A plasztiktengerből nincs menekvés

Publikálás dátuma
2019.09.01. 09:49

Fotó: Bodo Marks / DPA/AFP
A testükre kötve csempésznek műanyag zacskót az unióból Marokkóba, mert ott már betiltották. Műanyag fóliasátrakban dolgoznak és élnek is afrikaiak ezrei illegálisan Dél-Spanyolországban. És miközben megfulladnak a szemétben, Barcelonáról és Angliáról álmodoznak.
Az afrikai földrész tetején van egy kis Európa. Marokkó északi felén két kiálló ék, két spanyol autonóm város, Ceuta és Melilla. Utóbbiba látogattam egy csoporttal, a Minority Rights Group International Europa jóvoltából. Afrika és az Európai Unió között a világ egyik legerősebb kerítése húzódik: 12 kilométer hosszú és 6 méter magas (csak összevetésül: a magyar déli határzár több mint tízszer ilyen hosszú, viszont csupán 4 méter magas). Spanyol oldalról három szögesdrót áll egymás mögött, Marokkó felől két kerítés és egy kétméteres árok. Mozgásérzékelők, kamerák, őrtornyok. Ez már a megerősített határ, miután 2005-ben annyian másztak fel rá, hogy ledöntötték. Hétszázan átjutottak, hatan belehaltak. A biztonság erősítéséhez sok pénzt ad az Európai Unió a nem tag Marokkónak is. Továbbra is próbálnak tömegesen átmászni a kerítésen, a környező erdőkben afrikaiak ezrei várják a megfelelő pillanatot. Sokan, sokszor próbálkoznak, pedig a marokkói rend­őrök keményen megtorolnak minden kísérletet. 

Szabad a csempészet

Hatórás kompút után este érkezünk Melillába. Sötétedéskor csak annyit látunk, hogy spanyol házak között sok a muszlim, akik spanyolul beszélnek, és a kis boltokban sok a marokkói áru, amiért euróval kell fizetni. Másnap reggel a belvárosból a határhoz megyünk. Ez már teljesen más világ. Egyre kevesebb a szép ház, egyre több a szemét. Tucatnyi fehér furgont hagyunk magunk mögött, amikor feltűnik az emberek végeláthatatlan sora egy magas fémkerítés mögött. Itt úgy hívják: a ketrec. A derékig, mellig érő speciális csomagokon asszonyok és férfiak ülnek. Ők a csempészek, mind marokkóiak. Mindenki pontosan tudja, mi történik, de úgy csinálnak, mintha csak normális kereskedelem folyna. Legtöbbjük mindennap itt van. Most arra várnak, hogy elindulhassanak vissza, Marokkóba. A 30 és 100 kilós zsákokkal külön sorban mehetnek a férfiak és a nők, így kisebb a kockázata, hogy megsérülnek a tömegben. Két éve agyontapostak két embert, azóta jobban vigyáznak a biztonságra. Visznek ételt, takarókat, használt ruhát és cipőt, WC-papírt és konyhai törlőkendőt. Sokan alkohollal is próbálkoznak, leginkább a testükre kötve, de van, aki tejesflakonba töltve szállít bort. Az út túloldalán két idős asszony ül egy fa alatt. Egyikük nevetve mutatja, ő mit visz. A térdére, könyökére, felsőtestére műanyag zacskók vannak erősítve a kánikulában. Nem értem. Eleinte kérdéseknek sem látom értelmét, hiszen ezek az emberek a műanyag szemét kellős közepén ülnek. Az útszéli fás területet beterítik a zacskók, flakonok és minden egyéb hulladék, a kaktusz alig látszik a szeméttől. Semmi jele nincs annak, hogy itt valaki takarítana néha. Az asszony hosszú évekig cipelt nagy csomagokat, de váltania kellett: „Nem bírok már emelni, ez a zacskózás maradt, ebből is összejön valami ennivaló.” Napi 5 eurót kaphat, ha sikerül átmennie egyszer. Ha sikerül három kört mennie, akkor 15 euró is lehet. Marokkóban három éve tiltották be a műanyag zacskókat. Miért visznek akkor, ha betiltották? „Mert szükséges és olcsó” – mondják. Hiába mutatom a szintén olcsó, de milliószor használható vászontáskám, szerintük az drága. Ebben egyébként teljes az egyetértés az európaiakkal, akiknek szintén csak a töredéke képes átállni. A marokkói kereskedők félnek, hogy elveszítik a vevőiket, ha nem adnak ingyen táskát. Az asszony pedig árulja, amire szükség van. Neki ez a napi betevő. Egyébként már több mint 20 afrikai országban tiltott a műanyag zacskó, de mindenütt ugyanaz a helyzet, mint Marokkóban. Kenyában működött Afrika legtöbb műanyag gyártója, tavaly negyedik alkalommal jelentették be a tilalmat, mert az eddigiektől semmi nem változott. Tanzánia szintén többször próbálkozott. Ruandában már több mint tíz éve nincs zacskó, de még mindig csempészik Kongóból. Ezzel együtt is az a terv, hogy a világ első műanyagmentes országa lesz. Kutatók  szerint Afrikában nem csak a talajt teszi terméketlenné és az állatokat kínozza a műanyag. Hatalmas probléma a mérgező szemétégetés és a vízelvezetőket eldugító zacskók. Utóbbi miatt például Ghánában 200 ember halt meg négy éve. A vízben elakadt táskák otthont adnak a maláriát okozó szúnyogoknak is. 

Ki keres rajta?

A csempészek mindannyian Nadorból jönnek, ez a két kilométerrel távolabb lévő határtelepülés. Ott engedik át őket reggel 7-kor Melillába. Nem kell más, csak útlevél, de éjszaka nem maradhat senki spanyol területen. Sokan töltik az éjszakát a marokkói határon, hogy kora reggel az elsők között lépjenek át „Európába”, ahol a cégek kis furgonokkal kiosztják az árut. A legtöbben gyalog mennek át a másik határra, hegyre fel, hegyről le. Lesétáltunk oda, ahonnan indulnak. Ez már szigorúbban védett terület, fotózni sem igen merünk. Csak akkor kerülnek elő a telefonok, amikor kipróbálunk egy 50 kiló fölötti zsákot, és – mint egy sportversenyen – megy a biztatás, őrjöngés és taps. Sorban vesszük át a csomagot, úgy tűnik, mindannyian erősek vagyunk, de ülőhelyzetből felállni, segítség nélkül képtelenség. Olyan vékony műanyag pánton lóg a súly, hogy fájdalmas az emelés. Láthatóan ezek a nők keményen küzdenek a pénzükért. A biztonságiak egy darabig mosolyognak a kísérletezésünkön, majd váratlanul elzavarnak minket. A csempészeket felkészítő férfiak egyikét kérdezem a műanyag zacskókról. A válasz ugyanaz, szükség van rá Marokkóban, az egyszerű, a sokat használható vászontáska szerinte is drága. De ő tudja, hogyan tüntethető el a műanyag zacskó: „Kérdezd Brüsszelt!” – mondja, és ettől még jobban elszégyelljük magunkat mi, európaiak, akik azt firtatjuk, miért csempészik az afrikaiak a zacskót. A megélhetésért, a túlélésért. Ezrek kénytelenek cipekedni nap mint nap, mivel semmi más munka nincs a környéken. És még ez sem jelent biztos jövedelmet. Elvileg délig engedik az enyhén szólva is atipikus kereskedelmet, utána az őrök kénye-kedvétől vagy épp az önkormányzat gazdasági helyzetétől függ, ki mehet, mekkora táskával, vagy éppen mit koboznak el tőle. Egy asszony meséli, egy férfi azért gyújtotta fel magát, mert elvették az összes áruját. Van, hogy kenőpénzt kérnek a határőrök. A csempészeket ellátó cégek jól keresnek, de mint egy kereskedő mondta, a város többször annyit. Melillának évi 400 millió jön össze az adóból azzal, hogy a marokkóiak itt vásárolnak. És ez így megy évtizedek óta.  

Élet a zacskók alatt

Háromszáz kilométerrel arrébb, Spanyolország déli részén, Almería régióban, egy hegyvidéki faluból bámulunk le a tengerre. Nem igazi, műanyag tenger ez. Ezernyi hófehér, zizegős, zacskóból összevarrt felület. Megmártózni benne egyáltalán nem kellemes. A 35 ezer hektáron egymásra épített fóliasátrakban 80 ezren dolgoznak, közülük minden második illegális bevándorló. Ők foglalkoznak a paradicsommal, uborkával, cukkinivel, hagymával és a többi zöldséggel. Ha Budapesten, Berliben vagy Madridban a szupermarket polcáról spanyol paradicsomot veszünk le, szinte biztos, hogy itt termelték. Hosszan tekergünk egy kisbusszal a fóliák között, mígnem egy teljesen elhagyott részre érünk. A kínzó melegben egy csapzott kutya csóválja a farkát, legyek hada támadja a szemeit. Barátságos állat, próbál menekülni a legyektől, és szégyenlősen begyűjteni egy kis simogatást. Ez a környék sem tisztább, mint a túlsó oldalon, a határnál. Göröngyös földúton négyhordónyi vizet tol egy ghánai férfi. Miközben segítünk neki, elmeséli, hogy a nyomortelep első felében él, ha akarjuk, azt is megmutatja, hol. Itt még akad pár kőből épült otthon, övé az egyik. Két másik ghánai férfival osztozik rajta. Az egyszerű ház függönnyel van kettéosztva. Ablak nincs, csak egy ajtó. Odabent rend van, igaz, a falnál álló üres dobozokon kívül nincs más holmi. A legidősebb lakó, Andrew hazavágyik, mert hat éve nem volt otthon, nem látta a két gyerekét. Nagyon kevés munkát kap, pénzt sem tud hazaküldeni. Úgy gondolja, Angliában megoldódna a helyzete, ott tudna gyűjteni a családnak, és hazautazni. Harmadik társuk is megörül, amikor meghallja Angliát. Ő is arról álmodik – mondja, majd beáll a fotózáshoz egy tenyérnyi kismacskával. Elfordítja a fejét, mint utóbb látom, az egyik szemére vak. A közelükben van egy üvegekből épített vécé. Kívülről gyönyörű, be nem engednek, nem működik.
Első ghánai ismerősöm keveset beszél, de kísér mindenhova. Megnézzük, ahogy többtucatnyian dolgoznak, épp vízvezetéket fektetnek. Optimizmusból nem sok van errefelé, de egy ugandai fiú azt mondja, jó itt, hiszen nem kell örökre itt maradnia, csak amíg összeszed egy kis pénzt. „35-40 eurót kapunk 8 óra munkáért, a törvény szerint 55-öt kellene, de ez is sokkal jobb pénz, mint amit otthon keresnénk” – ecseteli, de láthatóan nem számol azzal, hogy itt sincs munka mindennap. És ő is hiszi, hogy elmehet majd dolgozni Barcelonába, sőt Németországba vagy Angliába! Hiába jöttem Angliából, és hiába mondom, hogy papírok nélkül ott sem tudnak dolgozni, legfeljebb ugyanígy, mint itt, nem akarják meghallani. Ők nem félnek. Nem féltek akkor sem, amikor autók alatt, kis hajóval vagy épp úszva jöttek Európába. „Az egész élet kockázat” – nevet, de komolyan gondolja. Kísérőm bevezet a sátrak közé. Mintha labirintusban lennénk, hosszan tekergünk jobbra, balra, aztán megint balra, jobbra, balra. Ő csak annyit mond: Ghána, Ghána, Ghána. Majd vált: Marokkó, Marokkó, Marokkó. A tízperces séta alatt látok érdekes építészeti megoldásokat: ­autógumiból zsanért, műanyag kupakokból, törött csempékből díszítést és műanyag fóliát végeláthatatlanul, mindenütt. A csiripelő madarak zaját hirtelen szélvihar zavarja meg. Ijesztő, ahogy minden szemét felemelkedik, és nem tudni, hol áll meg. Mire felkészülök a viharra, a szél elül.

El kell innen menni

Az egyik házból marokkói zene szűrődik ki, a bejáratnál egy kiskutya ugrál. Egy pillanat múlva megjelenik a gazdája is. Abdul egy éve vette magához a kutyát, és hónapok óta kezelgeti egy baleset miatt. Mutatja a krémeket – 80 euróért vette –, és bekenegeti a kócos, nagyon félénk kutya sérült lábát. Egy vörös cica is kinéz a házból. Ő is Abdulnál él. Jön a vacsora, mindenkinek: egy kis maradék csirke papírdarabon és persze kézből. „Ők a legjobb barátaim – mondja. És ha nem mondaná is, látni való, hogy az állatok nélkül el lenne veszve ezen a reménytelen helyen. Egy fazékba ültetett egyetlen paradicsom a kiskertje. Rácsodálkozom, ő azonnal felajánlja, hogy elvihetem. Megköszönöm, de inkább itt hagyom nála. Egy törülközővel takarja le a széket, ahova leültet és marokkói teával kínál. Két hónapja van ezen a helyen, két nap alatt egyedül csinálta a házát. Egy ágy, egy polc, egy tévé, egy konyhaasztal. „Bocsánat a rendetlenségért, csak most is szerelek” – mutatja az építéshez, alakításhoz szükséges eszközeit. A melegtől rettenetesen szenved, már tudja, hogy a műanyag otthon elviselhetetlen. A legyeket is folyton hessegetni kell. Abdul szerint a légy már nem is gond, a telefonján skorpiót mutat, azok hatszor csípték meg. Mivel nem a halálos fajták, így csak az elképesztő fájdalommal kellett megküzdenie, a kórházban nem is foglalkoztak vele. A messziről cipelt vízben elmossa egyetlen poharát, amit én kapok, magának egy pici üveget talál. „Ez nem élet itt. Voltam több helyen Spanyolországban, de nem fizetnek többet 35 eurónál egy napra. Mostanában alig volt munka. Pénz és papírok nélkül nem bérelhetünk rendes otthont. A főnökök meg maffiózók.” A ház előtt összerakott facsomón mutatja, milyen kemény és igazságtalan a munka. Megfog három gerendát. „Ez volna a munka normálisan. Tőlünk azt kérik, hogy fogjunk hatot. Ha nem megy, nincs többé munkád.” Húsz éve hagyta el Marokkót a szegénység miatt. Tizennyolc évesen Olaszországban kezdett dolgozni. Amíg volt munkavállalási engedélye, jó volt, de aztán újabb és újabb helyet kellett találni. Barátai mondták, hogy Spanyolország jó. Elhitte, de amióta itt van, csak arra tud gondolni, hogy el kell innen menni. Angliára ő is lelkesen reagál, és hiába mondom, hogy nem várnak ott most téged, ő bízik abban, hogy oda, esetleg Svédországba eljuthat. Kilenc éve van itt, egy év múlva meglesz a tizedik év, amikor esetleg kérvényezheti a spanyol állampolgárságot. Akkor lehetne jobb munkája, jobb életkörülményei meg útlevele. Nem akar mást, mint normális körülmények között dolgozni és megnősülni. Hazamenni nem akar. Azt mondja, nincs munka, nincs mit enni. A gazdagoknak jó Marokkó, de a szegény éhen hal. 

A környék legszebb háza

Egy harminc év körüli fiúval, Adillal egy kismacska hoz össze. A sátrak között kóborló cica afrikai szerinte, mert érti a marokkói ciccegést. Neki is van otthon két macskája, de nem házi kedvencnek, a patkányok miatt is szükség van rájuk. Szívesen mutatja az otthonát, mert sok munkát tett bele. Ebben a környezetben, azt hiszem, a legszebb házat látom, bár a fény hiánya miatt fotózni lehetetlen. A fiú igyekezett a legjobbat építeni a semmiből. A bejárat mellett pici virágok, szárítókötél. A konyha és a háló között egy parányi fürdőszobát is kialakított. A ház mögött kiásott egy gödröt a vécének és összekötötte egy kis árokkal. A kancsóból locsolt víz a zuhanyzáshoz ugyanoda folyik. Ez itt a luxus, másoknál se vécé, se zuhanyzó nincs. A konyhában tökéletes rend. Adil elárulja, ezt a barátnőjének köszönheti. Ő az építő- és tervezőmunkával, a lány a háziasságával alkotott olyat, amibe vissza lehet vonulni a kinti mocsokból. Ő téglát is használt, ezért nincs elviselhetetlenül meleg, de az ő otthonából sem hiányzik a műanyag. Tíz éve hagyta el Marokkót. Hajóra csúszott fel, hatszor próbálta, mire sikerült. Spanyolországban kezdte, aztán busszal elment Norvégiába. Négy évet töltött ott. Élete legszebb éveit, de papírok nélkül ott sem maradhatott. Azt mondja, élt nagyon szegény és gazdag helyen is. Nem akar már útlevél és munkaengedély nélkül utazni. Elfáradt. Azt reméli, hogy nyolc hónap múlva kaphat végre munkaszerződést. Most másra nem tud koncentrálni. De egyszer szeretne jó állást, egy étteremben képzeli el magát, persze csak, ha rendbe jön a fóliában meggyötört, vegyszerektől hámló keze. Hazamenni nem lehet. „Marokkóban drágább a lakás, mint Spanyolországban. Marrakeshbe például rengeteg európai megy, és sokan vesznek ott házat, rengetegen csinálnak bizniszt. Az árak az egekben, munka meg nincs.” Lassan indulunk. Elképesztően szerencsésnek érezzük magunkat. Tudjuk, hogy ők is indulnának, valahova, bármerre. De egyelőre az életükért, a megélhetésükért küzdenek Európa zöldséges kertjében. Hogy miért nem toloncolják őket haza? Mert szükség van az olcsó munkaerőre. A fóliák tulajdonosának, a boltoknak és nekünk, a vevőknek. Migránsokat Spanyolország sem akar, de a rabszolgákat eltűri. Ez nem titok, mégsem történik semmi. És nem csak itt. Olaszországban is több mint tizenöt éve küzdenek a maffia által dolgoztatott, még rosszabb körülmények között élő afrikaiakkal. A Guardian című lap riportja szerint leg­alább ötvenezer rabszolga dolgozik a paradicsomföldeken, a narancsültetvényeken. Nagy szegénységből jöttek jó pénz reményében, de benyelte őket a plasztiktenger, ahonnan csak kevesen menekülnek.
Szerző
Frissítve: 2019.09.06. 13:49

Heti abszurd: A kis király jövője

Publikálás dátuma
2019.09.01. 09:29

Fotó: Shutterstock
A sámán felköpött az égre, egy égő pálcával a levegőbe csapott, majd összeesett, és azt hörögte, látja a jövőt. – Mennyivel szaladtál előre, állatom? – szólt a király, aki épp egy tolvaj kezét vágta le egy hatalmas csatabárddal. – Várj, ez itt hozzányúlt a közös vagyonhoz, meg kell kapnia érte a méltó büntetését. Hol jársz, barom, hallgatom! – Ezer év, király úr, ha neked is megfelel – mondta a révületben fetrengő sámán, és azt is elmotyogta, hall mindent, mert a hallását az ősi istenek a saját külön kérésére feljavítják. – Halkabban azokkal a pogány istenekkel, fiam – mondta a király, és letörölte a melléről a tolvaj ráfröccsenő vörös vérét. – Itt a falnak is füle van. – Aztán közelről ráüvöltött a sámánra. – Mondjad már, mert kikaparom a szemed. Mit látsz? – Látok egy sunyi képű, simabeszédű pofát, hideg van, mint a rosseb, egy hosszú bot van a kezében, amivel pokoli tüzet lehelt ki, és a tüzes golyó, ami kijött a végén, eltalált egy… nem látom jól. – Mit, vadbarom? Mit lőtt le? Egyél még egy kis piros gombát, hátha jobban látod a jövőt! – Egy rénszarvast látok, uram – sziszegte a bódult sámán. – Egy zakatoló nagy dögmadár fogja a karmaiban, viszi fel a levegőbe, a dög ki van nyúvadva. – És mit csinál közben a sunyi képű? Mi a neve? – kérdezte a király, aki elé újabb tolvajt hoztak, hogy levágja a kezét. – Áll és szónokol, közben azt a tüzes leheletet okádó botot csókolgatja. Zsóti a neve, ezt onnan tudom, hogy rá van írva a hátára. Ott van az is, hogy ő a fővadász. De várj egy kicsit, uram, légy türelmesebb, nagyon érdekelni fog, ami most történik – fogta halkabbra a sámán, és hogy valóban jobban lásson, újra beleharapott a markában tartott pöttyeskébe. Így nevezte a gombát, amitől kitisztul a látása, nem számít a holdtölte, csak az, hogy a saccolás – a jóslás – jobban stimmeljen. – Na, mit mond? – ordított rá a szabad idejében tolvajok kezét levagdaló király úr. – …ha mindenki a saját helyén kis Szent Istvánként országépítővé válik, akkor tudjuk folytatni Szent István király országépítő művét… Itt aztán megállt a csatabárd a levegőben, a sámán is elhallgatott, mert tudta, hogy a király éktelen haragra fog gerjedni, nem is nézdegélt tovább előre, csak lesett lefelé, és kínjában tovább rágicsálta a pöttyeskét. A király nyakig véresen emelkedett fölé, nagy levegőt vett, és azt ordította, ki merészeli őt kicsinek nevezni, honnan veszi a bátorságot egy ilyen térből és időből kiszakadt, lerúdalni való halandó, hogy őt a pórnép jurtaépítő rabszolgájának tekintse. – Jól néznénk már ki – ajvékolta úgy, ahogy majd csak ezer év múlva fognak nyarvogni a királyi hírharsonákban –, ha nekem kéne személyesen felrántani a sok kis kulipintyót. A frász törné ki a derekát ennek a…hogy is mondtad, állatom… Zsótinak, vagy minek. – Uram, bocsánatot kérek a kis Szent Istvánért – fogta a sámán könyörgőre –, én csak továbbadtam, nem én mondtam, hanem a simabeszédű. – Jól van, most az egyszer megbocsátom, értem én. De magyarázd meg, mit jelent az, hogy sok kis Szent István lesz belőlem. Ez mi a búbánatot jelent ősi szokásaink szerint? Meg kell fejtenem. – Megmondom, hatalmas királyom – emelkedett fel a földről a fetrengve jövőt leső sámán. – De csak ha megígéred, hogy nem téped ki nyomban a nyelvemet. – Ne kavarj, te dög, mondjad, mi az, hogy sok kis királyként emlegetett ez a póré. - Hát azt, uram, hogy fel fognak darabolni. Pontosabban: négyelni… Istenem, hová tettem a gombát?!... Lehet aztán, uram, hogy nem jön be. Vagy nem pontosan úgy…
Szerző
Témák
Heti abszurd

Ég és föld között: repülővel vagy vonattal?

Publikálás dátuma
2019.08.25. 19:54

Fotó: BEN STANSALL / AFP
Míg világszerte nő a repülővel utazók száma, Észak-Európában egyre többen választják a környezetkímélő vonatközlekedést. A közösségi média nyomása alatt a légitársaságok az utasok lelkiismeretét nyugtatva próbálnak nyereséget termelni. Azonban a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátás fenntarthatatlan.
Mosdó, kényelem és megbízható internetkapcsolat nélküli hajón indult az angliai Plymouthból New Yorkba Greta Thunberg (képünkön), hogy szeptemberben részt vehessen az ENSZ klímahetének programjain és felszólalhasson a Közgyűlésben. A 16 éves svéd környezetvédelmi aktivista mindössze nyolc óra alatt az amerikai nagyvárosba érhetett volna repülővel – ami ezen a távon utasonként mintegy 1000 kilogramm szén-dioxidot bocsát ki. Az ökológiai lábnyom csökkentése mellett kampányoló Thunberg ezért vállalta, hogy versenyvitorlással szeli át az Atlanti-óceánt, amely a világításhoz és kommunikációhoz szükséges áramot napelemekből és víz alatti turbinákból nyeri. A diáklány sokat áldozott azért, hogy hű maradhasson a zéró kibocsátást hirdető elveihez: körülbelül két hétig utazik úgy a kétfős személyzet, apja és egy videós társaságában a 18 méteres Malizia II névre hallgató versenyjachton, hogy angol vécé helyett egy speciális kék vödröt használ és fejlámpával vagy gyertyával világít a kabinjában, ha olvasni akar.  

Szégyelld magad!

Emma Thompson brit színésznőnek nem sikerült ennyire következetesnek maradnia, mint az extrém körülményeket is vállaló svéd lánynak. Áprilisban afféle sztárvendégként vett részt az egész Londont megbénító klímatüntetésen, az Extinction Rebellionön (körülbelül: lázadás a kihalás ellen), nyilatkozott a sajtónak és posztolt a közösségi médiában a klímacélok fontosságáról. Majd két héttel később felült a British Airways Los Angelesbe tartó járatának business osztályára és a kiemelt kényelmi kategóriának megfelelően 2000 kilogramm szén-dioxiddal dobta meg a globális kibocsátást. Így a nemzetközi sajtónak az a része, amely a környezetvédelmet divathóbortnak, a baloldali értékrendet pedig szitokszónak tartja, hosszasan élcelődött a színésznőn. Thompson azzal próbált érvelni, hogy a repülést nem tudjuk kiiktatni az életünkből, csak jól meg kell gondolnunk, hogy miért használjuk ezt a közlekedési módot. Ő például a 60. születésnapi bulijára utazott az Egyesült Államokba. Azt talán nem lehetett volna elvárni tőle, hogy két hétig kuporogjon egy hajókabinban, de a business osztály valóban túlzásnak hatott a klímalázadás után. A zöldek ennek ellenére is megpróbálták megvédeni a színésznőt, mondván, egy nagy cél érdekében kellett vállalnia a kisebb kárt. Björn Ferry svéd olimpikon biat­lonista 2015-ben indította el a repülésellenes mozgalmát, amihez két évvel később tíz másik híresség is csatlakozott. A #flygskam azaz #szégyenjárat jelszó ekkor robbant be a svéd közösségi médiában arra utalva, hogy mennyire kellemetlenül érzik magukat azok, akik a természeti szélsőségek dacára is a légi közlekedést választják. A szlogen mára a többi, a környezetvédelemben élen járó országba is átgyűrűzött: #flugscham a németeknél, #lentohapea a finneknél és #vliegschaamte a hollandoknál. A svédek amúgy környezetvédelmi célú nyelvújításban is élen járnak. Idén „flygfritt 2019”, azaz „repüléstilalom 2019” címmel indult kampány az interneten, és egyre többen posztolnak a #tågskryt, azaz #vonatosdicsekvés címszóval arról, hogy hiába tart tovább, a repülő helyett a vasutat választják távolabbi úti célokhoz is.  

Zéró kibocsátás, zéró profit

Valóban ég és föld a különbség a légi és vasúti közlekedés szén-dioxid-kibocsátása között. Ha valaki repülővel teszi meg a München és Budapest közti – légvonalban mért – 562 kilométert, 168 kilogramm szén-dioxid kibocsátásáért lesz felelős, míg vonattal csak 18 kilogrammal terheli a környezetet. Bár az is igaz, így mindössze egy órát tölt utazással (ha nem számítjuk a repülőtérre való kijutást és az ottani várakozást), míg vonattal 7 órán keresztül megy. A Párizs és Barcelona közti 826 kilométeren pedig 238 kilogramm szén-dioxid vetekszik 11-gyel, illetve a 2 óra a 6 és féllel. (A Budapest–München ­járathoz viszonyítva azért kisebb a Párizs–Barcelona vonatútra vonatkozó szén-dioxid-kibocsátás, mert Franciaország jórészt atomerőművekkel állítja elő a villamos energiát. Ez egy ilyen jellegű összehasonlításban jól mutat, de egyéb súlyos veszélyekkel jár.) Az árképzés viszont igen érdekesen alakul: Münchenbe körülbelül 5-ször olyan drága eljutni repülővel Budapestről, mint vonattal, míg a francia fővárosból még mindig körülbelül 15 ezer forinttal olcsóbban megúszhatja, aki repülővel indul útnak a spanyol nagyvárosba. A hosszabb utazási idő és a többletköltség dacára úgy tűnik, hogy Svédországban már megindult a valódi változás, és az emberek nemcsak beszélnek a környezettudatosságról, hanem tesznek is érte. A közvélemény-kutatások szerint az elmúlt másfél évben 20 százalékról 37 százalékra emelkedett azoknak az aránya, akik, ha tehetik, inkább a vonatot választják. A svéd vasúttársaság 2018-ban az előző évhez képest 5 százalékkal több jegyet értékesített. Ez év januárja és áprilisa között pedig belföldi repülőjáratokra 8, a nemzetközi utakra pedig 2,8 százalékkal kevesebben váltottak jegyet – míg Európában 4,1 százalékkal többen ültek repülőre 2018 első öt hónapjához képest. 

PR-fogások

A környezetvédelem trendivé válása a légitársaságokat is lépéskényszerbe hozta. A Ryanair PR-osai pél­dául az elmúlt hónapokban mindent megtettek azért, hogy feljavítsák a fapados amúgy is megtépázott imázsát, miután áprilisban a társaság felkerült Európa legnagyobb szén-dioxid-kibocsátóinak top 10-es listájára, amelyen egyébként kilenc szénerőmű előzi meg. Miután 2018-ban az előző évhez képest 7 százalékkal több, azaz 9,9 millió tonna szén-dioxidot eregettek ki, elég mulatságosan hangzik, hogy ők „Európa legzöldebb légitársasága”. De tény, hogy az ír cégnél egy levegőben megtett kilométeren 66 gramm szén-dioxid kerül utasonként a légkörbe, mivel az utazáshoz semmi flanc nem jár, és ez a legalacsonyabb érték az európai konkurensek között. Nem is beszélve arról, hogy a hagyományos légitársaságok más kontinensekre is visznek járatokat, így eleve nem kerülhetnek fel az európai szennyezők szégyenlistájára. A Ryanair mindenesetre felajánlott 1 millió eurót környezetvédelmi célokra, és vállalta, hogy 2030-ig további 8 százalékkal csökkenti az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátást. Ezalatt a KLM a felelősségteljes repülés érdekében hirdetett kampányt, ahol arra kérik az utazókat, hogy gondolják át, valóban szükséges-e elindulniuk. Bár sokan vádolták álszentséggel a holland légitársaságot, ami nyilván úgy tud nyereségesen működni, ha minél többen választják őket, jó néhány jogos kérdést vetnek fel. Például azt, hogy lehet-e egy üzleti megbeszélést videochaten is lebonyolítani, vagy éppen szükség van-e arra, hogy milliomodik turistaként megérkezzünk egy városba, ahol aztán lépni sem tudunk a tömegben. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy németek például hiába élik meg a #flugschamot és a zöldhullámot a közösségi médiában, a kontinens első hét legnagyobb környezetszennyezője német szén­erőmű. A légi közlekedés pedig a globális szén-dioxid-kibocsátásnak mindössze 3 százalékáért felel – bár az egyre növekvő utasforgalom ­miatt évente 3,5 százalékkal emelkedik a szennyezés mértéke. Idén újabb rekordot döntve akár 4,6 milliárdot is meghaladhatja a légi utak száma. Noha Greta Thunberg minden kényelmetlenséget vállal a szent cél érdekében, az egyéni felelősségvállalás mellett a technikai haladás fontosságát is hangsúlyozza. A Malizia II oldalára is a svéd aktivista szlogenjét festették fel: „összefogás a tudományért”. Ez a szemlélet oldhatja fel a légi közlekedés dilemmáját is, hiszen az új technológiáknak köszönhetően a gépek könnyebbek lesznek majd és kevesebb üzemanyagot fogyasztanak, ami – ha az utasok mértékletességével párosul – valóban visszafoghatja a környezetszennyezést.
Újabb rekordot megdöntve a 4,6 milliárdot is meghaladhatja 2019-ben a légi utasok száma.

A szégyen hatalma

„A szégyen a gyengék fegyvere az erősekkel szemben” – állítja Jennifer Jacquet, a New York-i Egyetem kutatója. A környezetvédelmi kérdésekre szakosodott közgazdász 2015-ben „Is shame necessary?” (magyarul: Szükséges a szégyen?) címmel megjelent könyvében és több, interneten is elérhető előadásában is kifejti, hogy a környezetvédelem egyik legerősebb eszköze a nyilvános megszégyenítés lehet. Lelkiismeret-furdalással csak az emberek kis részét rávenni a környezettudatos életre, hiszen az egy belső pszichológiai késztetés. De egy okosan kivitelezett megszégyenítő kampány nagy nyilvánosságot kaphat, és sokkal nagyobb tömeget ösztönözhet arra, hogy változtasson a pazarló életmódján azért, nehogy pellengérre kerüljön és általános társadalmi megvetés áldozatává váljon. Ennek az elméletnek némiképp ellentmond az amerikai Pennsylvania Állami Egyetem és a hollandiai Groe­ningeni Egyetem kutatóinak idén nyáron publikált kutatása, amelyből kiderül: a férfiak jelentős része azért nem gyűjti szelektíven a szemetet vagy visz magával szatyrot a bevásárláshoz, mert az szerintük nőies, és attól félnek, hogy homoszexuálisnak gondolják majd őket.

Szerző