Közidomítás

Amikor néhány éve olykor közoktatásnak neveztem a 2010 utáni rendszert, nem egy interjúalanyom, pedagógus ismerősöm megkért: használjam inkább az Orbán-kormány által preferált köznevelés kifejezést, mert azt, ami az évtized első felében lezajlott “reformok” után az iskolák nagy részében történik, már nem illik oktatásnak nevezni. Ebben az időszakban még senki sem gondolta, hogy az évtized végére nevelésről is csak nagy jó indulattal lehet majd beszélni. A mára kialakult rendszerhez sokkal jobban passzol a közidomítás szó.  
Számtalanszor hallottam azt is, hogy már a híres-neves “túltolt biciklin” is túl vagyunk: oktatási rendszerünk nem a szakadék szélén áll, hanem a szakadék szélén kapaszkodik, szülőstül, diákostul, tanárostul. Nem lehet tovább rontani a helyzeten, s ha az oktatásirányítás mégis megpróbálja, az katasztrófához vezet.  
Nem olyan rég kiderült: vannak még meglepetések a kormányzati bűvészkalapban. Nem enyhült az átalakítási kedv, nincs vége a központosítási törekvéseknek. Épp ellenkezőleg: a nemzeti közidomító rendszer újabb fokozatba kapcsolt. Az új tanévtől a szülő és a pedagógus helyett a kormány dönti el, mikortól óvoda- vagy iskolaérett egy gyermek. A kormány dönti el, ki lehet magántanuló. A kormány dönti el, ki lehet iskolaigazgató, a tantestületeknek, szülőknek már véleményezési joguk sincs. A kormány dönti el, melyik iskola használhat az államitól eltérő, alternatív oktatási módszereket. A kormány dönti el, melyik kiadó fejleszthet és adhat ki tankönyveket.  
Voltak szakemberek, akik 2016-2018 között abban reménykedtek, már beérett az a trágyadomb, amit a NER az oktatásban termelt. Ma már tudjuk: hiába szúrja a szag egyre többünk orrát, az érési folyamat még tart. Nem jutottunk még el oda, ahova a kádári diktatúra 1985-ben - szó sincs arról, hogy a “békesség kedvéért” újból erőre kapjon például az iskolai autonómia. Ellenkezőleg, fogalmunk sincs arról, mit hoz majd a sötétség takarójába burkolt új Nemzeti alaptanterv. Nem tudjuk biztosan, milyen jövő vár a közoktatásból kiszakítani tervezett szakképzésre vagy a kormány innovációs törekvéseinek szolgálatába állított egyetemekre.  
Az biztos, hogy a most induló tanévben sem lehet nyugalomra számítani. De biztos az is: az oktatási rendszer sem idén, sem jövőre nem fog összeomlani. Jöhet bármennyi Hoffmann Rózsa, Czunyiné, Balog Zoltán vagy Kásler Miklós, mindig lesz elegendő tanár, akik mindent megtesznek azért, hogy a felszínen tartsák a léket kapott hajót is. Ezt egyesek hódolásnak, mások elhivatottságnak nevezik; biztosan van benne ez is, az is. Abból a szempontból teljesen mindegy, hogy a hatalom ezt is, azt is kihasználja. 
Mondom, nem tartunk még 1985-nél. A hétvégi diáktüntetés egyik pedagógus felszólalójának szavaival élve: jelenleg 1984-et írunk. Ez egyrészt elkeserítő, hiszen épp a saját bőrünkön tapasztaljuk Orwell disztópiáját. Másrészt reménykeltő: talán már nem kell sokat várni, hogy elérkezzen 1985. Onnantól pedig egyenes az út a következő rendszerváltásig.
Szerző
Juhász Dániel

A honvédők hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (a saját magát megbuktató Salvini, eddigi olasz belügyminiszternek írt levelében), hogy ő volt „az első olyan nyugat-európai vezető, aki meg akarta akadályozni az illegális migránsok Európába özönlését a Földközi-tengeren keresztül.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az összes európai vezető meg akarta állítani a menekültek tömeges beáramlását. Az Európai Tanács (amelynek Orbán is tagja) már 2016 decemberében létrehozta az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség gyorsreagálású állományát, majd 2017 februárjában elhatározta, hogy erősíti az együttműködést Líbiával, ahonnét a migránsok 90 százaléka elindul Európa felé, és így próbálja megállítani az embercsempészeket a térségben. Salvini kizárólag abban az első, hogy megtiltotta a tengerből kimentett menekülteket szállító hajók kikötését Olaszországban, így azok Máltára vagy Spanyolországba mentek. A menekültek száma azonban ettől teljesen függetlenül rohamosan csökken 2016 óta, és már jóval alacsonyabb, mint a válság előtti évben, 2014-ben volt. Mielőtt Orbán és Salvini ezt is felírná a közös dicsőség-táblára. 
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (Helsinkiben, az uniós külügyminiszterek ülésén az MTI-nek), hogy „Brüsszel a határvédelmet gyengíteni, a kerítést lebontani, az illegális bevándorlókat pedig beengedni akarja.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság nem gyengíteni, hanem erősíteni akarja a határvédelmet, ezért is emelik 10 ezer főre a határvédelmi szervezet, a Frontex létszámát, amit egyébként az Orbán-kormány ellenez. A Bizottság továbbá nem támogatta ugyan a magyar kerítést, de lebontatni nem akarja, az illegális bevándorlást pedig ellenzi. A többi stimmel. 
Azt állította a Fidesz (válaszul a DK európai képviselőjének, Molnár Csabának a követelésére, hogy a kormány vezesse be az eurót), hogy „Gyurcsányék ki akarják szolgáltatni az országot Brüsszelnek. Felháborító, hogy azok beszélnek, akik devizahitelekkel adósították el az országot, és most újra devizahitelekbe akarnak bennünket kergetni.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az euró bevezetésétől nem lennénk kiszolgáltatva Brüsszelnek, sőt az erős közös valuta jobban megvédene bennünket a nemzetközi válságoktól. Az meg totális abszurdum, hogy ha forint helyett eurót használnánk, akkor ettől devizahitelek felvételére kényszerülnénk, ugyanis minden jövedelmünket euróban kapnánk. Talán be kéne íratni a Fideszt egy Corvinus gyorstalpalóra. 
Azt állította Kósa Lajos, a Fidesz kampányfőnöke (sajtótájékoztatóján), hogy a mostani választás lesz a harmadik, amelyen az ellenzék stratégiája a teljes összefogáson alapul, de ez már most megbukott.
Ezzel szemben a tény az, hogy az októberi választás nem a harmadik, hanem az első olyan lesz, amelyre az ellenzék összefogással készül, hiszen a tavalyi parlamenti választáson a Jobbik teljesen és az LMP is nagyrészt elzárkózott az együttműködéstől, a májusi európai választáson pedig minden ellenzéki párt külön indult. De hát ilyen a Fidesz emlékezetpolitikája… A szerző újságíró 
Szerző
Bolgár György

Kampánykulisszák mögött

Valami bűzlik. A Fidesz főnöksége mintha csak félszívvel kampányolna, valami másra, vagy másra is koncentrál. Azért elővették a régi kottákat is, végigjátsszák az ismert kampánydisznóságokat, az már rutinból megy, a helyi vezérek és az 500 orgánumból álló médiaholding behunyt szemmel is lezongorázzák. De komolyan gondolja valaki, hogy ha a legjobb erőket ide összpontosítanák, akkor Kósa Lajosra bíznák a kampányfőnöki teendőket, úgy, hogy Finkelstein és Birnbaum sincs már? 
Szó sincs arról, mintha nem akarnának nyerni. De már két forgatókönyvvel számolnak. Az egyik a kényelmes: megőrizni az önkormányzati hátországot. Ám a városokban a meccs gyakran kétesélyes. Lehet, hogy végképp felbomlik a centrális erőtér? Viszont az is igaz, hogy polgármestert váltani nehezebb, mint parlamenti képviselőt. Az erős indulatok általában nem ellenük irányulnak. A konfliktusforrás iskola, kórház már nem hozzájuk tartozik. Az engedelmeseknek csurran-cseppen az uniós fejlesztésekből. A helyi korrupció otthonos formákat öltött: már kiismerik magukat az érdekeltek, tudják, kinek mennyit kell tejelni. Nagy botrány csak abból van, ha az elöljáró az egész városházát hazaviszi. Ha nem sikerül a rendszerszintű változás vágyát felkelteni, a városvezetők nehezen mozdíthatók. Persze sikerülhet, ha az ellenzék, amely eddig az együttműködés kereteit szögelte össze, most meg is tölti azokat. Ha nemcsak a mennyiségek adódnak elvben össze, hanem új minőség is születik.
A rezsim urai ezért készülnek a kevésbé kedvező eredményre is. Ezt szolgálja a második forgatókönyv: a központi hatalom további koncentrálása arra az esetre, ha az önkormányzati támaszték már kevésbé szilárd. A kulisszák előtt, a színpadon az első forgatókönyv szerint zajlik a kampány, szokásosan mézzel és mocsokkal. 9 ezer ft a nyugdíjasoknak, bár a hozzájutást sokak számára akadályfutássá nehezítették, a borítékban majd ott lesz a miniszterelnöki levél. Ha Dávid Ferencnek igaza van, valódi pénz nélkül, egyszerűen a szolgáltató cégekre ráterhelve. De ennek még örülhetünk is: legalább ezt nem lophatták el. 
Vagy nem az egészet. Jönnek a közvéleménykutatásnak álcázott lejárató telefonok („Akkor is szavazna rá, ha megtudná, hogy veri a családját, lopja az ezüstkanalakat és büdös a lába?”). Ocsmány karaktergyilkosságok, a macsó hatalom részéről külön kéjjel a politikába merészkedő nők, pl. Donáth Anna ellen. Ahol sikerül valakit sértettség, hiúság vagy szimplán pénz segítségével felbiztatni, ott váratlan jelöltekkel teszik zavarossá a mezőnyt – ha másra nem jó, hát a választás komédiává alacsonyítására biztosan. Van, aki jóhiszemű, van, akinél méteres lóláb lóg ki. Az ingyen osztogatott kormányszolga lap váratlanul Berki Krisztián rendezvényét híreli, akinek a fellépő Fásy Ádám a következőképpen kampányol: „Természetesen Tarlós István az, akit szívesen látnék továbbra is a főpolgármesteri székben,… de számításba kell venni Berki Krisztiánt is. Nincs más komolyan vehető jelölt.” Nahát, micsoda véres párbaj Tarlóssal, a körmöm rágom izgalmamban!
A kampánykulisszák mögött közben folyik a lázas átépítés, a második, biztonsági forgatókönyv értelmében. Ha baj lesz az önkormányzatokban, Orbán központi hatalmát annál inkább meg kell erősíteni. A rendszer eddig is egyfajta „államfeudalizmusként” működött, hűbéri láncolatra, kegyurak adományaira építette a modern gazdaságot is. Eddig azonban itt-ott fellelhetők voltak benne az egykori rendi monarchiák hatalommegosztó elemei: az uralkodó osztály egyes csoportjai valamelyes saját hatalommal is rendelkeztek – gondoljunk csak Simicskára vagy más szempontból Lázárra, az önjáró Kövérre, vagy egy-egy megye fideszes urára, amilyen eddig Simonka is volt. Az ő sorsa is példázza: a rendi monarchiából átlépünk az abszolút monarchiába. 
Ennek részeként zajlik a lopakodó kormányátalakítás. Palkovics csúcsminisztériumában egy kézbe kerül a döntés, kiket vihet előre a gazdasági fejlődés fő sodra. Itt van az uniós támogatás, a nagy beruházások, az innováció és szükséges kellékei: a kutatások, a felsőoktatás, a szakképzés, az egészségügynek csak a csúcsa, vagyis az egyetemi klinikák – a plebs rohadó egészségügye és közoktatása marad a széteső Kásler-tárcánál, kit érdekel! Stikában éppen egész gazdasági ágazatokat foglal el a hatalom: a turizmus, az építőipar után most jön a bankszektor és az energiaszolgáltatás. Gigabankot hoznak létre a takarékszövetkezeteket felzabáló Takarékbankból: tulajdonosi körében csendben többséget szerez Mészáros Lőrinc két embere. Az EON eladja az áramellátás jelentős részét: vevő vagy Mészáros Lőrincék, vagy a kegyencek másik zűrös cége, a MET, esetleg maga az állam. Az uralkodó abszolút hatalma már nem csak a politikára: a gazdaságra is kiterjed.
Most, hogy az ellenzéket már nem a helyi megállapodások verejtékes munkája köti le, világítsanak be a kulisszák mögé! Krekó Péter fogalmazott így: lássák a helyi fáktól az országos erdőt is! A közös erdőnk maradványát éppen felégetik, kisajátítják. Aztán majd erre is azt mondják: semmi, ez csak a bozót. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó