Bóta Gábor: Hazugsággátló

Publikálás dátuma
2019.09.01. 17:12

Fotó: Walter Péter
Fütyül a rangra, a hatalmasságokra, a szokásjogra, az etikettre Lionel Logue beszédtanár. Nem esik hasra attól, hogy királyi sarjat, később a belőle lett királyt tanítja. Kínosnak tartott kérdéseket tesz fel neki, csakúgy csípőből, a világ legtermészetesebb módján. Szlengszavakat használ, trágárságokat ereget. Az illendőségnek megfelelően nem hajlandó a palotába menni a kezelésekre, ő bizony a rendelőjében folytatja a terápiát, ha törik, ha szakad, akárki fiáról, borjáról legyen is szó. A négy Oscar-díjat nyert, kultikussá vált, 2010-ben készült Tom Hooper film, A király beszéde, színpadi változatát látjuk. Amit egyébként a forgatókönyv írója, David Seidler eredetileg színdarabnak szánt. Az izgalmas téma persze hamarosan a színházakban is jókora sikert aratott. Nálunk például Funtek Frigyes rendezte érdekfeszítő előadásban Kaposváron. A tavalyi évadban a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára, Béres Attila rendezésében. Ez aratott most kitörő sikert a Vidor Fesztiválon, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A megtörtént eseményeken alapuló história szerint Albert herceg, V. György király második fia, kórosan dadog, ami fölöttébb kínos akkor, ha nagy nyilvánosság előtt beszédet kell mondania. Így történt ez például a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének megtartásakor is. Igencsak rosszul sült el a dolog. Látjuk, ahogy Zayzon Zsolt hercegként, amikor már meg kellene szólalnia, még hosszasan és hosszasan áll, oda sem mer lépni a mikrofonhoz. Arcán totális kétségbeesés tükröződik, szája ahelyett, hogy kinyílna, görcsbe szorul. Majd kényszeredetten, fájdalommal telien, pokoli szaggatottsággal, belefog a mondandójába. Lerí róla a szenvedés, a megszégyenülés. Zayzon pazarul érzékelteti, hogy legszívesebben elsüllyedne. Hiába a beszédtanárok sora, nincs eredmény. Felesége unszolására, utolsó még egyáltalán adódó lehetőségként ekkor köt ki Lionel Logue-nál. Lehet ugyan róla tudni, hogy roppant különc, meglehetősen sajátos módszerei vannak, de hát már nincs mit veszteni, illetve elképesztően sokat lehet veszíteni, akár a királyságot is, ha ez az esély nem jön be. És nagyon úgy látszik, hogy nem jön be. A két ember ugyanis tűz és víz. Albert kenetteljes, szó szerint öt lépés távolságot vár el, azon nyomban követelné magának a kivételezett helyzetet, Lionel viszont végtelenül lezser, akár a vécéből kiált ki vidáman, hogy még nincs kész, és a hátpaskolástól sem riad vissza, Bertieként, a becenevén szólítja, totálisan közvetlen ettől elborzadó betegével. Rögtön érződik a robbanás szele, pillanatokon belül összecsapnak egymással. A hercegnek villámló a tekintete és erősen megemeli a hangját, kezével hárító mozdulatokat tesz. A beszédtanár lazán, poénosan válaszolgat, flegmán néz, az rí le róla, hogy neki aztán mindegy, de itt rang és cím nem számít, itt ő diktál, ő az úr. Ha ez nem tetszik, hát akkor fel is út, le is út. Albert persze sértetten elrohan - többször is. Aztán még királyként is vissza somfordál. Horesnyi Balázs semleges, fehér játékteret tervezett, ami elég zárt ahhoz, hogy jól tudjunk fókuszálni a színészek minden apró rezdülésére. Hogy éppen hol játszódik a jelenet, azt kivetítve kiírják. Nyoma sincs a filmbeli pompázatos díszleteknek, de Pilinyi Márta jelmezei korhűek. Méltósággal jelenik meg a fenséges jelmezében az V. Györgyöt adó Körtvélyessy Zsolt. Ő talpraesett királynak mutatkozik. Rájön, hogy a média, ami abban a korban a rádió, micsoda fegyver. Előrelátóan okítja Albertet, hogy ez mennyire fontos, hogy a politikusok, az uralkodók tulajdonképpen színészek lettek, a közszerepléseik alapján ítélnek róluk, ezért létkérdés a beszéd. Hogy mennyire lehet manipulálni, az a tán túlzó jelenet is mutatja, amiben arról esik szó, hogy a már agonizáló V. György halálát némi morfium-adagolással úgy időzítik, hogy hatalmas szenzációként még a reggeli lapok címoldalára kerülhessen. Élessé akkor válik igazán a két ember „mérkőzése”, amikor V. György elsőszülött fiáról, akit Fazakas Géza játszik, kiderül, hogy teljesen alkalmatlan királynak, így hamarosan le is mond. Albert herceg VI. Györgyként kerül a trónra, előtte persze igencsak szaporodnak a beszédtréningek, amik közel sem csak beszédgyakorlatokból állnak. Logue ugyanis a legintimebb kérdéseket is felteszi ahhoz, hogy rájöjjön, mik lehettek azok a traumák, amik a dadogáshoz vezettek, mert azt megállapítja, hogy ennek szervi oka nincs. Remek jelenetek születnek az újabb hátrahőkölésekből, választ megtagadó fejrázásokból, majd kisebb-nagyobb mélyrétegek feltárásából. Fájdalmas a kitárulkozás, az őszinteség, hiszen hozzászoktunk, hogy agyba-főbe hazudnak nekünk, hazudunk magunknak. De a beszédtanár jó pszichológusként, hazugsággátlóként is funkcionál. Szembesítésre készteti az uralkodót magával, akit gyerekkorában örökösen csúfoltak, megaláztak. A javuló beszéd az önbizalom-hiány csökkenésével is jár. Még a felelősségérzet és a gerinc is erősödik tőle. Tán a legabszurdabb szituáció, amikor VI. Györgynek azt kell bejelentenie országnak-világnak 1939-ben, hogy Nagy-Britannia hadat üzen a Harmadik Birodalomnak. És ennél a történelmi eseménynél, groteszk módon, azon kell izgulni, hogy képes lesz-e elmondani a beszédét. Ott áll mellette ezúttal is, a mindinkább barátjává váló terapeuta, akinek Kőszegi Ákos megmutatja a felhevültségét, izgalmát, azt, hogy most aztán csöppet sem flegma, tudja, hogy sorsdöntő szituáció részese. De közben azt javasolja előkelő páciensének, hogy ha zavarba jön, nyugodtan tartson inkább szünetet, annak méltósága, ünnepélyessége is van. Tömegek sorsáról, előrevetíthető tragédiájáról, haláláról van szó és ezalatt azért drukkolunk, hogy a király összefüggően képes-e kipréselni magából mondatokat, nem sül-e bele a beszédébe. Zayzon kiválóan érzékelteti, hogy kezdetben rezeg a léc, de félszegség, lassúság, ritmustalanság, a papírt böngésző, lefelé sandítás után, már meglepő módon szabadon, lendülettel, sőt karizmatikusan beszél. Ha úgy tetszik, a közönsége számára is megszületik a felelősségteljes, hiteles király. Csapó Virág a beszédtanár feleségeként, sok mindenről lemond azért, hogy férje végrehajthassa ezt a krónikákban is feljegyzett tettet, a teljes reménytelenségből kitaszigálhassa a királyi sarjat. Kocsis Pál érsekként hatalom-ittas, rosszindulatúan kever-kavar. Hegedűs Zoltán kissé karikaturisztikus Churchill, Bognár Gyöngyvér férjéért örökösen aggódó Erzsébet. Béres Attila rendezése masszívan, tehetségesen áll a lábán. A szeptember 7-én, a Vidéki Színházak Fesztiválján, Budapesten, a Tháliában is látható produkciót kiadós vastapssal, ovációval fogadta a nyíregyházi publikum.
Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.09.02. 12:29

Lehet egy díjjal kevesebb?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 16:28
1939. Herczeg Ferenc, író
Fotó: Fortepan
Molnár Ferenc legendáriumából: amikor Habsburg Ottó meghívta a reimsi székesegyházban tartott esküvőjére, Molnár azzal szabadkozott, hogy nem szeretné, ha Molnár Ferencként menne be a templomba és Herczeg Ferencként jönne ki. Bár a korabeli sajtó Herczeg Ferencet nevezte írófejedelemnek, a két Ferenc se barát, se vetélytárs, se ellenfél nem volt, teljesen különböző pályán futottak. Az érintkezési pontok: mindketten népszerűek voltak, Herczeg Ferenc inkább magyar nyelvterületen, Molnár Ferenc a nagyvilágban is. Kérem a nyájas olvasót ne féljen, nem összehasonlító irodalmi tanulmányt tart a kezében. Herczeg Ferencet, bár ritkán és kevesen emlegetik, bemutatni nem szükséges. Kásler Miklós emberügyi népbiztos bizonyára az enyészettől kívánta megmenteni, ezért alapított róla elnevezett díjat és hogy szándékai világosak legyenek, három kurafit (akarom mondani kurátort), Dörner Györgyöt, Raffay Ernőt és Takaró Mihályt nevezett ki, ők döntik majd el, ki érdemes a Herczeg Ferenc-díjra. Kezdjük hát a kurátorokkal. Takaró Mihály tevékenységét és terveit nemrég ismertettem. Ő az, aki Tormay Cecilt és Wass Albertet be akarja vezetni az iskolai tanrendbe, Esterházyt Pétert pedig ki onnan, de nyilvánvaló, hogy nem éri be ennyivel. Raffay Ernő nem irodalmár, eddig Trianonban utazott, legújabb, eredeti ötlete a területi revízió. Ebben bizonyára számít Bukarest, Belgrád és Pozsony lelkes együttműködésére. Dörner György megbecsült színészként kezdte karrierjét, kevésbé megbecsült direktorként folytatta. Megmutatta a szakmának és a közönségnek hogyan lehet unalmas darabokkal és pocsék rendezéssel rövid idő alatt padlóra küldeni egy jól működő színházat. Jósolni nem szoktam, ötleteket adni még kevésbé, de a díjalapító és a díjosztók személyiségéből nem nehéz arra következni, kik lesznek a díjazottak. Ha egyetlen mondatban kellene jellemezni, azt mondanám, Herczeg Ferenc derék mesterember és tisztességes ember volt. Német anyanyelvű, bánáti svábok sarjából magyar író lett. Sokáig élt, így egyszerre lehetett Mikszáth Kálmán és Márai Sándor kortársa. Regényeiben ironikus mosollyal szemlélte a neobarokk dzsentri társadalmat. Színművei közül a Bizánc mai is színpadra kívánkozik. Meglepő, hogy ha az Új Időkbe, amelyet több, mint fél évszázadig szerkesztett, belelapozunk, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Márai Sándor nevével találkozunk. Nagy példányszámú, az "úri" és a (kis)polgári közönséghez szóló folyóirata nyitva maradt a konzervatív elveitől messze eltérő írók számára. Horthy kártyapartnere, felsőházi tag volt – de nem szavazta meg a zsidótörvényeket és határozottan szembehelyezkedett a nácizmus minden fajtájával. Lehet elmélkedni azon, hogy mekkora író volt. Az ítélet a mércétől függ. Nyilvánvaló, hogy regényei Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor mélységétől elmaradnak, de könyvespolcon és nem ponyván a helyük. Ha meg a politikai palettán kívánjuk elhelyezni, a konzervatív-antifasiszta jelző a legalkalmasabb. Az emberügyi népbiztos és kurátorai által adományozandó díjat Herczeg Ferenc aligha venné át. Az igazi gond, hogy minél jobban szaporodnak a díjak, annál kevesebbet érnek. A magyar írók, költők, történészek, filozófusok szegények, de a sokévi átlagot tekintve nem hülyék és nem műveletlenek. Legtöbbjük az önérzet luxusát is megengedheti magának. Eljön, talán nem is sokára az idő, amikor a ma számlálhatatlan díjból kevés marad, de ezeket szégyenkezés nélkül adhatják és fogadhatják.

Az indiánok és mi

Publikálás dátuma
2019.09.01. 14:51

Fotó: Tuane Fernandes / DPA/AFP
A minap adott hírt a média arról, hogy Brazíliában több ezer őslakos tüntetett Jair Bolsonaro kormánya ellen, amely nem tekinti értéknek az Amazonas-medence őserdeinek védelmét, és megkönnyítené a fakitermelést az indiánok lakóhelyén. Brazília messze van, ám az, hogy mi történik a Föld tüdejének nevezett Amazonas-medencében, mindenkit kell, hogy érdekeljen. Ugyanis, ha ez az összefüggő esőerdő-takaró elvész, akkor nem arról vitatkozunk majd, hogy mi a helyzet a magyar egészségügyben, vagy milyen a föderalisták és „nemzetállami szuverenitásvédők” aránya az Európai Parlamentben. Tudniillik nemcsak Brazília lakosságának jelentős része, hanem az emberiség egésze kerül végveszélybe. Mérjük csak össze a tudósok által előre jelzett károkat a nyereséggel! A mérleg egyik oldalán vannak a vadászó-halászó, gyűjtögető kis népek és kultúrájuk, hagyományaik, monda- és mesekincsük eltűnése, ökológiai katasztrófa, tömeges kihalás, a gyógyszeripar számára is fontos növények pusztulása, talajerózió, pusztásodás, örökös árvíz-veszély és új betegségek megjelenése. A másik oldalon gyakorlatilag nulla haszon, a nagybetűs Semmi (az őserdőtől elhódított talaj igen rossz minőségű termőföld, ezért nem is a farmergazdaságok, hanem kizárólag a fakitermelő vállalatok járnak jól az erdőirtással). Nemcsak néprajzi, ökológiai és emberi jogi, hanem hideg gazdaságpolitikai szempontból is példátlan öngyilkosság, amit a brazil állam előkészít! Nem beszélve arról, hogy a brazil kormány patrióta szempontból is értékelhetné a kérdést: az őserdő a brazil népé, beleértve az őserdei indián törzseket is, s azt nem kótyavetyélheti el még rövid távú haszonért sem, pláne, ha, mint előbb bizonygattam, még haszon sincs belőle. De úgy tűnik, egyelőre minden szó, jajkiáltás, kérés, könyörgés, harag a pusztában süvölt. Hiába mondjuk a világunkat globálisnak, az kezd szétesni, mert a kormányok egyre kevésbé hallgatnak a nemzetközi szervezetek, az NGO-k és az emberi jogvédők szavára. Nyilvánvaló, hogy Magyarország kicsi ahhoz, hogy beleszóljon a világ egyik leghatalmasabb gazdaságának ügyébe, noha ez, mint előbb kifejtettem, nem brazil belügy, hanem globális kérdés. De ökológiai szempontból minket is érint! Emellett az indiánok sorsát igazán átérezhetjük, hiszen a magyaroknak is tudniuk kell, mit jelent, amikor nyelvében, hagyományaikban veszélybe kerül egy kis nép. Ráadásul a XIX. században Latin-Amerikában megjelent egy indián kulturális - idővel politikai célúvá vált - mozgalom, az indigenismo (csúnyán magyarosítva: indiánizmus), amely sok vonatkozásban hasonlít a két háború közötti magyar népi mozgalomhoz. Abban mindenképpen, hogy mindkét mozgalom célja egy-egy réteg szociális, kulturális felemelése, és ezáltal a megfáradt társadalom megújítása volt. Az indigenismo az indián, a magyar népi mozgalom a parasztság forrásából kívánta megújítani a nemzetet. A két törekvés össze is kapcsolódik, hiszen az indián többségű vagy nagy arányban indiánok által lakott országokban az őslakosok tették ki a szegényparasztság túlnyomó részét. Az indigenismo hitvallása abban gyökerezett, hogy a latin-amerikai országok kultúrája nem pusztán tengerentúli másolata az európai, hispán kultúrának, hanem jelen van benne az indián elem is, sőt ez a meghatározó vonás. A jelenlegi brazil kormány jobban hangsúlyozza Brazília luzitán, portugál, tehát európai gyökereit. Nem új jelenség az indiánok lenézése, örökségük lebecsülése. A XIX. század végén sok latin-amerikai értelmiségi és politikus, keseregve hazája fejletlenségén, minden baj okát megtalálni vélte az indián örökségben vagy éppen a „meszticizálódásban”, azaz az indián-fehér keveredésben. Az indiánokat okolták azokért a bajokért, amelyeket Latin-Amerika sajátos problémáinak véltek: a közrestségért, az állampolgári passzivitásért, a tudatlanságért. Ennek az indián örökséget megvető, lebecsülő felfogásnak üzent hadat az indigenismo. Először kulturális értelemben lépett fel, tagadva az indián alsóbbrendűséget, és ostorozva is az indiánt azért, mert hiányzik belőle az önszerveződés. Aztán a mozgalom politikai térre terelődött, ami logikusan fakadt abból, hogy a latifundiumok a kreol (fehér) urak kezén voltak, és több országban csellel, korrupcióval, erőszakkal, a kormányok cinkosságával az indián faluközösségek földjei lassan a latifundista oligarchiához vándoroltak. Az indiánok alsóbbrendűsége ehhez a jogtipráshoz érvet adott. Voltaképpen ugyanazt tették a korabeli kormányok, amit most Bolsonaro készül megtenni. Nem csoda, hogy az indigenismo baloldali színezetet kapott, noha nem minden tekintetben jogosan. Ám volt az indigenismo mozgalomnak egy tagja, aki közelítette a mozgalmat a marxizmushoz: a perui José Carlos Mariátegui (1894-1930), aki a korabeli latin-amerikai kommunistákkal szemben fölismerte a földkérdés fontosságát. Mariátegui felfogása szerint „az indián falvakban még létezik a kooperáció és a szolidaritás makacs, erős szokása, amely a kommunista szellem empirikus kifejeződése”. A mondat második fele bugyutaság (semmiféle kommunista szellemről nincs szó, hanem egy szokáskultúráról), de annyiban igaza volt, hogy az indián falvak soha nem fogadnának el olyan szocializmust, amely lényegében folytatná a latifundista politikát, csak éppen vörösre színezve, és nem venné programjába az indián földközösség megóvását, a közösségi földek visszaszolgáltatását. Tulajdonképpen nagyon hasonló volt Mariátegui problémája a szocializmussal ahhoz, amiért a magyar népiek bírálták a hazai kommunistákat: dogmatizmust, a helyi sajátosságok és a parasztság lebecsülését vetette a szemükre. Szorosan kapcsolódott az indigenismo programjához az 1924-ben alakult Amerikai Népi Forradalmi Szövetség (APRA). Az APRA szervezetei sorra létrejöttek a többi indián többségű országban, így kontinentális mozgalommá vált. Miután szembekerült a földkérdésben dogmatikus szocialistákkal, Mariátegui csatlakozott az APRA-hoz, majd megalapította a Perui Kommunista Pártot. Az indián parasztok haragja döntő lökést adott az 1910-es mexikói forradalom harcainak is. Az indigenismo bátorítást adott az indián közösségeknek Latin-Amerika-szerte. Az indián érdekvédő mozgalmak leginkább a latifundista jobboldali kormányokkal kerültek szembe, de néha a baloldalinak nevezett rendszerekkel is. A tévesen kommunistának tartott, valójában baloldali színezetű mesztic (félvér) patriotizmust képviselő sandinisták, akik 1979-ben forradalommal hatalomra jutottak Nicaraguában, kíméletlenül fölléptek az egy tömbben élő miszkító indiánok ellen. Az állami erőszakra, a kitelepítésekre, vallásuk megsértésére válaszul a miszkítók tömegesen csatlakoztak a bukott diktátor, Somoza uralmának helyreállításáért harcoló ellenforradalmárokhoz, az ún. kontrákhoz. A sandinisták nem vették figyelembe a hagyományos félvér-indián ellentét erejét, erőszakosan akarták megvalósítani programjukat, nem törődve a miszkítók önrendelkezésével és hagyományaival. Egy indián Vendée-val fizettek érte.
A perui Fényes Ösvény maoista fegyveresei az indián paraszti hátországba vették be magukat. Bár az indián parasztok felszabadítását hirdették, valójában úgy kezelték őket, mint a helótákat: raboltak, nőket erőszakoltak, minden csekélységért halállal büntettek, és gúnyt űztek az indián vallási szokásokból. Nem csoda, hogy az indiánok hangulata hamar a „vörös konkvisztádorok” ellen fordult, és a paraszti önvédelmi alakulatok is részt vettek a terroristák felszámolásában. Az indiánok ma szereplői a latin-amerikai politikai életnek. Ennyiben az indigenismo programja megvalósult. A világon múlik, megőrződik-e ez a helyzet és a béke a kontinensen. A Bolsonaróhoz hasonló vezetők ezt a békét veszélyeztetik.  
Szerző