Az afrikai földrész tetején van egy kis Európa. Marokkó északi felén két kiálló ék, két spanyol autonóm város, Ceuta és Melilla. Utóbbiba látogattam egy csoporttal, a Minority Rights Group Europe jóvoltából. Afrika és az Európai Unió között a világ egyik legerősebb kerítése húzódik: 12 kilométer hosszú és 6 méter magas (csak összevetésül: a magyar déli határzár több mint tízszer ilyen hosszú, viszont csupán 4 méter magas). Spanyol oldalról három szögesdrót áll egymás mögött, Marokkó felől két kerítés és egy kétméteres árok. Mozgásérzékelők, kamerák, őrtornyok. Ez már a megerősített határ, miután 2005-ben annyian másztak fel rá, hogy ledöntötték. Hétszázan átjutottak, hatan belehaltak. A biztonság erősítéséhez sok pénzt ad az Európai Unió a nem tag Marokkónak is. Továbbra is próbálnak tömegesen átmászni a kerítésen, a környező erdőkben afrikaiak ezrei várják a megfelelő pillanatot. Sokan, sokszor próbálkoznak, pedig a marokkói rendőrök keményen megtorolnak minden kísérletet.
Szabad a csempészet
Hatórás kompút után este érkezünk Melillába. Sötétedéskor csak annyit látunk, hogy spanyol házak között sok a muszlim, akik spanyolul beszélnek, és a kis boltokban sok a marokkói áru, amiért euróval kell fizetni.
Másnap reggel a belvárosból a határhoz megyünk. Ez már teljesen más világ. Egyre kevesebb a szép ház, egyre több a szemét. Tucatnyi fehér furgont hagyunk magunk mögött, amikor feltűnik az emberek végeláthatatlan sora egy magas fémkerítés mögött. Itt úgy hívják: a ketrec. A derékig, mellig érő speciális csomagokon asszonyok és férfiak ülnek. Ők a csempészek, mind marokkóiak. Mindenki pontosan tudja, mi történik, de úgy csinálnak, mintha csak normális kereskedelem folyna. Legtöbbjük mindennap itt van. Most arra várnak, hogy elindulhassanak vissza, Marokkóba. A 30 és 100 kilós zsákokkal külön sorban mehetnek a férfiak és a nők, így kisebb a kockázata, hogy megsérülnek a tömegben. Két éve agyontapostak két embert, azóta jobban vigyáznak a biztonságra. Visznek ételt, takarókat, használt ruhát és cipőt, WC-papírt és konyhai törlőkendőt. Sokan alkohollal is próbálkoznak, leginkább a testükre kötve, de van, aki tejesflakonba töltve szállít bort.
Az út túloldalán két idős asszony ül egy fa alatt. Egyikük nevetve mutatja, ő mit visz. A térdére, könyökére, felsőtestére műanyag zacskók vannak erősítve a kánikulában. Nem értem. Eleinte kérdéseknek sem látom értelmét, hiszen ezek az emberek a műanyag szemét kellős közepén ülnek. Az útszéli fás területet beterítik a zacskók, flakonok és minden egyéb hulladék, a kaktusz alig látszik a szeméttől. Semmi jele nincs annak, hogy itt valaki takarítana néha. Az asszony hosszú évekig cipelt nagy csomagokat, de váltania kellett: „Nem bírok már emelni, ez a zacskózás maradt, ebből is összejön valami ennivaló.” Napi 5 eurót kaphat, ha sikerül átmennie egyszer. Ha sikerül három kört mennie, akkor 15 euró is lehet. Marokkóban három éve tiltották be a műanyag zacskókat. Miért visznek akkor, ha betiltották? „Mert szükséges és olcsó” – mondják. Hiába mutatom a szintén olcsó, de milliószor használható vászontáskám, szerintük az drága. Ebben egyébként teljes az egyetértés az európaiakkal, akiknek szintén csak a töredéke képes átállni. A marokkói kereskedők félnek, hogy elveszítik a vevőiket, ha nem adnak ingyen táskát. Az asszony pedig árulja, amire szükség van. Neki ez a napi betevő.
Egyébként már több mint 20 afrikai országban tiltott a műanyag zacskó, de mindenütt ugyanaz a helyzet, mint Marokkóban. Kenyában működött Afrika legtöbb műanyag gyártója, tavaly negyedik alkalommal jelentették be a tilalmat, mert az eddigiektől semmi nem változott. Tanzánia szintén többször próbálkozott. Ruandában már több mint tíz éve nincs zacskó, de még mindig csempészik Kongóból. Ezzel együtt is az a terv, hogy a világ első műanyagmentes országa lesz. Kutatók szerint Afrikában nem csak a talajt teszi terméketlenné és az állatokat kínozza a műanyag. Hatalmas probléma a mérgező szemétégetés és a vízelvezetőket eldugító zacskók. Utóbbi miatt például Ghánában 200 ember halt meg négy éve. A vízben elakadt táskák otthont adnak a maláriát okozó szúnyogoknak is.
Ki keres rajta?
A csempészek mindannyian Nadorból jönnek, ez a két kilométerrel távolabb lévő határtelepülés. Ott engedik át őket reggel 7-kor Melillába. Nem kell más, csak útlevél, de éjszaka nem maradhat senki spanyol területen. Sokan töltik az éjszakát a marokkói határon, hogy kora reggel az elsők között lépjenek át „Európába”, ahol a cégek kis furgonokkal kiosztják az árut. A legtöbben gyalog mennek át a másik határra, hegyre fel, hegyről le.
Lesétáltunk oda, ahonnan indulnak. Ez már szigorúbban védett terület, fotózni sem igen merünk. Csak akkor kerülnek elő a telefonok, amikor kipróbálunk egy 50 kiló fölötti zsákot, és – mint egy sportversenyen – megy a biztatás, őrjöngés és taps. Sorban vesszük át a csomagot, úgy tűnik, mindannyian erősek vagyunk, de ülőhelyzetből felállni, segítség nélkül képtelenség. Olyan vékony műanyag pánton lóg a súly, hogy fájdalmas az emelés. Láthatóan ezek a nők keményen küzdenek a pénzükért. A biztonságiak egy darabig mosolyognak a kísérletezésünkön, majd váratlanul elzavarnak minket.
A csempészeket felkészítő férfiak egyikét kérdezem a műanyag zacskókról. A válasz ugyanaz, szükség van rá Marokkóban, az egyszerű, a sokat használható vászontáska szerinte is drága. De ő tudja, hogyan tüntethető el a műanyag zacskó: „Kérdezd Brüsszelt!” – mondja, és ettől még jobban elszégyelljük magunkat mi, európaiak, akik azt firtatjuk, miért csempészik az afrikaiak a zacskót. A megélhetésért, a túlélésért. Ezrek kénytelenek cipekedni nap mint nap, mivel semmi más munka nincs a környéken. És még ez sem jelent biztos jövedelmet. Elvileg délig engedik az enyhén szólva is atipikus kereskedelmet, utána az őrök kénye-kedvétől vagy épp az önkormányzat gazdasági helyzetétől függ, ki mehet, mekkora táskával, vagy éppen mit koboznak el tőle. Egy asszony meséli, egy férfi azért gyújtotta fel magát, mert elvették az összes áruját. Van, hogy kenőpénzt kérnek a határőrök. A csempészeket ellátó cégek jól keresnek, de mint egy kereskedő mondta, a város többször annyit. Melillának évi 400 millió jön össze az adóból azzal, hogy a marokkóiak itt vásárolnak. És ez így megy évtizedek óta.
Élet a zacskók alatt
Háromszáz kilométerrel arrébb, Spanyolország déli részén, Almería régióban, egy hegyvidéki faluból bámulunk le a tengerre. Nem igazi, műanyag tenger ez. Ezernyi hófehér, zizegős, zacskóból összevarrt felület. Megmártózni benne egyáltalán nem kellemes. A 35 ezer hektáron egymásra épített fóliasátrakban 80 ezren dolgoznak, közülük minden második illegális bevándorló. Ők foglalkoznak a paradicsommal, uborkával, cukkinivel, hagymával és a többi zöldséggel. Ha Budapesten, Berliben vagy Madridban a szupermarket polcáról spanyol paradicsomot veszünk le, szinte biztos, hogy itt termelték.
Hosszan tekergünk egy kisbusszal a fóliák között, mígnem egy teljesen elhagyott részre érünk. A kínzó melegben egy csapzott kutya csóválja a farkát, legyek hada támadja a szemeit. Barátságos állat, próbál menekülni a legyektől, és szégyenlősen begyűjteni egy kis simogatást. Ez a környék sem tisztább, mint a túlsó oldalon, a határnál. Göröngyös földúton négyhordónyi vizet tol egy ghánai férfi. Miközben segítünk neki, elmeséli, hogy a nyomortelep első felében él, ha akarjuk, azt is megmutatja, hol. Itt még akad pár kőből épült otthon, övé az egyik. Két másik ghánai férfival osztozik rajta. Az egyszerű ház függönnyel van kettéosztva. Ablak nincs, csak egy ajtó. Odabent rend van, igaz, a falnál álló üres dobozokon kívül nincs más holmi. A legidősebb lakó, Andrew hazavágyik, mert hat éve nem volt otthon, nem látta a két gyerekét. Nagyon kevés munkát kap, pénzt sem tud hazaküldeni. Úgy gondolja, Angliában megoldódna a helyzete, ott tudna gyűjteni a családnak, és hazautazni. Harmadik társuk is megörül, amikor meghallja Angliát. Ő is arról álmodik – mondja, majd beáll a fotózáshoz egy tenyérnyi kismacskával. Elfordítja a fejét, mint utóbb látom, az egyik szemére vak. A közelükben van egy üvegekből épített vécé. Kívülről gyönyörű, be nem engednek, nem működik.
Első ghánai ismerősöm keveset beszél, de kísér mindenhova. Megnézzük, ahogy többtucatnyian dolgoznak, épp vízvezetéket fektetnek. Optimizmusból nem sok van errefelé, de egy ugandai fiú azt mondja, jó itt, hiszen nem kell örökre itt maradnia, csak amíg összeszed egy kis pénzt. „35-40 eurót kapunk 8 óra munkáért, a törvény szerint 55-öt kellene, de ez is sokkal jobb pénz, mint amit otthon keresnénk” – ecseteli, de láthatóan nem számol azzal, hogy itt sincs munka mindennap. És ő is hiszi, hogy elmehet majd dolgozni Barcelonába, sőt Németországba vagy Angliába! Hiába jöttem Angliából, és hiába mondom, hogy papírok nélkül ott sem tudnak dolgozni, legfeljebb ugyanígy, mint itt, nem akarják meghallani. Ők nem félnek. Nem féltek akkor sem, amikor autók alatt, kis hajóval vagy épp úszva jöttek Európába. „Az egész élet kockázat” – nevet, de komolyan gondolja.
Kísérőm bevezet a sátrak közé. Mintha labirintusban lennénk, hosszan tekergünk jobbra, balra, aztán megint balra, jobbra, balra. Ő csak annyit mond: Ghána, Ghána, Ghána. Majd vált: Marokkó, Marokkó, Marokkó. A tízperces séta alatt látok érdekes építészeti megoldásokat: autógumiból zsanért, műanyag kupakokból, törött csempékből díszítést és műanyag fóliát végeláthatatlanul, mindenütt. A csiripelő madarak zaját hirtelen szélvihar zavarja meg. Ijesztő, ahogy minden szemét felemelkedik, és nem tudni, hol áll meg. Mire felkészülök a viharra, a szél elül.
El kell innen menni
Az egyik házból marokkói zene szűrődik ki, a bejáratnál egy kiskutya ugrál. Egy pillanat múlva megjelenik a gazdája is. Abdul egy éve vette magához a kutyát, és hónapok óta kezelgeti egy baleset miatt. Mutatja a krémeket – 80 euróért vette –, és bekenegeti a kócos, nagyon félénk kutya sérült lábát. Egy vörös cica is kinéz a házból. Ő is Abdulnál él. Jön a vacsora, mindenkinek: egy kis maradék csirke papírdarabon és persze kézből. „Ők a legjobb barátaim – mondja. És ha nem mondaná is, látni való, hogy az állatok nélkül el lenne veszve ezen a reménytelen helyen.
Egy fazékba ültetett egyetlen paradicsom a kiskertje. Rácsodálkozom, ő azonnal felajánlja, hogy elvihetem. Megköszönöm, de inkább itt hagyom nála. Egy törülközővel takarja le a széket, ahova leültet és marokkói teával kínál. Két hónapja van ezen a helyen, két nap alatt egyedül csinálta a házát. Egy ágy, egy polc, egy tévé, egy konyhaasztal. „Bocsánat a rendetlenségért, csak most is szerelek” – mutatja az építéshez, alakításhoz szükséges eszközeit. A melegtől rettenetesen szenved, már tudja, hogy a műanyag otthon elviselhetetlen. A legyeket is folyton hessegetni kell. Abdul szerint a légy már nem is gond, a telefonján skorpiót mutat, azok hatszor csípték meg. Mivel nem a halálos fajták, így csak az elképesztő fájdalommal kellett megküzdenie, a kórházban nem is foglalkoztak vele. A messziről cipelt vízben elmossa egyetlen poharát, amit én kapok, magának egy pici üveget talál. „Ez nem élet itt. Voltam több helyen Spanyolországban, de nem fizetnek többet 35 eurónál egy napra. Mostanában alig volt munka. Pénz és papírok nélkül nem bérelhetünk rendes otthont. A főnökök meg maffiózók.”
A ház előtt összerakott facsomón mutatja, milyen kemény és igazságtalan a munka. Megfog három gerendát. „Ez volna a munka normálisan. Tőlünk azt kérik, hogy fogjunk hatot. Ha nem megy, nincs többé munkád.” Húsz éve hagyta el Marokkót a szegénység miatt. Tizennyolc évesen Olaszországban kezdett dolgozni. Amíg volt munkavállalási engedélye, jó volt, de aztán újabb és újabb helyet kellett találni. Barátai mondták, hogy Spanyolország jó. Elhitte, de amióta itt van, csak arra tud gondolni, hogy el kell innen menni. Angliára ő is lelkesen reagál, és hiába mondom, hogy nem várnak ott most téged, ő bízik abban, hogy oda, esetleg Svédországba eljuthat. Kilenc éve van itt, egy év múlva meglesz a tizedik év, amikor esetleg kérvényezheti a spanyol állampolgárságot. Akkor lehetne jobb munkája, jobb életkörülményei meg útlevele. Nem akar mást, mint normális körülmények között dolgozni és megnősülni. Hazamenni nem akar. Azt mondja, nincs munka, nincs mit enni. A gazdagoknak jó Marokkó, de a szegény éhen hal.
A környék legszebb háza
Egy harminc év körüli fiúval, Adillal egy kismacska hoz össze. A sátrak között kóborló cica afrikai szerinte, mert érti a marokkói ciccegést. Neki is van otthon két macskája, de nem házi kedvencnek, a patkányok miatt is szükség van rájuk. Szívesen mutatja az otthonát, mert sok munkát tett bele. Ebben a környezetben, azt hiszem, a legszebb házat látom, bár a fény hiánya miatt fotózni lehetetlen. A fiú igyekezett a legjobbat építeni a semmiből. A bejárat mellett pici virágok, szárítókötél. A konyha és a háló között egy parányi fürdőszobát is kialakított. A ház mögött kiásott egy gödröt a vécének és összekötötte egy kis árokkal. A kancsóból locsolt víz a zuhanyzáshoz ugyanoda folyik. Ez itt a luxus, másoknál se vécé, se zuhanyzó nincs.
A konyhában tökéletes rend. Adil elárulja, ezt a barátnőjének köszönheti. Ő az építő- és tervezőmunkával, a lány a háziasságával alkotott olyat, amibe vissza lehet vonulni a kinti mocsokból. Ő téglát is használt, ezért nincs elviselhetetlenül meleg, de az ő otthonából sem hiányzik a műanyag. Tíz éve hagyta el Marokkót. Hajóra csúszott fel, hatszor próbálta, mire sikerült. Spanyolországban kezdte, aztán busszal elment Norvégiába. Négy évet töltött ott. Élete legszebb éveit, de papírok nélkül ott sem maradhatott. Azt mondja, élt nagyon szegény és gazdag helyen is. Nem akar már útlevél és munkaengedély nélkül utazni. Elfáradt. Azt reméli, hogy nyolc hónap múlva kaphat végre munkaszerződést. Most másra nem tud koncentrálni. De egyszer szeretne jó állást, egy étteremben képzeli el magát, persze csak, ha rendbe jön a fóliában meggyötört, vegyszerektől hámló keze. Hazamenni nem lehet. „Marokkóban drágább a lakás, mint Spanyolországban. Marrakeshbe például rengeteg európai megy, és sokan vesznek ott házat, rengetegen csinálnak bizniszt. Az árak az egekben, munka meg nincs.”
Lassan indulunk. Elképesztően szerencsésnek érezzük magunkat. Tudjuk, hogy ők is indulnának, valahova, bármerre. De egyelőre az életükért, a megélhetésükért küzdenek Európa zöldséges kertjében. Hogy miért nem toloncolják őket haza? Mert szükség van az olcsó munkaerőre. A fóliák tulajdonosának, a boltoknak és nekünk, a vevőknek. Migránsokat Spanyolország sem akar, de a rabszolgákat eltűri. Ez nem titok, mégsem történik semmi. És nem csak itt. Olaszországban is több mint tizenöt éve küzdenek a maffia által dolgoztatott, még rosszabb körülmények között élő afrikaiakkal. A Guardian című lap riportja szerint legalább ötvenezer rabszolga dolgozik a paradicsomföldeken, a narancsültetvényeken. Nagy szegénységből jöttek jó pénz reményében, de benyelte őket a plasztiktenger, ahonnan csak kevesen menekülnek.