Hajrá, egészségügy!

A Magyar Orvosi Kamara alapköveteléseiről írt nemrégiben Dr. Dávid Ferenc. Ennek kapcsán először azt szeretném leszögezni: a követelt 900 ezer forintos alapbér nyilvánvalóan bruttó összeg, mely a heti 40 órás munkaidőre vonatkozik.

Dávid meghatározandónak tartja, hogy szabályozzák a munkaidő felhasználását (munkahely, beteglátogatás, továbbképzés, stb.). Ezt, továbbá a túlóra, ügyelet, készenlét térítésének módját ma is szabályozza részben a jog, részben a kollektív vagy a vállalkozói szerződés. Gyakori, hogy a feladatokat, főként a túlmunkát és az ügyeletet vállalkozások mögé bújt helybéliek vagy a szomszédos munkáltató alkalmazottai teljesítik annak érdekében, hogy a közalkalmazottak ne lépjék túl a személyes munkaidőkereteket. Ha e trükközések kiesnek, akkor sok lesz az ellátatlan ügyelet.

Dávid Ferenc támogatja az „egy orvos, egy munkahely” gyakorlatának mielőbbi megvalósulását. De valószínű, hogy ahol most elnézik a távollétet munkaidőben, ott nincs is munka: a Teljesítmény Volumen Korlátból és más okokból sok ellátóhelyen van kihasználatlan kapacitás. A tulajdonos állam pedig képtelen mérethatékony infrastruktúrával felváltani a kivénhedt, felújításra sem alkalmas intézethálózatot. A munkaidő gazdaságos használata érdekében meg kell szüntetni azokat a kompetenciakorlátokat, amelyek az eredeti szándékkal szemben gyarapították a megfizetendő feladatokat. Ilyen pl., hogy a háziorvos nem jogosult bizonyos vizsgálatok, gyógyszerek és kezelések elrendelésére, vagy hogy a kiképzett szakdolgozók által ellátható egyes feladatokat (pl. idült sebek vagy a sztómák gondozása) OKJ-s képzés hiányában ugyancsak az orvosoknak kell végezniük. Az e-egészségüggyel jócskán csökkenthető lenne az időrabló adminisztratív teher is.

Dávid joggal helyteleníti, ha egy orvos állandóan pendlizik a munkahelyei között, de téved abban, hogy ez ellenőrizhetetlen. Minden állami és magán szolgáltató csak akkor kap működési engedélyt, ha névvel, pecsétszámmal megadja az alkalmazottak listáját. Ezek alapján ellenőrizhető, hogy ki, hol, hány helyen dolgozik. De tudjuk, hogy sem az állami, sem a magánegészségügyben nincs érdemi ellenőrzés.

Igaza van a szerzőnek: „az egészségügyben végzett tevékenység … csapatmunka”. De ez nem azt jelenti, hogy ne érvényesülnének a verseny hatásai. Dolgozóinkat e hatások szívják el itthonról külföldre, államiból a magánba, az egyik államiból a másikba. Az állami és a közfinanszírozott magánegészségügyben a munkáltatók nehéz helyzetben vannak: a jogszabályban rögzített bérek terhelik az ettől függetlenül szabályozott bevételeiket, aminek alapvető oka, hogy a bevételeket korlátozó Teljesítmény Volumen Korlát és a bevételeket szabályozó pont- és kártyapénz rendszerek karbantartása elmaradt. Ezért csak a dologi kiadások visszafogásával tudják a - hiányszakmák esetében bértábla feletti - béreket kigazdálkodni. Így lesz bér a falakról hiányzó festékből és a WC-papírból.

A készfizető polgárokat ellátó magánszolgáltatók áraiban a piaci hatásokat tükröző személyzeti költségek is benne lehetnek. Ők általában bérfizetés helyett vállalkozói szerződést kötnek. Így a magánbeteg végül háromszoros díjat fizet ahhoz képest, amit a NEAK ugyanazért az eljárásért egy közfinanszírozott szolgáltatónak fizet. Igaz persze, hogy rendezni kellene „az alkalmazási jogviszonyok”-at. Ezeket ma a 84/2003 törvény 14 pontban sorolja fel. Ezek közül ki-ki kiválaszthatja a neki kedvezőt, melyre a legnagyobb bevétel–legkisebb költség, legkisebb közteher jellemző.

A kamarával együtt kívánja Dávid Ferenc is, hogy „szűnjön meg a paraszolvencia rendszere!”, amihez szerinte „világos munkaügyi normák megfogalmazása és visszatartó erejű jogkövetkezmények rögzítése is szükséges.”. Ez így sajnos kevés. Nem zárult le az a vita, hogy a hálapénz egyenlő-e a megvesztegetéssel. Ha igen, akkor alkalmazható a Btk. több bekezdése. De ha nem megvesztegetés, és a megszűnést a dolgozóktól, a rájuk vonatkozó szabályoktól várjuk, akkor ez nem fog menni.

Ha nincs arra válasz, hogy miért adják a hálapénzt, akkor megoldás sincs. Az egészségügyben és saját betegségében járatlan beteg biztos szeretne lenni abban, hogy bajának megállapítására és kezelésére a lehető legjobb módot választják, és azt a lehető legjobban hajtják végre. Ennek elérése kétféle módon lehetséges: vagy létezik egy nyilvánvaló, közismert minőségbiztosítás, vagy erről – ha tud – neki önmagának kell gondoskodnia. Sokan vélik, hogy ezért a hagyományos módszerhez kell fordulni: a tudást, a szolgáltatást meg kell vásárolni. Fokozottan van ez így napjaink hiánygazdaságában, ahol a várólisták kiböjtölése, a hálapénzzel megszerzett előny, vagy a magánpiacon megvásárolt ellátás között lehet választani.

Bízhat-e a MOK abban, hogy az erkölcsiség akkor is elégséges a hálapénz eltűnéséhez, ha a betegek fizetni akarnak? Aligha. Nem sok olyan ember van, aki ne fogadná el a pénzt, ha adnak neki – pláne, ha sokat. A MOK-nak és a hatalomnak tehát a lakossággal is meg kell beszélnie, hogy miért és hogyan vezethető ki ez az eszköz anélkül, hogy a hozzáférésük és az ellátásuk minősége romlana. Kérdés, hogy ezt a hatalom és a többi szereplő valóban akarja-e?

A szerző sebész főorvos