Tudja, mindig nagy esküvőről álmodoztam. Sátorosról, mert mifelénk, falun csak a sátoros az igazi, még most is, amikor legtöbben már étterembe mennek. Két napig tart, amíg a férfiak felállítják a ponyvát: végezhetnének pár óra alatt is, de akkor hova lenne a büszkeség, a hosszú és alapos munka öröme. Disznót is ilyentájt vágnak, még ha nyáron nem is szokás, a hús úgyse romlik meg, fazékban, tepsiben végzi az utolsó köröm is, kétszáz embert nem lehet csak tyúkkal megetetni, pláne nem azokkal a fineszes kis adagokkal, amik manapság kerülnek tányérra. Kell a zsír, mi más szívná fel a kisüstit meg a konyakot.
Anyám minden évben vett egy konyakot, születésem óta. A legutolsó kettőt Horvátországból hozatta, német márkával fizetett értük, tudja, olyan lófarkas vagy kontyos volt, már nem is emlékszem, minek hívták. Tizenkilenc üveg sorakozott a hálószobában, az öreg katonaládában, mire elérkezett az idejük. S ott volt még a huszonöt liter szilvapálinka, amit nagyapám egy kis hordóban, lepecsételve elrakott, mikor betöltöttem az első esztendőmet. Óvatos parasztember volt, kivárta, hogy megmaradok-e hosszú távra, csak azután invesztált.
Tiborommal egy életre terveztünk. Két gyereket akartunk, egy lányt, meg egy fiút, aztán elfogadtuk, hogy fiunk mégsem lett. Nem volt könnyű, pláne akkoriban, apám szemén mindig láttam a bánatot, hogy nem vehet játékpuskát meg vázas biciklit, és nem kérkedhet az ő izmos, erős, vagány unokájával, ráadásul tűrnie kellett a froclizást, amiért „csak” lány született a családba, „ember” nem. Aztán megbékélt. Pláne, hogy ez az angyalszemű, királylányarcú kislány nemcsak szép volt, de jól is tanult, igaz, kitűnő sose lett, de azért vágott az esze, mint a borotva.
Két ponton csúszott el az egyetemi felvételije, szegénykém, a Tanácsköztársaságot húzta, be kellett volna magolnia azt a részt, ha már a logikájával nehezen tudta felfogni. Legalábbis ezt mondta nekünk, amikor sírva jött, hogy nem sikerült, s mi lesz most így ővele. Lehetne persze fellebbezni, de csak a szociálisan hátrányos helyzet jelentene némi előnyt, egyedülálló szülő, komfort nélküli lakás, valami hasonló.
Két éjszakán át ültünk Tiborommal a kis hokedlin, a konyhaasztal mellett, hogy most mi legyen, itt van a mi szemünk fénye, s lám, boldogtalan. Nem is a saját hangom jött ki a számon, amikor azt mondtam neki, nincs mit tenni, el kell válnunk, ha attól lesz jobb a gyereknek, ez nem olyan nagy áldozat azért, hogy ő boldog legyen. Sírtunk, amikor aláírtuk a válási papírokat. Szerencse, hogy csak kétszer kellett bíróságra menni, hisz megvolt a közös megegyezés, hogyne lett volna meg. A gyereket végül felvették, madarat lehetett volna fogatni vele, s a mi életünk is ment tovább, mint annak előtte, ugyanabban a házban, ugyanabban az ágyban. De attól fogva Tiborom mégse volt a régi, ha a feleségéről kérdezték, mindig csak zavartan dünnyögött, hogy hát igen az asszony jól van, köszöni az érdeklődést, minden a lehető legnagyobb rendben.