Brazil sorozat

Az utóbbi időben rájár a rúd a populista vezetőkre. Heinz-Christian Strache „Ibiza-botránya” miatt az Osztrák Szabadságpárt jó időre kiszorulhat a bécsi kormányból, Matteo Salvini várhatóan már csak rövid ideig marad olasz belügyminiszter, és Jair Bolsonaro brazil elnökből is mintha hiányozna a korábbi határozottság. Pedig emlékezhetünk még, amikor az illiberális brazil vezető januári beiktatásán Orbán Viktor is lelkesen tapsolt, miközben az unió vezetőinek döntő többsége távolmaradt. A brazilok elnökük iránti lelkesedése a múlté, honfitársainak mindössze harmada bízik Bolsonaróban.
Biztosra vehetjük, hogy az Amazonas őserdeiben pusztító tűzvész miatt tovább apad a brazil elnök közkedveltségi mutatója. Sokáig mintha nem is érdekelte volna, hogy pusztulni kezdett a „Föld tüdeje”, majd nemzetközi nyomásra elismerte: hazája nem képes arra, hogy megfékezze a természeti katasztrófát. Ez a kijelentés a helyiek fülében is különösen csengett olyasvalaki részéről, aki nem is olyan rég még ellentmondást nem tűrően követelte a leszámolást mindazzal, ami a Munkáspárthoz köthető. Bolsonaro mintha béna kacsává vált volna.
Hiába oly fontosak a brazil őserdők a Föld klímája szempontjából, Brazíliában még gyerekcipőben jár a klímavédelem, amely a pártok szintjén nem jelenik meg úgy, mint Európában. Ám a mostani drámai helyzet nem csak Bolsonaro bűne. Túl nagy befolyással rendelkezik a parlamentben az agrárlobbi, amely az őserdők megsemmisítésében, új termőterületek létrejöttében érdekelt. Brazília ráadásul megújuló energiaforrásokra épít, ezért egyre több fát vágnak ki az országban.
A brazilok nem kedvelik azt sem, ha beleszólnak az ügyeikbe. Már a múltban is aggódtak amiatt, hogy az Amazonas régiója valamely idegen hatalom kezébe kerül. Ez az álhír sokszor hangzott el az 1964-től regnáló katonai diktatúra alatt. Szó ami szó, Kína az utóbbi időben jelentősen növelte befolyását a térségben. 
Bolsonaro láthatóan képtelen arra, hogy orvosolja a gondokat, ezzel azonban veszélybe sodorja az amúgy is sebezhető Földet.

A G7-té lett G8-ak

Amilyen állapotban van a világ, meglehetősen soványra sikeredett az Oroszországot mellőző hét legfejlettebb országnak a franciaországi Biarritzban tegnap zárult csúcstalálkozója.
Az előzetes találgatások ellenére végül kiadtak egy vérszegény zárónyilatkozatot, de talán jobb lett volna, ha ki sem adják, mert akkor egyértelműbb lett volna, amit Macron francia elnök még a csúcs előtt mondott: a nyugati demokrácia mély válságban van. Ha a válság szimptómáit soroljuk, egyetlen ügyben könyvelhettek el halvány sikert a G7-ek. Macronnak köszönhetően Biarritzba utazott az iráni külügyminiszter, hogy az Európának is fontos iráni atomprogramról folytatódjanak a tárgyalások. Washington kiszállt a 2015-ös megállapodásból, ami nem önmagában véve indokolhatatlan lépés, hanem azért, mert – jellemzően Trump elnöki tevékenysége miatt – az Egyesült Államok nem tud helyette mit mondani. A más mondanivaló csak az a háború lehetne Iránnal, amit végsősoron senki nem akar, s miután senki sem akarja, vészjóslóan lebeg a fejünk felett.
Macron azonban a demokrácia válságánál tovább ment, amikor maga sem szorgalmazta a közleményt: „A közös hangnak nincs esélye azután, hogy Trump kivonta országát a történelmi jelentőségű párizsi klímamegállapodásból. Mind nehezebb a zárónyilatkozat megfogalmazása, mert az amerikai elnök világossá tette, hogy az országok közti kétoldalú megállapodások híve, szemben a multilaterális kapcsolatokkal, amilyen a G7 is."
Mintha az amerikai elnök politikai vakságban szenvedne, mintha az amerikai adminisztráció képtelen volna az elnököt meggyőzni arról, hogy a Washington által meghirdetett kereskedelmi háborúk, illetve az öngyilkos Brexit támogatásával Európa meggyengítésére tett kísérletei csak a káoszt növelik, miközben mind súlyosabbá válnak a környezetvédelmi gondok. 
Ha a geopolitika mozgását jól értelmezzük, nem mondhatunk mást, mint amit korábban Merkel német kancellár, most pedig Macron elnök is szorgalmaz: a multilaterális együttműködést nem helyettesíthetik a Donald Trump által szorgalmazott kétoldalú egyezmények. Ha pedig Amerika félig lemond vezető szerepéről a világban – mert csak a rombolásból veszi ki részét, az építésből nem –, akkor Európa és a G6 előtt sem nyílik más ajtó, mint élesen megfogalmazni saját önálló geostratégiájukat, s keresni Pekinggel és Moszkvával az együttélés jövőjét, akár Amerikával szemben is. Mert különben Európa tényleg eltűnik a világ tengerében. 
Sem Európa, sem a világ sorsát nem lehet ugyanis ahhoz kötni, el kell-e viselnünk Trumpot újabb négy évig, esetleg az amerikai demokrácia felébred végre - bár az a világ, amelyre ébred, már nem lesz ugyanaz, mint Trump előtt volt. Közben megszilárdulnak a következő évtizedek új erőközpontjai, amelyek egymás közti ellentéteiket csak multilaterálisan tudják a világ javára megoldani, kétoldalú kapcsolatokkal, puha közösségekkel nem.
A közös közleményeknek pedig helyük van a nemzetközi politikában. Már ha a világ vezető hatalmainak van velük érvényes mondanivalójuk a világnak.
Szerző
Friss Róbert

Ballada a Mester hatalmáról

Hovanyecz bácsi víz- és gázvezeték szerelő kisiparos, ráadásul az utca túlsó felén lakik. E két tulajdonsága teszi őt a társadalom megbecsült tagjává. Persze amikor társadalomról beszélek, akkor főképp a miénkre gondolok, itt a Lapos utca 40/c-ben.
Aki ismeri a külvárosi családi házak vízhálózatát, az pontosan tudja, hogy az egykor oly népszerű ólomcsöveket a 60-as évektől kezdték el acélra cserélni (ad notam: vas és acél országa); a vasnak pedig van az a jó tulajdonsága, hogy 30-40 évenként teljesen elrozsdásodik. Vagyis dobhatjuk ki az egészet a fenébe. De nem Hovanyecz bácsinál. Ő ugyanis a lassú evolúció híve, aminek az „ez most jó lesz egy darabig, kezitcsókolom” szakkifejezéssel szokott hangot adni. Hovanyecz bácsi nem az a fajta mesterember, akit néhanapján kényszerűségből kihívunk. Ő jár hozzánk. Látogatásainak sűrűségét a víz- és gázvezeték csövek szakaszos élettartama, valamint a rendszerbe általa beépített át- és felemelő szerkezetek, szűkítők és fittingek tartóssága határozza meg. 
Mondhatnánk, hogy ő az a vendég, aki a távozása pillanatában tudja a következő vizit időpontját. Szerintünk van egy titkos naptára, amelyben gondosan feljegyzi, hogy egy adott házhoz mikor érkezik legközelebb. Mint egy nagybácsi, akit csak azért hívunk időről időre, mert imádott nagyanyánk halálos ágyán megígértette velünk, hogy nem hagyjuk magára a szegény Lajost. 
Viszont Hovanyecz bácsira mindig számíthatunk. Ha szenteste önti el a barna veszedelem a pincét, vagy ha hajnali fél négykor ébredünk arra, hogy kattog a cirkó, vagy ha a vízművek számlájából feketén-fehéren kiderül, hogy köbméterszám ömlik a víz a nagy büdös semmibe, Hovanyecz bácsi mindig elérhető. Azonnal felveszi a telefont, öt percen belül ott van, a kiszállásért mindig ötezret kér, és sosem ad számlát. Gyors, precíz, és biztosak lehetünk benne, hogy egy hónap múlva újra jön. Tudniillik ahol a vascsövet korszerű műanyagra cseréli, ott gyakran valami illesztési anomália történik – ezt tőle tudjuk –, azt pedig rendszeresen karban kell tartani (értsd újra szigetelni, javítani, tekercselni, buzerálni), arra pedig ki mást hívnánk, mint azt, aki pontosan ismeri a rendszert. Amikor pedig a szomorúbb napokon felmerül a teljes rendszer cseréje, a Mester csak ingatja a fejét – lásd fennebb – „minek költenének rá egy valag pénzt, ez most egy darabig biztosan jó lesz, kezitcsókolom”. Ha egyszer valaki kiszámolná, mennyit költöttünk az elmúlt harminc évben Hovanyecz bácsinál reparálásra, nagyjából egy kisebb város teljes víz- és gázvezeték hálózatának át- és újjáépítése jönne ki az összegből. De mi nem számolunk. Ki akarna elszámoltatni egy családtagot? 
A napokban megjött a vízművek szokásos éves elszámolása. Kiderült, lukas a rendszer. Mondtam anyósomnak, talán próbáljunk meg egy másik szakembert hívni. Valami olyasmit morgott, hogy jól van, megpróbálja, de másnap reggel Hovanyecz bácsi ébresztett. Jött szerelni. Anyósom állította, nem ő hívta. 
Misztikus dolog ez ezekkel a mesterekkel. És a természetfölöttibe jobb nem beleavatkozni.
Szerző
Kövesdi Péter