Életre tervezve

Tudja, mindig nagy esküvőről álmodoztam. Sátorosról, mert mifelénk, falun csak a sátoros az igazi, még most is, amikor legtöbben már étterembe mennek. Két napig tart, amíg a férfiak felállítják a ponyvát: végezhetnének pár óra alatt is, de akkor hova lenne a büszkeség, a hosszú és alapos munka öröme. Disznót is ilyentájt vágnak, még ha nyáron nem is szokás, a hús úgyse romlik meg, fazékban, tepsiben végzi az utolsó köröm is, kétszáz embert nem lehet csak tyúkkal megetetni, pláne nem azokkal a fineszes kis adagokkal, amik manapság kerülnek tányérra. Kell a zsír, mi más szívná fel a kisüstit meg a konyakot.
Anyám minden évben vett egy konyakot, születésem óta. A legutolsó kettőt Horvátországból hozatta, német márkával fizetett értük, tudja, olyan lófarkas vagy kontyos volt, már nem is emlékszem, minek hívták. Tizenkilenc üveg sorakozott a hálószobában, az öreg katonaládában, mire elérkezett az idejük. S ott volt még a huszonöt liter szilvapálinka, amit nagyapám egy kis hordóban, lepecsételve elrakott, mikor betöltöttem az első esztendőmet. Óvatos parasztember volt, kivárta, hogy megmaradok-e hosszú távra, csak azután invesztált.
Tiborommal egy életre terveztünk. Két gyereket akartunk, egy lányt, meg egy fiút, aztán elfogadtuk, hogy fiunk mégsem lett. Nem volt könnyű, pláne akkoriban, apám szemén mindig láttam a bánatot, hogy nem vehet játékpuskát meg vázas biciklit, és nem kérkedhet az ő izmos, erős, vagány unokájával, ráadásul tűrnie kellett a froclizást, amiért „csak” lány született a családba, „ember” nem. Aztán megbékélt. Pláne, hogy ez az angyalszemű, királylányarcú kislány nemcsak szép volt, de jól is tanult, igaz, kitűnő sose lett, de azért vágott az esze, mint a borotva.
Két ponton csúszott el az egyetemi felvételije, szegénykém, a Tanácsköztársaságot húzta, be kellett volna magolnia azt a részt, ha már a logikájával nehezen tudta felfogni. Legalábbis ezt mondta nekünk, amikor sírva jött, hogy nem sikerült, s mi lesz most így ővele. Lehetne persze fellebbezni, de csak a szociálisan hátrányos helyzet jelentene némi előnyt, egyedülálló szülő, komfort nélküli lakás, valami hasonló.
Két éjszakán át ültünk Tiborommal a kis hokedlin, a konyhaasztal mellett, hogy most mi legyen, itt van a mi szemünk fénye, s lám, boldogtalan. Nem is a saját hangom jött ki a számon, amikor azt mondtam neki, nincs mit tenni, el kell válnunk, ha attól lesz jobb a gyereknek, ez nem olyan nagy áldozat azért, hogy ő boldog legyen. Sírtunk, amikor aláírtuk a válási papírokat. Szerencse, hogy csak kétszer kellett bíróságra menni, hisz megvolt a közös megegyezés, hogyne lett volna meg. A gyereket végül felvették, madarat lehetett volna fogatni vele, s a mi életünk is ment tovább, mint annak előtte, ugyanabban a házban, ugyanabban az ágyban. De attól fogva Tiborom mégse volt a régi, ha a feleségéről kérdezték, mindig csak zavartan dünnyögött, hogy hát igen az asszony jól van, köszöni az érdeklődést, minden a lehető legnagyobb rendben.
Szerző
Doros Judit

A fenegyerek

Három hete még Matteo Salvini volt az olasz kormány erős embere. Tőle függött a kormány, illetve Giuseppe Conte miniszterelnök és Luigi Di Maio, a koalíciós partner Öt Csillag Mozgalom (M5S) vezetőjének sorsa. Ő határozta meg a kormány irányvonalát, senki és semmi sem tudott az útjába állni. 
Ez a három hét azonban sorsdöntő volt az olasz politikában. Kiderült ugyanis, hogy egyetlen politikus sem érezheti teljes biztonságban magát, az sem, aki a közvélemény-kutatásokban vezet. Elég egyetlen hiba, és borul minden. Salvini óriási baklövést követett el, amit el is ismert. Mint mondta, nem gondolta volna, hogy a „Renzi-féle képviselők” (a Demokrata Párt honatyáira gondolt) összeállnak az M5S-szel. S igaza van abban, hogy a két pártot egyvalami köti össze: az általa irányított Liga megvetése.
Salvini most ellenzékből politizálhat, az európai populisták elvesztik egyik legmarkánsabb személyiségüket, ki tudja, mennyi időre. Ez attól függ, mennyire lesz képes közös nevezőre jutni a legfontosabb kérdésekben az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt. Szó se róla, Olaszországban sosem lehet stabil kormányról beszélni. De az biztos: a Salvini visszatérésétől való félelem komoly motivációt jelenthet a két párt számára arra, hogy minden helyzetben a kompromisszumot keressék. Tavaly június óta a Liga elnöke belügyminiszterként bemutatta, hogy gátlástalansággal nagyon messzire el lehet jutni a politikában.
Bár Di Maio közölte, semmit sem tagad meg a Ligával való együttműködés időszakából, egy sor kérdésben 180 fokos fordulatot kell venni. Conte második kabinetjének például át kell írnia azokat a rendeleteket, amelyek kriminalizálták a bevándorlást. 
Kérdés, hogy az új kabinet kitölti-e 2023-ig szóló mandátumát. Európa érdeke mindenesetre az lenne, hogy Olaszország ne legyen többé az EU fenegyereke.

Boris kérte...

Egyre valószínűbb, hogy az idei Halloween estéjén a Boris Johnson fejéről mintázott töklámpással bóklásznak majd az angol gyerekek a szomszéd házak között, némi édességért tartva a markukat, a régi népszokásnak megfelelően. Akkor éjjel minden jel szerint tényleg megszűnik az Egyesült Királyság európai uniós tagsága.  
Az előállt helyzetre nincs megnyugtató megoldás. A bő három évvel ezelőtti népszavazáson mintegy 52 százalék volt a kilépés mellett. Az elöregedett „szuverenisták” egy része azóta elhalálozott, az Európa-pártibb fiatalok újabb korosztálya pedig elérte a szavazóképes életkort, így lehetséges, hogy egy ismételt referendumon a maradás mellett foglalna állást mintegy 51 százalék. Édesmindegy: a törésvonal két, nagyjából egyenlő részre osztja a brit társadalmat, és a szakadék fölött nem ível híd. Olyan nincs, hogy „csak egy kicsit kilépni”.  
A brit demokrácia évszázadok óta szorgosan locsolt, harsogóan zöld füvén a miniszterelnök megkérte II. Erzsébetet, hogy függessze fel a parlamenti ülésszakot október közepéig. A király/királynő, mint azt tudjuk, „uralkodik, de nem kormányoz”, tehát a miniszterelnök szava szent, a Tisztelt Ház már fel is függesztetett. Ami egyébként ősszel elég gyakori, de csak a három nagy párt kongresszusának idejére szólóan. Idén az első, a liberális demokratáké szeptember 14-én kezdődik, a sort pedig az október 2-án véget érő konzervatív kongresszus zárja. Tavaly a pártkongresszusok után hat, 2017-ben öt nappal már újra ülésezett az alsóház. A mostani felfüggesztés ennél jóval hosszabbra nyúlik.  
A Brüsszellel való megállapodás nélküli „kizuhanás” ellenzői most a parlamentarizmus arcul csapásáról beszélnek, mert így szerintük nem lesz idő megvitatni a lehetséges alternatívákat. Az arcul csapás vádja megáll, de aki hangoztatja, attól azt is meg kell kérdezni, milyen alternatívát kínálnak a tehetetlenkedő időhúzás kevéssé magasztos célkitűzésén túlmenően azok, akik a nyári szünet előtt sorra szavazták le az összes elképzelhető megoldási variációt.