Az indiánok és mi

A minap adott hírt a média arról, hogy Brazíliában több ezer őslakos tüntetett Jair Bolsonaro kormánya ellen, amely nem tekinti értéknek az Amazonas-medence őserdeinek védelmét, és megkönnyítené a fakitermelést az indiánok lakóhelyén. Brazília messze van, ám az, hogy mi történik a Föld tüdejének nevezett Amazonas-medencében, mindenkit kell, hogy érdekeljen. Ugyanis, ha ez az összefüggő esőerdő-takaró elvész, akkor nem arról vitatkozunk majd, hogy mi a helyzet a magyar egészségügyben, vagy milyen a föderalisták és „nemzetállami szuverenitásvédők” aránya az Európai Parlamentben. Tudniillik nemcsak Brazília lakosságának jelentős része, hanem az emberiség egésze kerül végveszélybe.

Mérjük csak össze a tudósok által előre jelzett károkat a nyereséggel! A mérleg egyik oldalán vannak a vadászó-halászó, gyűjtögető kis népek és kultúrájuk, hagyományaik, monda- és mesekincsük eltűnése, ökológiai katasztrófa, tömeges kihalás, a gyógyszeripar számára is fontos növények pusztulása, talajerózió, pusztásodás, örökös árvíz-veszély és új betegségek megjelenése. A másik oldalon gyakorlatilag nulla haszon, a nagybetűs Semmi (az őserdőtől elhódított talaj igen rossz minőségű termőföld, ezért nem is a farmergazdaságok, hanem kizárólag a fakitermelő vállalatok járnak jól az erdőirtással). Nemcsak néprajzi, ökológiai és emberi jogi, hanem hideg gazdaságpolitikai szempontból is példátlan öngyilkosság, amit a brazil állam előkészít! Nem beszélve arról, hogy a brazil kormány patrióta szempontból is értékelhetné a kérdést: az őserdő a brazil népé, beleértve az őserdei indián törzseket is, s azt nem kótyavetyélheti el még rövid távú haszonért sem, pláne, ha, mint előbb bizonygattam, még haszon sincs belőle. De úgy tűnik, egyelőre minden szó, jajkiáltás, kérés, könyörgés, harag a pusztában süvölt. Hiába mondjuk a világunkat globálisnak, az kezd szétesni, mert a kormányok egyre kevésbé hallgatnak a nemzetközi szervezetek, az NGO-k és az emberi jogvédők szavára.

Nyilvánvaló, hogy Magyarország kicsi ahhoz, hogy beleszóljon a világ egyik leghatalmasabb gazdaságának ügyébe, noha ez, mint előbb kifejtettem, nem brazil belügy, hanem globális kérdés. De ökológiai szempontból minket is érint! Emellett az indiánok sorsát igazán átérezhetjük, hiszen a magyaroknak is tudniuk kell, mit jelent, amikor nyelvében, hagyományaikban veszélybe kerül egy kis nép. Ráadásul a XIX. században Latin-Amerikában megjelent egy indián kulturális - idővel politikai célúvá vált - mozgalom, az indigenismo (csúnyán magyarosítva: indiánizmus), amely sok vonatkozásban hasonlít a két háború közötti magyar népi mozgalomhoz. Abban mindenképpen, hogy mindkét mozgalom célja egy-egy réteg szociális, kulturális felemelése, és ezáltal a megfáradt társadalom megújítása volt. Az indigenismo az indián, a magyar népi mozgalom a parasztság forrásából kívánta megújítani a nemzetet. A két törekvés össze is kapcsolódik, hiszen az indián többségű vagy nagy arányban indiánok által lakott országokban az őslakosok tették ki a szegényparasztság túlnyomó részét. Az indigenismo hitvallása abban gyökerezett, hogy a latin-amerikai országok kultúrája nem pusztán tengerentúli másolata az európai, hispán kultúrának, hanem jelen van benne az indián elem is, sőt ez a meghatározó vonás. A jelenlegi brazil kormány jobban hangsúlyozza Brazília luzitán, portugál, tehát európai gyökereit.

Nem új jelenség az indiánok lenézése, örökségük lebecsülése. A XIX. század végén sok latin-amerikai értelmiségi és politikus, keseregve hazája fejletlenségén, minden baj okát megtalálni vélte az indián örökségben vagy éppen a „meszticizálódásban”, azaz az indián-fehér keveredésben. Az indiánokat okolták azokért a bajokért, amelyeket Latin-Amerika sajátos problémáinak véltek: a közrestségért, az állampolgári passzivitásért, a tudatlanságért. Ennek az indián örökséget megvető, lebecsülő felfogásnak üzent hadat az indigenismo. Először kulturális értelemben lépett fel, tagadva az indián alsóbbrendűséget, és ostorozva is az indiánt azért, mert hiányzik belőle az önszerveződés. Aztán a mozgalom politikai térre terelődött, ami logikusan fakadt abból, hogy a latifundiumok a kreol (fehér) urak kezén voltak, és több országban csellel, korrupcióval, erőszakkal, a kormányok cinkosságával az indián faluközösségek földjei lassan a latifundista oligarchiához vándoroltak. Az indiánok alsóbbrendűsége ehhez a jogtipráshoz érvet adott.

Voltaképpen ugyanazt tették a korabeli kormányok, amit most Bolsonaro készül megtenni.

Nem csoda, hogy az indigenismo baloldali színezetet kapott, noha nem minden tekintetben jogosan. Ám volt az indigenismo mozgalomnak egy tagja, aki közelítette a mozgalmat a marxizmushoz: a perui José Carlos Mariátegui (1894-1930), aki a korabeli latin-amerikai kommunistákkal szemben fölismerte a földkérdés fontosságát. Mariátegui felfogása szerint „az indián falvakban még létezik a kooperáció és a szolidaritás makacs, erős szokása, amely a kommunista szellem empirikus kifejeződése”. A mondat második fele bugyutaság (semmiféle kommunista szellemről nincs szó, hanem egy szokáskultúráról), de annyiban igaza volt, hogy az indián falvak soha nem fogadnának el olyan szocializmust, amely lényegében folytatná a latifundista politikát, csak éppen vörösre színezve, és nem venné programjába az indián földközösség megóvását, a közösségi földek visszaszolgáltatását. Tulajdonképpen nagyon hasonló volt Mariátegui problémája a szocializmussal ahhoz, amiért a magyar népiek bírálták a hazai kommunistákat: dogmatizmust, a helyi sajátosságok és a parasztság lebecsülését vetette a szemükre. Szorosan kapcsolódott az indigenismo programjához az 1924-ben alakult Amerikai Népi Forradalmi Szövetség (APRA). Az APRA szervezetei sorra létrejöttek a többi indián többségű országban, így kontinentális mozgalommá vált. Miután szembekerült a földkérdésben dogmatikus szocialistákkal, Mariátegui csatlakozott az APRA-hoz, majd megalapította a Perui Kommunista Pártot. Az indián parasztok haragja döntő lökést adott az 1910-es mexikói forradalom harcainak is.

Az indigenismo bátorítást adott az indián közösségeknek Latin-Amerika-szerte. Az indián érdekvédő mozgalmak leginkább a latifundista jobboldali kormányokkal kerültek szembe, de néha a baloldalinak nevezett rendszerekkel is. A tévesen kommunistának tartott, valójában baloldali színezetű mesztic (félvér) patriotizmust képviselő sandinisták, akik 1979-ben forradalommal hatalomra jutottak Nicaraguában, kíméletlenül fölléptek az egy tömbben élő miszkító indiánok ellen. Az állami erőszakra, a kitelepítésekre, vallásuk megsértésére válaszul a miszkítók tömegesen csatlakoztak a bukott diktátor, Somoza uralmának helyreállításáért harcoló ellenforradalmárokhoz, az ún. kontrákhoz. A sandinisták nem vették figyelembe a hagyományos félvér-indián ellentét erejét, erőszakosan akarták megvalósítani programjukat, nem törődve a miszkítók önrendelkezésével és hagyományaival. Egy indián Vendée-val fizettek érte.

A perui Fényes Ösvény maoista fegyveresei az indián paraszti hátországba vették be magukat. Bár az indián parasztok felszabadítását hirdették, valójában úgy kezelték őket, mint a helótákat: raboltak, nőket erőszakoltak, minden csekélységért halállal büntettek, és gúnyt űztek az indián vallási szokásokból. Nem csoda, hogy az indiánok hangulata hamar a „vörös konkvisztádorok” ellen fordult, és a paraszti önvédelmi alakulatok is részt vettek a terroristák felszámolásában.

Az indiánok ma szereplői a latin-amerikai politikai életnek. Ennyiben az indigenismo programja megvalósult. A világon múlik, megőrződik-e ez a helyzet és a béke a kontinensen. A Bolsonaróhoz hasonló vezetők ezt a békét veszélyeztetik.