Dehogy fogja vissza magát – Interjú Gulisio Tímeával

Publikálás dátuma
2019.08.31. 15:00

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
„Ez az egyetlen hely a földön, ahol nem kell szégyellnem, ha véletlen telefingom a szexpartnerem pofáját. Itt mindennek, ami NŐ-ből jön, felbecsülhetetlen értéke van” – olvasható a július végén megjelent, A szatír állatkertje című novellaegyüttesében, s ez nemcsak a Jóságos Szatír kastélyára értendő, de magára a könyv szövegére is, melyből érzékeny olvasóink kedvéért a legkevésbé obszcén sorokat idéztük. A szerzővel, Gulisio Tímeával beszélgettünk.
A szatír állatkertje című kisregény már pár éve megszületett és a fiókjában pihent, miért pont most érezte elérkezettnek a kiadását? Befogadóbbnak ítélte az (irodalmi) közeget erre a tabudöntögető szadista-horror-pornó-trash írásműre, vagy éppen ellenkezőleg, most élesebben hat a provokáció?  Ennél prózaibb oka van. Eredetileg harmadmagammal közösen terveztünk egy szövegegyüttest megírni, majd könyvben kiadni, de egyfelől, úgy láttam, nem halad a kiadatás ügye, másfelől az elkészült írások nem illettek össze egymással. Végül úgy határoztam, ideje megjelentetni külön az enyémet, ne vesszen kárba a belefektetett munka. Attól nem tartottam, hogy különösebb, a vártnál nagyobb vihart kavar, hiszen korábban adtam már ki ennél jóval nagyobb botrányt kiváltó könyvet is, ami a bulvárfeldolgozása miatt aztán sokakhoz eljutott (Tímea itt a Peremvilág című, Onagy Zoltánnal közös interjúkötetére utal, melyet 2015-ben jelentetett meg az Athenaeum Kiadó és a másság, a homoszexualitás témakörét, társadalmi el nem fogadottságát járja körül – a szerk.). Ám nagy kiadóknál eleve esélytelen lett volna próbálkoznom, mert ennél „finomabb” szövegek esetében is elzárkóztak a megjelentetéstől. Miközben mindenféle politikai/hatalmi, pedagógiai/esztétikai képzelgések vagy eladhatóság/piacorien­táció mentén zajlanak különféle kánonharcok, A szatír állatkertje egy évezredek óta létező, de a peremről soha a centrumba nem kerülő irodalmi/ideológiai értékek szabta szövegek vonalába illeszkedik (elég a pajzán-erotikus római kori versektől a Tizenegyezer vesszőn, a Justine-en át az Amerikai psychóra vagy a nagyon kelendő giccsre, A szürke ötven árnyalatára gondolni). E téren milyen irodalmi művek voltak hatással A szatír állatkertjére?  Épp az említetteken nőttem fel, kis túlzással már-már mesék helyett is ezeket olvastam, igyekeztem feltérképezni magamnak ezt az egész erotikus-pornográf-szadisztikus irodalmat. Legfőképp Sade márki és Apollinaire művei vagy Robbe-Grillet Érzelmes regénye fogott meg. Azt gondolom, a képzőművészetben és filmen egy fokkal könnyebb ábrázolni a szexet, mint írásban, hogy az ne váljon nevetségessé, közhelyessé. Bár a humor nagy szerepet kap az írásaiban, hol a határ e tekintetben?  Alapvetően humorosan gondolkodom, nálam ez természetszerű, kikerülhetetlen, ezért aztán nem is törekszem ennek határt szabni, csak magamat adom, nem foglalkozom semmilyen elvárással, műfajival sem. Mégis, hol és hogy kell túltolni, hogy komolyan veendő szatíra keletkezzen?  Az, hogy valami túl van-e tolva, az olvasótól függ, erre én nem látok rá.  Az alkotás során „állat” vagyok, ezzel nem foglalkozom. Az „állatság”, a tabudöntögetés, a kifacsarás, az abszurd nem csak ennek a könyvének a sajátja – ez akkor a világlátásból és nem direkt szembefordulásként értendő?  „Állatság” alatt az ösztönös és természetes alkotást értem, ami olyan nekem, mint a lélegzés vagy más mindennapi tevékenység – semmi magasztos vagy kimódolt nincs benne. Mennyire gyakori, hogy összekeverik a művei énjeit az alkotóival?  Számtalanszor előfordult már. Épp ezért hangsúlyoznám: nem én vagyok a műveim főszereplője. Nem vagyok perverz gyilkos. Teljesen átlagos polgári életet élek, mint akárki más, csupán én le is írom és közre is adom azt, amiről mások is fantáziálnak. De nem ezek a vágyaim. Ez – a határaim és mások határainak feszegetése – csupán élvezetes szórakozás.
Mint például a bestializmus, a szodómia, a kannibalizmus, a nekrofília, a szadizmus, a pornográfia, a nemi szerepek kiforgatása, a testnedvek apoteózisa, a szkatofília, a testek szétszedése és torz összerakása… Ám mindezek mellett a könyvben feltűnnek fogyatékosok, koldusok, hajléktalanok, öregemberek – (szöveg)kizsigerelve. Szándéka szerint a szociális érzékenysége megmutatkozásaként?  Pontosan. Szociális szervezői végzettséggel is rendelkezem, noha egy napot nem dolgoztam a szakmában – a gyakorlaton töltött hónapok tapasztalata alapján eldöntöttem, soha nem szeretném ezt csinálni. Bántóan visszatetsző volt, ahogy a fogyatékosok vagy más kisebbségek jogait felhasználják a róluk való beszédben, egyszerre eltúlozva és semmibe véve a problémájukat. Ezt a diskurzust próbáltam kiparodizálni ebben a könyvben. Amit a Katapult Kortárs Alkotói Oldal adott ki, ahogy korábban több kötetét is. Mit kell tudni erről a csoportról?  Ezt az alkotói oldalt Komor Zoltán hozta létre néhány éve, hogy felületet adjon a modern szürreális neoavantgárd irodalomnak. A kemény mag 5-6 embert jelent, sokan lemorzsolódtak időközben, és az utóbbi években az elnevezés is inkább már egy kiadót takar, ami évente egy-két szürreális bizarro fiction, sci-fi könyvet ad ki, kis példányszámban. Költőként, íróként, performerként, zenészként, képzőművészként tevékenykedik, látszólag az undergroundban, alternatív közegben. Ki akar, ki lehet innen törni a nagyközönség felé?  Egyáltalán nem tartom magam alternatív művésznek, rengeteg helyen publikálok, korántsem csak szűk réteget elérő lapokban. És az olvasóközönségem is nagy és sokszínű, folyamatosan kapom tőlük a visszajelzéseket. Ezen meg is lepődtem, csodálkoztam, hogy ennyien értik és szeretik az általam művelt irodalmat. Az alternatív jelző számomra pejoratív, olyan alkotókat jelöl, akiknek kevés a tehetsége, az alternatívnak mondott közeg meg mindenkit befogad, aki kiszorul máshonnan. A verseim egy része kétségtelenül kisebb közönségnek szól, a másik része azonban – a populárisabb megjelenési helyüket tekintve akár – a szélesebb olvasótábor számára is könnyen érthető és befogadható. A prózámban viszont ezentúl sem fogom vissza magam. Nézzük akkor a terveket, mi várható a közeljövőben öntől?  Szeretném, ha a régebbi könyveim elektronikusan is megvásárolhatóak lennének, úgy érzem, ennek van jövője, már csak a még szélesebb közönséghez való eljutást tekintve is. Több kész kötetem várja a kiadást. Nyomtatott formában egy novelláskötet fog egy-két éven belül megjelenni. A regényem kiadásán is dolgozom, egy szürreális, transzszexuális és drogos témájú könyvről van szó – jelzem ismét: nem vagyok sem drogos, sem transzszexuális…

Gulisio Tímea

költő, író, újságíró, festő és audiovizuális előadó. A szatír állatkertje a 11. nyomtatásban is megjelent kötete, de írásainak többsége a Magyar Elektronikus Könyvtárból is letölthető. Szépirodalmi művei éppúgy megjelentek a Népszavában és a Vasárnapi Hírekben, mint az Élet és Irodalomban, a Magyar Műhelyben, a Helikonban, az Ezredvégben, a Parnasszusban vagy a Galaktika magazinban. Publicisztikai írásai főként a prae.hu-n és a Kibic magazinban olvashatóak. Hanglemeze Próbababák az űrből címmel jelent meg 2018-ban. Az Opál Színház tagja. 

A paplanon felejtett lovak

 A júliusban megjelent, Krebsz Áronnal és Komor Zoltánnal közösen készített, A paplanon felejtett lovak című kisfilmjüket a YouTube a meztelenség miatt törölte, majd miután átkerült a VIMEÓ-ra, eddig több mint 1700-an nézték meg.

Szerző

Triceps: Zimankó (Szabadka, 1966) – Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből

Publikálás dátuma
2019.08.31. 12:15

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
„Vasárnap anyám elvisz magához, engedélyt kell kérnie, estére visszahoz. Kacsát süt párolt káposztával meg szilvás rétest. Vesz két üveg igazi Coca-Colát is.”
Nyomorult tél. Nincs munka, kevés a spórolt dinár, élelem. Szépen vagyunk, de azért szépen vagyunk. Csak egy so­­vány, nyolcvankilós húsdisznót vág­tunk, felesben a rokonokkal. Többet hagynak, mint ami járna, és András bácsi, a Nagyi öccse hoz nekünk egy pár szőrös vaddisznócombot. Ő vadász, a makkhetesi erdőkbe megint átkóborolt a határon Magyarból egy csorda. Krumpli és tök: tejfölös krumplileves, krumplis paprikás kolbásszal, sült krumpli vékony szelet oldalassal, krumplis tészta, porcukros krumplifánk; kapros tökleves, tökfőzelék tükörtojással, tökös rétes, sült tök és tökmag… A füstölt húsok a padlás gerendáin lógnak, ritkán eszünk belőlük. Egyszer fellopózok és a metsző huzatban lenyesek kis falatkát a sonkából, szégyellem magam. De a ropogós, napsárga tökmag finom, Nagyi egy kopott bádogtepsiben pirítja őket. Nem tudok törni, valahogy nem áll rá a fogam. A Tata, miközben esténként felolvassa nekünk Old Shatterhand és Old Firehand kalandjait, az asztal szélére rakja a megpucolt szemeket. Tartja a lelket mindenkiben, elmegy a fagyban kőműveskedni, meghalni is méltósággal fog. Ő az én Apám, apám helyett apám. Rágcsálok, morfondírozok. Parasztnak lenni szabad és nemes dolog. Elkezdek naplót vezetni, teljesen teleírom a naptár oldalait, három hónapig tart a lelkesedés. JANUARY 23 NEDELJA SUNDAY Fél kilenckor keltem fel és elmentem a templomba. Ott majd meg­fagytam. Otthon néztem a tv-t. Délután el akartam menni moziba, de eljött apu felesége és elvitt Horgosra. Ott disznótor volt. Kívülünk is voltak még. Volt ott egy másodikos lány is. (Marika II.-os) Szép. Este néztem a televíziót. „A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek be” az edző volt a gyilkos. Lefeküdtem: ½ 1-kor. Kivirul az idő, áprilisban indul a piacozás, szinte mindent eladunk, ami maradt vagy most termett. Jó év lesz, mondják, de én nem hiszek nekik. Kevés birsalma, fokhagyma, káposzta, retek, saláta, újhagyma, még a standbérletre sem elég. Bizalom, türelem – mondja komolyan nagyapa –, nem történhet velünk semmi rossz. De én nem hiszek neki. Megyünk tavasszal, nagyanyámmal az utcánkban, valahova, kézen fogva, mintha pisis lennék. Nem beszélgetünk, szeretem, nem félek tőle, mégse. Szembejön velünk félúton, a Remont gépszerelőnél egy másik öregasszony, feketében, kézen fogva egy ványadt, sápadt fiúcskával. Ők is az utcánkban laknak, nagyanya félfogról odaköszön. A néni lehajtja a fejét, én hirtelen elfelejtek köszönni, mennek tovább. A Nagyi szája összeszorul. Láttad? A kurva fia – mondja. – Ha nem vigyázol, te is így jársz, mint az Imriske. Vasárnap az anyja elvitte magához, hideg töltött káposztát etetett, feketekávét és spriccert itatott vele. Ez a kis nyomorult egész éjjel rókázott. Nem értem, mi az a kurva. A Muttit is lekurvázta egyszer, és utánaköpött. Forog az agyam, hittanra járok, még igen hiszek. Jézus urunknak is kellett, hogy legyen fia, gondolom, hiszen kire hagyta volna a földi királyságát? És kinek másnak, mint a megesett Mária Magdolna fattyának? Ez megnyugtat, kicsit el is somolyodok. A Nagyi sem tudhat mindent, hiszen analfabéta, csak a nevét bírja leírni. Vasárnap anyám elvisz magához, engedélyt kell kérnie, estére visszahoz. Kacsát süt párolt káposztával meg szilvás rétest. Vesz két üveg igazi Coca-Colát is. Megsimogatja a kócos fejemet, reményvesztett szeretet és szomorúság sugárzik belőle. Titkolt, ezüst könnycseppek gyűlnek a szemében. És én már biztosan tudom, hogy nem kell engem félteni tőle. Nem kurva, hanem angyal, bármilyen nagy is a hasonlóság.
Szerző
Témák
önéletrajz

Nem a félelemre, igen a függetlenségre – Interjú Tricepsszel

Publikálás dátuma
2019.08.31. 11:10

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A klub logóján az áll, hogy „a XX. század halott”. Ezért engem-minket csak a kiszámíthatatlan Jövő érdekel, „a tartomány, ahol nem uralkodik az Idő és a Tér”, ahogy Marcel Duchamp jövendölte, ahol a jövő művész-mérnökei „a kor ütőerén tartják az ujjukat”, ahogy Kassák Lajos… – mondja Triceps, alias Lantos László színházi rendező, performer, író és kulturális szervező, akit a pályakezdésről éppúgy kérdeztünk, mint a karatéról, az éhezésről vagy a hátratolt helyőrségként is funkcionáló, nyóckeres MERSZ Klubról.
Mindenki költőként kezdi, ahogy mondják, önnél hogy kezdődött a művészeti szárnypróbálgatás?  A budapesti bölcsészkarra jártam a ’70-es években, magyar–esztétika szakra, és nekem is volt egy naiv elképzelésem, hogy költő vagyok. Az Új írás folyóiratban Ágh István szerkesztette a Fiatalok a jövőnek című rovatot, elküldtem neki a verseimet. Egy hét múlva vissza is érkezett az egész gépirat egy borítékban, mellékelve hozzá fejléces papíron a rovatvezető költő válasza, amit most is őrzök és tudom fejből: Kedves Lantos László! Versei Juhász Ferenctől a rovathoz kerültek, sajnos nem tudjuk közölni. Nem jó versek. Üdvözli: Ágh István. Na, ezek után nem is írtam verseket jó ideig. Később sok más verssel kiegészítve mégis elküldtem a paksamétát az újvidéki Híd és Új Symposion folyóiratoknak, de semmi válasz nem érkezett. Majd körülbelül három év múlva, mikor előfizetőként kinyitottam a Sympo egyik számát, szembetalálkoztam 15 versemmel, Tolnaiék leközölték. A ’80-as években, amikor már én is a folyóirat szerkesztője lettem, a szomszéd irodából épp költözött a Híd és a titkárnő áthozta nekem az egykor nekik küldött gépiratomat: Bányai János szerkesztő megőrizte, és mint kiderült, csak azért nem közölte, mert a Symposion megelőzte. Ez volt a pályám költői kezdete, de nem lettem költő. Inkább prózaíró.  Prózát sem igen írtam. Aztán mégis. 2008-ban történt, hogy ültünk Ménes Attilával, Peer Krisztiánnal és más rosszéletű írókkal a pesti Sirály presszóban, mikor Peer kitalálta, hogy összeállít egy antológiát, amiben az írók a füvezős kalandjaikat mesélnék el novellákban. A jelenlévők el is kezdtek anekdotázni, de nagyon vékony történetek voltak. Felvetettem, hogy talán nemcsak írók szerepelhetnének a kötetben, mert nekem is van egy füves sztorim. Gimista koromban nekivágtam autóstoppal Indiába, Isztambulban összeállt egy csapat, útravalóul meg kaptunk ajándékba fél kiló kendert. Iránban kifogtunk egy hosszú esőzést, a mikrobusz becsúszott a ­földút melletti árokba, kilenc napig nem jött arra senki. Mi meg vérhast kaptunk. Hogy enyhítsük a hatásait, elrágtuk a nyers kendert, amíg Teheránban nem kaptunk gyógyszert. Biztattak, írjam meg. Így is tettem, de az antológiából végül nem lett semmi. A Műút folyóirat azonban leközölte. A köztudottan kényes ízlésű Csordás Gábor, a Jelenkor szerkesztője elolvasta, és azt mondta nekem, nagyon jól írok, írjak többet. Így kezdődött. S tart a mai napig. A Nyitott mondat olvasói is már többször meggyőződhettek róla, mikor A hideghullám gyermekei (1952–2012) című, készülő önéletrajzi regényéből ízelítőt olvashattak a lapban. Ám részletekkel már 2012 óta a ­prae.hu­ összművészeti portálon a 220 volt rovatcím alatt találkozhattak. Itt negyedmagával, Falcsik Mari költő, Milorad Krstić filmrendező és Kreutz László zenész társaságában írják ugyanezen cím alatt a személyes és kordokumentumnak szánt tablót. Mi adta a késztetést?  Az az ötletem támadt, hogy érdemes lenne nekünk, az ’50-es évek szülötteinek megírni a párhuzamos életrajzainkat: hogy milyen volt az élet a jelzett időszakban. Én exjugó vagyok, Mari echte budai, Milorad szerb, aki ide menekült, Laci, a Bizottság dobosa disszidált, de visszajött. Próbáljuk meg dokumentálni, ragaszkodva az igazsághoz, csak az emlékezet eleve kiküszöbölhetetlen, apró torzításaival, érzékletes módon, mi hogy történt! Mari nagyon szép lírai prózát ír, és mindig hozzátesz egy vers-itemet is az írásaihoz. Milorad kis szövegeket ír, mellette kollázsokban ábrázolja az életét. Laci pedig, aki élőszóban kitűnően meséli a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteit, minden írásához zenei anyagot komponál. A tervünk az, hogy ha összegyűlik az első 20 év története – és ennek határidejét jövő év április 1-jére, a bolondok napjára tűztük ki –, akkor egy dobozban kiadjuk a négy kötetet. Egy dolog okozhat késedelmet: az én lustaságom. Bár én vagyok közülünk az egyedüli prózaíró, mégis én vagyok a leginkább lemaradva. Pedig van egy pluszindíttatásom is a megírására: szeretném Ábel fiamnak letenni az élettörténetemet. Ő már Budapesten született, nem sokat tud a vajdasági gyökereiről, soha nem járt Szabadkán, csak a nagymamánál nyaral évente egy pici faluban, Martonoson. Általában három generáció múltán a családok nem is tudják már a felmenőik történetét, hogy ki kicsoda és mit csinált. Én meg még az ómamára is emlékszem. A nagyapám anyja 84 éves korában egyszer csak fogta magát és öngyilkos lett. Nem volt semmi baja, csak megunta az életét, elment a Török- és Magyarkanizsát összekötő hídra, kilépett a bársonypapucsából és beugrott a Tiszába. Ez a történet mára csak az én emlékezetemben él, gondoltam, leírom, továbbadom, szeretném, ha a fiam továbbvinné ezt a történetet is.
Honnan jön a hideghullám és mit jelent?  Egyfelől jól hangzik. (nevet) Másfelől, amikor kitaláltam, éppen akkor jelent meg Ménes Attila Hidegdauer című regénye, játékosan utal rá, és egyben a kor divatos frizuraviseletére. Ugyanakkor az ’50-es évek, amikor indultunk, senkinek nem volt túl vidám időszak, ezt is jelzi. A ’70-es évek közepén Budapestre jött egyetemistának. Miért hagyta maga mögött Szabadkát, a Vajdaságot?  Remek gimibe jártam, ahol erős volt a tanári kar, mostani nevén a Kosztolányi Dezső Gimnáziumba. A természettudomány tagozatos osztályom fele Budapestre felvételizett, mérnöki, orvosi, fizikusi szakokra. Nem akartam elszakadni a baráti körömtől, én is ide jelentkeztem, egyedüliként bölcsésznek, magyar szakra. Sokat olvastam, jó kis könyvtáram volt. Az akkor alakult esztétika szakot pedig harmadévesként vettem fel, addigra már rengeteg művészetelméleti, -történeti, -filozófiai művet olvastam szerbül, mert magyarul még nem voltak elérhetőek. A művészeti hajlam tehát már ekkor megvolt…  Egyáltalán nem érdekelt a művészet egyetemista koromban. Az említett Ágh István-féle költői próbálkozást kivéve. (nevet) Egyetlen dolog érdekelt: karate-do mester akartam lenni. A vendéglátó-ipari főiskolán működő első magyar shotokan klubok egyikébe jártam, életem az edzőterem, az egyetemi tantermek és rossz kocsmák aurájában telt. Ugyanakkor szerencsém volt, mert az egyetemen Szabó Balázs fantasztikus filmklubot vitt, ahol olyan filmeket vetített, amiket máshol nem láthattál, a korai avantgárdtól Bergmanig. Öt éven keresztül minden csütörtökön ott ültem: 16. sor, balról a negyedik szék. Az akkor alakult 25. Színház minden előadását is végignéztem; az Egyetemi Színpadon láttam Pilinszkyt, Latinovitsot, a Kexet, tanúja voltam, ahogy a nagy magyar punklegendák, a Spions tagjai összeverekedtek a színpadon. Mindezek ellenére eszembe sem jutott, hogy szépművészettel foglalkozzam. A Triceps művésznév honnan ered? Gyanítom, a harcművészetekkel kapcsolatos.  A karaténak köszönhetem. A pártállam a judóval szemben a karate elterjedését nem igazán akceptálta. Végül 1974-ben Antal János, egykori ’56-os disszidens, az idegenlégiót is megjárt, akkor már kétdanos mester hazatelepült és kieszközölte a hatóságoknál, hogy elindíthassa az első magyar shotokan karate egyesületet. Valamelyik május 1-jei ünnepségen bemutatót kellett tartanunk a Vörösmarty téren. Shinan Furkó Kálmán, a Magyar Honvédség későbbi ezredese és még vagy húszan léptünk fel. Ő egy teherautó platójáról lábéllel tört jégtömböket, én meg, akkor hihetetlen izmosan, beálltam egy pózba (mutatja, lábát megvetve, széttárt kezekkel), két társam pedig a felkarjaimon, a tricepszeimen tört szét egy-egy farudat, miközben a harmadik a hasamra mért farúddal egy hatalmas ütést. Az egyszerre ütés azért kellett, nehogy leszakadjon a karom… Ekkor ragadt rám a Triceps név, és mivel Budapesten rengeteg Lantos László és Lászlóné élt, megkülönböztetésül megtartottam művészként is, bármennyire is hülyén hangzik.
Na, végre haladunk a művészetek felé?  Csak lassan a testtel! Ameddig Pesten voltam, továbbra sem érdeklődtem a művészetek iránt. Aztán hazakerültem Szabadkára, ott egy nagyobb klub versenyzőjeként Balkán-bajnok lettem szabad küzdelemben. Ám akkor már az Új Symposion egyik utolsó szerkesztője voltam – magam ugyan nem írtam, de mások írásait tudtam javítani. (nevet) Elkezdtem Slavko Matković barátom avantgárd szerb verseit fordítani, és tulajdonképpen ő mutatta meg nekem, milyen új kifejezési formák is vannak a kortárs művészetben: a performansz, a happening, az akcióköltészet, a mail art stb. A Bosch+Bosch neoavantgárd csoporttal bejárta a fél világot (A Bosch+Bosch csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítás szeptember 12-én nyílik a Ludwig Múzeumban – a szerk.). Az ő, Szombathy Bálint, Kerekes László és Ladik Katalin barátsága hozta meg végül a művészetek iránti igazi érdeklődésem. Amibe a távol-keleti kultúra-szellemiség hatása is megjelent.  A délszláv polgárháború elől Erdélybe, Gyergyószentmiklósra menekültem. Közel egy évet maradtam ott, ahol a Figura Stúdió Színházzal színre vittük Beckett A játszma vége című apokaliptikus tragédiáját, amit egész Romá­niában előadtunk. 1993-ban visszajöttem Budapestre, és néhány barátommal megalapítottuk az Opál Színház társulatát. Akkor nyitott A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, és Farkas Pál dékán ingyen próbatermet biztosított nekünk. Kilenc évig, egészen 2002-ig voltunk ott, az Opálnak talán ez volt a legjelentősebb időszaka. Olyan mozgásszínházat akartam kialakítani, ami a harci művészetekre épül. A társulathoz sokan csatlakoztak a főiskolára járók közül, például Sickratman, alias Paizs Miklós. Itt tanultuk meg az éberséggyakorlatokat, a zazen meditációt, a seiza ülést, ami lehetővé teszi a harc/művész számára, hogy legyen egy kevés ideje kiüríteni a mindennapoktól zajos elméjét, a feladatra koncentrálni. Heti három alkalommal edzettünk: karate, aikido, botharc formagyakorlatokat és küzdelmet. Ezekkel a technikákkal megtanulsz egy nagyon erős testfegyelmet, elfordulni minden irányba, lassítani és gyorsítani a mozdulataidat. Tanultunk khöömei (doromb) éneket és „ritmikus meditációt” is, dobokkal. Ezeket használtam fel a koreográfiákhoz és élőzenéhez a Maldoror énekeiben vagy az Übü királyban. Közben minden résztvevőt, így vagy úgy, de megérintett a zen buddhizmus. Voltak köztük szkeptikusak és hívő katolikusok, de valahogy ez a szemlélet is belevegyült az életünkbe. Ha megkérdezik, mi a vallásom, azt szoktam mondani: ateista-keresztény-zen buddhista vagyok.  Lassan negyed évszázada, hogy az éhezőművészeti, 40 napos böjt-performansza megtörtént, amit aztán rá egy évtizeddel, 2005-ben egy Éhségkönyv – Az éhezőművész naplója című könyvben dokumentált is. Hogyan emlékszik vissza rá?  Elégedetlen voltam akkor a sorsommal, a sorsunkkal: egyrészt nem igazán fogadtak be bennünket, vajdasági magyarokat Magyarországon. Végtelen megaláztatás volt a részünk az idegenrendészeten, engem kétszer ki is utasítottak… Pedig valódi, a szomszédban folyó háború elől menekülők – „migráncsok” – voltunk, és magyarok. Az egyik ügyintéző hölgy mégis megjegyezte, milyen szépen beszélek magyarul… Mondom neki, drágám, sokgenerációs magyar család sarja vagyok, Lantos Lászlónak hívnak, és magyar szakon végeztem a budapesti bölcsészkaron. A legtöbbünk diplomás volt, mégis nehezen éltünk, néha azt sem tudtam, miből fizetjük az albérleti díjat. Én a Petőfi Csarnokban árulhattam könyveket az igazgatóhelyettes jóvoltából, cserébe a fellépő külföldi zenekarok CD-it is felügyeltem. Nem volt egyszerű túlélni. Nem voltam beteg, hanem erős, mint a bivaly: nem egészségügyi állapot, politikai tiltakozás, vallási elszállás volt az indító oka a performansznak, ahogy sokan feltételezték. Másrészt rengeteg félelem volt bennünk abban az időben, hogy mi lesz az otthon maradottakkal, az unokaöcsémnek például átlőtték a tüdejét, és élt bennünk a fájdalom az elvesztettek miatt. Én pedig elhatároztam, hogy a félelem és a fájdalom soha nem uralkodhat rajtunk. Hogy mutatod meg ezt? A saját testeddel. Nem félek! Sem a fájdalomtól, sem a félelemtől. Ez volt az alapkoncepciója az Éhezőművésznek. A környezete hogy viszonyult akkor mindehhez?  Amíg tartott, a baráti köröm három részre bomlott. Voltak, akik nem hitték el, hogy megcsinálom, ezért el sem jöttek. Voltak, akik ri­tuá­lis öngyilkosságnak tartották, keményen meg is támadtak. A harmadik csoport – ez a legdurvább – „megváltót” látott bennem. Miután pár hét után ismét tudtam járni, Uray Éva, az Opál Színház támogatója elhívott a lakására, hogy néhány barátja meg szeretne ismerni. Volt ott vagy ötven igen jól öltözött ember, egy menedzsertársaság. Az egyik úr odajött hozzám, hogy ők nagyon tisztelnek engem, van vidéken egy kis kastélya, azt odaadja nekem, összeadják a pénzt is, életemben nem lesz több megélhetési gondom, csak csináljak nekik egy ásramot, ahova visszavonulhatnak minden hétvégére, és tanítsam őket. Egysze­rűen ledöbbentem. Mire tanítsam őket? Éhezni? Hétvégenként? Vagy karatézni? Éberségi gyakorlatokra? Mert az életre nem tudom őket. Szó szerint elmenekültem onnan. Ez rosszabb volt, mint az a fikció, amikor azt gondolták, hogy öngyilkos akarok lenni.
A böjt Budapesten, a Ferencváros egyik százéves házának pincéjében zajlott, az ön által vezetett Black-Black Galériában. De ez csak az első volt a sorban. Honnan a „klubéhség”?  Soha nem akartam klubot vezetni, de a buddhista főiskolán 2002-ben megszűnt a próbatermünk, e nélkül pedig egy alternatív független társulat meghal. Ráadásul olyan hely kellett, ahol a díszletek és a technika is elfér, mert az edzőteremben ezeket nem tárolhattuk, mindent a lakásainkon tartottunk. Végül az önkormányzatnál pályázhattunk és kibéreltünk egy pincerendszert, ahonnan aztán fél évig 47 konténernyi sittet hordtunk ki a hétvégéken, hogy egyáltalán el tudjuk kezdeni a munkát. És ahogy az lenni szokott, jöttek a festők, lehetne itt egy kiállítás?, lehetne, jöttek a zenészek, lehetne itt egy koncert?, persze… Így alakult ki a klub, ahol politikai, nemzeti, nemi hovatartozás nem, csak a minőség számított. Ezután jött a MERZ Ház.  Hat év múlva elvették tőlünk a helyet, az önkormányzat lebontotta a házat, kaptunk helyette egy sokkal nagyobbat az egykori malomterületen, az Ipar utcában, 600 m²-es, 4,7 méter belmagasságú, egykori almaraktárat, ez lett a MERZ Ház. Száraz falak, semmi doh, ugyanakkor se fűtés, se áram. Én eladtam anyám megörökölt lakását, és bevezettettem a villanyt – nem sokkal ezután az önkormányzat a választásokat követően szerződést bontott, buktam a pénzt, és az utcára kerültünk. Három-négy évig Opál Színház sem volt, én Péterffy Zsófia filmstúdiójában dolgoztam, és mielőtt ez is megszűnt volna, sikerült még egy Bada Dada-emlékfilmet készítenünk. (Bada Tibor újvidéki festő, zenész, a Tudósok együttes tagja volt, 2006-ban hunyt el; nevét Tricepsék alapítványa viseli, mely révén a művész életművét is kiadják – a szerk.) Később a Kőfaragó utcában találtunk otthonra – rövid egy évre, mert azt is lebontották –, az első emeleten csináltunk egy lakásklubot. Ez volt a MERSZ Overground – mersz, mert már a Merzet is mindenki így ejtette, és overground, mert most nem a föld alatt, hanem az emeleten voltunk. Végül Mari (Falcsik Mari költő, a MERSZ Klub társvezetője, a MERSZ-könyvek szerkesztője – a szerk.) talált rá a mostani helyünkre, ahol a MERSZ Klubot létrehoztuk, ennek négy éve. Változott a koncepció a helyváltoztatásokkal?  Csak annyiban, amennyire a helyiségek adottságai ezt megkívánták – ez nem mély pincerendszer, itt nem lehetnek hangos koncertek, a színpad is kicsi, így csak kamaradarabok, kiállítások, irodalmi estek jöhetnek szóba. A függetlenségünk azonban stabil. Most sincs állami vagy önkormányzati támogatás, minden, a víz, az áram bevezetése is, a saját pénzünkből történt. Négy éve azt mondtam Marinak, két év alatt eldől, meg tudjuk-e tartani a helyet, mert ha nem jönnek társak, elbukunk. Eltelt két év, megjelentek a halszájoptikások, betársultak (a Halszájoptika csoportról lásd keretes írásunkat). Akkor azt mondtam, a következő két év arról fog szólni, szélesebb körben megismernek-e bennünket. Elmondhatjuk, hogy igen: csak a zártkörű Facebook-csoportunk több mint 2000 tagot számlál. Az irodalmi estjeink is telt házasak, a MERSZ Klub irodalmi bázisként funkcionál: egy igazi

Halszájoptika

 A Halszájoptika egy laza hálózat, ami fotográfusokat, kisebb részben képzőművészeket és írói ambícióval rendelkező embereket gyűjt maga köré, és jellemzően úgy köti össze a képalkotást az irodalommal, hogy a képekből kiindulva létrejönnek rövid irodalmi szövegek – mondja Haynal Ákos, a képirodalmi csoport egyik alapítója. – A honlapunkon rendszeresen megjelennek a friss anyagok, ezekből szerkesztünk fanzint és alkalmanként megjelenünk kiállítóterekben is. És ami egyre fontosabbá válik, van ennek egy élőszereplős színpadi megnyilvánulása is, melynek során a fotográfiákat magunk mögé vetítjük egy nagy vászonra, és a hozzátartozó szöveget némi dramaturgiával Varga Imre, Nagygyörgy Zoltán és jómagam előadjuk, az alkalomra készült zenei kísérlettel – igyekszünk komplex előadási formában megnyilvánulni. Két éve fellépési lehetőséget kerestünk, így találtunk rá a MERSZ Klubra, de itt nemcsak állandó próbahelyet, hanem bázist is találtunk magunknak, ezért beszállunk a hely fenntartásába. A leglényegesebb viszont, hogy itt nemcsak próbálni tudunk és bemutatni az új előadásainkat, de művésztársakat is találtunk, akikkel újabb és újabb kooperációkat tudunk kialakítani. Falcsik Marival vagy Tricepsszel is együttműködtünk már, de a fanzinunk lelkeit, Nagy M. Hedviget és Ferdinánd Zoltánt is itt ismertük meg. Hegedűs Ákos hamarosan megjelenő, Harmadik rész című fotókönyvéhez írt rövidprózák szerzői között sokan vannak, akiket a MERSZ Klubban „találtunk”. Szeptembertől fokozzuk a megjelenésünket: a blogon hetenként kétszer, egy 15 fős állandó szerzői kör alkotáspárjai fognak megjelenni. De mivel ez egy nyitott csoport, folyamatosan keressük és várjuk „vendégművészek” alkotásait is.

MERSZ-könyvek

A Falcsik Mari és Triceps által vezetett kulturális-művészeti, nonprofit Bada Dada Alapítvány indította útjára a MERSZ-könyveket, melyek a kísérleti kortárs magyar irodalom és képzőművészet tehetségeit, valamint elhunyt költők hagyatékát adják közre. A kötetek 100 példányra limitáltak, számozottak, exkluzívan, aláírtan jelennek meg. Falcsik Mari, Triceps és Rőczei György képzőművész szerkesztik őket. Eddig kilenc könyv és két katalógus jelent meg. Könyvek: Triceps: Semmikor (éhezőművészversek, 1995) Kecskés Péter: Fénypillérek (válogatott versek) Nagy Zopán: Füzet (válogatott rajzolatok, írás-képek, 1997–2017) Falcsik Mari: Valami üvegen át (esedékversek) Bada Dada: Őszinte gyöngyszemek 1981–85 (összes versek 1.) Ferdinánd Zoltán & Nagy M. Hedvig: Feles (rövidprózák és fotók) Nagy Zopán: Füzet 2.0 (válogatott rajzolatok, írás-képek, 1997–2018) Horváth Eve: Konzol (versek) Barna Róbert: 77 (versek) Katalógusok: DADA 100 (1916–2016). A Dada Centenárium Előkészítő Bizottság 10 éve (antológia, Avant100Garde Kiadó, 2016), szerk. Rőczei György NOSZF 100 – Nagy Októberi Szófosás emlékkönyv (Magyar Műhely Galéria / MERSZ Klub közös kiállítási katalógus, Avant100Garde Kiadó, 2018), szerk. Rőczei György

A MERSZ Klub őszi programjai:

Mindig pénteken, nyolckor, a nyóckerben (Csobánc u. 10.). A belépés ingyenes. Szeptember 13.: Syporca Whandal „szájberszpész” kiállítása. Megnyitó: a szerző és Barbara Friedman (FR) közös body art performansza Szeptember 20.: Mezei Szilárd (Szabadka) szólókoncertje Szeptember 27.: Adalbert és Döme. 34. Szabadfelolvasó est Október 4.: Halszájoptika & Hegedűs Ákos: Harmadik rész c. albumbemutató, multimediális estje Október 11.: Gulisio Tímea, Komor Zoltán & Nemes Z. Márió: A paplanon felejtett lovag, experimentális zene (hegedű, the­remin, filozófia) Október 18.: Pozsgai Zsolt: A miniszterelnök és a fiú c. legújabb drámájának felolvasó színházi ősbemutatója (Antall József és Orbán Viktor a liftben) Október 25.: Halszájoptika: Műhely4, a kemény mag November 1.: Kreutz László: Elektromos árnyak #3 (élőszöveg, elektromos dob, film)

Szerző