Egy ólomsúlyú súlyemelő lazán manikűröztet az edzésen ahhoz képest, amilyen erőfeszítéseket tesznek azok, akik jó színben akarják láttatni a jelenlegi magyar futballt, hogy igazolják az elmúltnyolcév vívmányát, a 2011-től hulló állami pénzesőt. Bizony csokis a nadrág a kudarcra ítélt nekifeszüléstől, mert a csaknem dekádnyi idő alatt nemhogy egyetlen klasszis csapatot, de 1, azaz egy nemzetközi színvonalú játékost sem sikerült felmutatni az úgynevezett első osztályban. Ezért aztán két kézzel bele kell kapaszkodni még oly ritka eredményekbe is, amilyen a litván vetélytárs felülmúlása az európai labdarúgás előszezoni selejtezőjében. (A három kieső páriát meg felejtsük el vaduzostul, mindenesetül.)
Hogy értsük, mennyit ér a Süduva skalpja, érdemes felidézni 1995-öt, amikor az FTC nem az Európa Ligában, hanem a BL-ben szerepelt, noha a csoportkörös részvételhez a kontinens akkori klubrangsorának kilencedik helyezettje, az Anderlecht ellen kellett továbbjutni. A magyar labdarúgás már abban az időben is meredeken leszálló ágban volt, egy évvel korábban a válogatott 1-7-es eindhoveni csapással tetőzte be a rá zúduló vereségcunamit, két esztendővel később pedig – két részletben – 1-12-t produkált a jugoszlávokkal „vívott”, edzőmérkőzés jellegű vb-pótselejtezőkön. Mégis... A BL-nyitányon a Ferencváros 3-0-ra nyert Zürichben úgy, hogy két játékosát eltiltották, hét pedig sérüléssel küzdött, s a kiutazó küldöttséghez vissza kellett hívni a III. kerületi TTVE-nek már kölcsön adott Szűcs Mihályt, aki aztán pályára is lépett – mégpedig a kezdő tizenegy tagjaként – a Hardturm stadionban.
Ezt vessük egybe a mostani állapotokkal, az európai középmezőnyhöz sem tartozó zágrábi Dinamo elleni – hamar meghaladott – vesszőfutással vagy azokkal a körülményekkel, amelyek provinciális bajnoksággá avatják az NB I-et. A mezőny harmadát olyan kiscsapatok teszik ki, amelyek közül a Paks 2006-ban, a Felcsút és a Mezőkövesd egyaránt 2013-ban, a Kisvárda 2018-ban jelent meg először a hazai labdarúgás legmagasabb osztályában. A négy településnek alig több mint 50 ezer lakosa van együttvéve, azaz a vonzerő nagyon is korlátozott, ráadásul nem az a helyzet, hogy ezekben a helységekben valamiféle futballcsodák történtek, hanem az, hogy a korábbi alacsonyabb osztályú „fellegvárak” megmaradtak a maguk szerény szintjén, és az általános színvonal leszállt hozzájuk. A most zajló évadban kisvárdai diadal volt az Újpest és a Honvéd, felcsúti az FTC ellen...
Ha így haladunk, valóságos rangadóvá lép elő a Paks–Ferencváros.
Pedig a Tolna megyei csapat nem sokkal különb, ha jobb egyáltalán, mint – mondjuk – az 1971-es Paksi Kinizsi, amely a nevezett esztendőben megyei bajnoki címet nyert. Azzal az együttessel az MNK-ban találkozott a Vörös – Martos, Bálint (Németh), Horváth, Vépi – Rákosi, Mucha – Szőke (Bartosik), Branikovits, Albert, Füsi összetételű Üllői úti csapat, és ötezer helyi néző előtt 7-2-re győzött ellene. A Népsport a kupaforduló napján, ha hiszik, ha nem, a következő szalagcímmel jelent meg: „Csatársorát keresi a Ferencváros”. A paksi állás ezzel szemben már a szünetben 5-1 volt – a sportlap rá is világított: „a második félidőben az FTC játékosai csak annyit adtak ki erejükből, amennyi éppen kellett” –, Branikovits László bevágott hármat, Szőke István és Rákosi Gyula is pöttyintett egyet-egyet, igaz, a center, bizonyos Albert Flórián az egész mérkőzés folyamán „néma” maradt. Érthető, ha a zöld-fehérek kutattak tovább épkézláb támadók után...
Képzeljék, mennyire kellene fürkészni ma! Habár egy bulvárlapban azt olvastam az EL-kvalifikáció után: „Történelmet írt a magyar bajnok Ferencváros focicsapata.” Mindjárt azon kezdtem tűnődni, szegény Albert odafenn mennyire irigyli földi utódait, amiért a história részei lehetnek. Azt persze nehezen tudná értelmezni, hogy a legutóbbi NB I-es forduló mérkőzéseinek 21 960 nézője volt összesen (legalábbis a híradások szerint).
Most pauza következik, észre sem vesszük.
Elvégre, ha jól belegondolunk, a bajnoki szünet évtizedek óta tart.
