Beveti-e Kína a valutafegyvert?

Tavaly tavasszal „kardcsörtetésről” írtam ezeken a hasábokon a Kína ellen életbe léptetett, korlátozott amerikai importvámok kapcsán. Mivel Peking nem adta be a derekát Donald Trump amerikai elnök vámzsarolásának, Washington széles fronton történő támadásba ment át. Ez év szeptember elsejétől gyakorlatilag a teljes kínai importot 10-25 százalékos pótvámok fogják sújtani. Peking az első naptól fogva jelezte, hogy a „szemet szemért, fogat fogért“ elve alapján arányos válaszokat fog adni a „vámterrorra”. A vámpolitika síkján azonban ez egyre kilátástalanabbá vált, mivel a kétoldalú kereskedelemben Kína négyszer kevesebb árut importál, mint Amerika, a vámretorzióhoz Pekingnek gyorsan elfogytak a lapjai.

Ezzel a háttérrel és azután, hogy nemrég az amerikai kormány hivatalosan is „valutamanipulátorként” bélyegezte meg Kínát, széles körben lábra kaptak olyan vélemények, hogy vámpolitikai lehetőségeinek lenullázódásával Peking bedobja a külgazdaság nukleáris fegyverét: a nemzeti valuta, a jüan drasztikus leértékelését. Ezt nem tartom reális forgatókönyvnek, több oknál fogva sem. Az exportáló ország számára a valutaleértékelés természetes válasz lehet az importvámok árukivitelt fékező hatásainak ellensúlyozására. Kizárt azonban, hogy Trump 25 százalékos vámjaira Peking hasonló mértékű leértékeléssel reagáljon. Miért?

A legutóbbi években kialakult jüan-dollár árfolyamot az IMF és a Világbank nem tartja kirívóan egyensúlytalannak a kínai külgazdaság mai helyzetében (például a korábban eget verő fizetési mérlegtöbblet nagyot zuhant a GDP százalékában kifejezve). A pekingi vezetés általában gondosan kerüli a hirtelen, destabilizáló hatású gazdaságpolitikai húzásokat. A valutapolitikában is fokozatosságra és kiszámíthatóságra törekszik. A jüan 2015 utáni, szűk sávban „irányított lebegtetése“ is inkább az irányításról, mintsem a szabad árfolyammozgásról szólt. Peking nemcsak az inflációs hatások miatt nem híve a vaskos leértékelésnek. Korábbi kedvezőtlen tapasztalatok alapján különösen fél attól, hogy a leértékelési várakozások masszív tőkekimenekítéssel járnak, és elriasztják a külföldi beruházókat, jóllehet a gazdaság lassulóban van, a belső megtakarítások pedig fékezett habzásúvá váltak a lakosság fokozódó elöregedésének betudhatóan. Egy masszív leértékelődés következtében nemzeti valutában meglódulna az állami vállalatok méretes, dolláralapú eladósodottsága. Ha Pekingnek nincs valamire szüksége, az a vállalati szféra adósságlufijának további növekedése.

Trump legújabb vámemelési hullámának augusztus eleji bejelentése után a kínai valuta dollárárfolyama átlépte a lélektani határnak tekintett 7 jüan per dollárt. Ez azonban valójában csupán pár százalékos leértékelést jelentett, amivel a jüan-dollár árfolyam arra a szintre került, ahol egy évtizeddel ezelőtt, a nemzetközi pénzügyi válság idején volt. Nem következett be trendtörés, s ilyen a közeljövőben sem várható.

Kína igazi „nukleáris” fegyvere nem a valutaleértékelés, hanem a csillagászati méretű amerikai adósságpapírok birtoklása. Miből fakad Peking dollárral szembeni hatalma? Abból, hogy a dollár világvaluta szerepe miatt az USA esetében nem működik a külkereskedelmi egyensúlyhiány árfolyamváltozáson keresztüli automatikus korrekciója. Normális körülmények között az amerikai léptékű, toronymagas kereskedelmi deficit esetén a dollár leértékelődne, fékezve az importot, ösztönözve az exportot. Merkantilista szuperexportőrként Kína azonban devizatartalék formájában „bespájzolja” a hatalmas árukivitel-többletből származó dollárbevételeinek jelentős részét, erősítve ezáltal a „zöldhasú” árfolyamát. Ahogy a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz kissé sarkítva mondja: „Amerika áruk helyett kincstárjegyeket exportál Kínába, amelyek azonban nem teremtenek otthon állásokat”.

A több mint ezer milliárd dollárra rúgó amerikai állampapírral a tarsolyában Kína az USA legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány kiemelten fontos finanszírozója. Peking a toronymagas dollártartalékok egy részének dömpingszerű piacra dobásával bármikor padlóra küldheti a dollárt, bár ez jelenleg nem áll érdekében, mivel csökkenne a maradék devizatartalék értéke, és felértékelődne a jüan. Hszi Csin-ping kínai elnök – Donald Trumppal szöges ellentétben – nem akar a fennálló nemzetközi gazdasági rend rombolójának mutatkozni. Washington azonban az éleződő stratégiai rivalizálás jegyében mindinkább egész pályás letámadásba megy át Peking ellen, a második hidegháború küszöbére sodorva a kétoldalú kapcsolatokat. Korántsem zárható ki, hogy egy rendkívüli vészhelyzetben Peking bedobja majd a pénzügyi atomfegyvert. Közben – részben az erősödő trumpi vámháború természetes következményeként – Peking visszafogja az amerikai kincstárjegyek vásárlását, ami emelő hatást gyakorol a kamatlábakra az Egyesült Államokban és világszerte.

A gazdaságtörténelemben mindegyik hegemón szerepre pályázó, feltörő hatalom elérte, hogy nemzeti pénze legyen a világ kulcsvalutája. Nem volt meglepetés, amikor a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények keretében az angol fonttól az amerikai dollár vette át a világ elsőszámú tartalékvalutájának szerepét. A kínai vezetés nem reklámozza, de nem is nagyon titkolja, hogy növelni akarja a jüan súlyát a nemzetközi fizetési rendszerben a dollár rovására. Pekingi tolvajnyelven „dollártalanításnak” nevezik ezt a hosszú távú célkitűzést. Kínának a lépcsőzetes dollártalanításhoz minden lehetősége meg van. Már évek óta lekörözte Amerikát mint a világ legnagyobb exportőre és hitelezője.

Ráadásul Kína nincs egyedül a dollár visszaszorításában. Az öt feltörekvő országot (Kína, Oroszország, India, Brazília és Dél-Afrika) tömörítő BRICS-szövetség nemrég fogadta el az amerikai dollárt felváltó, alternatív nemzetközi fizetési rendszer kialakításának tervét. „Alternatívon” persze Peking egy jüan-alapú mechanizmust ért. Az euró, az Európai Unió egységes valutája már két évtizede komoly szerepet játszik a dollárhegemónia megtörésében. (Trump elnök nem véletlenül nevezi olykor az EU-t „ellenségnek”.) Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság távozó elnöke nyíltan kiállt az amerikai pénzügyi rendszertől való függőség csökkentéséért az euró globális kulcsvaluta-szerepének növelésén keresztül. Abnormálisnak nevezte például azt a tényt, hogy az EU energiaimportjának 80 százalékáért dollárban fizetnek, miközben az energiabehozatal csupán két százaléka származik az Egyesült Államokból.

Kína jelentős presztízssikert aratott valutája nemzetközivé tételének folyamatában 2015-ben, amikor a jüant bevették az IMF valutakosarába a világ többi vezető valutája – a dollár, az euró, a jen és az angol font – mellé, mivel a kínai pénz megfelelt az összes ehhez szükséges feltételnek. Peking kiszámítottan, lépésről lépésre haladva cseréli le a dollárt nemzeti valutájára. Kína a világ legnagyobb olaj- és ásványi nyersanyag-importőre. Ezen termékek világpiacán hagyományosan a dollár a valutakirály, túlnyomórészt amerikai valutában jegyzik az árakat, és abban is fizetnek. Csupán idő kérdése volt, hogy Pekingnek mikor lesz elege ebből a rendszerből, s Donald Trump Kína-ellenes kurzusa csak siettette a dolgokat. Két évvel ezelőtt például Sanghajban létrehozták Kína első határidős nemzetközi olajtőzsdéjét, ahol jüanban jegyzik az árat, és abban történik a fizetés. Szinte egyik napról a másikra Sanghaj lett a világ egyik legfontosabb olajtőzsdéje, az ott kialakult árak pedig mára Ázsia irányadó piaci értékeinek számítanak.

A világnak gyorsan hozzá kell szoknia, hogy az olaj árát már nem csak hordónkénti dollár összegben mérik. Borítékolhatóan nem sokat kell várni arra sem, hogy hasonló kínai tőzsdék szülessenek a nyersanyagok széles színskáláján. Egy ősi kínai mondás szerint „Az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.“ A világgazdaság dollártalanításában már túl vagyunk az első lépéseken.