A rezsiutalvány esete

A japánok 26 százaléka 65 év feletti, Európában pedig az olasz lakosság több mint 22 százaléka lépte túl az időskor határát. Nálunk még valamivel kisebb ez az arány, csakúgy, mint a cseheknél vagy szlovénoknál, de az irány ez: öregszünk, ahogy az egész kontinens. 2005 óta minden évben kevesebb a 14 év alatti gyerek az országban, mint amennyi a 65 fölötti felnőtt; idén januárban száz gyerekkorúra már 133 idős jutott, s az öregedés ütemét mutatja, hogy egy évvel korábban ez a szám még csak 130 volt. 
Ezek az adatok ismertek, megkapja őket minden döntéshozó, a pórnép is összeszedegetheti a KSH táblázataiból, ha van hozzá türelme. Ahogy mindenki tud arról is, milyen kevés a bentlakásos idősotthon, gondozóház, a házi segítségnyújtási lehetőség; hogy a medián nyugdíj alig lépi túl a százezer forintot, a kizárólag az inflációval számoló éves nyugdíjemelés miatt pedig havi 7500 forintot vesz ki a kormány valamennyi nyugdíjas zsebéből; vagy hogy az előző fűtési szezonban 176-an fagytak meg, többnyire saját fűtetlen lakásukban élő idősek.
Azért hoztam elő mégis ezeket az ismert számokat, mert így lesz szép kerek a 9 ezer forintos rezsiutalvány esete a mi nyugdíjasainkkal. Ugye Mikszáth remekművében is azt kérdezi az apja Tóth Maritól, hozzá akarna-e menni a jóképű, de a jó Isten pénzét is elszóró Noszty Ferihez, ha kiderülne, az csak azért udvarol neki, hogy megszerezze a vagyonát – s a lány elhaló hangon mondja ki, hogy nem. A jó Isten pénzét, vagyis mindent, amit az ő munkájuk alapozott meg, ma pedig a gyerekeik és unokáik adójából beszed, elkölti a mi kormányunk másra, miközben az idősek ellátásait a lehető legalacsonyabban tartja. Most pedig – ahogy minden választás előtt – csalárd módon mégis udvarol egy kicsit a nyugdíjasoknak: rezsikuponokat osztogat, hogy a lehető legtöbbet elcsábítsa közülük. 
Pont annyira kilóg a lóláb, mint a regényben, s a sajtó percek alatt ontani is kezdte magából a hevesebb vérmérsékletű idősek önérzetes véleményét: őket nem vehetik meg. Aztán majd a választási eredmény megmutatja, hogy hányan mondanak ténylegesen is nemet erre a házasságra. 
Ám ha már a becsületnél, meg Mikszáthnál járunk, azért sem lenne nagy baj, ha a dzsentri allűrökkel jócskán felszerelkezett urizáló országos és helyi fidesznyikek kicsit elmélyednének a jó palóc életművében, mert annak szerves része az is, hogy amikor az író azt látta, nem tudja eltartani a családját, inkább elvált a szeretett asszonytól, hogy esélyt adjon neki egy jobb életre. Nem az ő hátán felkapaszkodva, nem az ő pénzét felélve ért el a sikerekhez, míg a mostani vezetők bizony a rosszul fizetett dolgozók és a kisnyugdíjasok hátán taposnak a milliókért, milliárdokért. Azokat a Mikszáth-féle csodabogarakat pedig, akik újra elveszik az asszonyt, ha meggazdagodtak, ezek a Fidesz-fiúk nem ismerik. 
Úgy gondolkodnak, mint Noszty Feri: van még sok eladó lány, van még sok elcsábítható réteg ebben a társadalomban, a szavazás után hagyjuk a csudába a nyugdíjasokat. Akkor is, ha egyre többen vannak.

Pöce

Korábban Magyarország halszagú volt (legalábbis a félnóta szerint), nemrégiben szarszagú lett. Legalábbis a hírek szerint. Ezt, de legalábbis a szagát, mindenféle polgármesterek és államtitkárok igyekeznek másra kenni, az olvasóközönség legnagyobb derültségére. Ez a trágyaillat többféle forrásból ered, és az nem feltétlenül a szennyvíziszap, vagy a hígtrágyalé.
Az én érzékeny orromat ugyanis megütötte annak az erkölcsi fekáliának a bűze is, amiről akkor olvashattam, amikor a minap hír jött arról, hogy Nagy Blanka középiskolást iskolai közössége kiközösítette a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnáziumban. Mindössze azért, mert keresetlen szavakkal illette nyilvánosan a köztársasági elnököt. Ezek a tanulók, ezek a tanárok lehetnek-e büszkék erre a karaktergyilkosságra? Ez a viselkedési kultúra és erkölcsi színvonal tenyészik ebben az iskolában, ebben a városban, ebben az országban? Nos, ez az igazi pöce!
Az erkölcsi trágyabűz erőteljesen terjed. Akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkészt a bűzportálok elkezdték azzal a hírrel illetni, hogy szexuálisan bántalmazhatta… Értik? Nem bántalmazta, hanem csak feltételezhető, hogy bántalmazhatta. Lám, mily furfangosan is felhasználható ez a szép magyar nyelv! Így lesz aztán teljes ez az álszent mocsodéria. Amiről persze majd másfél évi pereskedés után, mindenfajta erkölcsi és egyéb elégtétel nélkül kiderül, hogy hazugság. De addig is, a bűz terjed és bebüdösíti környezetünket. Meg persze az övét, hiszen csak azóta kell őt bebüdösíteni, mióta leánya, Anna uniós parlamenti képviselő lett. Nos ez az igazi pöce!
De bűzlik ez az ország másutt is. Legutóbb Hódmezővásárhely nem fideszes polgármesterét, Márki-Zay Pétert mocskolta be a helyi illiberális pöceportál azzal, hogy importálja a külföld mocskát a városba. Amiről persze rövid úton kiderült, hogy hazugság, hiszen az ilyesmihez kormányzati engedély kell. De azért ez a bűz terjeng és bebüdösíti őt és környezetét. Mert hiszen kampány van, és ennek az illiberális választási kampánynak ilyen a bűze. 
Ha azonban nemcsak itthonról, hanem külföldről is belekotornak az illiberális pöcegödörbe, abból egyszer csak felszínre buggyan a Microsoft kormányzati mocska, és még nagyobb lesz a bűz. Pöce internacionál!
Kire, kikre és hogyan fogják még az illiberális mocskot rákenni ezek a pöcebajnokok? Milyen mocsok fog még felszínre kerülni az illiberális pöcegödörből? Lesz-e még nagyobb a viselkedési kultúra, az amoralitás bűze kis hazánkban? Járjunk-e befogott orral? De meddig? 
Lehet-e ebből a hazai pöcebűzből általános következtetésre jutni? Félek, hogy lehet. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba

Hajrá, egészségügy!

A Magyar Orvosi Kamara alapköveteléseiről írt nemrégiben Dr. Dávid Ferenc. Ennek kapcsán először azt szeretném leszögezni: a követelt 900 ezer forintos alapbér nyilvánvalóan bruttó összeg, mely a heti 40 órás munkaidőre vonatkozik.
Dávid meghatározandónak tartja, hogy szabályozzák a munkaidő felhasználását (munkahely, beteglátogatás, továbbképzés, stb.). Ezt, továbbá a túlóra, ügyelet, készenlét térítésének módját ma is szabályozza részben a jog, részben a kollektív vagy a vállalkozói szerződés. Gyakori, hogy a feladatokat, főként a túlmunkát és az ügyeletet vállalkozások mögé bújt helybéliek vagy a szomszédos munkáltató alkalmazottai teljesítik annak érdekében, hogy a közalkalmazottak ne lépjék túl a személyes munkaidőkereteket. Ha e trükközések kiesnek, akkor sok lesz az ellátatlan ügyelet.
Dávid Ferenc támogatja az „egy orvos, egy munkahely” gyakorlatának mielőbbi megvalósulását. De valószínű, hogy ahol most elnézik a távollétet munkaidőben, ott nincs is munka: a Teljesítmény Volumen Korlátból és más okokból sok ellátóhelyen van kihasználatlan kapacitás. A tulajdonos állam pedig képtelen mérethatékony infrastruktúrával felváltani a kivénhedt, felújításra sem alkalmas intézethálózatot. A munkaidő gazdaságos használata érdekében meg kell szüntetni azokat a kompetenciakorlátokat, amelyek az eredeti szándékkal szemben gyarapították a megfizetendő feladatokat. Ilyen pl., hogy a háziorvos nem jogosult bizonyos vizsgálatok, gyógyszerek és kezelések elrendelésére, vagy hogy a kiképzett szakdolgozók által ellátható egyes feladatokat (pl. idült sebek vagy a sztómák gondozása) OKJ-s képzés hiányában ugyancsak az orvosoknak kell végezniük. Az e-egészségüggyel jócskán csökkenthető lenne az időrabló adminisztratív teher is.
Dávid joggal helyteleníti, ha egy orvos állandóan pendlizik a munkahelyei között, de téved abban, hogy ez ellenőrizhetetlen. Minden állami és magán szolgáltató csak akkor kap működési engedélyt, ha névvel, pecsétszámmal megadja az alkalmazottak listáját. Ezek alapján ellenőrizhető, hogy ki, hol, hány helyen dolgozik. De tudjuk, hogy sem az állami, sem a magánegészségügyben nincs érdemi ellenőrzés.
Igaza van a szerzőnek: „az egészségügyben végzett tevékenység … csapatmunka”. De ez nem azt jelenti, hogy ne érvényesülnének a verseny hatásai. Dolgozóinkat e hatások szívják el itthonról külföldre, államiból a magánba, az egyik államiból a másikba. Az állami és a közfinanszírozott magánegészségügyben a munkáltatók nehéz helyzetben vannak: a jogszabályban rögzített bérek terhelik az ettől függetlenül szabályozott bevételeiket, aminek alapvető oka, hogy a bevételeket korlátozó Teljesítmény Volumen Korlát és a bevételeket szabályozó pont- és kártyapénz rendszerek karbantartása elmaradt. Ezért csak a dologi kiadások visszafogásával tudják a - hiányszakmák esetében bértábla feletti - béreket kigazdálkodni. Így lesz bér a falakról hiányzó festékből és a WC-papírból.
A készfizető polgárokat ellátó magánszolgáltatók áraiban a piaci hatásokat tükröző személyzeti költségek is benne lehetnek. Ők általában bérfizetés helyett vállalkozói szerződést kötnek. Így a magánbeteg végül háromszoros díjat fizet ahhoz képest, amit a NEAK ugyanazért az eljárásért egy közfinanszírozott szolgáltatónak fizet. Igaz persze, hogy rendezni kellene „az alkalmazási jogviszonyok”-at. Ezeket ma a 84/2003 törvény 14 pontban sorolja fel. Ezek közül ki-ki kiválaszthatja a neki kedvezőt, melyre a legnagyobb bevétel–legkisebb költség, legkisebb közteher jellemző.  
A kamarával együtt kívánja Dávid Ferenc is, hogy „szűnjön meg a paraszolvencia rendszere!”, amihez szerinte „világos munkaügyi normák megfogalmazása és visszatartó erejű jogkövetkezmények rögzítése is szükséges.”. Ez így sajnos kevés. Nem zárult le az a vita, hogy a hálapénz egyenlő-e a megvesztegetéssel. Ha igen, akkor alkalmazható a Btk. több bekezdése. De ha nem megvesztegetés, és a megszűnést a dolgozóktól, a rájuk vonatkozó szabályoktól várjuk, akkor ez nem fog menni. 
Ha nincs arra válasz, hogy miért adják a hálapénzt, akkor megoldás sincs. Az egészségügyben és saját betegségében járatlan beteg biztos szeretne lenni abban, hogy bajának megállapítására és kezelésére a lehető legjobb módot választják, és azt a lehető legjobban hajtják végre. Ennek elérése kétféle módon lehetséges: vagy létezik egy nyilvánvaló, közismert minőségbiztosítás, vagy erről – ha tud – neki önmagának kell gondoskodnia. Sokan vélik, hogy ezért a hagyományos módszerhez kell fordulni: a tudást, a szolgáltatást meg kell vásárolni. Fokozottan van ez így napjaink hiánygazdaságában, ahol a várólisták kiböjtölése, a hálapénzzel megszerzett előny, vagy a magánpiacon megvásárolt ellátás között lehet választani. 
Bízhat-e a MOK abban, hogy az erkölcsiség akkor is elégséges a hálapénz eltűnéséhez, ha a betegek fizetni akarnak? Aligha. Nem sok olyan ember van, aki ne fogadná el a pénzt, ha adnak neki – pláne, ha sokat. A MOK-nak és a hatalomnak tehát a lakossággal is meg kell beszélnie, hogy miért és hogyan vezethető ki ez az eszköz anélkül, hogy a hozzáférésük és az ellátásuk minősége romlana. Kérdés, hogy ezt a hatalom és a többi szereplő valóban akarja-e? A szerző sebész főorvos