Lehet egy díjjal kevesebb?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 16:28
1939. Herczeg Ferenc, író
Fotó: Fortepan
Molnár Ferenc legendáriumából: amikor Habsburg Ottó meghívta a reimsi székesegyházban tartott esküvőjére, Molnár azzal szabadkozott, hogy nem szeretné, ha Molnár Ferencként menne be a templomba és Herczeg Ferencként jönne ki. Bár a korabeli sajtó Herczeg Ferencet nevezte írófejedelemnek, a két Ferenc se barát, se vetélytárs, se ellenfél nem volt, teljesen különböző pályán futottak. Az érintkezési pontok: mindketten népszerűek voltak, Herczeg Ferenc inkább magyar nyelvterületen, Molnár Ferenc a nagyvilágban is. Kérem a nyájas olvasót ne féljen, nem összehasonlító irodalmi tanulmányt tart a kezében. Herczeg Ferencet, bár ritkán és kevesen emlegetik, bemutatni nem szükséges. Kásler Miklós emberügyi népbiztos bizonyára az enyészettől kívánta megmenteni, ezért alapított róla elnevezett díjat és hogy szándékai világosak legyenek, három kurafit (akarom mondani kurátort), Dörner Györgyöt, Raffay Ernőt és Takaró Mihályt nevezett ki, ők döntik majd el, ki érdemes a Herczeg Ferenc-díjra. Kezdjük hát a kurátorokkal. Takaró Mihály tevékenységét és terveit nemrég ismertettem. Ő az, aki Tormay Cecilt és Wass Albertet be akarja vezetni az iskolai tanrendbe, Esterházyt Pétert pedig ki onnan, de nyilvánvaló, hogy nem éri be ennyivel. Raffay Ernő nem irodalmár, eddig Trianonban utazott, legújabb, eredeti ötlete a területi revízió. Ebben bizonyára számít Bukarest, Belgrád és Pozsony lelkes együttműködésére. Dörner György megbecsült színészként kezdte karrierjét, kevésbé megbecsült direktorként folytatta. Megmutatta a szakmának és a közönségnek hogyan lehet unalmas darabokkal és pocsék rendezéssel rövid idő alatt padlóra küldeni egy jól működő színházat. Jósolni nem szoktam, ötleteket adni még kevésbé, de a díjalapító és a díjosztók személyiségéből nem nehéz arra következni, kik lesznek a díjazottak. Ha egyetlen mondatban kellene jellemezni, azt mondanám, Herczeg Ferenc derék mesterember és tisztességes ember volt. Német anyanyelvű, bánáti svábok sarjából magyar író lett. Sokáig élt, így egyszerre lehetett Mikszáth Kálmán és Márai Sándor kortársa. Regényeiben ironikus mosollyal szemlélte a neobarokk dzsentri társadalmat. Színművei közül a Bizánc mai is színpadra kívánkozik. Meglepő, hogy ha az Új Időkbe, amelyet több, mint fél évszázadig szerkesztett, belelapozunk, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Márai Sándor nevével találkozunk. Nagy példányszámú, az "úri" és a (kis)polgári közönséghez szóló folyóirata nyitva maradt a konzervatív elveitől messze eltérő írók számára. Horthy kártyapartnere, felsőházi tag volt – de nem szavazta meg a zsidótörvényeket és határozottan szembehelyezkedett a nácizmus minden fajtájával. Lehet elmélkedni azon, hogy mekkora író volt. Az ítélet a mércétől függ. Nyilvánvaló, hogy regényei Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor mélységétől elmaradnak, de könyvespolcon és nem ponyván a helyük. Ha meg a politikai palettán kívánjuk elhelyezni, a konzervatív-antifasiszta jelző a legalkalmasabb. Az emberügyi népbiztos és kurátorai által adományozandó díjat Herczeg Ferenc aligha venné át. Az igazi gond, hogy minél jobban szaporodnak a díjak, annál kevesebbet érnek. A magyar írók, költők, történészek, filozófusok szegények, de a sokévi átlagot tekintve nem hülyék és nem műveletlenek. Legtöbbjük az önérzet luxusát is megengedheti magának. Eljön, talán nem is sokára az idő, amikor a ma számlálhatatlan díjból kevés marad, de ezeket szégyenkezés nélkül adhatják és fogadhatják.

Az indiánok és mi

Publikálás dátuma
2019.09.01. 14:51

Fotó: Tuane Fernandes / DPA/AFP
A minap adott hírt a média arról, hogy Brazíliában több ezer őslakos tüntetett Jair Bolsonaro kormánya ellen, amely nem tekinti értéknek az Amazonas-medence őserdeinek védelmét, és megkönnyítené a fakitermelést az indiánok lakóhelyén. Brazília messze van, ám az, hogy mi történik a Föld tüdejének nevezett Amazonas-medencében, mindenkit kell, hogy érdekeljen. Ugyanis, ha ez az összefüggő esőerdő-takaró elvész, akkor nem arról vitatkozunk majd, hogy mi a helyzet a magyar egészségügyben, vagy milyen a föderalisták és „nemzetállami szuverenitásvédők” aránya az Európai Parlamentben. Tudniillik nemcsak Brazília lakosságának jelentős része, hanem az emberiség egésze kerül végveszélybe. Mérjük csak össze a tudósok által előre jelzett károkat a nyereséggel! A mérleg egyik oldalán vannak a vadászó-halászó, gyűjtögető kis népek és kultúrájuk, hagyományaik, monda- és mesekincsük eltűnése, ökológiai katasztrófa, tömeges kihalás, a gyógyszeripar számára is fontos növények pusztulása, talajerózió, pusztásodás, örökös árvíz-veszély és új betegségek megjelenése. A másik oldalon gyakorlatilag nulla haszon, a nagybetűs Semmi (az őserdőtől elhódított talaj igen rossz minőségű termőföld, ezért nem is a farmergazdaságok, hanem kizárólag a fakitermelő vállalatok járnak jól az erdőirtással). Nemcsak néprajzi, ökológiai és emberi jogi, hanem hideg gazdaságpolitikai szempontból is példátlan öngyilkosság, amit a brazil állam előkészít! Nem beszélve arról, hogy a brazil kormány patrióta szempontból is értékelhetné a kérdést: az őserdő a brazil népé, beleértve az őserdei indián törzseket is, s azt nem kótyavetyélheti el még rövid távú haszonért sem, pláne, ha, mint előbb bizonygattam, még haszon sincs belőle. De úgy tűnik, egyelőre minden szó, jajkiáltás, kérés, könyörgés, harag a pusztában süvölt. Hiába mondjuk a világunkat globálisnak, az kezd szétesni, mert a kormányok egyre kevésbé hallgatnak a nemzetközi szervezetek, az NGO-k és az emberi jogvédők szavára. Nyilvánvaló, hogy Magyarország kicsi ahhoz, hogy beleszóljon a világ egyik leghatalmasabb gazdaságának ügyébe, noha ez, mint előbb kifejtettem, nem brazil belügy, hanem globális kérdés. De ökológiai szempontból minket is érint! Emellett az indiánok sorsát igazán átérezhetjük, hiszen a magyaroknak is tudniuk kell, mit jelent, amikor nyelvében, hagyományaikban veszélybe kerül egy kis nép. Ráadásul a XIX. században Latin-Amerikában megjelent egy indián kulturális - idővel politikai célúvá vált - mozgalom, az indigenismo (csúnyán magyarosítva: indiánizmus), amely sok vonatkozásban hasonlít a két háború közötti magyar népi mozgalomhoz. Abban mindenképpen, hogy mindkét mozgalom célja egy-egy réteg szociális, kulturális felemelése, és ezáltal a megfáradt társadalom megújítása volt. Az indigenismo az indián, a magyar népi mozgalom a parasztság forrásából kívánta megújítani a nemzetet. A két törekvés össze is kapcsolódik, hiszen az indián többségű vagy nagy arányban indiánok által lakott országokban az őslakosok tették ki a szegényparasztság túlnyomó részét. Az indigenismo hitvallása abban gyökerezett, hogy a latin-amerikai országok kultúrája nem pusztán tengerentúli másolata az európai, hispán kultúrának, hanem jelen van benne az indián elem is, sőt ez a meghatározó vonás. A jelenlegi brazil kormány jobban hangsúlyozza Brazília luzitán, portugál, tehát európai gyökereit. Nem új jelenség az indiánok lenézése, örökségük lebecsülése. A XIX. század végén sok latin-amerikai értelmiségi és politikus, keseregve hazája fejletlenségén, minden baj okát megtalálni vélte az indián örökségben vagy éppen a „meszticizálódásban”, azaz az indián-fehér keveredésben. Az indiánokat okolták azokért a bajokért, amelyeket Latin-Amerika sajátos problémáinak véltek: a közrestségért, az állampolgári passzivitásért, a tudatlanságért. Ennek az indián örökséget megvető, lebecsülő felfogásnak üzent hadat az indigenismo. Először kulturális értelemben lépett fel, tagadva az indián alsóbbrendűséget, és ostorozva is az indiánt azért, mert hiányzik belőle az önszerveződés. Aztán a mozgalom politikai térre terelődött, ami logikusan fakadt abból, hogy a latifundiumok a kreol (fehér) urak kezén voltak, és több országban csellel, korrupcióval, erőszakkal, a kormányok cinkosságával az indián faluközösségek földjei lassan a latifundista oligarchiához vándoroltak. Az indiánok alsóbbrendűsége ehhez a jogtipráshoz érvet adott. Voltaképpen ugyanazt tették a korabeli kormányok, amit most Bolsonaro készül megtenni. Nem csoda, hogy az indigenismo baloldali színezetet kapott, noha nem minden tekintetben jogosan. Ám volt az indigenismo mozgalomnak egy tagja, aki közelítette a mozgalmat a marxizmushoz: a perui José Carlos Mariátegui (1894-1930), aki a korabeli latin-amerikai kommunistákkal szemben fölismerte a földkérdés fontosságát. Mariátegui felfogása szerint „az indián falvakban még létezik a kooperáció és a szolidaritás makacs, erős szokása, amely a kommunista szellem empirikus kifejeződése”. A mondat második fele bugyutaság (semmiféle kommunista szellemről nincs szó, hanem egy szokáskultúráról), de annyiban igaza volt, hogy az indián falvak soha nem fogadnának el olyan szocializmust, amely lényegében folytatná a latifundista politikát, csak éppen vörösre színezve, és nem venné programjába az indián földközösség megóvását, a közösségi földek visszaszolgáltatását. Tulajdonképpen nagyon hasonló volt Mariátegui problémája a szocializmussal ahhoz, amiért a magyar népiek bírálták a hazai kommunistákat: dogmatizmust, a helyi sajátosságok és a parasztság lebecsülését vetette a szemükre. Szorosan kapcsolódott az indigenismo programjához az 1924-ben alakult Amerikai Népi Forradalmi Szövetség (APRA). Az APRA szervezetei sorra létrejöttek a többi indián többségű országban, így kontinentális mozgalommá vált. Miután szembekerült a földkérdésben dogmatikus szocialistákkal, Mariátegui csatlakozott az APRA-hoz, majd megalapította a Perui Kommunista Pártot. Az indián parasztok haragja döntő lökést adott az 1910-es mexikói forradalom harcainak is. Az indigenismo bátorítást adott az indián közösségeknek Latin-Amerika-szerte. Az indián érdekvédő mozgalmak leginkább a latifundista jobboldali kormányokkal kerültek szembe, de néha a baloldalinak nevezett rendszerekkel is. A tévesen kommunistának tartott, valójában baloldali színezetű mesztic (félvér) patriotizmust képviselő sandinisták, akik 1979-ben forradalommal hatalomra jutottak Nicaraguában, kíméletlenül fölléptek az egy tömbben élő miszkító indiánok ellen. Az állami erőszakra, a kitelepítésekre, vallásuk megsértésére válaszul a miszkítók tömegesen csatlakoztak a bukott diktátor, Somoza uralmának helyreállításáért harcoló ellenforradalmárokhoz, az ún. kontrákhoz. A sandinisták nem vették figyelembe a hagyományos félvér-indián ellentét erejét, erőszakosan akarták megvalósítani programjukat, nem törődve a miszkítók önrendelkezésével és hagyományaival. Egy indián Vendée-val fizettek érte.
A perui Fényes Ösvény maoista fegyveresei az indián paraszti hátországba vették be magukat. Bár az indián parasztok felszabadítását hirdették, valójában úgy kezelték őket, mint a helótákat: raboltak, nőket erőszakoltak, minden csekélységért halállal büntettek, és gúnyt űztek az indián vallási szokásokból. Nem csoda, hogy az indiánok hangulata hamar a „vörös konkvisztádorok” ellen fordult, és a paraszti önvédelmi alakulatok is részt vettek a terroristák felszámolásában. Az indiánok ma szereplői a latin-amerikai politikai életnek. Ennyiben az indigenismo programja megvalósult. A világon múlik, megőrződik-e ez a helyzet és a béke a kontinensen. A Bolsonaróhoz hasonló vezetők ezt a békét veszélyeztetik.  
Szerző

Szvák: Nem könnyű ma ruszofilnek lenni

Publikálás dátuma
2019.09.01. 13:18

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Idén jeles évfordulója van a 30 éve önálló, sokat megért és jelentős eredményeket felmutató hazai ruszisztikának-szovjetológiának, a magyar „Russian Studies”-nak. Hogyan látja Szvák Gyula, hosszabb távon is van jövője szűkebb tudományterületének?
Természetesen van, és azon vagyunk, hogy legyen. Ha szabad, akkor először a múltról beszélnék; tisztáznám, mi is 30 éves, mert van, ami éppenséggel 25 éves, abból, amit mi ruszisztikának hívunk. Mert amit mi ruszisztikának hívunk, az egy több szervezeti egységből álló valami. Amit 30 éve alapítottunk, az a Magyar Ruszisztikai Egyesület: ez az autonóm, önszerveződő tudós társaság később az egyesületi törvény alapján létrehozta a Magyar Ruszisztikai Intézetet, a nagy intézetek mintájára. Az Intézet felelt a kutatásért, az egyesület a formai keret adta.

Ha jól értem, ezek a rendszerváltáshoz kötődő események.
Igen, a rendszerváltáshoz kötődik, annak köszönhető és abból az optimizmusból fakad, hogy az oroszok – bár akkor még szovjetek voltak – érdekesek lesznek a továbbiakban is. És valakik finanszírozni fogják ezeket a kutatásokat, hiszen nyugaton a nagy egyetemeken mindenhol voltak ilyen szervezeti egységek. Azt gondoltuk, itt az ideje, hogy nálunk is legyen. Annál inkább, mert nálunk korábban nem volt elkülönült Szovjetunió- vagy Oroszország-történet kutatás. Az egyetemes történelmen belül ugyan tanítottuk, én is, általában Kelet-Európa történeten belül.

Vagyis nem az orosz nyelv szakból, nem az orosz filológiából nőtt ki a ruszisztika?
Egyáltalán nem, hanem a Kelet-Európa történetből. Később, 1995-ben, amikor léptünk egyet előre, akkor került be az ELTE-re immár önálló szervezeti egységként a markánsan történeti profilú Ruszisztikai Központ. Előtte önálló, egyetemen kívüli szervezet voltunk, s eltartott öt évig, míg rájöttünk, senki nem akarja finanszírozni a kutatásainkat. Megtörtént ugyanis az a vis maior, amire senki nem számított, mi sem, hogy összeomlott a Szovjetunió. S ettől kezdve nem is lett olyan fontos, nyugaton sem, az ezzel való foglalkozás. Mi naiv, piaci alapon pont ennek az ellenkezőjében bíztunk, s eleinte kaptunk is valamennyi támogatást, de a magyar újburzsoázia végül is nem óhajtott minket finanszírozni. 
1995-ben tehát megalakult az ELTE-n a Ruszisztikai Központ. Ez a csapat eleve egyetemi emberekből állt, s egy nagyformátumú egyetemi vezető, Manherz Károly volt akkor a bölcsészkar dékánja, ő vetette fel, hogy rendezzük a helyzetet. Rájöttünk, hogy nagyon dicső dolog a függetlenség, de azért nem akarunk elpusztulni, amire megvolt az esély, úgyhogy bekéredzkedtünk az ELTE-re. Akkoriban a vidékfejlesztés volt napirenden, s a tárca úgy támogatta a ruszisztikai képzést, hogy Pesten nem, de Debrecenben lehet. Ám a Debreceni Egyetem Bölcsészkara közölte, hogy nem hajlandó minket fogadni. Végül ez volt a mázlink, mert ennek köszönhetően mégis Budapestre kerültünk, az ELTE Ruszisztikai Központ így jött létre. Kik voltak az alapítók? Az egyesülethez – a törvény szerint – legalább tíz tag kellett, de az „alapító atyák” számát négyben szoktuk meghatározni. Krausz Tamás mellett Szilágyi Ákos, Sz. Bíró Zoltán és én – mi négyen. Amikor aztán a Központ megalakult, mindenkinek megvolt a maga állása, s nem akart átjönni, illetve nem is tudott - egyedül nekem, aki addigra felmondtam a Kelet-Európa Története tanszéken, lett státuszom. És még egy adminisztrátori félstátuszt kaptunk. Ez a pénztelenség végigkísért bennünket, ugye, ezt az összeget sem az egyetem gazdálkodta ki. S aztán a következő évtizedek is így teltek. Az ELTE erkölcsileg mindig támogatott minket, de minden mást nekünk kellett megoldani. Nyertünk is pályázatokat, amivel be tudtuk indítani a Ruszisztikai Könyvek sorozatot, amely már a 46. kötetnél tart. Számunkra ez nagyon fontos, mert a monográfiákon keresztül tudja egy tudományos műhely megmutatni, mire is képes. Ezt folytatva az első nemzetközi konferenciánkat is megrendeztük 1998-ban: össze tudtuk hívni a szakma krémjét – azt hiszem ez döntötte el, hogy életképesek vagyunk-e, odafigyelnek-e ránk, vagy sem. De ez az addigi előéletünknek is köszönhető, én, például, ekkor már 20 éve voltam a pályán. A már meglévő kapcsolatrendszernek hála sikeres volt az első budapesti nemzetközi konferenciánk, amit azóta kétévente megrendezünk, s amit nyugaton és Oroszországban is jegyeznek, s ahová eljönnek a világ minden tájáról. Képzés is kapcsolódott a Központ létrehozásához? Akkor még csak egy programot indítottunk Történeti Ruszisztika és Modern Szovjetológia címmel, amely nem adott csak egy úgynevezett tanúsítványt, de 1997-ben ez is komoly változás volt. Először tudtunk egy saját szakmai curriculumot létrehozni, és ez alapján tanítani, hiszen ilyen specializáció nemhogy az ELTE-n, Magyarországon sem létezett. Addigra már több mint tíz éve próbáltam beadni külön szakként a ruszisztikát, de mindig elutasítottak. 2002 végén történt aztán egy minőségi előrelépés, amikor az akadémiai struktúrában új lendületet kapott a kutatócsoportok alapítása, és sikerült létrehozni az ELTE-MTA Történeti Ruszisztikai Kutatócsoportot, amely kilenc évig működött kettő statisztikai fővel és a legkevesebb kapható pénzzel. Ötven könyvet adtunk ki ez idő alatt, négy disszertáció született, százas nagyságrendben készültek tanulmányok. 2012-ben aztán áldozatul esett egy akkori akadémiai tisztogatásnak. Ezzel meg is szűnt az MTA-val való kapcsolat? Igen, teljesen. Előtte sem volt, s azóta sincs Oroszországgal foglalkozó akadémiai részleg. Közben azonban a dolgok más oldalról jól alakultak, amiben a szubjektív mozzanatoknak nagy szerepe van, bár a sors sem teljesen véletlenszerűen szervezi magát. Még 2003 végén fölkértek a magyar-orosz kulturális évad főkurátorának, azzal, hogy ez 2004-ben kezdődik egy őszi előfesztivállal, s 2005-ben lesz maga az évad. Ez természetesen nagyon nagy lehetőségeket biztosított.
Tanítványai körében el is terjedt, hogy rendszeresen találkozik Putyin elnökkel, akivel jóban van. Többször is voltam vele egy légtérben, ez kétségtelen (nevet), amikor ültem valami sarokban és nagyokat néztem. Főkurátorként azonban megismertem orosz kultúrhivatalnokokat, művészeket is - a kapcsolatrendszer ekkor bővült jelentősen. Ennek is köszönhető, hogy Igor Szavolszkij orosz nagykövet támogatni kezdte régi ötletemet, hogy legyen egy rendes orosz központ, egyetemi szakkal. Az akkoriban létrehozott állami Russzkij Mir Alapítvány vezetőjével hamar meg is állapodtunk. A Russzkij Mir által adományozott könyvtár és kabinet 2009-ben nyílt meg, most volt a tízéves évforduló. Tehát az orosz állam jelentős pénzt rakott bele, de a magyar állam is, legalábbis eleinte. Az oktatási programmal is előre tudtunk lépni, hiszen a képzést akkreditálni kellett, ami ekkor már átment, sőt, a mesterképzésre önálló doktori program is épült. Idén már a 10. felvételink volt a ruszisztika szakon… Hányan jelentkeznek a szakra? Ez csökkenő tendenciát mutat. 2010-ben nagyon erős volt az érdeklődés, ami még egy pár évig kitartott és a szak is megkapta a külön célzott támogatást a minisztériumtól, tehát ez nem változott a kormányváltással. Furcsa is lett volna, hiszen ekkor hirdették meg a „keleti nyitást”. Apadt ugyan a támogatás, de megvolt, ám az utóbbi három-négy évben megszűnt. Volt tehát egy intenzív felfelé ívelő szakasz, ami a kormányváltás után is kitartott, majd az érdeklődés csökkenése egybeesett az anyagi támogatás megszűnésével. Én már korábban lemondtam a magyar-orosz művelődési és baráti társaság elnöki tisztségéről, és 2018-ban elmentem nyugdíjba. Nem kellett volna, koromnál fogva még öt évig maradhattam volna főállású professzor, tanszékvezető ugyan nem. De a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy: érezhető volt, hogy más hazai és nemzetközi közegben mozgunk, mint addig. Ez abban is megnyilvánult, hogy fokozatosan, majd drasztikusan csökkent a jelentkezés a ruszisztika szakra. Ezért is gondoltam: lehet, hogy jobb, ha új emberek jönnek. És emberek ugyan jöttek, de már nem oda kerültek, ahová szántuk őket. Hanem hová? Elkezdődött egy reform a Bölcsészkaron, amit a pénztelenség kényszerített ki, az évtizedes eladósodottság. Ez a történészeket, így a ruszisztikát is érintette: a Ruszisztikai Központ jogutódját, a Történeti Ruszisztikai Tanszéket összeolvasztották a Kelet-Európa Története tanszékkel. Szakmailag van is ebben logika. Így azonban a korábbi struktúránk felbomlott. Ha azt kérdezik, hogy állunk ma, a válasz az, hogy a nevünket elvesztettük, a tanszékünket pedig egy másik tanszékkel összevonták, s nem egyszerű elszámolnom a nemzetközi szakmai közvéleménynek azzal, hogy mi van a Történeti Ruszisztikai tanszékkel, a magyar történeti ruszisztikával. Kissé furcsán néz ki e változás a mostani kormány alatt, amely igencsak ápolja az orosz kapcsolatokat. Ez így nem függ össze. Tehát nincs a folyamatok mögött központi szándék? Ebben egyáltalán nincs. Másban persze van. 2010 után, az Orbán-kormány is igényt tartott a szakértelmükre? Nem volt ilyen igény, pedig időközben lezajlott egy újabb orosz kulturális évad. Nem lett nehezebb a helyzetünk 2010 után, ugyan nem tartottak igényt valamiféle „tanácsadói” tevékenységre, de nem is akadályozták munkánkat. Min múlik akkor a ruszisztika jövője, az egyetem vezetésén vagy a kulturális kormányzaton? A kormánynak ehhez semmi köze nincs, ez látszólag egyetemi, belső döntés kérdése. Egy iskola sorsa alapvetően a hagyományain, életképességén múlik. Így hát én optimista vagyok. Vannak terveink, programjaink, szakembereink, van utánpótlásunk, lenne tehát mivel megünnepelni a 30. évfordulót. Nekünk az ELTE a szakmai otthonunk, itt szeretnénk tovább dolgozni, hiszen itt hoztunk létre egy világszerte ismert intézményt. Mi, Krausz Tamás barátommal professor emeritusokként visszatértünk a 30 év előtti kezdetekhez: ismét társadalmi munkában dolgozunk a történeti ruszisztika tovább mentésén. Ne keressünk hát politikát a háttérben? Az egész magyar-orosz viszony egy paradoxonon alapul vagy azzal fogható meg. A kapcsolatok ugyanis mindig csak papíron jók. Nem mindig jók, de ha azok, csak papíron azok. Amikor a kapcsolatok jók voltak, azt általában ránk erőltették. A rendszerváltás után pedig már nem is akarták erőltetni, még a Gyurcsány-kormány idején sem. Most látszólag fordított a helyzet, hiszen a mai kormánypárt ellenzékben nem az orosz-barátságáról volt ismert. Ehhez képest meghirdették a „keleti nyitást”, Orbán és Putyin rendszeresen találkoznak, ha úgy tetszik, kifejezetten exkluzívak a diplomáciai kapcsolatok. De sehol máshol nem látni ennek nyomát, s a kormány minél kevésbé igyekszik ezt kommunikálni. Miért? Mert a közvélemény-kutatások is kimutatták, hogy egy növekedés után mára romlott az oroszok megítélése, gazdasági téren is. A hagyományos keresztény-nemzeti közösségnek nem ez az irányvonala. (Nem mintha a liberálisnak az lenne.) Ilyen determinációk között nem könnyű ruszofilnek lenni, de egy ruszistának törekednie kell rá.

Névjegy

Szvák Gyula (1953- ) történész, egyetemi tanár, professor emeritus, Oroszország-szakértő. Kandidátus (1984), az MTA doktora (2001), 1997-ben habilitált. Az ELTE Ruszisztikai Központ alapító vezetője, a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottság elnöke, az Alapítvány az Orosz Nyelvért és Kultúráért elnöke. 2009-2015 között a Magyar–Orosz Baráti Társaság elnöke. Írói álneve: Kvász Iván.

Szerző
Témák
ruszisztika ELTE
Frissítve: 2019.09.01. 13:41