családon belül erőszak;jogalkotás;civilek;önbíráskodás;

2019-09-01 14:14:00

A félelem szelíd motorosai

Egy férfi a napokban megölte élettársát és közös gyereküket. A rendőrség elismerte, hogy mulasztás történt, hiszen tudtak róla, hogy „valami nincs rendben a családban”, de a tragédiát nem tudták megakadályozni. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás szerint Magyarországon minden negyedik ember volt már valamilyen bűncselekmény áldozata. Ha ehhez hozzávesszük az Országos Kriminológiai Intézet felmérését, amely azt mutatja, hogy az esetek 60-70 százalékában a hatóságok előtt is rejtve maradnak ezek az esetek, akkor érthetjük meg igazán a következő történetünk szereplőit.

Anna egy apró településen élt, közel a keleti határhoz. Ismerték és elismerték őt a környéken: a kistérségi Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgozott középvezetőként. A háromgyermekes, elvált asszonyt egy ismerőse hozta össze későbbi élettársával. „Figyelmes, udvarias, kedves ember volt, barátkozott a gyerekeimmel – kezdi a történetét. – Fél év múlva hozzánk költözött, ekkor változott meg. Szinte azonnal szidalmazni kezdett, úgy kezelt, mint egy kutyát, leköpött, megalázott, lejáratott mások előtt. Én mostam, főztem, takarítottam, kiszolgáltam, tűrtem és hallgattam. Szégyelltem volna panaszkodni, és a munkám során is azt tapasztaltam, hogy a hasonló helyzetben lévők nem kapnak igazi segítséget senkitől. Sokan kérdezték, miért nem küldtem el azonnal? Próbáltam, de meg se hallotta. Ha pedig kizártam, autóval benyomta a kaput. Titkoltam, amíg lehetett. Aztán már nem lehetett, mert ütött is. Egyszer eszméletlenre vert, a gyerekeim húztak be ájultan az udvarról a házba. Ezért két és fél év börtönbüntetést kapott, három évre felfüggesztve. Ezalatt óvatos volt, nem emelt rám kezet, csak lelkileg gyötört. Többször megerőszakolt, így fogant meg Bence. De nem bánom, hogy megszültem, ő az életem.” Amikor lejárt a három év, az asszony nagy gyerekei elköltöztek, a hozzátartozói pedig már nem éltek. Addigra a férfi mindenkitől elszigetelte. Tudta, hogy már nincs kihez fordulnia. „Inni kezdett, és ettől elszabadult a pokol: stílfűrésszel hajkurászott minket a házban, hol a fürdőbe, hol a pincébe zárkóztunk be előle.”

Tíz év után telt be a pohár: elköltöztek a kisfiával, a munkahelyi pihenőszobában találtak menedéket, de ott sem volt nyugtuk, folyamatosak voltak a zaklatások. Volt, hogy rendőrt kellett hívni. „Vagy fél tucat feljelentést tettem, de ő volt a helyi kiskirály, cimborált a rend­őrökkel. Négyszer adtak ki távoltartási végzést ellene, amiket rendre megszegett, ezért összesen negyvenezer forint pénzbírságot róttak ki rá.” A végén annyira elfajult a helyzet, hogy a főnöke arra kérte: költözzön el, váltson munkahelyet, mert ebben légkörben a kollégái sem tudnak dolgozni. Barátai ekkor ajánlottak neki egy frissen szerveződő civil csapatot, a Szelíd Motorosok a Zaklatások ellen! nevűt, amely az ilyen helyzetben lévőkön segít. Némi szabódás után hozzájuk fordult, és a segítségükkel egyik napról a másikra hátat fordított a régi életének.

„Fölmondtam, és egy autónyi holmival Budapestre jöttünk. Albérletben lakunk, itt is gyermekvédelemmel foglalkozom. Az adatainkat a hatóság elvileg titkosan kezeli, bízom benne, hogy idáig nem ér el a keze és nem talál ránk. Büszke vagyok rá, hogy ötvenkét évesen újra tudtam kezdeni. Most már a saját példámmal bizonyíthatom az ügyfeleimnek, hogy soha nincs késő, igenis ki lehet lépni a nehéz helyzetekből” – mondja büszkén Anna. 

Az Egerhez közeli Szihalom csöndes kis falu. A hosszú, néptelen utca egyik háza előtt szelíd mosolyú, fehér szakállas férfi ácsorog. Mihály Zsolt három évtizede autós és motoros oktató, saját autósiskolája van, de ő maga – ha teheti – inkább motorral közlekedik. Az általa létrehozott mozgalom, a Szelíd Motorosok a Zaklatások Ellen a csaknem ötven éve készült kultikus filmről kapta a nevét. Azt mondja, Amerikában és több európai országban régóta léteznek motoros csoportok, amelyek gyerekeket védenek meg az erőszaktól. Mihály Zsolt úgy gondolta, a magyar motorosok sem rosszabbak amerikai társaiknál, ezért próba-szerencse alapon egy internetes honlapon írta le elképzeléseit. 

Nagyon ráérnek

„Hiszek az emberekben, nem lepett meg, mennyien jelentkeztek, most nyolcszázötven tagnál tartunk. Talán az a vonzó bennünk, hogy politikamentesek vagyunk, de inkább az, hogy a bántalmazás olyan ügy, ami mellé bárki nyugodtan odaállhat” – mondja Mihály Zsolt, hozzátéve, hogy az övék nem az amerikai minta koppintása. Ott ugyanis elszórtan működnek a csoportok, ő viszont kezdettől országos hálózatban gondolkodott. A cél: megvédeni mindenkit, aki erőszaktól szenved. „Leggyakrabban hölgyek, a családon belüli erőszak áldozatai keresnek meg minket. Minden segélykérés hozzám fut be. Először megkérdezem, jelzett-e a hatóságoknak, tett-e rendőrségi feljelentést? Mert ha valaki írásba adja, amit állít, annak rendszerint valóságalapja van. Tapasztalataink szerint a rendőrség a családon belüli erőszak esetén gyakran azt ajánlja, ne tegyen feljelentést, úgysem történik semmi. De, tegyen! Legyen írásos nyom, amire később hivatkozni lehet.”

A személyes találkozás és az előzetes tájékozódás után egy hattagú stáb dönt arról, indokolt-e az „akció” vagy sem. „Ha igen, értesítem a csapatot. Mire befutnak a visszajelzések, és már tudom, kikkel számolhatok, közlöm a helyet és az időpontot. Ez megszűri a jelentkezőket, mert valamennyien dolgozunk, nem mindenki ér rá éppen akkor, és olyan is akad, aki távoli helyszínt anyagi okokból nem vállalhat” – mondja a szelíd, középkorú motoros. Mi történik, ha egyetlen demonstráció nem bizonyul hatásosnak? – kérdezem. „Akkor többször felvonulunk. Van most egy folyamatban lévő ügyünk. A hölgy egy fővárosi felnőttképző intézményben tanul, és az egyik osztálytársa verbálisan zaklatja. Nem tudja kezelni a dolgot, mert nemrég szabadult ki egy durva, bántalmazó kapcsolatból, és most megint azt érzi, ráragadt valaki. A zaklatók némelyike megtévesztően jó modorú, udvarias, simulékony, épp ezért veszélyes. Ez a férfi is ilyen. Beszéltem az iskolával, azt mondták: nem kísérik figyelemmel a tanulóik magánéletét. Úgyhogy nem tehetünk mást, ha kell, két hónapig kísérgetjük a hölgyet. Annyit már elértünk, hogy a zaklató nem a többiekkel együtt távozik. Kicsit vár, hátha elmennek a motorosok. De mi nagyon ráérünk…”  

Különös kegyetlenség

Ildikó egy magyar cégnél dolgozik, adminisztrátor lassan két évtizede. Szülei, testvérei meghaltak, elvált, évek óta egyedül él. Mint mondja, a kritikus pillanatban azért fordult a Szelíd Motorosokhoz, mert senkije sincs, akitől segítséget kérhetett volna. „Bántalmazómmal, azaz a volt férjemmel egy társaságban ismerkedtem meg. Értelmes, kifejezetten jó eszű, jóképű, vonzó férfi volt. A mézeshetek után bökte ki, hogy nem akar gyereket. Ezt nem értettem, mert én szerettem volna, és korábban ő is azt mondogatta, hogy szereti a gyerekeket. Most, hogy már tisztábban látok, azt hiszem, úgy érezhette, egy gyerek kitúrná őt a pozíciójából, már nem ő lenne az első számú favorit. Szerintem ez beteges, egy normális férfi fejében meg se fordul ilyesmi, de hát a szerelem rózsaszín ködbe borítja az agyat – meséli Ildikó. – Beleszerettem, de hogy ő mit érzett, nem tudom. Állította, hogy szeret, ennek tulajdonítottam, hogy mindig tudni akarta, hová megyek, hol vagyok, mit csinálok, miért nem értem haza időben. Uralkodni akart rajtam mindig, mindenhol, mindenben. Valahol itt kezdődött a lelki terror, és amikor ellentmondtam neki, jött az első pofon. Másnap persze mindent megbánt, virágcsokor, bocsánatkérés, fogadkozás stb.

Ma már tudom, hogy ez sablonos, ők tényleg így működnek, és nők százai élik meg nap mint nap ugyanezt, de akkor, ott őszintének éreztem a gesztust. Megbocsátottam, nem hagytam el, pedig akkor kellett volna, azonnal, mert inni kezdett és az alkohol fokozta az agresszivitását.” A második pofonnál Ildikó kihívta a rendőrséget, akik azt tanácsolták, hívja fel a NANE-t (Nők A Nőkért Egyesület) vagy a Patent Egyesületet, és ne maradjon a férjével egyedül. Ha kell, menjen el baráthoz, ismerőshöz. Kollégák segítettek végül abban, hogy elköltözhessen otthonról. „Aztán hatalmas hibát követtem el: három év múlva visszaengedtem őt a lakásomba, mert azt kérte, beszélgessünk. Addigra elváltam tőle, de én nem szeretek haragot tartani, ő meg talán azt hihette, visszamegyek hozzá. Természetesen nemet mondtam, erre úgy megvert, hogy a mentők vittek el.” Különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés miatt ítélték el 2015-ben. Tavaly tavasszal szabadult, a büntetése kétharmadát töltötte le. Ildikó időközben tagja lett egy internetes önsegítő csoportnak, rajtuk keresztül került kapcsolatba a Szelíd Motorosokkal. „Azért fordultam hozzájuk, mert a szabadulása után át kellett adnom az exemnek a közös lakásunk kulcsait, és egyik ismerősöm sem vállalta, hogy ebben részt vegyen. Az átadás annyira jól sikerült, hogy az exem megneszelte a motoros kíséretet, nem jött el, a kulcsot megkapta, de akkor én már nem voltam ott.”

Ildikó ezután talált rá az Áldozatsegítő Szolgálatra. „Erről senki nem szólt nekem, a neten keresgélve bukkantam rájuk, így kaptam valamennyi állami segítséget is” – fejezi be a történetét, amihez csak annyit fűz hozzá, hogy megrendült a hite az emberekben. „Ma sem tudok úgy közelíteni egy férfihoz, ahogy egy egészséges nő tenné. Viszont a történtek után kénytelen voltam sokat gondolkozni azon: hogyan, miért kerültem testileg-lelkileg egy bántalmazó uralma alá? Azt hiszem, most ismertem meg igazán önmagamat – kár, hogy ilyen áron.”  

Mindig egy fülessel kezdődik

Februárban halálra vert egy nőt az élettársa a Belvárosban. Áprilisban egy forráskúti férfi megölte a feleségét, majd magával is végzett. Július­ban egy kecskeméti plázában egy vadász próbálta megölni élettársát, akivel korábban szakítottak. A férfi nem tudott belenyugodni egykori párja döntésébe, ezért lőtt.

A nő egyébként annyira félt a férfitól, hogy testőrt fogadott, és éppen ő volt az, aki a földre teperte a támadót. Magyarországon átlagosan hetente egy nő veszíti életét bántalmazás miatt, az elkövető a leggyakrabban a férj vagy az élettárs. A gyilkosságok 40 százaléka családon belül történik, minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Sokszor csak verbálisan, de legtöbbször fizikailag is. A rendőrség sok esetben tétlen marad. Vagy mert nincsenek meg az eszközei, vagy mert a járőr egyszerűbbnek ítéli meg, ha nem avatkozik bele egy családi vitába, vagy pedig azért, mert a sértett nem tesz feljelentést. (Az esetek 60-70 százaléka marad rejtve örökre a hatóságok elől. Az Országos Krimino­lógiai Intézet Áldozatok és vélemények című kutatása világított rá, hogy

10 000 megkérdezettből 2276 személy válaszolta azt, hogy az előző évben áldozat volt, ebből azonban csak 739 tett feljelentést a rendőrségen.) A legutóbbi eset kapcsán, amikor egy férfi megölte élettársát és közös gyermeküket, majd magával is végzett, volt intézkedés, volt gyanú, a tragédia mégis bekövetkezett. A rendőrség maga is elismeri, hogy hibázott, de a rövid „pardon” után kiadott közleményében már keményen beszól a kritikusoknak. „Újra szárnyra kapott az a tévhit, hogy a rendőrök a bejelentést követően nem tesznek semmit, amíg vér nem folyik – írják. – Ez nem igaz.

A hozzátartozók közötti erőszak kezelésével összefüggő rendőrségi feladatokat a 2/2018. (I. 25.) ORFK-utasítás szabályozza. Akit fenyegetnek, bántalmaznak, zaklatnak, haladéktalanul tegyen bejelentést a 112-es központi segélyhívón! Az is hívja a rendőrséget, akinek másvalakivel kapcsolatban van ilyenről tudomása! A rendőrök intézkedni fognak.” Az aktuális esettel kapcsolatban pedig megjegyzik, hogy „a parancsnok ki fogja vizsgálni az esetet, és megteszi a szükséges intézkedéseket akár a családon belüli erőszak, akár a mulasztást elkövető rendőrrel szemben. Egyetlen hibás intézkedés alapján nem lehet az egész testület munkáját elítélni.”

Mihály Zsolt szerint a klien­seik többsége éppen azért keresi meg őket, mert a rendőrök (gyámhatóság, családvédelem, egyszóval a hatalom) csak akkor avatkozik közbe, amikor már késő. „Persze a rendőrségnek bőven akad feladata, de azt gondolom, az első jelzést is úgy kellene kezelniük, mintha már vér folyna. Mert mindig egy fülessel kezdődik, de idővel elfajulnak a dolgok és kéz-láb törés, fogkiverés, emberhalál lehet a vége” – mondja. Aztán hozzáteszi: az áldozatok gyakran a helyzet foglyai, néha pedig a saját személyiségük ejti rabul őket. „Egy nő például arra panaszkodott, hogy állandóan inzultálja a férje, át is költözött tőle a szomszédba. Aztán kibökte, hogy a férfi már az esküvő előtt is drogozott és dílerkedésből élt. Kérdezem, hogy ha tudta, hogy egy drogos pszichopatához megy feleségül, akkor miért nem vállalja a következményeket? Ha pedig később jött rá, akkor miért költözött a szomszédjába? Ért már engem vád, hogy áldozathibáztató vagyok, mert elmondtam egy helyi tévében, hogy vannak, akik vonzzák a bajt, akikből mindig áldozat lesz” – mondja.  

Ön- és közbíráskodás

„Nem ütünk, nem fenyegetünk, pszichológiailag próbálunk hatni – mondja az első számú Szelíd Motoros, amikor azt firtatjuk, az erődemonstrációja nem tűnhet-e önbíráskodásnak? – A bántalmazás hosszú évekig folyhat titokban, de ha egyszer csak ráirányul a figyelem, már nem olyan bátor az elkövető. Igen, ha úgy tetszik: erőt fitogtatunk, ilyenkor az fél, aki eddig félelemben tartotta a másikat. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a bántalmazók jelentős része magas funkciót tölt be, neve, rangja van. Az ilyeneket védi a média, jusson eszünkbe a péppé vert nő, aki »átesett a vak komondoron«. Az ilyen elkövetőket a hatóság is védi, hiába rohangál az áldozat fűhöz-fához, nem ér el eredményt. De ha mi látványosan fölvonulunk, az segíthet, mert egy ilyen jelenet odavonzza a bulvársajtót, és aki közismert, tart a nyilvánosságtól.”

A motoros banda erődemonstráció­jával biztosan vékony jégen táncol. A jogszabályok szerint az önbíráskodás (nemzetközi szakszóval vigilantizmus) „a törvény megszegése azzal a szándékkal, hogy büntetést nyerjen az olyan bűn, amelyet az önbíráskodó szerint a törvény nem vagy nem megfelelőképpen büntet”. A magyar jogrendben az önbíráskodás köznyugalom elleni bűncselekmény, amelyről a Btk. 368. paragrafusa rendelkezik. „Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Ugyanezt csoportosan elkövetve akár nyolcéves börtönnel is büntethetik. „Nem valósul meg önbíráskodás, ha az erőszak vagy a fenyegetés alkalmazása az igény érvényesítésének megengedett eszköze” – írja a törvény, ami valószínűleg szintén nem engedne szabad utat a motoros csoportoknak. Persze lehetséges, hogy a „szelíd erőszak”, a „csendes vonulás” és a szakállas, motoros bácsik megjelenése „jogos igények érvényesítésének megengedett eszköze”, de talán inkább nem. Viszont – ahogy a példákból is látjuk – sokszor hasznos.

Mégpedig azért, mert a maga különös eszközeivel erőszakot akadályoz meg. (Természetesen nem tartozik ebbe a csoportba a fekete inges gárdisták és a gój motorosok vonulása a cigánytelepeken.)

A kérdés persze az, hogy nincs-e olyan hivatalos erőszakszervezet, amelynek éppen ez volna a feladata? És nem hívják-e azt rendőrségnek?  

Elveszíti helyismeretét

A válasz az, hogy van is és nincs is. Christián László, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója tanulmányában fogalmaz úgy, hogy „napjaink kockázati társadalmában az állami rendészet erre felhatalmazott szervei, elsősorban a rendőrség nem tud teljes biztonságot garantálni, nem is lenne reális ilyen elvárást támasztani vele szemben. Éppen ezért nem halogatható tovább megválaszolni a kényes kérdést, hogy kiket vonunk be érdemben ebbe a rendkívül felelősségteljes küldetésbe.” A jogász utal egykori professzora, Finszter Géza szavaira, aki szerint „a köz biztonsága nem lehet egyetlen erre rendelt szervezet kizárólagos produkciója. A fenyegetések hatásos elhárításához kollektív munkára van szükség, így tehát a közbiztonság kooperációs termék”. Szerettük volna megtudni Christián Lászlótól, hogy kiknek oszthatnak még lapot ebben a kooperációban, de ő elhárította kérésünket. Imént idézett tanulmányából viszont kiderül, hogy a téma: a hatalom és a polgár viszonya, valamint a polgár és a közösség szerepe saját biztonságának garantálásában a rendszerváltás óta foglalkoztatja a teoretikusokat és jogalkotókat. Akkoriban szinte minden érintett egyetértett abban, hogy szükség van a rendészeti szervek (köztük a rendőrség) reformjára, de ennek formájában már korántsem volt teljes az összhang. Voltak, akik a központosított, erős rendőrség ideáját látták üdvözítőnek, míg mások az úgynevezett önkormányzati, más szóval decentralizált egységeket részesítették volna előnyben.

Utóbbi – állították – a helyi közbiztonság hatékonyabb, eredményesebb fenntartását szolgálta volna, az állampolgárt és a helyi közösséget állította volna működésének középpontjába. A ’90-es évek legelején még úgy tűnt, hogy sikerül egy polgárbarát, professzionális, ugyanakkor a helyi közösségek és az állampolgárok igényeire nyitott rendőrséget létrehozni, háttérbe szorítva a hierarchikus és militáns jelleget a szervezetben. A dolgok más irányt vettek, sok minden megmaradt a régi rendben. „A centralizált szervezet erőinek legnagyobb részét központi feladatokra kénytelen koncentrálni, és közben elveszíti helyismeretét és kapcsolatait azokkal a kis közösségekkel, amelyek a helyi közbiztonság hiányát érzékelik” – írja a már emlegetett Finszter Géza. „Manapság egyre világosabbá válik, hogy a megelőző szemléletet kellene erősíteni a rendőri tevékenységet illetően, a reagáló rendészet teljesítőképességének határára érkezett ugyanis. A megelőzés pedig szükségszerűen társadalmasításra szorul, ebben főszerepet kell szánni az önkormányzati rendészeteknek. Települési szinten, tehát legalul kellene mielőbb hozzálátni a bizalomépítés rendkívül hosszadalmas, kényes és sérülékeny folyamatához” – teszi hozzá mindehhez Christián László.

Hogy ebben az építkezésben szánnak-e szerepet a Szelíd Motorosokhoz hasonló csoportoknak, nem tudni, de a tendenciákat figyelve, nem valószínű. Ők ennek ellenére robognak tovább, és védik, aki – szerintük – erre rászorul. Az utóbbi két-három évben nagyjából harminc esetnél „intézkedtek”. Közben nyílt napokat tartanak, ahol gyerekeket motoroztatnak az ország különböző városaiban, jótékonykodnak, plüssjátékokat gyűjtenek gyermekkórházak számára. Amikor elkezdték, kevesen ismerték őket, kampányolniuk kellett. Ma már ömlik hozzájuk az adomány, amit Soprontól Békéscsabáig a helyi motorosok visznek el helyi kórházakba. Az eseményről szinte mindig hírt ad a helyi sajtó, ami jó alkalom a csapatnak arra, hogy megemlítsék fő profiljukat: a zaklatások elleni fellépést.