Piszkos játszma

Indulatosan reagált a Főpolgármesteri Hivatal a Népszavának a főváros pénzügyi helyzetét elemző cikkére. Tarlós István a közelgő önkormányzati választások előtt nyilvánvalóan nem szeretne felelőtlen pazarló hírébe keveredni. Kivételesen higgyük el Orbán Viktor budapesti helytartójának, hogy a főváros megnövekedett adósságállománya és kirívó összegű idei költségvetési hiánya nem az ő tékozló hajlamainak eredménye. 
Sőt: szent meggyőződésem, hogy Tarlós hivatala felsőbb utasításra engedte el a gyeplőt. A Fideszben ugyanis komolyan számolnak azzal az opcióval, hátha az isztambuli gyors októberben befut Budapestre. A magyar autokrata viszont török kollégájához hasonlóan irtózik mindenfajta autonómiától. Láttuk, hogyan fojtotta meg rendeleti úton a szegényellenes orbáni társadalompolitikával szemben olykor kritikus hangot megütő Magyar Tudományos Akadémiát. A jelek szerint a helyhatóságok önrendelkezése sem állhat a hazai közélet minden szegmensét elfoglalni igyekvő Orbán-adminisztráció útjába. 
Maradva Budapestnél: mi sem egyszerűbb, mint egy esetleges ellenzéki városvezetésre óriási összegű adósságot átörökíteni. Kvázi kivéreztetni a fővárost, ha lakói megelégelik Tarlós eddigi regnálását. Többről szól ez, nem csupán a bosszúról. Orbán Viktor jól tudja, hogy egy működésképtelenné tett fővárosi önkormányzat előbb-utóbb újból kormánypárti színezetet nyer; már csak azért is, mivel kizárólag a legfelsőbb helyről remélhet pénzügyi segítséget. Ha viszont októberben a közvélemény-kutatásokra rácáfolva mégis az eddigi főpolgármester lesz a befutó, a kabinet szép csendben konszolidálhatja Budapest adósságát – ahogyan átvállalta a 2011 és 2014 közötti intervallumban azt a potom 217,7 milliárd forintnyi restanciát is. 
Elrettentő például szolgálhat ez a pénzügyi manőver mindazon vidéki városok számára, melynek lakói nem okultak annak idején a Tétényi Éva vezette Esztergom esetéből. Mint emlékezetes, a kormánypárti jelöltet legyőző független polgármestert egészen mandátumának lejártáig minden eszközzel megpróbálták ellehetetleníteni politikai ellenfelei.
Nem kellenek paranoid hajlamok ahhoz, hogy a főváros végzetes eladósítása mögött szándékosságot sejtsünk. Tarlós István nem olyan ostoba, hogy esztelen pazarlással kockára tegye önnön esélyeit a közelgő megmérettetésen. Ő is, Orbán Viktor is ismerik viszont a legfrissebb felméréseket. Ezek pedig arról tanúskodnak, hogy a főváros októberben Horthy szavaival élve valószínűleg „vörös rongyokba öltözik”. A pesti közhangulat megfordításáról mostanra szemlátomást lemondott a Fidesz vezérkara. Jöhetnek a kormányfő piszkos játszmájának részét képező pénzügyi manőverek. 
Ebben a helyzetben az ellenzék számára egyfajta előremenekülés lehet a kézenfekvő megoldás: erőteljes kampány-üzemmódba kapcsolni vidéken is, mozgósítani, minél több frekventált helyen súlyos vereséget mérni a kormánypárt jelöltjeire. Budapest kivéreztetése ugyan könnyedén megvalósítható. Egy egész ország működésképtelenné tételének politikai kockázatát azonban Orbán Viktor sem vállalja. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás
Frissítve: 2019.09.02. 14:02

Kutyavilág Magyarországon

Egy idős nő nemrégiben kivégezte a kutyáját. Miközben osztozom a közfelháborodásban, el is gondolkodtatott a nyomában feltört gyűlölethullán. Az aláírásgyűjtők a kíméletlenül eljáró nőre a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérik, sőt többen a válogatott kegyetlenségekkel végrehajtott halálbüntetést találnák indokoltnak. Napok alatt 200 ezer aláíró csatlakozott a petícióhoz. Kíméletlenségre kíméletlenséggel? Szemet szemért?
Valóban szomorú, hogy vannak emberek, akik nem tudják, hogy az életünket törvények szabályozzák, melyek betartása kötelező. Az ember még a saját kutyájával sem teheti azt, amit dühében megtenni készül. Vajon ez a hölgy az egyedüli ma ebben az országban, aki nem tudja, hogy az állatokat is törvények védik, ahogyan az embereket?
Ha rá lesújt a törvény szigora, jobb hely lesz a világ? Minden más mehet a maga útján? Némán tűrjük tovább, ahogyan pusztulnak az erdők, a Balaton parti nádasok az élővilágukkal együtt kimúlnak csendben? Alig néhány embert zavar, ha az utcából 20 vagy akár 200 fát kivágnak. Néhány Ligetvédőnek nem tetszik, hogy 1500 denevér fészkelő helyét semmisítették meg a Városligetben.
A természet életébe való drasztikus beavatkozásokat bagatellizálnak a döntéshozók és a passzát szelet fújó gazdagok, ostyába csomagolva „fejlesztésnek” nevezik dicstelen tevékenységüket. És a nép boldog – hiszen a fejlődést nem lehet megállítani! Amikor a városban, az utcákon, a parkokban vágják a fákat a madarak fészkelése idején, a láncfűrészek visítása közben rohanunk a dolgunk után, legföljebb néhány „méregzöld” áll meg, és viszi el madármentő állomásra a fiókát. Hiszen úgysem tehetünk ellene semmit.
Miért nem üvölt 200 ezer ember a Parlament előtt, hogy elég legyen a környezetvédelem intézményrendszerének szétveréséből, a Balaton privatizációjából, a Városliget, az Orczy kert, a Népliget beépítéséből, a stadion-mutyikból, Kishantos megmérgezéséből? Ezen „fejlesztések” következtében növények és állatok milliói pusztulnak el értelmetlenül. Igaz, nagy többségük nem csóválja a farkát, mint egy kutya, nem folyik vére az utcán.  
Kiéljük magunkat az ilyen kreált, felfújt konfliktusokban. Elandalodunk a fejlődés, a magyarságkutatás, meg a családtámogatás illúziójával. Az ország nem csatlakozik a karbon semlegességi egyezményhez? Nincs tiltakozás, pedig a levegő szennyezettsége miatt 15 ezer honfitársunk hal meg korábban, mint a nyugati határ túloldalán élő embertársaink. Azokat a nemzetközi szerződéseket sem tartjuk be, amelyeket aláírtunk, de ilyenkor sincs tiltakozás, nincs petíció.
A gazdasági növekedés ígérete, a szántóföldön megtelepedő autógyárak munkahelyteremtő csábítása, az ürességtől kongó stadionok és kisvasutak feledtetik velünk hozzátartozóink korai halálát, gyermekeink asztmáját, és a figyelem koncentráció zaj okozta zavarait. Mi magunk is boldogok vagyunk, hogy olcsón repkedhetünk a fapadosokkal. Igaz, hogy a légi közlekedés a legnagyobb környezetszennyező, de egyszer élünk, és akkor nem a Hortobágyon akarjuk látni a felkelő napot, hanem Japánban.
Kezeletlen, bűzlő szennyvíz iszapot hoznak be az országba, és az államtitkár meg tudja magyarázni, hogy ezt miért nem lehet azonnal leállítani. Bezzeg ha egy nénike a diófája termését engedély nélkül kínálja az aluljáróban, azt azonnal eljárás alá lehet vonni, és el lehet tiltani társadalomra veszélyes tevékenységétől. 
Össznépi felháborodással követelhetnénk a szennyvíz iszap importjának azonnali beszüntetését, a Normafa erdejének békén hagyását, a Városliget beépítésének leállítását, a világ összes sportversenyének rendezési jogáról való lemondást, a tolvajoknak, törvényt szegőknek több éves bebörtönzését, teljes vagyonelkobzással. Nem tesszük!
Pedig lehet, hogy ezek is vannak olyan veszélyesek a társadalomra, mint a kutya- és teknősgyilkos nők tettei. De könnyebb ezen nők ellen fellépni, mert nincs rendőrségük, nincsenek biztonsági őreik, nincsenek bíráik, ügyészeik és saját alkotmánybíróságuk, amely nekik engedélyezi, hogy nyugodtan hozhassanak tilos, káros, ember- és állat-ellenes döntéseket. A megkérdezésünk nélkül.
Amikor az ország teljes természeti és épített öröksége ellen folyik irtóhadjárat, amikor minden fát kivágnak, helyét beépítik, lebetonozzák, pénzzé teszik, hol van ez az empatikus tömeg? 
Tiltakozhatnánk az ellen, hogy egyre kevesebb a természettudományos tárgy az iskolában, és egyre több a hittan, a melldöngetős magyarkodás, meg a mindennapos testnevelés. Nem tesszük, vagy nem elegen. Jobbító indulatainkat nem a főbűnösök ellen irányítjuk, hanem egy-egy pellengérre állított bűnös felé.
Hogy mitől lenne jobb hely a világ? Talán attól, ha gondolkodásmódot váltanánk. Nem arra ugranánk, amire ugrasztanak bennünket. Nem indulatból, hanem állampolgári jogaink biztos tudatában, egységesen, határozottan, öntudatosan. A szerző Podmaniczky-díjas városvédő 
Szerző
Garay Klára

Vidéki apuka Pesten

Tíz éve költöztem el Budapestről, de a lelkemben mindig városi fiú maradtam. Csakhogy ez már más, mondta ott élő lányom, ez már nem ugyanaz a város, minden megváltozott, eszedbe ne jusson autóval jönni, mert megőrülsz, az igazi úri fiúk úgy kanyarodnak be előtted a pirosban, hogy közben a tenyerükbe simul a mobil, és tövig nyomják. Azok a buszjáratok, amik régen voltak, már nem onnan indulnak és nem oda érkeznek, a villamosokra pedig rá sem ismernél. A telefonodon minden elérhető, de ne vedd elő sem a járműveken, sem az utcán, mert kitéphetik a kezedből, különösen figyelj a zebrán, mert ha az egyik sávban megáll egy autós, a másikban simán elcsaphatnak. 
Boldogulok, felelem, persze, tudom, mondja a lányom. Ja, még valami, ne ismerkedj idegenekkel.
Hivatásomnál fogva sokat utaztam, nagy világvárosokban jártam, jól alkalmazkodtam idegen helyzetekhez, jól tájékozódom, és csak végső esetben kérek segítséget, de most mindent illedelmesen végighallgattam. És tényleg, Budapest más. A Jégbüfé már nem ott van, a régi presszók mind új nevekkel, új fények, új márkák. A villamoson senki sem olvas újságot, a fiatalok sem egymás kezét fogják, hanem a telefonjukat szorongatják, nem veszik észre az idős nénit, aki két táskával a kezében szívesen leülne. Rengeteg a külföldi, egy fiatal, németül beszélő anyuka próbál egyezkedni egy ellenőrrel, miközben két kisgyerekével is boldogulnia kell, besegítek, az ellenőr megbékél, én pedig elmondom a fiatalasszonynak a jegyvásárlás szertartását. Azért lassan visszajönnek a városi ösztönök.
A kis budai szállodában Ervin ismerősként fogad, ő a főportás, fiatalkorunk köt össze, a Balaton. Ez már nem az a város, mondja ő is, de ez a természetes, apáink is így látták. Mind azt gondoljuk, hogy velünk megáll az élet. 
Lányom jön értem, mozgalmas napja volt – neki minden napja mozgalmas –, élvezem, hogy jól vezet, magabiztosan kerülgeti a szabálytalankodókat, és még csak nem is mérgelődik, gondolkodjunk pozitívan, ez a városi élet alapja. A kedvemért nagyot autózunk, megnézzük az összes régi házat, ahol együtt laktunk, a játszótereket, iskolákat, előjönnek a történetek azokból az időkből, amikor még én óvtam őt a városi élet veszélyeitől. Vacsora a kedvenc teraszán, összemosolyognak a pincérrel, ő az apukám, mutat be. Hazavisz a szállodába, csak nyugodtan szóljál, mondja, ha te nem arra mennél, hát igen, gondolom, tudnék egy rövidebb utat, de én sem szerettem soha, ha beleszólnak. 
Az átkozott, unalmas szülővárosom. Ide köt minden ismeretségem és szerelmem, mégis idegennek érzem magam. A szobám ablakából nézem a fényeket a hegyeken, ismerős pontokat keresek, de nehezen találok. Majd legközelebb.
Reggel taxit kérek a Délihez, de Ervin legyint, majd én ledoblak, mondja. A bejárat előtt, tiltott helyen áll az autója, nem számít, minden rendőrt ismer, nem utaznak rá a fiúk. A pályaudvarnál megszorítja a kezem.
– Jövőre nyugdíjba megyek, de felírtam a neved a Fontos Vendégek Listájára. Mindig lesz kedvezményed.
Szóval semmi sem változott.
Szerző
Odze György