Tényleg a gyakorlat teszi a mestert?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 15:15
A Magyar Televízió Ki mit tud? című műsorának résztvevői az előkészületek során
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a siker receptje. Ki ne vágyna arra, hogy valamiben a legjobbak között lehessen? Erre a sóvárgásra építve rendre születnek elméletek arról, hogyan válhat bárki sikeressé: egyesek a kitartó gyakorlásra esküsznek, mások szerint minden eldől a születésünkkor.
Csupán 10 ezer óra szorgos gyakorlás, és bármilyen területen a legjobbak közé kerülhetünk, nagyszerű zongoristává, kiváló teniszezővé, regényíróvá vagy éppen műkorcsolyázóvá válhatunk. Ezzel az igencsak népszerű gondolattal robbant be a köztudatba az eredetileg történészdiplomával rendelkező Malcolm Gladwell, amikor 2008-ban megjelent Kivételesek – A siker másik oldala című könyve. Az ígéret, hogy napi három vagy heti 20 óra gyakorlással mindössze 10 röpke év alatt bármivé válhatunk, amivé csak akarunk, hamar sok hívet szerzett a szerzőnek, aki komoly kutatási eredményekre építette az elméletét. Könyvében azt írta, mindegy, hogy sakkozókat vagy profi bűnözőket vizsgáltak, ugyanaz jött ki: a naggyá válás mágikus száma a 10 ezer. A Beatles tagjai is éppen ennyi időt töltöttek gyakorlással, és Bill Gates is szorgosan nyomkodta már kamaszkorától a számítógépet, mielőtt az a világ leggazdagabb emberévé tette (egy időre). Az életen át való tanulás propagálói, pedagógusok és a gyerekeiket motiválni próbáló szülők idézik előszeretettel Gladwell elméletét, a legtöbbször sajnos hibásan. Gladwell ugyanis soha nem állította, hogy ennyi óra kitartó gyakorlás kiváltaná a tehetséget, csupán azt próbálta bizonyítani, hogy bármilyen területet vizsgál, az igazán sikeres emberek mögött nagyjából ilyen hosszú út áll. Mindezt többek között Anders Ericsson pszichológiaprofesszor kutatására alapozta, azonban ő az elsők között volt, aki árnyalni kezdte a világon virálisan terjedő tételt. Azt is igyekezett tisztázni: valójában az ő eredményei nem határoznak egy konkrét óraszámot, ami alatt kiválóvá, szakértővé vagy bajnokká lehet válni. A 10 ezres szám csupán egy átlag, vizsgálata során volt dolga olyanokkal, akik sokkal kevesebb idő alatt profik lettek valamiben, míg voltak olyanok, akiknek 25 ezer óra volt csak elég. 

Végletes leegyszerűsítés

Azóta maga Gladwell sem győzi különböző előadásaiban tisztázni az elmélettel kapcsolatos félreértéseket. Például, hogy a 10 ezer órát egyfajta minimumnak tartja, vagyis ő nem találkozott olyan profival, aki ne töltött volna legalább ennyi órát az adott tevékenység gyakorlásával. De ez önmagában nem jelenti azt, hogy egy 150 centis ember profi kosárlabdázó lesz, ha rászán 10 évet az életéből, egy botfülű műkedvelőből pedig ünnepelt komponista ennyi idő alatt. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem mindegy, ez a 10 ezer óra milyen minőségű gyakorlással telik. Hiába úszik valaki kitett fejjel, rossz technikával napi három órát a közeli uszoda 25 méteres medencéjében, nem fog Hosszú Katinkával versenyezni a következő olimpián. Gladwell mondanivalója sokkal inkább arról szól, hogy a tehetség kibontakoztatásához is időre, kitartó gyakorlásra van szükség, amely egyre nagyobb és nagyobb kihívások elé állít. Kritikusai szerint a még mindig népszerű életvezetési-bestseller író végletesen leegyszerűsített bizonyos kutatási eredményeket, alkotott belőle egy hangzatos elméletet, egy univerzálisnak tűnő szabályt, azóta pedig nem győz kihátrálni belőle. Addig árnyalja és finomítja, hogy tulajdonképpen alig marad belőle valami. Mindettől függetlenül az elmélet önálló életre kelt, elterjedt, különböző kutatók pedig nem sajnálják az óráikat, hogy változatos módszerekkel cáfolják a tévhitet. A Princeton Egyetemen például 88 különböző kutatás eredményeit összesítették, amelyek azt bizonyították, hogy a gyakorlás csupán átlagosan 12 százaléknyi előnyhöz juttatta azokat, akik elég időt fektettek az adott tevékenységbe. Az eredmények területenként váltakoztak: a játékok területén 26 százalék, a zenében 21, a sportokban 18, az iskolai tanulásban viszont már csupán négy-, a szakmák területén mindössze egyszázaléknyi különbséget eredményezett az „edzés”. Hogy ez miért lehet így, arra egy másik népszerű életmód-tanácsadó bestselleríró adhat magyarázatot. Frans Johansson szerint a folyamatos és állandó gyakorlás azokban a tevékenységekben játszik igazán nagy szerepet, amelyeknek a szabályai és keretei merevek és állandóak. Pél­dául a tenisz, a sakk vagy a klasszikus zene területén a szabályok szinte sosem változnak, így tanulhatóak a megfelelő technikák. Viszont szerinte a vállalatvezetés vagy a rockzene nem ilyen területek. A Sex Pistols például úgy lett világhírű, hogy Sid Vicious állítólag alig tudott játszani a basszusgitárján. Legutóbb Brook Macnamara pszichológusprofesszor és társai ismételték meg az egyik olyan kutatást, amelyre Gladwell az elméletét alapozta. Hegedűsök három csoportjával készítettek interjút a gyakorlási szokásiakról, és arra kérték őket, vezessenek naplót a tevékenységükről egy héten át. A szakmájukban legjobbnak vagy jónak minősített zenészek körülbelül 11 ezer órát gyakoroltak 20 éves korukig, míg a kevésbé ügyes hegedűsök 6000 óráról számoltak be. Vagyis az elég jók és a legjobbak között nem volt számottevő különbség ebben a tekintetben, mégsem vált mindenki virtuózzá. A három csoport között összességében a gyakorlással töltött órák száma a képességkülönbségek negyedéért felelt. Macnamara szerint a gyakorlás egy bizonyos szint felett elveszti jelentőségét, azon a szinten, ahol már mindenki nagyon sokat gyakorolt, egészen más tényezők döntenek. Úgy gondolja, az emberi képességek és teljesítmények különbségeit a környezeti és a genetikai tényezők, illetve azok kölcsönhatása határozza meg. Mindehhez jön a gyakorlás és a tanulás szerepe, nem beszélve a motiváltságról és az ember lehetőségeiről. Vagyis a képlet nem meglepő módon bonyolult, jóval komplikáltabb, mint hogy le lehessen egyszerűsíteni egyetlen mágikus számmá.  

Velünk születik vagy kialakul?

Vagyis kutatások ide, elméletek oda, az emberiség nem lett sokkal okosabb abban a kérdésben, hogy vajon mi a siker receptje. A 10 ezer órás szabály azért is válhatott ilyen népszerűvé, mert egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt az évszázadok óta vizsgált kérdést, hogy mi is az a tehetség, és vajon hol lakik. Abban már viszonylag nagy az egyetértés, hogy a tehetség létezik, ráadásul valami genetikai, velünk született dolog. Ezt bizonyította például az a kísérlet, amikor egy- és kétpetéjű ikerpárokat kértek meg, hogy rajzoljanak portrét egy modellről. Míg az egypetéjűek közel azonos színvonalon ugrották meg a feladatot, a kétpetéjűeknél jelentős különbségek voltak a rajzok színvonalában. A tehetség mibenlétével és a fejlesztésének, gondozásának lehetőségeivel a 2004-ben elhunyt híres pszichológus, Julian Stanley kezdett el foglalkozni az elsők között. Ő alapította 1979-ben a Johns Hopkins Egyetem Fiatal Tehetségek Központját, ahová azok kerülhettek be, akik az egyetemi felvételijük alapján a felső egy százalékba tartoztak – ide járt többek között Mark Zuckerberg ­Facebook-alapító, Szergej Brin, a Google egyik alapítója és Lady Gaga is.  

Idejében felismerni

Az intézet arra is lehetőséget adott, hogy a fiatalok sorsát nyomon kövessék, Stanley 45 éven át tartó kutatása a matematikából kiemelkedően tehetséges gyerekekre fókuszált, összesen ötezer alany későbbi karrier­útját követte nyomon, sokan közülük tudósok, innovátorok lettek, és rengetegen töltenek be vezető pozíciót vállalatoknál. Ez a valaha volt leghosszabb kifutású vizsgálat ebben a témában, adataiból 400 tanulmány és könyv született. Elsősorban arra ad választ, hogy hogyan lehet már korán felismerni a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai tehetséget. De Stanleyt az is foglalkoztatta, hogyan lehet a jó képességű gyerekeket még okosabbá tenni, képessé arra, hogy megváltoztassák a világot. Kutatásai összességében arra mutattak rá: a korán elismert kognitív képességeknek sokkal nagyobb hatásuk van a várható teljesítményre, mint a szorgalomnak vagy az olyan környezeti tényezőknek, mint a gazdasági-társadalmi státusz. Vagyis a lényeg az lenne, hogy minél korábban felismerjék, ki miben jó, és idejében elkezdjék fejleszteni a képességeiket. Viszont a legtöbb ország oktatási rendszere erre kevéssé alkalmas, az iskolák nagy része a leszakadó, nehezen boldoguló diákok felhozására helyezi a hangsúlyt. Sokkal hamarabb kiderül, ha valaki nem tudja tartani a tempót, mint az, ha többre lenne képes. A jó tanulók közül egyáltalán nem biztos, hogy észreveszik, ha valaki úgy színötös, hogy közben nem fejlődik, mert a képességei tizedével képes ezt produkálni. Arról nem is beszélve, hogy például a zenei tehetség egy olyan családban, ahol nem játszanak hangszeren, túl sokáig rejtve maradhat. Sokan afelől is kételkednek, hogy vajon jó dolog-e idejekorán a „tehetséges” vagy akár a „zseni” címkét ráaggatni egy gyerekre, esetleg elkényelmesítve ezzel. Mindenesetre tény, hogy minél előbb ismerik fel valakinek azon képességeit, amik megkülönböztetik őt az átlagtól, annál hatékonyabban fejleszthetőek, és annál nagyobb az esély, hogy az illető sokra viszi az adott területen. A tudomány mai állása szerint a tehetség nem egyértelműen örökölt, és nem is kizárólag a környezeti hatásokon múlik, egy komplex konstrukció rengeteg változóval. Valójában egy lehetőség, amit ha idejében észrevesznek, ápolnak és gondoznak, adottak a fejlődés lehetőségei, és az illető kellően motivált, tényleg kiemelkedő lehet valamilyen területen. De ehhez elengedhetetlen a kitartó, megfelelő, és a határokat feszegető gyakorlás – több ezer órányi.

0,2 százalék az extrémen kiemelkedő értelmi képességű (zseni) az emberek között. 15-16 százalék mondható átlagon felülinek, kiemelkedőnek pedig további 2 százalék.

Szerző
Témák
tehetség zseni

A félelem szelíd motorosai

Publikálás dátuma
2019.09.01. 14:14

Fotó: Shutterstock
Egy férfi a napokban megölte élettársát és közös gyereküket. A rendőrség elismerte, hogy mulasztás történt, hiszen tudtak róla, hogy „valami nincs rendben a családban”, de a tragédiát nem tudták megakadályozni. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás szerint Magyarországon minden negyedik ember volt már valamilyen bűncselekmény áldozata. Ha ehhez hozzávesszük az Országos Kriminológiai Intézet felmérését, amely azt mutatja, hogy az esetek 60-70 százalékában a hatóságok előtt is rejtve maradnak ezek az esetek, akkor érthetjük meg igazán a következő történetünk szereplőit.
Anna egy apró településen élt, közel a keleti határhoz. Ismerték és elismerték őt a környéken: a kistérségi Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgozott középvezetőként. A háromgyermekes, elvált asszonyt egy ismerőse hozta össze későbbi élettársával. „Figyelmes, udvarias, kedves ember volt, barátkozott a gyerekeimmel – kezdi a történetét. – Fél év múlva hozzánk költözött, ekkor változott meg. Szinte azonnal szidalmazni kezdett, úgy kezelt, mint egy kutyát, leköpött, megalázott, lejáratott mások előtt. Én mostam, főztem, takarítottam, kiszolgáltam, tűrtem és hallgattam. Szégyelltem volna panaszkodni, és a munkám során is azt tapasztaltam, hogy a hasonló helyzetben lévők nem kapnak igazi segítséget senkitől. Sokan kérdezték, miért nem küldtem el azonnal? Próbáltam, de meg se hallotta. Ha pedig kizártam, autóval benyomta a kaput. Titkoltam, amíg lehetett. Aztán már nem lehetett, mert ütött is. Egyszer eszméletlenre vert, a gyerekeim húztak be ájultan az udvarról a házba. Ezért két és fél év börtönbüntetést kapott, három évre felfüggesztve. Ezalatt óvatos volt, nem emelt rám kezet, csak lelkileg gyötört. Többször megerőszakolt, így fogant meg Bence. De nem bánom, hogy megszültem, ő az életem.” Amikor lejárt a három év, az asszony nagy gyerekei elköltöztek, a hozzátartozói pedig már nem éltek. Addigra a férfi mindenkitől elszigetelte. Tudta, hogy már nincs kihez fordulnia. „Inni kezdett, és ettől elszabadult a pokol: stílfűrésszel hajkurászott minket a házban, hol a fürdőbe, hol a pincébe zárkóztunk be előle.” Tíz év után telt be a pohár: elköltöztek a kisfiával, a munkahelyi pihenőszobában találtak menedéket, de ott sem volt nyugtuk, folyamatosak voltak a zaklatások. Volt, hogy rendőrt kellett hívni. „Vagy fél tucat feljelentést tettem, de ő volt a helyi kiskirály, cimborált a rend­őrökkel. Négyszer adtak ki távoltartási végzést ellene, amiket rendre megszegett, ezért összesen negyvenezer forint pénzbírságot róttak ki rá.” A végén annyira elfajult a helyzet, hogy a főnöke arra kérte: költözzön el, váltson munkahelyet, mert ebben légkörben a kollégái sem tudnak dolgozni. Barátai ekkor ajánlottak neki egy frissen szerveződő civil csapatot, a Szelíd Motorosok a Zaklatások ellen! nevűt, amely az ilyen helyzetben lévőkön segít. Némi szabódás után hozzájuk fordult, és a segítségükkel egyik napról a másikra hátat fordított a régi életének. „Fölmondtam, és egy autónyi holmival Budapestre jöttünk. Albérletben lakunk, itt is gyermekvédelemmel foglalkozom. Az adatainkat a hatóság elvileg titkosan kezeli, bízom benne, hogy idáig nem ér el a keze és nem talál ránk. Büszke vagyok rá, hogy ötvenkét évesen újra tudtam kezdeni. Most már a saját példámmal bizonyíthatom az ügyfeleimnek, hogy soha nincs késő, igenis ki lehet lépni a nehéz helyzetekből” – mondja büszkén Anna.  Az Egerhez közeli Szihalom csöndes kis falu. A hosszú, néptelen utca egyik háza előtt szelíd mosolyú, fehér szakállas férfi ácsorog. Mihály Zsolt három évtizede autós és motoros oktató, saját autósiskolája van, de ő maga – ha teheti – inkább motorral közlekedik. Az általa létrehozott mozgalom, a Szelíd Motorosok a Zaklatások Ellen a csaknem ötven éve készült kultikus filmről kapta a nevét. Azt mondja, Amerikában és több európai országban régóta léteznek motoros csoportok, amelyek gyerekeket védenek meg az erőszaktól. Mihály Zsolt úgy gondolta, a magyar motorosok sem rosszabbak amerikai társaiknál, ezért próba-szerencse alapon egy internetes honlapon írta le elképzeléseit. 

Nagyon ráérnek

„Hiszek az emberekben, nem lepett meg, mennyien jelentkeztek, most nyolcszázötven tagnál tartunk. Talán az a vonzó bennünk, hogy politikamentesek vagyunk, de inkább az, hogy a bántalmazás olyan ügy, ami mellé bárki nyugodtan odaállhat” – mondja Mihály Zsolt, hozzátéve, hogy az övék nem az amerikai minta koppintása. Ott ugyanis elszórtan működnek a csoportok, ő viszont kezdettől országos hálózatban gondolkodott. A cél: megvédeni mindenkit, aki erőszaktól szenved. „Leggyakrabban hölgyek, a családon belüli erőszak áldozatai keresnek meg minket. Minden segélykérés hozzám fut be. Először megkérdezem, jelzett-e a hatóságoknak, tett-e rendőrségi feljelentést? Mert ha valaki írásba adja, amit állít, annak rendszerint valóságalapja van. Tapasztalataink szerint a rendőrség a családon belüli erőszak esetén gyakran azt ajánlja, ne tegyen feljelentést, úgysem történik semmi. De, tegyen! Legyen írásos nyom, amire később hivatkozni lehet.” A személyes találkozás és az előzetes tájékozódás után egy hattagú stáb dönt arról, indokolt-e az „akció” vagy sem. „Ha igen, értesítem a csapatot. Mire befutnak a visszajelzések, és már tudom, kikkel számolhatok, közlöm a helyet és az időpontot. Ez megszűri a jelentkezőket, mert valamennyien dolgozunk, nem mindenki ér rá éppen akkor, és olyan is akad, aki távoli helyszínt anyagi okokból nem vállalhat” – mondja a szelíd, középkorú motoros. Mi történik, ha egyetlen demonstráció nem bizonyul hatásosnak? – kérdezem. „Akkor többször felvonulunk. Van most egy folyamatban lévő ügyünk. A hölgy egy fővárosi felnőttképző intézményben tanul, és az egyik osztálytársa verbálisan zaklatja. Nem tudja kezelni a dolgot, mert nemrég szabadult ki egy durva, bántalmazó kapcsolatból, és most megint azt érzi, ráragadt valaki. A zaklatók némelyike megtévesztően jó modorú, udvarias, simulékony, épp ezért veszélyes. Ez a férfi is ilyen. Beszéltem az iskolával, azt mondták: nem kísérik figyelemmel a tanulóik magánéletét. Úgyhogy nem tehetünk mást, ha kell, két hónapig kísérgetjük a hölgyet. Annyit már elértünk, hogy a zaklató nem a többiekkel együtt távozik. Kicsit vár, hátha elmennek a motorosok. De mi nagyon ráérünk…”  
Mihály Zsolt, egy szelíd motoros
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Különös kegyetlenség

Ildikó egy magyar cégnél dolgozik, adminisztrátor lassan két évtizede. Szülei, testvérei meghaltak, elvált, évek óta egyedül él. Mint mondja, a kritikus pillanatban azért fordult a Szelíd Motorosokhoz, mert senkije sincs, akitől segítséget kérhetett volna. „Bántalmazómmal, azaz a volt férjemmel egy társaságban ismerkedtem meg. Értelmes, kifejezetten jó eszű, jóképű, vonzó férfi volt. A mézeshetek után bökte ki, hogy nem akar gyereket. Ezt nem értettem, mert én szerettem volna, és korábban ő is azt mondogatta, hogy szereti a gyerekeket. Most, hogy már tisztábban látok, azt hiszem, úgy érezhette, egy gyerek kitúrná őt a pozíciójából, már nem ő lenne az első számú favorit. Szerintem ez beteges, egy normális férfi fejében meg se fordul ilyesmi, de hát a szerelem rózsaszín ködbe borítja az agyat – meséli Ildikó. – Beleszerettem, de hogy ő mit érzett, nem tudom. Állította, hogy szeret, ennek tulajdonítottam, hogy mindig tudni akarta, hová megyek, hol vagyok, mit csinálok, miért nem értem haza időben. Uralkodni akart rajtam mindig, mindenhol, mindenben. Valahol itt kezdődött a lelki terror, és amikor ellentmondtam neki, jött az első pofon. Másnap persze mindent megbánt, virágcsokor, bocsánatkérés, fogadkozás stb. Ma már tudom, hogy ez sablonos, ők tényleg így működnek, és nők százai élik meg nap mint nap ugyanezt, de akkor, ott őszintének éreztem a gesztust. Megbocsátottam, nem hagytam el, pedig akkor kellett volna, azonnal, mert inni kezdett és az alkohol fokozta az agresszivitását.” A második pofonnál Ildikó kihívta a rendőrséget, akik azt tanácsolták, hívja fel a NANE-t (Nők A Nőkért Egyesület) vagy a Patent Egyesületet, és ne maradjon a férjével egyedül. Ha kell, menjen el baráthoz, ismerőshöz. Kollégák segítettek végül abban, hogy elköltözhessen otthonról. „Aztán hatalmas hibát követtem el: három év múlva visszaengedtem őt a lakásomba, mert azt kérte, beszélgessünk. Addigra elváltam tőle, de én nem szeretek haragot tartani, ő meg talán azt hihette, visszamegyek hozzá. Természetesen nemet mondtam, erre úgy megvert, hogy a mentők vittek el.” Különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés miatt ítélték el 2015-ben. Tavaly tavasszal szabadult, a büntetése kétharmadát töltötte le. Ildikó időközben tagja lett egy internetes önsegítő csoportnak, rajtuk keresztül került kapcsolatba a Szelíd Motorosokkal. „Azért fordultam hozzájuk, mert a szabadulása után át kellett adnom az exemnek a közös lakásunk kulcsait, és egyik ismerősöm sem vállalta, hogy ebben részt vegyen. Az átadás annyira jól sikerült, hogy az exem megneszelte a motoros kíséretet, nem jött el, a kulcsot megkapta, de akkor én már nem voltam ott.” Ildikó ezután talált rá az Áldozatsegítő Szolgálatra. „Erről senki nem szólt nekem, a neten keresgélve bukkantam rájuk, így kaptam valamennyi állami segítséget is” – fejezi be a történetét, amihez csak annyit fűz hozzá, hogy megrendült a hite az emberekben. „Ma sem tudok úgy közelíteni egy férfihoz, ahogy egy egészséges nő tenné. Viszont a történtek után kénytelen voltam sokat gondolkozni azon: hogyan, miért kerültem testileg-lelkileg egy bántalmazó uralma alá? Azt hiszem, most ismertem meg igazán önmagamat – kár, hogy ilyen áron.”  

Minden második ember tart attól, hogy bűncselekmény áldozatává válhat

A félelem a bűnözéstől és az áldozattá válástól egyre hangsúlyosabb szerepet kap a kriminológiai kutatásokban is. Néhány évvel ezelőtt az Országos Polgárőr Szövetség megbízásából készült egy kérdőív, amelyben egyebek mellett az emberek biztonságérzetét mérték fel. A kitöltők több mint háromnegyede (78 százalék) érzékelt bűncselekményt a lakókörnyezetében a megelőző egy évben, ami meglehetősen magas szám. Ennél azonban sokkal aggasztóbb, hogy 49 százalékuk – tehát minden második ember – tart attól, hogy bűncselekmény áldozatává válhat.

Mindig egy fülessel kezdődik

Februárban halálra vert egy nőt az élettársa a Belvárosban. Áprilisban egy forráskúti férfi megölte a feleségét, majd magával is végzett. Július­ban egy kecskeméti plázában egy vadász próbálta megölni élettársát, akivel korábban szakítottak. A férfi nem tudott belenyugodni egykori párja döntésébe, ezért lőtt. A nő egyébként annyira félt a férfitól, hogy testőrt fogadott, és éppen ő volt az, aki a földre teperte a támadót. Magyarországon átlagosan hetente egy nő veszíti életét bántalmazás miatt, az elkövető a leggyakrabban a férj vagy az élettárs. A gyilkosságok 40 százaléka családon belül történik, minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Sokszor csak verbálisan, de legtöbbször fizikailag is. A rendőrség sok esetben tétlen marad. Vagy mert nincsenek meg az eszközei, vagy mert a járőr egyszerűbbnek ítéli meg, ha nem avatkozik bele egy családi vitába, vagy pedig azért, mert a sértett nem tesz feljelentést. (Az esetek 60-70 százaléka marad rejtve örökre a hatóságok elől. Az Országos Krimino­lógiai Intézet Áldozatok és vélemények című kutatása világított rá, hogy 10 000 megkérdezettből 2276 személy válaszolta azt, hogy az előző évben áldozat volt, ebből azonban csak 739 tett feljelentést a rendőrségen.) A legutóbbi eset kapcsán, amikor egy férfi megölte élettársát és közös gyermeküket, majd magával is végzett, volt intézkedés, volt gyanú, a tragédia mégis bekövetkezett. A rendőrség maga is elismeri, hogy hibázott, de a rövid „pardon” után kiadott közleményében már keményen beszól a kritikusoknak. „Újra szárnyra kapott az a tévhit, hogy a rendőrök a bejelentést követően nem tesznek semmit, amíg vér nem folyik – írják. – Ez nem igaz. A hozzátartozók közötti erőszak kezelésével összefüggő rendőrségi feladatokat a 2/2018. (I. 25.) ORFK-utasítás szabályozza. Akit fenyegetnek, bántalmaznak, zaklatnak, haladéktalanul tegyen bejelentést a 112-es központi segélyhívón! Az is hívja a rendőrséget, akinek másvalakivel kapcsolatban van ilyenről tudomása! A rendőrök intézkedni fognak.” Az aktuális esettel kapcsolatban pedig megjegyzik, hogy „a parancsnok ki fogja vizsgálni az esetet, és megteszi a szükséges intézkedéseket akár a családon belüli erőszak, akár a mulasztást elkövető rendőrrel szemben. Egyetlen hibás intézkedés alapján nem lehet az egész testület munkáját elítélni.” Mihály Zsolt szerint a klien­seik többsége éppen azért keresi meg őket, mert a rendőrök (gyámhatóság, családvédelem, egyszóval a hatalom) csak akkor avatkozik közbe, amikor már késő. „Persze a rendőrségnek bőven akad feladata, de azt gondolom, az első jelzést is úgy kellene kezelniük, mintha már vér folyna. Mert mindig egy fülessel kezdődik, de idővel elfajulnak a dolgok és kéz-láb törés, fogkiverés, emberhalál lehet a vége” – mondja. Aztán hozzáteszi: az áldozatok gyakran a helyzet foglyai, néha pedig a saját személyiségük ejti rabul őket. „Egy nő például arra panaszkodott, hogy állandóan inzultálja a férje, át is költözött tőle a szomszédba. Aztán kibökte, hogy a férfi már az esküvő előtt is drogozott és dílerkedésből élt. Kérdezem, hogy ha tudta, hogy egy drogos pszichopatához megy feleségül, akkor miért nem vállalja a következményeket? Ha pedig később jött rá, akkor miért költözött a szomszédjába? Ért már engem vád, hogy áldozathibáztató vagyok, mert elmondtam egy helyi tévében, hogy vannak, akik vonzzák a bajt, akikből mindig áldozat lesz” – mondja.  

Ön- és közbíráskodás

„Nem ütünk, nem fenyegetünk, pszichológiailag próbálunk hatni – mondja az első számú Szelíd Motoros, amikor azt firtatjuk, az erődemonstrációja nem tűnhet-e önbíráskodásnak? – A bántalmazás hosszú évekig folyhat titokban, de ha egyszer csak ráirányul a figyelem, már nem olyan bátor az elkövető. Igen, ha úgy tetszik: erőt fitogtatunk, ilyenkor az fél, aki eddig félelemben tartotta a másikat. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a bántalmazók jelentős része magas funkciót tölt be, neve, rangja van. Az ilyeneket védi a média, jusson eszünkbe a péppé vert nő, aki »átesett a vak komondoron«. Az ilyen elkövetőket a hatóság is védi, hiába rohangál az áldozat fűhöz-fához, nem ér el eredményt. De ha mi látványosan fölvonulunk, az segíthet, mert egy ilyen jelenet odavonzza a bulvársajtót, és aki közismert, tart a nyilvánosságtól.” A motoros banda erődemonstráció­jával biztosan vékony jégen táncol. A jogszabályok szerint az önbíráskodás (nemzetközi szakszóval vigilantizmus) „a törvény megszegése azzal a szándékkal, hogy büntetést nyerjen az olyan bűn, amelyet az önbíráskodó szerint a törvény nem vagy nem megfelelőképpen büntet”. A magyar jogrendben az önbíráskodás köznyugalom elleni bűncselekmény, amelyről a Btk. 368. paragrafusa rendelkezik. „Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ugyanezt csoportosan elkövetve akár nyolcéves börtönnel is büntethetik. „Nem valósul meg önbíráskodás, ha az erőszak vagy a fenyegetés alkalmazása az igény érvényesítésének megengedett eszköze” – írja a törvény, ami valószínűleg szintén nem engedne szabad utat a motoros csoportoknak. Persze lehetséges, hogy a „szelíd erőszak”, a „csendes vonulás” és a szakállas, motoros bácsik megjelenése „jogos igények érvényesítésének megengedett eszköze”, de talán inkább nem. Viszont – ahogy a példákból is látjuk – sokszor hasznos. Mégpedig azért, mert a maga különös eszközeivel erőszakot akadályoz meg. (Természetesen nem tartozik ebbe a csoportba a fekete inges gárdisták és a gój motorosok vonulása a cigánytelepeken.) A kérdés persze az, hogy nincs-e olyan hivatalos erőszakszervezet, amelynek éppen ez volna a feladata? És nem hívják-e azt rendőrségnek?  

Néha tőlük is megijednek

Néhány hónapja azzal jelentkezett a Szelíd Motorosoknál egy anyuka, hogy az enyhén autista kisfiát vegzálják a felső tagozatosok. „A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ezért azt terveztük, motorral fogjuk vinni-hozni a fiút, lássák a többiek, hogy védelmet élvez. Szereztünk neki motoros ruhát, sisakot, minden készen állt, de az anyuka az utolsó pillanatban megijedt, visszalépett. Ősztől a fiú másik iskolába jár, majd meglátjuk, ott szerencsésebb lesz-e” – meséli Mihály Zsolt.

Elveszíti helyismeretét

A válasz az, hogy van is és nincs is. Christián László, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója tanulmányában fogalmaz úgy, hogy „napjaink kockázati társadalmában az állami rendészet erre felhatalmazott szervei, elsősorban a rendőrség nem tud teljes biztonságot garantálni, nem is lenne reális ilyen elvárást támasztani vele szemben. Éppen ezért nem halogatható tovább megválaszolni a kényes kérdést, hogy kiket vonunk be érdemben ebbe a rendkívül felelősségteljes küldetésbe.” A jogász utal egykori professzora, Finszter Géza szavaira, aki szerint „a köz biztonsága nem lehet egyetlen erre rendelt szervezet kizárólagos produkciója. A fenyegetések hatásos elhárításához kollektív munkára van szükség, így tehát a közbiztonság kooperációs termék”. Szerettük volna megtudni Christián Lászlótól, hogy kiknek oszthatnak még lapot ebben a kooperációban, de ő elhárította kérésünket. Imént idézett tanulmányából viszont kiderül, hogy a téma: a hatalom és a polgár viszonya, valamint a polgár és a közösség szerepe saját biztonságának garantálásában a rendszerváltás óta foglalkoztatja a teoretikusokat és jogalkotókat. Akkoriban szinte minden érintett egyetértett abban, hogy szükség van a rendészeti szervek (köztük a rendőrség) reformjára, de ennek formájában már korántsem volt teljes az összhang. Voltak, akik a központosított, erős rendőrség ideáját látták üdvözítőnek, míg mások az úgynevezett önkormányzati, más szóval decentralizált egységeket részesítették volna előnyben. Utóbbi – állították – a helyi közbiztonság hatékonyabb, eredményesebb fenntartását szolgálta volna, az állampolgárt és a helyi közösséget állította volna működésének középpontjába. A ’90-es évek legelején még úgy tűnt, hogy sikerül egy polgárbarát, professzionális, ugyanakkor a helyi közösségek és az állampolgárok igényeire nyitott rendőrséget létrehozni, háttérbe szorítva a hierarchikus és militáns jelleget a szervezetben. A dolgok más irányt vettek, sok minden megmaradt a régi rendben. „A centralizált szervezet erőinek legnagyobb részét központi feladatokra kénytelen koncentrálni, és közben elveszíti helyismeretét és kapcsolatait azokkal a kis közösségekkel, amelyek a helyi közbiztonság hiányát érzékelik” – írja a már emlegetett Finszter Géza. „Manapság egyre világosabbá válik, hogy a megelőző szemléletet kellene erősíteni a rendőri tevékenységet illetően, a reagáló rendészet teljesítőképességének határára érkezett ugyanis. A megelőzés pedig szükségszerűen társadalmasításra szorul, ebben főszerepet kell szánni az önkormányzati rendészeteknek. Települési szinten, tehát legalul kellene mielőbb hozzálátni a bizalomépítés rendkívül hosszadalmas, kényes és sérülékeny folyamatához” – teszi hozzá mindehhez Christián László. Hogy ebben az építkezésben szánnak-e szerepet a Szelíd Motorosokhoz hasonló csoportoknak, nem tudni, de a tendenciákat figyelve, nem valószínű. Ők ennek ellenére robognak tovább, és védik, aki – szerintük – erre rászorul. Az utóbbi két-három évben nagyjából harminc esetnél „intézkedtek”. Közben nyílt napokat tartanak, ahol gyerekeket motoroztatnak az ország különböző városaiban, jótékonykodnak, plüssjátékokat gyűjtenek gyermekkórházak számára. Amikor elkezdték, kevesen ismerték őket, kampányolniuk kellett. Ma már ömlik hozzájuk az adomány, amit Soprontól Békéscsabáig a helyi motorosok visznek el helyi kórházakba. Az eseményről szinte mindig hírt ad a helyi sajtó, ami jó alkalom a csapatnak arra, hogy megemlítsék fő profiljukat: a zaklatások elleni fellépést.

Az üggyel kapcsolatos kérdéseinket (Véleményük szerint törvényellenes-e a mozgalom ténykedése, ha nem, akkor segítheti-e a rendőrség munkáját, és hatásos lehet-e prevenció gyanánt, magyarán fékezheti-e a további bántalmazást?) feltettük a rendőrségnek is, az alábbi válasz érkezett:    A rendőrség minden olyan esetben, amikor hatáskörébe tartozó ügyről, eseményről jelzést kap, a szükséges intézkedéseket soron kívül megteszi. Amennyiben a hozzá érkezett bejelentés, illetve feljelentés nem rendőrségi hatáskör, az illetékes hatósághoz továbbítja az ügyet. Kategorikusan cáfoljuk azt a tévhitet, hogy „a rendőrség általában akkor lép közbe, ha már vér folyik”. A tudomásunkra jutott jogsértésekre azonnal reagálunk, és megtesszük a szükséges lépéseket abban az esetben is, ha "nem folyik vér", például egy zaklatás bűncselekmény esetében. A hozzátartozók közötti erőszak áldozatai igen gyakran rejtve maradnak mind a felmérések, kutatások, mind a rendőrség látóköre előtt, elsősorban azért, mert az áldozatok képtelenek a családon belüli agressziót bűncselekménynek érzékelni. Néha az áldozat egyszerűen letagadja a bántalmazást, például azért, hogy megőrizze a család egységét, vagy azért, mert emocionálisan és anyagilag is kiszolgáltatott az elkövetőnek. Ha a bántalmazott csecsemő, vagy magatehetetlen idős ember, aki képtelen bármiféle – statisztikailag regisztrálható – jeladásra, így a hivatalos szervek számára igen gyakran csak a súlyosabb bűncselekmény teszi nyilvánvalóvá, hogy brutalitás áldozata volt. Előfordul az is, hogy az áldozat úgy véli: a rendőrség, vagy más hivatalos szervek úgysem nyújtanak hathatós segítséget, jobban jár, ha a vele történteket titokban tartja. Szociológiai jellegű vizsgálatok, felmérések elsősorban a nők sértettségét és bántalmazását fogalmazzák meg, de sajnos van példa arra is, hogy a nők a bántalmazók. A médiában közölt információk és a bűnmegelőzési jellegű tájékoztatások, valamint ezek különböző fórumokon történő ismertetése megadta annak a lehetőségét, hogy a sértettek bátrabban keressenek fel segítő szolgálatokat, a rendőrséget vagy védelemmel foglalkozó civil intézményeket. Az egyes ügyekbe önkéntesen, jószándékkal közbelépő személyek illetve szervezetek kapcsán keskeny az a mezsgye, mely a sértett támogatása és egy esetleges újabb jogsértés között húzódhat. A rendőrség ezért azt tanácsolja, hogy bárki, aki jogsértést észlel, tegyen bejelentést akár személyesen vagy e-mail formájában bármely rendőrkapitányságon, illetve az azonnalos intézkedést igénylő esetekben a 112-es segélyhívó telefonszámon, hogy minél előbb segíthessünk. Legfontosabb teendők, ha bántalmazták: • Keressen biztonságos helyet! • Ne hozza rendbe magát! • Keressen fel sürgősen egy orvost, értesítse a rendőrséget! • Beszéljen valakivel akiben megbízik, vagy hívjon egy segélyvonalat! Amennyiben valaki bántalmazás (akár, szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak) áldozatává válik, joga van a segítségre. Az alábbiakban azon lehetőségeket találja, ahol a bántalmazottak segítséget kaphatnak. Rendőrség • Rendőrség: a 107 vagy a 112 • Általános segélyhívó telefonszám: 112 A rendőrségnek kötelessége (az Országos Rendőrfőkapitány 32/2007 (OT. 26) ORFK utasítása alapján): • minden „családon belüli erőszak”- híváshoz kimenni (nem csak “ha vér folyik”) • a feleket külön kell meghallgatni, • meg kell győződniük róla, hogy az áldozat biztonságban van, • tájékoztatnia kell az érintettet a jogérvényesítés lehetőségeiről. Amennyiben a rendőrség eljárásával szemben panasszal kíván élni, ezt megteheti az adott rendőrkapitányságon, vagy az ORFK panaszirodában is. Erről további információt itt találhat. Segélyvonal bántalmazott nőknek • 06-80-505-101 • hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22-ig • szerda 12-14-ig • ingyenesen hívható mobilról is Hívja a vonalat, ha: • bizonytalan, hogy bántalmazó-e a partnere • szeretné átbeszélni a helyzetét és a lehetőségeit • családon belüli, párkapcsolati erőszakkal kapcsolatban szeretne hívni minket • szexuális erőszak vagy zaklatás érte • többet szeretne tudni a bántalmazás természetrajzáról • érdekli, hogy hogyan támogathatná érintett ismerősét, kollégáját, rokonát, tanítványát. Segélyvonalon anonimitást biztosítanak a hívóknak. A hívásokat a NANE Egyesület kiképzett önkéntesei fogadják. PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata • 06 70 220 2505 szerdánként 16 -18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig • E-mailen: jog@patent.org.hu Keresse a jogsegélyszolgálatot, ha: • kifejezetten jogi természetű kérdései vannak a családon belüli erőszakkal, párkapcsolati erőszakkal, vagy a nők- és gyerekek elleni erőszak egyéb formáival kapcsolatban • szeretné egy témában járatos jogásszal átbeszélni a helyzetét. OKIT – Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat • 06 80 20 55 20 • minden nap 24 órán keresztül hívható Hívja az OKIT vonalat, ha: • menekülnie kell otthonról • kríziszállást keres.

Frissítve: 2019.09.01. 14:45

Járat a semmibe - Aljas politikai játszmák a MALÉV 240-es, Budapest–Bejrút járatának tragédiája mögött

Publikálás dátuma
2019.09.01. 10:21

1975. szeptember 30-án, egy nyugodt, csendes hétfői napon lezuhant egy magyar repülő, nem messze Bejrúttól. Meghalt hatvan ember, és azóta sem tudjuk, hogy miért. A MALÉV 240-es, Budapest–Bejrút járatának tragédiája mögött minden bizonnyal aljas politikai játszmák álltak és állnak a mai napig. Odze György több évtizedes kutatómunka után, személyes okból írt könyvet a katasztrófáról. Azt mondja: ma már sejti, hogy mi az igazság, de tudja, hogy ez csak az ő igazsága.
„Egy barátom hívott reggel hatkor, hogy a Merci meghalt. Nem is értettem ezt a két szót együtt.” Ülünk a budai kávézóban Odze Györggyel. A most hetvenéves kolléga szeméből folynak a könnyek. Még most, negyvennégy évvel később is felzaklatják a történtek. A 26 éves fiatalember akkor már egy éve nem dolgozott Ferihegyen. Korábban éveken át forgalmi tisztviselő volt. Fontos, bizalmi állás volt ez, náluk futottak össze a repülőtér legfontosabb adatai. Ők intéztek szinte mindent a gépek terhelésének kiszámításától a rakodáson át az utaslétszám ellenőrzéséig. „Mi voltunk az utolsók, akik láttuk a személyzet tagjait felszállás előtt, és az elsők, akik találkoztak velük, amikor kinyitották az ajtót érkezéskor.” Odze György leginkább a kedvesét, Szentpály Mercedest várta. A lány légiutas-kísérő volt, 25 éves, csodás teremtés. A fiú rajongva szerette, és minden erejével próbálta lebeszélni a repülésről.  Azon a szeptember végi napon az a bizonyos barát kapkodva beszélt a telefonban. Egyrészt, mert őt is felzaklatta az eset, másrészt, mert tudta, egy időre ez lehet az utolsó hívás, amit a reptérről lebonyolíthat. Az akkor szokásos protokoll szerint rendkívüli események után hírzárlatot rendeltek el, és kikapcsolták a kifelé menő hívásokat Ferihegyen és a Dorottya utcai központban. Így volt ez négy évvel korábban, a koppenhágai és a kijevi tragédia idején is, amikor Odze György még ott dolgozott. (1971 amúgy is sötét éve volt a magyar polgári repülésnek: a két járaton összesen nyolcva­nan­ vesztették életüket.) A kijevi katasztrófa azért volt különösen fájó, mert annak a gépnek ő volt a forgalmi tisztviselője. „Felszállás előtt dumáltunk az egyik stewardess-szel, aki akkor vett egy új autót. Ha hazajövök, elviszlek egy körre, mondta. Amikor a felszállás után kimentem cigizni, ott állt az autó. Ez a kép velem van azóta is” – meséli Odze. A gépről egyébként mindenki sejtette, hogy valami nem stimmel vele. Minden légitársaságánál van olyan gép, amit valamiért nem szeretnek. Általában azért, mert már volt valamilyen esete. Látszólag megmagyarázhatatlan babonaság, de gyakran van valóság­alapja. Ez a TU–134-es például egyszer leszállás közben megsérült.  
Odze György

Az elátkozott gép és az ember, aki ott sem volt

A HA-LCI lajstromjelű TU–154-es géppel semmi hasonló gond nem volt. Kivéve az úti célját. Bejrútba kevesen szerettek repülni, ami érthető volt. Az áprilisban kitört véres és zavaros polgárháború miatt veszélyes helynek számított, nem csoda, hogy a társaságok többsége már nem is repülte azt a desztinációt. Kivéve a MALÉV-ot és a keletnémet Interflugot. „Mindenki tudta, hogy a Bejrút egy halálos fenyegetés, sokan nem is vállalták. Ahogy Damaszkuszt sem – mondja Odze. – Bejrútot különösen azért utálták, mert azzal soha nem volt rendben semmi. A terhelési lap, amit kiállítottunk, sosem stimmelt, az áruról, ha szállítottunk, nem tudtuk, hogy micsoda és mennyi. Láttuk, hogy teherautók jönnek a géphez, Videoton felirattal. A fuvarlevélen az volt, ­spare­ parts, vagyis al­katrészek. Mi csak Kalasnyikov gépszalagnak hívtuk. Egyedül a kapitány tudhatta pontosan a súlyokat, de hogy mi a rakomány, azt valószínűleg vele sem osztották meg.” Ma már talán különösen hangzik, de Magyarország akkoriban a szocialista országok egyik legjelentősebb fegyvergyártója volt. A Libanonban szemben álló milíciák és hadseregek pedig az akkori legnagyobb felhasználók. Nyílt titok volt, hogy a MALÉV-gépek – vélhetően szovjet megrendelésre – fegyvert szállítanak Libanonba. Fülöp András, a légitársaság egykori főpilótája mesélte Odze Györgynek, amikor anyagot gyűjtött a könyvéhez, hogy a Bejrútba érkező magyar gépeket általában a reptér egy elhagyatott részére terelték, és ott rakodták ki a szállítmányt. „Úgy kezeltek bennünket, mintha csempészek lennénk” – mondta Fülöp. A történetünkben szereplő, tragikus sorsú 240-es bejrúti járattal azonban sok minden más sem volt rendben. A gép a tervezett délután 5 óra helyett csak éjjel ¾ 11-kor szállt fel. Hivatalos indoklás nem volt, de a legvalószínűbb magyarázat az, hogy a repülőt a (magyar vagy szovjet) titkosszolgálatok utasítására tartóztatták fel addig, amíg egy fontos palesztin vezető el nem hagyta az országot. Khaled Fahum, a PFSZ nemzeti tanácsának elnöke, Jasszer Arafat közvetlen munkatársa éppen Magyarországon tartózkodott. Akkor adták át a szervezet budapesti irodáját, és ő, valamint a delegáció többi tagja ezzel a géppel utazott volna vissza Bejrútba. Fahum állítólag maga kérte a magyaroktól, hogy a nevük maradjon rajta az utaslistán, miközben ők autóval, Jugoszláviánál lépik át a határt. Ez része volt a PFSZ általános gyakorlatának, máskor, máshol is hasonlóan jártak el, merénylettől tartva. „Nyílt titok volt, hogy a repülőtéren, a különböző légitársaságok munkatársai között sok külföldi ügynök dolgozott, akik hozzájuthattak az utaslistákhoz – emlékszik vissza Odze. – Vagyis, ha valaki azt akarta, hogy hivatalosan rajta legyen a gépen, akkor elég volt, ha a neve szerepel az utaslistán.” És bár a Fahum-szálat sem erősítette meg senki azóta hivatalosan, Odze azt mondja, ő beszélt azzal a tisztviselővel, aki a telefon másik végén volt, amikor jelentették: Fahum elhagyta az országot, a gép felszállhat. Hogy Fahum és kísérete okozta-e a MALÉV-gép tragédiáját, nem tudni. Mindenesetre tény, hogy az utasok között volt négy francia apáca, két finn diplomata, egy brit házaspár és hároméves gyermekük, egy angolai, egy szaúdi, több egyiptomi és libanoni állampolgár, köztük legalább húsz Magyarországon kiképzett palesztin fegyveres. És az is tény, hogy a gép hajnali kettőkor, alig nyolc perccel a bejrúti leszállás előtt le­zuhant. 

Vakító tűzgömb

A 240-es járat csaknem háromórás repülés után kezdte meg az ereszkedést a bejrúti Rafic Hariri nemzetközi repülőtér előtt. Az időjárás ideális volt – felhőtlen idő, 20 kilométeres vízszintes látótávolság és 10 csomós szél –, a forgalom az éjszakai időpontnak megfelelően minimális. Ehhez képest a bejrúti irányító arra utasította a magyar gépet, hogy tegyen egy úgynevezett várakozó kört a reptér fölött. „Ez megmagyarázhatatlan volt, de a legénység ilyenkor nem kérdez, hanem végrehajtja az utasítást” – mondja Odze. A tragédia a várakozó körön következett be. Egy arra járőröző brit gép látta, amint a TU–154-es „vakító tűzgömbként” csapódik be a tengerbe. Parancsnokuk a helyszín fölé szállt, ahol lángoló roncsokat látott, de túlélőket nem. (Egy másik magyar „nyomozó”, a feleségét elvesztő Németh László kosárlabdaedző mesélte, hogy évekkel később megtalálta a brit parancsnokot, aki elmondta: ők felajánlották segítségüket a magyaroknak a kutatásban és a roncsok felszínre hozásában, de ezt következetesen elutasították.) Kézenfekvő volna, hogy a pilóták és a torony párbeszédéből derüljön ki az igazság, de a beszélgetést – „technikai problémák miatt” – nem tudták rögzíteni. A szemtanúk beszámolói és az azóta napvilágra került ténymozaikok arra engednek következtetni, hogy a bejrúti járatot – valószínűleg vállról indítható rakétával – lelőtték. Hogy kik és miért, arra nincs hivatalos magyarázat. Gyakorlatilag bármelyik Libanonban harcoló fél tehette, hiszen szinte mindenkinek lehetett elszámolnivalója a másikkal. Szírek, falangisták, szakadár palesztinok vagy akár Izrael is állhatott a merénylet mögött. (Odze szerint utóbbi kevéssé valószínű: az izraeli hadseregnek sokkal jobb fegyverei voltak, jóval nagyobb magasságban lőhették volna ki a gépet, nem kockáztatva, hogy a roncsokból bárki következtessen az elkövetőre. Ezenkívül Izrael soha nem hajtott végre hasonló akciót polgári gép ellen.) Valószínű, hogy a gép lelövésére az adott parancsot, aki elrendelte a 240-es járat várakozó körét. A lomhán és alacsonyan haladó, kivilágított repülő kiváló célpont volt.  

Nem veszhet a semmibe

A katasztrófáról mindössze néhány mondatos hivatalos hír jelent meg a korabeli magyar sajtóban. Ebben az állt, hogy a tragédia „tisztázatlan körülmények között” következett be. „Vártam, hogy majd történik valami, hogy lesz egy vizsgálat, valami kiderül. De azzal szembesültem, hogy nem történik semmi.” Volt persze hivatalos vizsgálat, magyar delegáció utazott Libanonba, de néhány semmitmondó jegyzőkönyvön kívül nem hoztak haza semmit. Az összeégett áldozatokat sosem azonosították, idehaza egy jelképes temetéssel „intézték el” a dolgot. Odze György akkor döntötte el, hogy ha teheti, kideríti az igazságot. Már csak Mercedesz emléke miatt is. Évekig próbálkozott, de mindenhol falakba ütközött. A hivatalok elfektették a dokumentumokat (már ha voltak egyáltalán), az áldozatok hozzátartozói pedig valamiért szintén nem akartak beszélni. Úgy tűnt, senkinek nem áll érdekében, hogy kiderüljön az igazság. A ’90-es években Londonban dolgozott diplomataként, és itt jutott be a Lloyds biztosítóhoz. Ez a társaság volt a MALÉV viszontbiztosítója, katasztrófa esetén nekik kellett garantálniuk az áldozatok kártalanítását. És még a nagy hírű brit cégnél sem volt semmi, ami a 240-es járatra utalt volna. Aztán egy követségi fogadáson összeismerkedett egy egykori szovjet hírszerzőtiszttel, aki, ha a teljes igazságot nem is mondta el – mert valószínűleg ő sem tudhatta –, elkezdte „nyomra vezetni”. Eljutott néhány magyar külügyeshez, akiknek abban az időben rálátásuk volt a történtekre. Tőlük tudja a valódi Fahum-sztorit, és azt is, hogy a magyar szolgálatok akkor, 1975-ben tettek néhány bátortalan kísérletet az igazság kiderítésére, de valószínűleg leállították őket. Hogy mindenképpen meg kell írnia a könyvet, akkor határozta el, amikor a rendszerváltás után sem derült ki semmi a tragédiá­ról. Ekkor kezdte felépíteni a maga teóriáját. A kulcsszó a teória. „Sosem volt a repülés történetében ilyen méretű légi katasztrófa, amit nem követett komoly vizsgálat – mondja. – Ha a világ bármely más részén, más szereplőkkel történt volna ugyanez, már tudnánk az okokat. Ha Amerikában történik, nemzeti zászlóval letakart koporsók előtt tisztelegnek az áldozatok előtt, és minden követ megmozgatnak, hogy kiderüljön az igazság. Egy ilyen merényletet, ha az történt, az ország elleni támadásnak tartanának. Sokan mondták, ne írjam meg a könyvet, mert nem tudom, mi az igazság. Láttad a Csernobil-filmet? Fantasztikus alkotás, de tudjuk, hogy az csak az események egyik lehetséges interpretációja. Így is történhetett volna. Hogy kiderül-e valaha a teljes igazság? Én mindennap fölteszem magamnak ezt a kérdést, de attól tartok, hogy most már olyan igazság nem fog kiderülni, amely valós és megdönthetetlen tényeken alapulna. Én is csak a saját verziómat írtam meg. Ez az én igazságom, így gondolom, bárki, akinek van sajátja, megírhatja. Mert kell, hogy legyen egy történet, így egy repülőgép nem veszhet el a semmibe.”

Szerencse és lelkiismeret-furdalás

A 240-es bejrúti járat másodpilótája a beosztás szerint Mónus Ferenc volt. Ő azonban vidéki kacsavadászatra volt hivatalos, ezért jó barátját, Kvasz Károlyt kérte meg, hogy ugorjon be helyette. Mónus másnap a rádióból értesült a tragédiáról. Ezután sokáig nem repült; képtelen volt feldolgozni, hogy ő okozhatta egy barát halálát.

Info

A bejrúti rejtély, 1975 című könyvet szeptember 28-án mutatják be.

Szerző