Járat a semmibe - Aljas politikai játszmák a MALÉV 240-es, Budapest–Bejrút járatának tragédiája mögött

Publikálás dátuma
2019.09.01. 10:21

1975. szeptember 30-án, egy nyugodt, csendes hétfői napon lezuhant egy magyar repülő, nem messze Bejrúttól. Meghalt hatvan ember, és azóta sem tudjuk, hogy miért. A MALÉV 240-es, Budapest–Bejrút járatának tragédiája mögött minden bizonnyal aljas politikai játszmák álltak és állnak a mai napig. Odze György több évtizedes kutatómunka után, személyes okból írt könyvet a katasztrófáról. Azt mondja: ma már sejti, hogy mi az igazság, de tudja, hogy ez csak az ő igazsága.
„Egy barátom hívott reggel hatkor, hogy a Merci meghalt. Nem is értettem ezt a két szót együtt.” Ülünk a budai kávézóban Odze Györggyel. A most hetvenéves kolléga szeméből folynak a könnyek. Még most, negyvennégy évvel később is felzaklatják a történtek. A 26 éves fiatalember akkor már egy éve nem dolgozott Ferihegyen. Korábban éveken át forgalmi tisztviselő volt. Fontos, bizalmi állás volt ez, náluk futottak össze a repülőtér legfontosabb adatai. Ők intéztek szinte mindent a gépek terhelésének kiszámításától a rakodáson át az utaslétszám ellenőrzéséig. „Mi voltunk az utolsók, akik láttuk a személyzet tagjait felszállás előtt, és az elsők, akik találkoztak velük, amikor kinyitották az ajtót érkezéskor.” Odze György leginkább a kedvesét, Szentpály Mercedest várta. A lány légiutas-kísérő volt, 25 éves, csodás teremtés. A fiú rajongva szerette, és minden erejével próbálta lebeszélni a repülésről.  Azon a szeptember végi napon az a bizonyos barát kapkodva beszélt a telefonban. Egyrészt, mert őt is felzaklatta az eset, másrészt, mert tudta, egy időre ez lehet az utolsó hívás, amit a reptérről lebonyolíthat. Az akkor szokásos protokoll szerint rendkívüli események után hírzárlatot rendeltek el, és kikapcsolták a kifelé menő hívásokat Ferihegyen és a Dorottya utcai központban. Így volt ez négy évvel korábban, a koppenhágai és a kijevi tragédia idején is, amikor Odze György még ott dolgozott. (1971 amúgy is sötét éve volt a magyar polgári repülésnek: a két járaton összesen nyolcva­nan­ vesztették életüket.) A kijevi katasztrófa azért volt különösen fájó, mert annak a gépnek ő volt a forgalmi tisztviselője. „Felszállás előtt dumáltunk az egyik stewardess-szel, aki akkor vett egy új autót. Ha hazajövök, elviszlek egy körre, mondta. Amikor a felszállás után kimentem cigizni, ott állt az autó. Ez a kép velem van azóta is” – meséli Odze. A gépről egyébként mindenki sejtette, hogy valami nem stimmel vele. Minden légitársaságánál van olyan gép, amit valamiért nem szeretnek. Általában azért, mert már volt valamilyen esete. Látszólag megmagyarázhatatlan babonaság, de gyakran van valóság­alapja. Ez a TU–134-es például egyszer leszállás közben megsérült.  
Odze György

Az elátkozott gép és az ember, aki ott sem volt

A HA-LCI lajstromjelű TU–154-es géppel semmi hasonló gond nem volt. Kivéve az úti célját. Bejrútba kevesen szerettek repülni, ami érthető volt. Az áprilisban kitört véres és zavaros polgárháború miatt veszélyes helynek számított, nem csoda, hogy a társaságok többsége már nem is repülte azt a desztinációt. Kivéve a MALÉV-ot és a keletnémet Interflugot. „Mindenki tudta, hogy a Bejrút egy halálos fenyegetés, sokan nem is vállalták. Ahogy Damaszkuszt sem – mondja Odze. – Bejrútot különösen azért utálták, mert azzal soha nem volt rendben semmi. A terhelési lap, amit kiállítottunk, sosem stimmelt, az áruról, ha szállítottunk, nem tudtuk, hogy micsoda és mennyi. Láttuk, hogy teherautók jönnek a géphez, Videoton felirattal. A fuvarlevélen az volt, ­spare­ parts, vagyis al­katrészek. Mi csak Kalasnyikov gépszalagnak hívtuk. Egyedül a kapitány tudhatta pontosan a súlyokat, de hogy mi a rakomány, azt valószínűleg vele sem osztották meg.” Ma már talán különösen hangzik, de Magyarország akkoriban a szocialista országok egyik legjelentősebb fegyvergyártója volt. A Libanonban szemben álló milíciák és hadseregek pedig az akkori legnagyobb felhasználók. Nyílt titok volt, hogy a MALÉV-gépek – vélhetően szovjet megrendelésre – fegyvert szállítanak Libanonba. Fülöp András, a légitársaság egykori főpilótája mesélte Odze Györgynek, amikor anyagot gyűjtött a könyvéhez, hogy a Bejrútba érkező magyar gépeket általában a reptér egy elhagyatott részére terelték, és ott rakodták ki a szállítmányt. „Úgy kezeltek bennünket, mintha csempészek lennénk” – mondta Fülöp. A történetünkben szereplő, tragikus sorsú 240-es bejrúti járattal azonban sok minden más sem volt rendben. A gép a tervezett délután 5 óra helyett csak éjjel ¾ 11-kor szállt fel. Hivatalos indoklás nem volt, de a legvalószínűbb magyarázat az, hogy a repülőt a (magyar vagy szovjet) titkosszolgálatok utasítására tartóztatták fel addig, amíg egy fontos palesztin vezető el nem hagyta az országot. Khaled Fahum, a PFSZ nemzeti tanácsának elnöke, Jasszer Arafat közvetlen munkatársa éppen Magyarországon tartózkodott. Akkor adták át a szervezet budapesti irodáját, és ő, valamint a delegáció többi tagja ezzel a géppel utazott volna vissza Bejrútba. Fahum állítólag maga kérte a magyaroktól, hogy a nevük maradjon rajta az utaslistán, miközben ők autóval, Jugoszláviánál lépik át a határt. Ez része volt a PFSZ általános gyakorlatának, máskor, máshol is hasonlóan jártak el, merénylettől tartva. „Nyílt titok volt, hogy a repülőtéren, a különböző légitársaságok munkatársai között sok külföldi ügynök dolgozott, akik hozzájuthattak az utaslistákhoz – emlékszik vissza Odze. – Vagyis, ha valaki azt akarta, hogy hivatalosan rajta legyen a gépen, akkor elég volt, ha a neve szerepel az utaslistán.” És bár a Fahum-szálat sem erősítette meg senki azóta hivatalosan, Odze azt mondja, ő beszélt azzal a tisztviselővel, aki a telefon másik végén volt, amikor jelentették: Fahum elhagyta az országot, a gép felszállhat. Hogy Fahum és kísérete okozta-e a MALÉV-gép tragédiáját, nem tudni. Mindenesetre tény, hogy az utasok között volt négy francia apáca, két finn diplomata, egy brit házaspár és hároméves gyermekük, egy angolai, egy szaúdi, több egyiptomi és libanoni állampolgár, köztük legalább húsz Magyarországon kiképzett palesztin fegyveres. És az is tény, hogy a gép hajnali kettőkor, alig nyolc perccel a bejrúti leszállás előtt le­zuhant. 

Vakító tűzgömb

A 240-es járat csaknem háromórás repülés után kezdte meg az ereszkedést a bejrúti Rafic Hariri nemzetközi repülőtér előtt. Az időjárás ideális volt – felhőtlen idő, 20 kilométeres vízszintes látótávolság és 10 csomós szél –, a forgalom az éjszakai időpontnak megfelelően minimális. Ehhez képest a bejrúti irányító arra utasította a magyar gépet, hogy tegyen egy úgynevezett várakozó kört a reptér fölött. „Ez megmagyarázhatatlan volt, de a legénység ilyenkor nem kérdez, hanem végrehajtja az utasítást” – mondja Odze. A tragédia a várakozó körön következett be. Egy arra járőröző brit gép látta, amint a TU–154-es „vakító tűzgömbként” csapódik be a tengerbe. Parancsnokuk a helyszín fölé szállt, ahol lángoló roncsokat látott, de túlélőket nem. (Egy másik magyar „nyomozó”, a feleségét elvesztő Németh László kosárlabdaedző mesélte, hogy évekkel később megtalálta a brit parancsnokot, aki elmondta: ők felajánlották segítségüket a magyaroknak a kutatásban és a roncsok felszínre hozásában, de ezt következetesen elutasították.) Kézenfekvő volna, hogy a pilóták és a torony párbeszédéből derüljön ki az igazság, de a beszélgetést – „technikai problémák miatt” – nem tudták rögzíteni. A szemtanúk beszámolói és az azóta napvilágra került ténymozaikok arra engednek következtetni, hogy a bejrúti járatot – valószínűleg vállról indítható rakétával – lelőtték. Hogy kik és miért, arra nincs hivatalos magyarázat. Gyakorlatilag bármelyik Libanonban harcoló fél tehette, hiszen szinte mindenkinek lehetett elszámolnivalója a másikkal. Szírek, falangisták, szakadár palesztinok vagy akár Izrael is állhatott a merénylet mögött. (Odze szerint utóbbi kevéssé valószínű: az izraeli hadseregnek sokkal jobb fegyverei voltak, jóval nagyobb magasságban lőhették volna ki a gépet, nem kockáztatva, hogy a roncsokból bárki következtessen az elkövetőre. Ezenkívül Izrael soha nem hajtott végre hasonló akciót polgári gép ellen.) Valószínű, hogy a gép lelövésére az adott parancsot, aki elrendelte a 240-es járat várakozó körét. A lomhán és alacsonyan haladó, kivilágított repülő kiváló célpont volt.  

Nem veszhet a semmibe

A katasztrófáról mindössze néhány mondatos hivatalos hír jelent meg a korabeli magyar sajtóban. Ebben az állt, hogy a tragédia „tisztázatlan körülmények között” következett be. „Vártam, hogy majd történik valami, hogy lesz egy vizsgálat, valami kiderül. De azzal szembesültem, hogy nem történik semmi.” Volt persze hivatalos vizsgálat, magyar delegáció utazott Libanonba, de néhány semmitmondó jegyzőkönyvön kívül nem hoztak haza semmit. Az összeégett áldozatokat sosem azonosították, idehaza egy jelképes temetéssel „intézték el” a dolgot. Odze György akkor döntötte el, hogy ha teheti, kideríti az igazságot. Már csak Mercedesz emléke miatt is. Évekig próbálkozott, de mindenhol falakba ütközött. A hivatalok elfektették a dokumentumokat (már ha voltak egyáltalán), az áldozatok hozzátartozói pedig valamiért szintén nem akartak beszélni. Úgy tűnt, senkinek nem áll érdekében, hogy kiderüljön az igazság. A ’90-es években Londonban dolgozott diplomataként, és itt jutott be a Lloyds biztosítóhoz. Ez a társaság volt a MALÉV viszontbiztosítója, katasztrófa esetén nekik kellett garantálniuk az áldozatok kártalanítását. És még a nagy hírű brit cégnél sem volt semmi, ami a 240-es járatra utalt volna. Aztán egy követségi fogadáson összeismerkedett egy egykori szovjet hírszerzőtiszttel, aki, ha a teljes igazságot nem is mondta el – mert valószínűleg ő sem tudhatta –, elkezdte „nyomra vezetni”. Eljutott néhány magyar külügyeshez, akiknek abban az időben rálátásuk volt a történtekre. Tőlük tudja a valódi Fahum-sztorit, és azt is, hogy a magyar szolgálatok akkor, 1975-ben tettek néhány bátortalan kísérletet az igazság kiderítésére, de valószínűleg leállították őket. Hogy mindenképpen meg kell írnia a könyvet, akkor határozta el, amikor a rendszerváltás után sem derült ki semmi a tragédiá­ról. Ekkor kezdte felépíteni a maga teóriáját. A kulcsszó a teória. „Sosem volt a repülés történetében ilyen méretű légi katasztrófa, amit nem követett komoly vizsgálat – mondja. – Ha a világ bármely más részén, más szereplőkkel történt volna ugyanez, már tudnánk az okokat. Ha Amerikában történik, nemzeti zászlóval letakart koporsók előtt tisztelegnek az áldozatok előtt, és minden követ megmozgatnak, hogy kiderüljön az igazság. Egy ilyen merényletet, ha az történt, az ország elleni támadásnak tartanának. Sokan mondták, ne írjam meg a könyvet, mert nem tudom, mi az igazság. Láttad a Csernobil-filmet? Fantasztikus alkotás, de tudjuk, hogy az csak az események egyik lehetséges interpretációja. Így is történhetett volna. Hogy kiderül-e valaha a teljes igazság? Én mindennap fölteszem magamnak ezt a kérdést, de attól tartok, hogy most már olyan igazság nem fog kiderülni, amely valós és megdönthetetlen tényeken alapulna. Én is csak a saját verziómat írtam meg. Ez az én igazságom, így gondolom, bárki, akinek van sajátja, megírhatja. Mert kell, hogy legyen egy történet, így egy repülőgép nem veszhet el a semmibe.”

Szerencse és lelkiismeret-furdalás

A 240-es bejrúti járat másodpilótája a beosztás szerint Mónus Ferenc volt. Ő azonban vidéki kacsavadászatra volt hivatalos, ezért jó barátját, Kvasz Károlyt kérte meg, hogy ugorjon be helyette. Mónus másnap a rádióból értesült a tragédiáról. Ezután sokáig nem repült; képtelen volt feldolgozni, hogy ő okozhatta egy barát halálát.

Info

A bejrúti rejtély, 1975 című könyvet szeptember 28-án mutatják be.

Szerző

A plasztiktengerből nincs menekvés

Publikálás dátuma
2019.09.01. 09:49

Fotó: Bodo Marks / DPA/AFP
A testükre kötve csempésznek műanyag zacskót az unióból Marokkóba, mert ott már betiltották. Műanyag fóliasátrakban dolgoznak és élnek is afrikaiak ezrei illegálisan Dél-Spanyolországban. És miközben megfulladnak a szemétben, Barcelonáról és Angliáról álmodoznak.
Az afrikai földrész tetején van egy kis Európa. Marokkó északi felén két kiálló ék, két spanyol autonóm város, Ceuta és Melilla. Utóbbiba látogattam egy csoporttal, a Minority Rights Group International Europa jóvoltából. Afrika és az Európai Unió között a világ egyik legerősebb kerítése húzódik: 12 kilométer hosszú és 6 méter magas (csak összevetésül: a magyar déli határzár több mint tízszer ilyen hosszú, viszont csupán 4 méter magas). Spanyol oldalról három szögesdrót áll egymás mögött, Marokkó felől két kerítés és egy kétméteres árok. Mozgásérzékelők, kamerák, őrtornyok. Ez már a megerősített határ, miután 2005-ben annyian másztak fel rá, hogy ledöntötték. Hétszázan átjutottak, hatan belehaltak. A biztonság erősítéséhez sok pénzt ad az Európai Unió a nem tag Marokkónak is. Továbbra is próbálnak tömegesen átmászni a kerítésen, a környező erdőkben afrikaiak ezrei várják a megfelelő pillanatot. Sokan, sokszor próbálkoznak, pedig a marokkói rend­őrök keményen megtorolnak minden kísérletet. 

Szabad a csempészet

Hatórás kompút után este érkezünk Melillába. Sötétedéskor csak annyit látunk, hogy spanyol házak között sok a muszlim, akik spanyolul beszélnek, és a kis boltokban sok a marokkói áru, amiért euróval kell fizetni. Másnap reggel a belvárosból a határhoz megyünk. Ez már teljesen más világ. Egyre kevesebb a szép ház, egyre több a szemét. Tucatnyi fehér furgont hagyunk magunk mögött, amikor feltűnik az emberek végeláthatatlan sora egy magas fémkerítés mögött. Itt úgy hívják: a ketrec. A derékig, mellig érő speciális csomagokon asszonyok és férfiak ülnek. Ők a csempészek, mind marokkóiak. Mindenki pontosan tudja, mi történik, de úgy csinálnak, mintha csak normális kereskedelem folyna. Legtöbbjük mindennap itt van. Most arra várnak, hogy elindulhassanak vissza, Marokkóba. A 30 és 100 kilós zsákokkal külön sorban mehetnek a férfiak és a nők, így kisebb a kockázata, hogy megsérülnek a tömegben. Két éve agyontapostak két embert, azóta jobban vigyáznak a biztonságra. Visznek ételt, takarókat, használt ruhát és cipőt, WC-papírt és konyhai törlőkendőt. Sokan alkohollal is próbálkoznak, leginkább a testükre kötve, de van, aki tejesflakonba töltve szállít bort. Az út túloldalán két idős asszony ül egy fa alatt. Egyikük nevetve mutatja, ő mit visz. A térdére, könyökére, felsőtestére műanyag zacskók vannak erősítve a kánikulában. Nem értem. Eleinte kérdéseknek sem látom értelmét, hiszen ezek az emberek a műanyag szemét kellős közepén ülnek. Az útszéli fás területet beterítik a zacskók, flakonok és minden egyéb hulladék, a kaktusz alig látszik a szeméttől. Semmi jele nincs annak, hogy itt valaki takarítana néha. Az asszony hosszú évekig cipelt nagy csomagokat, de váltania kellett: „Nem bírok már emelni, ez a zacskózás maradt, ebből is összejön valami ennivaló.” Napi 5 eurót kaphat, ha sikerül átmennie egyszer. Ha sikerül három kört mennie, akkor 15 euró is lehet. Marokkóban három éve tiltották be a műanyag zacskókat. Miért visznek akkor, ha betiltották? „Mert szükséges és olcsó” – mondják. Hiába mutatom a szintén olcsó, de milliószor használható vászontáskám, szerintük az drága. Ebben egyébként teljes az egyetértés az európaiakkal, akiknek szintén csak a töredéke képes átállni. A marokkói kereskedők félnek, hogy elveszítik a vevőiket, ha nem adnak ingyen táskát. Az asszony pedig árulja, amire szükség van. Neki ez a napi betevő. Egyébként már több mint 20 afrikai országban tiltott a műanyag zacskó, de mindenütt ugyanaz a helyzet, mint Marokkóban. Kenyában működött Afrika legtöbb műanyag gyártója, tavaly negyedik alkalommal jelentették be a tilalmat, mert az eddigiektől semmi nem változott. Tanzánia szintén többször próbálkozott. Ruandában már több mint tíz éve nincs zacskó, de még mindig csempészik Kongóból. Ezzel együtt is az a terv, hogy a világ első műanyagmentes országa lesz. Kutatók  szerint Afrikában nem csak a talajt teszi terméketlenné és az állatokat kínozza a műanyag. Hatalmas probléma a mérgező szemétégetés és a vízelvezetőket eldugító zacskók. Utóbbi miatt például Ghánában 200 ember halt meg négy éve. A vízben elakadt táskák otthont adnak a maláriát okozó szúnyogoknak is. 

Ki keres rajta?

A csempészek mindannyian Nadorból jönnek, ez a két kilométerrel távolabb lévő határtelepülés. Ott engedik át őket reggel 7-kor Melillába. Nem kell más, csak útlevél, de éjszaka nem maradhat senki spanyol területen. Sokan töltik az éjszakát a marokkói határon, hogy kora reggel az elsők között lépjenek át „Európába”, ahol a cégek kis furgonokkal kiosztják az árut. A legtöbben gyalog mennek át a másik határra, hegyre fel, hegyről le. Lesétáltunk oda, ahonnan indulnak. Ez már szigorúbban védett terület, fotózni sem igen merünk. Csak akkor kerülnek elő a telefonok, amikor kipróbálunk egy 50 kiló fölötti zsákot, és – mint egy sportversenyen – megy a biztatás, őrjöngés és taps. Sorban vesszük át a csomagot, úgy tűnik, mindannyian erősek vagyunk, de ülőhelyzetből felállni, segítség nélkül képtelenség. Olyan vékony műanyag pánton lóg a súly, hogy fájdalmas az emelés. Láthatóan ezek a nők keményen küzdenek a pénzükért. A biztonságiak egy darabig mosolyognak a kísérletezésünkön, majd váratlanul elzavarnak minket. A csempészeket felkészítő férfiak egyikét kérdezem a műanyag zacskókról. A válasz ugyanaz, szükség van rá Marokkóban, az egyszerű, a sokat használható vászontáska szerinte is drága. De ő tudja, hogyan tüntethető el a műanyag zacskó: „Kérdezd Brüsszelt!” – mondja, és ettől még jobban elszégyelljük magunkat mi, európaiak, akik azt firtatjuk, miért csempészik az afrikaiak a zacskót. A megélhetésért, a túlélésért. Ezrek kénytelenek cipekedni nap mint nap, mivel semmi más munka nincs a környéken. És még ez sem jelent biztos jövedelmet. Elvileg délig engedik az enyhén szólva is atipikus kereskedelmet, utána az őrök kénye-kedvétől vagy épp az önkormányzat gazdasági helyzetétől függ, ki mehet, mekkora táskával, vagy éppen mit koboznak el tőle. Egy asszony meséli, egy férfi azért gyújtotta fel magát, mert elvették az összes áruját. Van, hogy kenőpénzt kérnek a határőrök. A csempészeket ellátó cégek jól keresnek, de mint egy kereskedő mondta, a város többször annyit. Melillának évi 400 millió jön össze az adóból azzal, hogy a marokkóiak itt vásárolnak. És ez így megy évtizedek óta.  

Élet a zacskók alatt

Háromszáz kilométerrel arrébb, Spanyolország déli részén, Almería régióban, egy hegyvidéki faluból bámulunk le a tengerre. Nem igazi, műanyag tenger ez. Ezernyi hófehér, zizegős, zacskóból összevarrt felület. Megmártózni benne egyáltalán nem kellemes. A 35 ezer hektáron egymásra épített fóliasátrakban 80 ezren dolgoznak, közülük minden második illegális bevándorló. Ők foglalkoznak a paradicsommal, uborkával, cukkinivel, hagymával és a többi zöldséggel. Ha Budapesten, Berliben vagy Madridban a szupermarket polcáról spanyol paradicsomot veszünk le, szinte biztos, hogy itt termelték. Hosszan tekergünk egy kisbusszal a fóliák között, mígnem egy teljesen elhagyott részre érünk. A kínzó melegben egy csapzott kutya csóválja a farkát, legyek hada támadja a szemeit. Barátságos állat, próbál menekülni a legyektől, és szégyenlősen begyűjteni egy kis simogatást. Ez a környék sem tisztább, mint a túlsó oldalon, a határnál. Göröngyös földúton négyhordónyi vizet tol egy ghánai férfi. Miközben segítünk neki, elmeséli, hogy a nyomortelep első felében él, ha akarjuk, azt is megmutatja, hol. Itt még akad pár kőből épült otthon, övé az egyik. Két másik ghánai férfival osztozik rajta. Az egyszerű ház függönnyel van kettéosztva. Ablak nincs, csak egy ajtó. Odabent rend van, igaz, a falnál álló üres dobozokon kívül nincs más holmi. A legidősebb lakó, Andrew hazavágyik, mert hat éve nem volt otthon, nem látta a két gyerekét. Nagyon kevés munkát kap, pénzt sem tud hazaküldeni. Úgy gondolja, Angliában megoldódna a helyzete, ott tudna gyűjteni a családnak, és hazautazni. Harmadik társuk is megörül, amikor meghallja Angliát. Ő is arról álmodik – mondja, majd beáll a fotózáshoz egy tenyérnyi kismacskával. Elfordítja a fejét, mint utóbb látom, az egyik szemére vak. A közelükben van egy üvegekből épített vécé. Kívülről gyönyörű, be nem engednek, nem működik.
Első ghánai ismerősöm keveset beszél, de kísér mindenhova. Megnézzük, ahogy többtucatnyian dolgoznak, épp vízvezetéket fektetnek. Optimizmusból nem sok van errefelé, de egy ugandai fiú azt mondja, jó itt, hiszen nem kell örökre itt maradnia, csak amíg összeszed egy kis pénzt. „35-40 eurót kapunk 8 óra munkáért, a törvény szerint 55-öt kellene, de ez is sokkal jobb pénz, mint amit otthon keresnénk” – ecseteli, de láthatóan nem számol azzal, hogy itt sincs munka mindennap. És ő is hiszi, hogy elmehet majd dolgozni Barcelonába, sőt Németországba vagy Angliába! Hiába jöttem Angliából, és hiába mondom, hogy papírok nélkül ott sem tudnak dolgozni, legfeljebb ugyanígy, mint itt, nem akarják meghallani. Ők nem félnek. Nem féltek akkor sem, amikor autók alatt, kis hajóval vagy épp úszva jöttek Európába. „Az egész élet kockázat” – nevet, de komolyan gondolja. Kísérőm bevezet a sátrak közé. Mintha labirintusban lennénk, hosszan tekergünk jobbra, balra, aztán megint balra, jobbra, balra. Ő csak annyit mond: Ghána, Ghána, Ghána. Majd vált: Marokkó, Marokkó, Marokkó. A tízperces séta alatt látok érdekes építészeti megoldásokat: ­autógumiból zsanért, műanyag kupakokból, törött csempékből díszítést és műanyag fóliát végeláthatatlanul, mindenütt. A csiripelő madarak zaját hirtelen szélvihar zavarja meg. Ijesztő, ahogy minden szemét felemelkedik, és nem tudni, hol áll meg. Mire felkészülök a viharra, a szél elül.

El kell innen menni

Az egyik házból marokkói zene szűrődik ki, a bejáratnál egy kiskutya ugrál. Egy pillanat múlva megjelenik a gazdája is. Abdul egy éve vette magához a kutyát, és hónapok óta kezelgeti egy baleset miatt. Mutatja a krémeket – 80 euróért vette –, és bekenegeti a kócos, nagyon félénk kutya sérült lábát. Egy vörös cica is kinéz a házból. Ő is Abdulnál él. Jön a vacsora, mindenkinek: egy kis maradék csirke papírdarabon és persze kézből. „Ők a legjobb barátaim – mondja. És ha nem mondaná is, látni való, hogy az állatok nélkül el lenne veszve ezen a reménytelen helyen. Egy fazékba ültetett egyetlen paradicsom a kiskertje. Rácsodálkozom, ő azonnal felajánlja, hogy elvihetem. Megköszönöm, de inkább itt hagyom nála. Egy törülközővel takarja le a széket, ahova leültet és marokkói teával kínál. Két hónapja van ezen a helyen, két nap alatt egyedül csinálta a házát. Egy ágy, egy polc, egy tévé, egy konyhaasztal. „Bocsánat a rendetlenségért, csak most is szerelek” – mutatja az építéshez, alakításhoz szükséges eszközeit. A melegtől rettenetesen szenved, már tudja, hogy a műanyag otthon elviselhetetlen. A legyeket is folyton hessegetni kell. Abdul szerint a légy már nem is gond, a telefonján skorpiót mutat, azok hatszor csípték meg. Mivel nem a halálos fajták, így csak az elképesztő fájdalommal kellett megküzdenie, a kórházban nem is foglalkoztak vele. A messziről cipelt vízben elmossa egyetlen poharát, amit én kapok, magának egy pici üveget talál. „Ez nem élet itt. Voltam több helyen Spanyolországban, de nem fizetnek többet 35 eurónál egy napra. Mostanában alig volt munka. Pénz és papírok nélkül nem bérelhetünk rendes otthont. A főnökök meg maffiózók.” A ház előtt összerakott facsomón mutatja, milyen kemény és igazságtalan a munka. Megfog három gerendát. „Ez volna a munka normálisan. Tőlünk azt kérik, hogy fogjunk hatot. Ha nem megy, nincs többé munkád.” Húsz éve hagyta el Marokkót a szegénység miatt. Tizennyolc évesen Olaszországban kezdett dolgozni. Amíg volt munkavállalási engedélye, jó volt, de aztán újabb és újabb helyet kellett találni. Barátai mondták, hogy Spanyolország jó. Elhitte, de amióta itt van, csak arra tud gondolni, hogy el kell innen menni. Angliára ő is lelkesen reagál, és hiába mondom, hogy nem várnak ott most téged, ő bízik abban, hogy oda, esetleg Svédországba eljuthat. Kilenc éve van itt, egy év múlva meglesz a tizedik év, amikor esetleg kérvényezheti a spanyol állampolgárságot. Akkor lehetne jobb munkája, jobb életkörülményei meg útlevele. Nem akar mást, mint normális körülmények között dolgozni és megnősülni. Hazamenni nem akar. Azt mondja, nincs munka, nincs mit enni. A gazdagoknak jó Marokkó, de a szegény éhen hal. 

A környék legszebb háza

Egy harminc év körüli fiúval, Adillal egy kismacska hoz össze. A sátrak között kóborló cica afrikai szerinte, mert érti a marokkói ciccegést. Neki is van otthon két macskája, de nem házi kedvencnek, a patkányok miatt is szükség van rájuk. Szívesen mutatja az otthonát, mert sok munkát tett bele. Ebben a környezetben, azt hiszem, a legszebb házat látom, bár a fény hiánya miatt fotózni lehetetlen. A fiú igyekezett a legjobbat építeni a semmiből. A bejárat mellett pici virágok, szárítókötél. A konyha és a háló között egy parányi fürdőszobát is kialakított. A ház mögött kiásott egy gödröt a vécének és összekötötte egy kis árokkal. A kancsóból locsolt víz a zuhanyzáshoz ugyanoda folyik. Ez itt a luxus, másoknál se vécé, se zuhanyzó nincs. A konyhában tökéletes rend. Adil elárulja, ezt a barátnőjének köszönheti. Ő az építő- és tervezőmunkával, a lány a háziasságával alkotott olyat, amibe vissza lehet vonulni a kinti mocsokból. Ő téglát is használt, ezért nincs elviselhetetlenül meleg, de az ő otthonából sem hiányzik a műanyag. Tíz éve hagyta el Marokkót. Hajóra csúszott fel, hatszor próbálta, mire sikerült. Spanyolországban kezdte, aztán busszal elment Norvégiába. Négy évet töltött ott. Élete legszebb éveit, de papírok nélkül ott sem maradhatott. Azt mondja, élt nagyon szegény és gazdag helyen is. Nem akar már útlevél és munkaengedély nélkül utazni. Elfáradt. Azt reméli, hogy nyolc hónap múlva kaphat végre munkaszerződést. Most másra nem tud koncentrálni. De egyszer szeretne jó állást, egy étteremben képzeli el magát, persze csak, ha rendbe jön a fóliában meggyötört, vegyszerektől hámló keze. Hazamenni nem lehet. „Marokkóban drágább a lakás, mint Spanyolországban. Marrakeshbe például rengeteg európai megy, és sokan vesznek ott házat, rengetegen csinálnak bizniszt. Az árak az egekben, munka meg nincs.” Lassan indulunk. Elképesztően szerencsésnek érezzük magunkat. Tudjuk, hogy ők is indulnának, valahova, bármerre. De egyelőre az életükért, a megélhetésükért küzdenek Európa zöldséges kertjében. Hogy miért nem toloncolják őket haza? Mert szükség van az olcsó munkaerőre. A fóliák tulajdonosának, a boltoknak és nekünk, a vevőknek. Migránsokat Spanyolország sem akar, de a rabszolgákat eltűri. Ez nem titok, mégsem történik semmi. És nem csak itt. Olaszországban is több mint tizenöt éve küzdenek a maffia által dolgoztatott, még rosszabb körülmények között élő afrikaiakkal. A Guardian című lap riportja szerint leg­alább ötvenezer rabszolga dolgozik a paradicsomföldeken, a narancsültetvényeken. Nagy szegénységből jöttek jó pénz reményében, de benyelte őket a plasztiktenger, ahonnan csak kevesen menekülnek.
Szerző
Frissítve: 2019.09.06. 13:49

Heti abszurd: A kis király jövője

Publikálás dátuma
2019.09.01. 09:29

Fotó: Shutterstock
A sámán felköpött az égre, egy égő pálcával a levegőbe csapott, majd összeesett, és azt hörögte, látja a jövőt. – Mennyivel szaladtál előre, állatom? – szólt a király, aki épp egy tolvaj kezét vágta le egy hatalmas csatabárddal. – Várj, ez itt hozzányúlt a közös vagyonhoz, meg kell kapnia érte a méltó büntetését. Hol jársz, barom, hallgatom! – Ezer év, király úr, ha neked is megfelel – mondta a révületben fetrengő sámán, és azt is elmotyogta, hall mindent, mert a hallását az ősi istenek a saját külön kérésére feljavítják. – Halkabban azokkal a pogány istenekkel, fiam – mondta a király, és letörölte a melléről a tolvaj ráfröccsenő vörös vérét. – Itt a falnak is füle van. – Aztán közelről ráüvöltött a sámánra. – Mondjad már, mert kikaparom a szemed. Mit látsz? – Látok egy sunyi képű, simabeszédű pofát, hideg van, mint a rosseb, egy hosszú bot van a kezében, amivel pokoli tüzet lehelt ki, és a tüzes golyó, ami kijött a végén, eltalált egy… nem látom jól. – Mit, vadbarom? Mit lőtt le? Egyél még egy kis piros gombát, hátha jobban látod a jövőt! – Egy rénszarvast látok, uram – sziszegte a bódult sámán. – Egy zakatoló nagy dögmadár fogja a karmaiban, viszi fel a levegőbe, a dög ki van nyúvadva. – És mit csinál közben a sunyi képű? Mi a neve? – kérdezte a király, aki elé újabb tolvajt hoztak, hogy levágja a kezét. – Áll és szónokol, közben azt a tüzes leheletet okádó botot csókolgatja. Zsóti a neve, ezt onnan tudom, hogy rá van írva a hátára. Ott van az is, hogy ő a fővadász. De várj egy kicsit, uram, légy türelmesebb, nagyon érdekelni fog, ami most történik – fogta halkabbra a sámán, és hogy valóban jobban lásson, újra beleharapott a markában tartott pöttyeskébe. Így nevezte a gombát, amitől kitisztul a látása, nem számít a holdtölte, csak az, hogy a saccolás – a jóslás – jobban stimmeljen. – Na, mit mond? – ordított rá a szabad idejében tolvajok kezét levagdaló király úr. – …ha mindenki a saját helyén kis Szent Istvánként országépítővé válik, akkor tudjuk folytatni Szent István király országépítő művét… Itt aztán megállt a csatabárd a levegőben, a sámán is elhallgatott, mert tudta, hogy a király éktelen haragra fog gerjedni, nem is nézdegélt tovább előre, csak lesett lefelé, és kínjában tovább rágicsálta a pöttyeskét. A király nyakig véresen emelkedett fölé, nagy levegőt vett, és azt ordította, ki merészeli őt kicsinek nevezni, honnan veszi a bátorságot egy ilyen térből és időből kiszakadt, lerúdalni való halandó, hogy őt a pórnép jurtaépítő rabszolgájának tekintse. – Jól néznénk már ki – ajvékolta úgy, ahogy majd csak ezer év múlva fognak nyarvogni a királyi hírharsonákban –, ha nekem kéne személyesen felrántani a sok kis kulipintyót. A frász törné ki a derekát ennek a…hogy is mondtad, állatom… Zsótinak, vagy minek. – Uram, bocsánatot kérek a kis Szent Istvánért – fogta a sámán könyörgőre –, én csak továbbadtam, nem én mondtam, hanem a simabeszédű. – Jól van, most az egyszer megbocsátom, értem én. De magyarázd meg, mit jelent az, hogy sok kis Szent István lesz belőlem. Ez mi a búbánatot jelent ősi szokásaink szerint? Meg kell fejtenem. – Megmondom, hatalmas királyom – emelkedett fel a földről a fetrengve jövőt leső sámán. – De csak ha megígéred, hogy nem téped ki nyomban a nyelvemet. – Ne kavarj, te dög, mondjad, mi az, hogy sok kis királyként emlegetett ez a póré. - Hát azt, uram, hogy fel fognak darabolni. Pontosabban: négyelni… Istenem, hová tettem a gombát?!... Lehet aztán, uram, hogy nem jön be. Vagy nem pontosan úgy…
Szerző
Témák
Heti abszurd