Jellemző probléma, hogy az építészeti örökség kapcsán a problémákat, és nem a lehetőségeket látjuk meg először. Ebből ered a jelenlegi hozzáállás is: a rossz állapotba került régi épületeknél magától értetődőbb a bontás, vagy az építészeti értékeket figyelembe nem vevő beavatkozás. Miközben egyrészt alkotói, kreatív eredményekről, minden esetben több tucat ember többéves munkájáról beszélünk, másrészt történeti emlékekről. Harmadrészt, és az Othernity épp ezt szeretné bizonyítani: mindegyik épületben vannak olyan, rejtett vagy kevésbé rejtett értékek, gondolatok, amelyek jó alapként szolgálhatnak a továbbfejlesztéséhez, ahhoz, hogy nyitottá és használhatóvá tegyük a jelen és a jövő számára – nyilatkozta lapunk megkeresésére Kovács Dániel, aki Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című pályázatával képviseli majd hazánkat a 17. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálén.
A hazai hagyományoknak megfelelően a Velencei Biennále nemzeti biztosa, Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója idén is nyílt pályázat útján, szakmai zsűri döntése alapján választotta ki a magyar pavilon kurátorát és kiállítását. A benyújtott hét pályázat közül került ki a nyertes projekt, amely a közép- és kelet-európai régió tizenkét úttörő építészirodájának együttműködésében valósul meg, és Budapest 1962 és 1986 közötti építészetére alapozva a modern örökség megőrzésének kérdéseire keresi a válaszokat. A kiállítás címében szereplő „Othernity” neologizmus, amely a pályázat alapvetését húzza alá – mondta a Népszavának a kurátor. – Az angol „modernity” és „other”, azaz „eltérő, más” szavak összeolvasztásával azt hangsúlyozza, hogy modern építészeti örökségünket illetően új, más hozzáállásra, gesztusokra van szükség.
A művészettörténész szerint az elmúlt években érezhetően megnőtt az érdeklődés a háború utáni építészettel kapcsolatban. Úgy véli, a ma kortárs építészetében nagyon nehéz irányzatokról beszélni, sokkal inkább nézőpontok, megközelítések sokféleségéről van szó, amelyben a fiatal építész számára fontos támasztékot jelenthet a megelőző generációk modern tradíciókra támaszkodó szemlélete és gyakorlata. Ez egyszerre alap a szakmai építkezéshez és olyan hagyaték, amelynek elveit, gyakorlatát, értékeit meg lehet kérdőjelezni, vitatni, továbbgondolni – részletezte a projekt elveit.
A régiós kitekintés az alapfelvetés következménye – mutatott rá Kovács Dániel. – Ha Magyarországon kevés jó példát látunk a modern építészet innovatív kezelésére – bár természetesen akad ilyen is –, akkor érdemes lehet megnézni, hogy a régió hasonló örökséggel bíró és problémákkal küszködő országaiban erről mit gondolnak. Az építész hangsúlyozta, a projektben szereplő tizenkét budapesti épület kiválasztásánál komplex szempontrendszert vettek figyelembe.
Az építészirodák meghívásánál a 2015-ben alakult, budapesti bázisú Transmodern kollektíva kapcsolatrendszere jelentette a fő támasztékot – emelte ki Kovács Dániel. – Ez alkalommal olyan, jellemzően harminc-negyven közötti építészeket és irodáikat hívtuk meg partnernek, akik a régióban élnek és dolgoznak, de nemzetközileg tájékozottak és foglalkoztatja őket saját múltjuk.
Annak kapcsán, hogy az építészethez kötődő kérdésfelvetések közelebb vihetnek-e minket a társadalmi, fenntarthatósági problémák megoldásához Kovács Dániel megjegyezte, egyértelműen ebben reménykedik. – Az a háború utáni épületállomány, amiről beszélünk, mára jellemzően kritikus állapotba került, és komoly innovációra van szükség ahhoz, hogy fenntartható legyen – hangsúlyozta. – Ugyanakkor meg kell tanulnunk, ahogyan arra Hashim Sarkis, a Biennále főkurátora is felszólít, együtt élni ezzel az örökséggel. (A biennále központi programja a How will we live together? „Hogyan fogunk együtt élni?” lesz – a szerk.) Mindenkinek jobb, ha ezt nem szimpla utálkozással, hanem az értékek iránt nyitottan, a továbbfejlesztés lehetőségébe vetett hittel tesszük.
