Boban és Félix a kedvencek

Az egész magyar világzenei szcéna rendkívüli sikere, hogy két hazai kiadvány vezette a World Music Charts Europe toplistáját.
Az úgynevezett világzene – mint gyűjtőfogalom – nem csupán az 1990-es évek elején-közepén, producerek által kitalált divathullám. Éppen ezért a World Music Charts Europe (WMCE) zsűrijét alkotó, 27 országot reprezentáló 50 rádiós szakembernek mind gazdagabb, színpompás kínálattal és egyre élesebb versennyel kell szembenéznie. A két listavezető kiadvány (Boban Marković Orkestar: Mrak, Lajkó Félix & Vołosi) többszöri meghallgatásával, a művészek korábbi produkcióinak ismeretében igyekeztem választ találni: miért éppen ez a két CD ért révbe, s miért most? Ellentmondást vélek felfedezni: a szerb trombitás profi, de tökéletesen kiszámítható (bár most elektronikus effektek használatával felturbózott) balkáni bulizenét játszik, a lobbanékony Lajkó Félixtől viszont sohasem tudhatjuk, hogy éppen mire számíthatunk. Az egyetlen – igaz, kulcsfontosságú – közös pont a közép-kelet-európaiság étosza, amit Claudio Magristól Konrád Györgyig és Emir Kusturicától Jancsó Miklósig oly sokan ragadtak már meg. A konkrét lemezekre térve: a fáradhatatlan Boban Marković 2018-as, igen sűrű koncertszezonjában, az egyes fellépések közötti várakozás unalmas óráiban alkotta meg a Mrak című lemez anyagát. Az esküvői és temetési zenék több évszázados hagyományából táplálkozó – ezért hangulatilag folyamatosan és szélsőségesen ingadozó – műsor leginkább a világzene hőskorába, a kilencvenes elejére repít vissza minket.    A délvidéki hegedűs (és olykor citerás), Lajkó Félix sokféle formációban játszott már, de a lengyel Vołosi tagjaival alkotott szextettje eddigi pályájának talán legszerencsésebb kooperációja. Alig két éve ismerkedtek meg: a 2017 őszi Budapest Ritmo fesztiválon játszottak először együtt, majd a varsói Cross Culture következett. 2018-ban már rendszeressé vált az együttműködés, így logikus, hogy előbb-utóbb közös lemeznek is születnie kellett. A 2010-ben alapított Vołosi igen sikeres: a BBC és több német közszolgálati csatorna is közvetítette koncertjeiket, 2017-ben ők nyitották meg a műfaj legfontosabb eseményét, a Womexet. A kilenc kompozíció közül hatot Félix, hármat a lengyel barátok (Stanislaw Lason és Jan Kaczmarzyk) jegyeznek. A lemez kiadásában a Fonó partnere – a lengyel-magyar kulturális barátság jegyében – a Wacław Felczak Alapítvány volt.  

INFÓ

1. Boban Marković Orkestar: Mrak. Fonó, FA 424-2 2. Lajkó Félix & Vołosi. Fonó, FA 425-2

Témák
zene

Kiradírozottak

Publikálás dátuma
2019.08.31. 11:00

A Nagy Imre-csoport politikusainak és családjainak romániai száműzetésének két évéről írt kötetet Vásárhelyi Mária. A "rekonstrukció" sokkal több mint sorstörténetek leírása, vagy személyes emlékezés.
Nagyot kell nyelnie a tiszta beszédhez annak, aki meg akar szólalni, miután letette Vásárhelyi Mária snagovi emlékkönyvét. Pedig a Valahogy megvagyunk furcsa kötet annak, akit a műfajok érdekelnek. A szerző azt mondja, könyve rekonstrukció. A kiadó azt mondja: ez Vásárhelyi első nem tudományos jellegű kötete. Szerencsére a műfaji skatulyázás nem érdekli az olvasót – bennünket sem -, amikor szó szerint fejest ugrik a 13 gyerek és 18 felnőtt történetébe, akik – mint a „Nagy Imre-csoport” tagjaként, vagy családjaként -, 1956. november 4-én először a jugoszláv követségre menekülnek, majd onnan elrabolva Romániában töltenek furcsa rabságban két évet. A történet végét ismerjük: Magyarország törvényes miniszterelnökét és több társát kivégzik, a családok hazatérnek, a teljes bizonytalanságból a Kádár-rendszer rájuk szabott bizonytalanságába. Bámulatosan kecses érzékenységgel megírt kötet Vásárhelyi könyve. Hiszen senki nem gondolhatja, hogy egy három éves gyerek, mint ő volt Snagovban -  olyan pontossággal tudja felidézni a megtörténteket, mint ahogyan az most olvasható. Akkor sem, ha egy hatalmas trauma légkörét és érzelmi közegét egy gyerek is pontosan rögzítheti magában, úgy hogy soha el nem bújhat előle. Ám, a szerző hihetetlen arányérzékkel döccenők nélkül volt képes papírra vetni maga és környezete érzelmeit, emléktöredékeit, a családi elbeszéléseket, a leveleket és a történelmi tényeket. Amit kiad a kezéből pontos leírása annak, mit tesz egy saját hatalmi logikáját követő diktatúra, amikor nem oktalanul egy embertelenségig túlhajszolt ideológia nevében politikai ellenfeleinek még az árnyékát is el akarja törölni. Így menekülnek Nagy Imre és kormányának politikusai a jugoszláv követségre, ahonnan aztán – szovjet közreműködéssel – deportálják őket Romániába. A snagovi emlékkönyv jelképszerű története nem csak konkrétan a Kádár-rendszer hazugságának, hanem e hazugságok hétköznapi valóságának, amely valóságban persze a gyerekek fékezhetetlenül játszanak, miközben a világtól totálisan elzárt közösség felnőttjei béljósként lesik az otthonról rendszertelenül érkező levelek hírmorzsáit, az olvashatatlan román sajtót, hogy kétségbeesetten, vagy magyarázhatatlan optimizmussal saját bekövetkező sorsukat kifürkésszék. Mígnem a világtól szinte hermetikusan elzárt szétszakított családok romániai maradéka elé nem csapják a Népszabadság 1958. június 17.-i számát, benne a pártlap 3. oldalán az egyoldalas MTI-közleménnyel: Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében címmel, amelynek végén ott az örök mementóvá lett két mondat: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.” E két ostorcsapás a nemzet arcán túl kevés figyelmet kap a magyar emlékezetben. Pedig ezek emelik fénybe nem csak a családok  tragédiáját, hanem az egész  szituáció tragikus abszurdságát. Azt a később "konszolidált" történelmi és politikai hazugságot, amelyre az egész rendszer épült, amelynek áldozatai lettek nem csak a szocializmusról, baloldaliságról másként gondolkodó politikusok és családjaik, de amelynek végén Kádár János az őrület határán elmondta utolsó beszédét. Egyetlen egész volt az egész. A könyv bemutatóján Vásárhelyi Mária azt mondta: azért írta meg a kötetet, mert nem tudja elviselni, hogy 1956 főszereplőit – köztük apját, Vásárhelyi Miklóst – harminc év is elmúltán kiradírozzák a történelemből. A szerző – ha teheti egyáltalán – megbékélhet saját lelkiismeretével: kiradírozhatatlan könyvet írt a romániai fogság két évéről. Csak a Nagy Imre-ítélet utolsó két mondatát se feledjük, amire 1989 – meglehet kimondatlan, s mára omladozó - közmegegyezése épült: soha nem történhet meg újra ebben az országban, hogy valakit politikai nézetei miatt üldözzenek, száműzzenek, kivégezzenek. Vagy éppen kiradíroztassanak a történelemből, mert az aktuális hatalomnak éppen úgy célszerű.  Akkor sem, ha bizony, nagyokat kell nyelnie annak, aki a magyar történelmet nyílt szívvel olvassa, s nem szeretné, hogy csak valahogy meglegyen. Info:  Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk. Snagovi emlékkönyv. AbOvo Kiadó, 2019. 3950 forint.
Szerző
Témák
1956

Műbalhé és katarzis Velencében

Publikálás dátuma
2019.08.31. 09:00

Fotó: VINCENZO PINTO / AFP
Polanski öregesen korrekt, Kristen Stewart pedig újfent bizonyította kivételes tehetségét Velencében azzal, ahogy életre keltette Jean Seberget.
Nem csillapodott a nyugtalanság Roman Polanski körül Velencében: a nyitó sajtótájékoztatón például a Lucrezia Martel argentin zsűrielnök közölte, hogy ugyan hajlandó megnézni a The Office and a Spy-t (A katonatiszt és a kém) című művet, de a gálára nem szeretne elmenni és az utána tervezett, Polanski tiszteletére szervezett vacsorán sem fog megjelenni. Luca Barbareschi, a film olasz producere erre megfenyegette a fesztivált, hogy visszavonja a filmet, mire Martel nemsokára visszakozott.  Persze, ennek az egész botránynak nagyobb a füstje, mint a lángja, mivel ez a polémia szemmel láthatóan nem érdekelte az újságírókat, a péntek reggeli sajtóvetítés telt házas volt, a végén pedig megtapsolták a filmet. A Dreyfus ügyet feldolgozó film pedig amúgy korrekt munka, hagyományos francia történelmi film, melynek középpontjában  tulajdonképpen elsősorban nem is az antiszemitizmus hangulatában ártatlanul elítélt és megalázott Alfred Dreyfus áll, hanem Georges Picquart, aki tulajdonképpen felfedezte a bizonyítékokat előbbi ártatlanságára. A mű végén a nagy taps minden bizonnyal elsősorban a Picquartot alakító Jean Dujardinnek járt, mert ő tényleg jó, csakúgy, mint az összes színész, Emmanuelle Seignert leszámítva. Egyszóval a film nem mond semmi újat, elbeszélésmódja poros, de ennél több kritikát nem érdemel – igaz, dicséretet sem. Pedig a téma fontos, hovatovább állandó. Arról, hogy erre a napra is jutott egy csoda, két színésznő gondoskodott: Jean Seberg, akinek az élete felér egy görög sorstragédiával és Kristen Stweart, aki elképesztő szenvedéllyel és erővel keltette életre a tragikusan fiatalon és igen furcsa körülmények között elhunyt dívát. Benedict Andrews rendező Seberg című mozijában, a kultikus színésznő életének arra a szakaszára koncentrál, amikor szerelmi kapcsolatba került Hakim Jamal polgárjogi aktivistával. Maga a színésznő is aktív szimpatizánsa és támogatója volt a Fekete párducok nevű radikális mozgalomnak, ezért a Hoover irányította FBI nem csak megfigyelte, de célkitűzései szerint „semlegesíteni” szándékozta a filmcsillagot. Sikerrel is jártak: 1970-ben hetedik hónapban volt terhes második gyermekével, amikor az FBI megjelentetett a Newsweekben egy hazug bulvár cikket arról, hogy Hakim Jamal az apa. A film átütő erővel mutatja meg ezt a kegyetlen lélekgyilkos folyamatot – ahhoz, hogy mindent átélhessünk, egy emberi érzésekkel rendelkező FBi ügynök a történet másik főszereplője, aki eleinte lelkesen nyomoz, de a pusztításban már nem akar részt venni, ahogy felszínre tör benne az alapvető emberség. Kristen Stewart már nem egyszer bizonyította, hogy nagyon sokoldalú színésznő, a címszerepben ismét tündököl és egyben a poklot is megjárja. Gyönyörű íve van az alakításának, a bohém boldogságbombától az idegösszeomlásba és öngyilkosságra hajszolt jelentekben is elképesztően erős a jelenléte – nyugodtan kijelenthető, hogy a hátán viszi a filmet. Mondanám, hogy tuti díjat kap, de a szelektorok furcsa döntése nyomán a Seberg csak gálaként van jelen a fesztiválon, nem versenyez az Arany Oroszlánért.