ott az örök mementóvá lett két mondat: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.”
E két ostorcsapás a nemzet arcán túl kevés figyelmet kap a magyar emlékezetben. Pedig ezek emelik fénybe nem csak a családok tragédiáját, hanem az egész szituáció tragikus abszurdságát. Azt a később "konszolidált" történelmi és politikai hazugságot, amelyre az egész rendszer épült, amelynek áldozatai lettek nem csak a szocializmusról, baloldaliságról másként gondolkodó politikusok és családjaik, de amelynek végén Kádár János az őrület határán elmondta utolsó beszédét. Egyetlen egész volt az egész.
A könyv bemutatóján Vásárhelyi Mária azt mondta: azért írta meg a kötetet, mert nem tudja elviselni, hogy 1956 főszereplőit – köztük apját, Vásárhelyi Miklóst – harminc év is elmúltán kiradírozzák a történelemből. A szerző – ha teheti egyáltalán – megbékélhet saját lelkiismeretével: kiradírozhatatlan könyvet írt a romániai fogság két évéről.
Csak a Nagy Imre-ítélet utolsó két mondatát se feledjük, amire 1989 – meglehet kimondatlan, s mára omladozó - közmegegyezése épült: soha nem történhet meg újra ebben az országban, hogy valakit politikai nézetei miatt üldözzenek, száműzzenek, kivégezzenek. Vagy éppen kiradíroztassanak a történelemből, mert az aktuális hatalomnak éppen úgy célszerű. Akkor sem, ha bizony, nagyokat kell nyelnie annak, aki a magyar történelmet nyílt szívvel olvassa, s nem szeretné, hogy csak valahogy meglegyen.
Info:
Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk.
Snagovi emlékkönyv. AbOvo Kiadó, 2019. 3950 forint.
