Azt mondta Kubatov Gábor ferencvárosi klubelnök, hogy „akik lenézték a Süduvát, és meglepődtek, milyen nehéz mérkőzést játszottunk, azok nem értik ennek a sportnak a lényegét”. Magunk közt szólva, én nem kezeltem le a litván együttest, mert azt sem tudtam, hogy a világon van, még csak nem is hallottam volna róla, ha nem kerül szembe az FTC-vel az Európa-liga előszezoni selejtezőjében. Igaz, a nemzetközi szereplést egészen lentről kezdő és túlnyomó többségükben ott is befejező magyar klubcsapatok „jóvoltából” hosszú ideje tanulom az évtizedeken át teljességgel ismeretlen klubok nevét – hogy csak a Ferencváros ellenfeleinél maradjak, az MTZ-RIPO Minszktől az Ulisses Jerevánig –, mégis gyötört a lelkifurdalás: megint elmulasztottam valamit.
Már-már lehorgasztott fejjel jártam, sőt nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy penitenciára ítélem magamat, azaz naponta százszor felmondom: Kardum – Kerla – Svrljuga, Jankauskas, Hladik, Zsivanovics – Renan Oliveira, Matulevicius, Verbickas – Topcagic, Tadic. Ha nem tudnák, ez a marijampoléi óriás, a Süduva összeállítása. (Dibusz – Lovrencsics, Blazic, Dvali, Heister – Zubkov, Sigér, Skvarka, Haratyin, Tokmac – Boli: ez meg a mai FTC-é.)
Ám egyszer csak mit látok? Nyilatkozik Szőke István, aki az én szememben „valamivel” különb játékos az imént felsoroltak bármelyikénél. A korábbi válogatott labdarúgó 1972-ben, Belgrádban az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé lőtte a magyar nemzeti együttest, amúgy meg csaknem kétszáz bajnoki meccset lenyomott abban a Ferencvárosban, amely európai kupadöntőt, majd kontinentális elődöntőt – nem előselejtezőt – játszott 1968-ban, illetve 1972-ben (igaz, másodszorra éppen Szőke két elrontott tizenegyese miatt nem lett finalista). A kiváló jobbszélsővel előfordult, hogy egy hazai kupameccsen négy gólt vágott be az Újpestnek a Megyeri úton; a zöld-fehérek úgy is 6-3-ra nyertek, hogy Albert Flórián a huszadik percben, 0-0-nál megsérült, és csere nem volt. A korabeli FTC felállását máig úgy tudja az ember, akár az ábécét: Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi (Katona).
Szóval, Szőke megszólal, és azt mondja a litvániai 0-0-ról: „Ha mi így játszottunk volna, tuti, hogy elzavarnak bennünket a Fradiból.” Kissé engedni kezd a szégyenem, nyilván mások is zavarba jönnek, mert ilyen szintű futballista szavait nem lehet félrelökni – s egyáltalán: ki akarna ilyesmit? –, a legnagyobb bajban viszont a klubelnök van, mert mégis csak egy legenda mondta meg a frankót. (Úgynevezett ikonnal egyébként tele van a padlás. A nagy szükségben minálunk már azokat is „legendának” nevezik, akik átestek az állított labdán. De itt valódi a mítosz.) A végén még az lesz az igazság, hogy – tiráda ide vagy oda – nem olyan nagy szám a Süduva...
Bár azóta már Felcsútot kell dicsérni. A Puskás Akadémia vasárnap 4-1-re nyert az FTC ellen; ez afféle eredmény, amelyet a valaha szintén nagy hírű Vasas produkált, amikor 6-2-re kikapott az agárdi Gázszertől. Igaz, tartalékos volt a ferencvárosi csapat, az import edző ugyanis pihentette a két bajnoki fordulót már elhalasztó együttesnek a zágrábi Dinamó jóvoltából focisulis oktatásban részesülő „ászait”, bár így is jó dolga van, mert még a második sorban is csak csere az a brazil Isael, akit egy kormánypárti bulvárlap „bomba igazolásnak” minősített az érkezésekor. (Már azt hittük, egy Rivellino jött.) A dél-amerikai légiós a futball felcsúti szentélyében a hatvankettedik percben állt be Bőle helyett, és nekem úgy tetszett, csupán lézengett a pályán. De lehet, az Üllői úti klubelnök ezúttal sem marasztalja el „fiait”, inkább eposzokat zeng a német Meissnerről, a bolgár Hadzsievről, a holland Van Nieffről, a horvát Knezevicről, a szlovákiai Urblikról, a nigériai Hentyről, a cseh Vanecekről és a többi felcsúti „növendékről”. Ám az a figyelmeztetés bizony már nem lesz annyira fejbe kólintó, mint a – helyesen – kitűnő litvániai vendégszereplést követő intés.
Arról nem beszélve, hogy az elöljáró aggódhat: nehogy ezúttal szót kérjen Rákosi Gyula vagy Fenyvesi Máté...
