Oktatás;

2019-09-03 07:20:00

"Lassan végveszélybe kerül az egész iskolarendszer"

Sok a pályaelhagyó, nem vonzó a szakma, így már nem is a legrátermettebbek lesznek pedagógusok, ami tetézi majd a bajokat – figyelmeztet Hauser Zoltán, az egri Eszterházy Egyetem jogelődének volt rektora.

Egy tavalyi, átfogó nemzetközi felmérés szerint az eredményes oktatási rendszerrel rendelkező országokban a pedagógus hivatás a legelismertebb szakmák egyike. Magyarországon viszont rengeteg a pályaelhagyó, sokan már a képzésen lemorzsolódnak.

Valóban, mindennek pedig egyenes következménye az, hogy erősen kontraszelektált a pedagógusképzés, ha úgy tetszik, a képességeket, a motivációt és a tudást illetően nem kevés Bice-bóca van a rendszerben. Sokan tanulási nehézségekkel, gyenge bizonyítvánnyal kerülnek be a pedagógusképzésbe, így esetükben előre tudható, bizonytalan elvárás például az, hogy majd egy vidéki iskolában hátrányos helyzetű gyerekeket zárkóztassanak fel. Ennek pedig drámai következményei lehetnek: ha egy gyerek élete az alsó tagozatban rossz felé indul el, később már rendkívül nehéz javítani rajta. A felső tagozaton pedig a jól teljesítő, tehát a tanár számára kedves gyerek egyre inkább eltakarja az alsóban elvesztett, "problémás" diákot, aki mind hátrébb és hátrébb kerül a padsorokban, mígnem aztán eltűnik szem elől. Nagy baj az is, hogy nem látom, mitől változna meg a helyzet: a következő 10 évben közel 25 ezer olyan pedagógus fog nyugdíjba menni, akiknek zöme még a nyolcvanas években végzett, amikor még komoly teljesítmény, érdem és büszkeség volt bejutni a tanárképzésbe. Ők tehetségesek voltak és a mai napig elkötelezettek. Persze pozitív kivétel is sok van, de helyüket jobbára olyanok veszik, vehetik át, akik előtt már jóval lejjebb tették a sorompót, s nem is átugrani, csak átlépni kell azt.

Hová vezet ez?

Adatokra és tendenciákra alapozott elemzés után kijelenthető: lassan végveszélybe kerül maga az egész iskolarendszer. Ami már csak azért is óriási baj, mert hiába fejlődik látványosan technológiai szempontból az ország, ha közben lassan megfeledkeznek magáról az emberről. A jó iskolát, a jó egészségügyet, a kellemes kulturális közeget az emberek csinálják: de arrafelé haladunk, hogy mindehhez nem lesz – vagy már most sincs – elég jól képzett ember.  Ráadásul aki van, az meg fásult, fáradt, beletörődött.

A kormány sikerpropagandája arról szól, hogy egyre több gyerek kap ingyenétkezést és ingyen tankönyvet a gondoskodó államtól. Ez kevés?

Azt látnám igazán vívmánynak, ha az erre fordítandó összeg távlatosan fokozatosan csökkenne! Ha egy gyereket az államnak kell etetni és tankönyvvel ellátni, ez azt is jelentheti, hogy a szülei nem képesek előteremteni azokat a javakat, amelyekből ezt a költséget fedezni tudják. Az ország leszakadó felében lévő, komplex programmal fejlesztendő térségekben ráadásul halmozottan súlyos a helyzet. Egy minőségében és létszámában is egyre gyengülő iskola, alacsonyabb tudású diákokat enged ki, akik emiatt a munkaerőpiacon is kontraproduktívvá válnak. Ahhoz, hogy ezen változtassunk, a tanítóképzés fejlesztése megkerülhetetlen kérdés, e szakma rangjának visszaállítása távlatos cél lehet. Közel száz év minden tapasztalatát felhasználva mérlegelni kellene a klebelsbergi tanárképzési törvény húsz évig eredményesen működő koncepcióját: ennek lényegi eleme volt, hogy a tanárképzés minőségéért az erős pozícióval rendelkező tanárképző központ volt meghatározóan felelős. 

Egyik kidolgozója és koordinátora volt 2005-ben a három plusz két éves osztott tanárképzési modellnek, amelynek 2012-ben elkezdődött a fokozatos kivezetése, majd a kormány visszahozta és bevezette az osztatlan tanárképzést, általános iskolában tanítók számára négy, középiskolai tanárok számára öt éves képzéssel plusz egy-egy év gyakorlattal. Jó döntés volt?

Egy biztos: a négy éves képzésen alig marad bent valaki, hiszen ha egy évvel tovább tanul, akkor mind általános, mind középiskolában taníthat, míg ha az előbbit választja, akkor jellemzően csak 5-8 osztályokban okíthat, vagy szakközépiskolában. Ez a modell nem igazán Bologna-konform, bár részben fellelhető benne ilyen törekvés. Egyre inkább kongatják a vészharangot arról, hogy nagy a lemorzsolódás, s a tanárképzés terén a legnagyobb: egyes kimutatások szerint az ide bekerülő elsőévesek mintegy harmada jut el a diplomáig. Arról azonban kevesebbet beszélnek, milyen „minőség” kerül be eleve a felsőoktatásba. Amíg a rendszerváltás környékén száz érettségizett diákból közel negyven ment tovább ilyen irányba, addig ez a szám most hetven körül van. A felsőoktatási intézmények gyakorlatilag csábítják az embereket, az átlagpontok így egyre lejjebb csúsznak.

S kitolódott a felnőtté válás időszaka is: ma a legtöbben az egyetemi éveik alatt akarják eldönteni, mit szeretnének csinálni „nagy korukban”.

Aki jogász, orvos vagy mérnök képzésre megy, az tudatosabban indul ebbe az irányba, s nagy valószínűséggel e szakmakörben is helyezkedik majd el. A társadalomtudományi szakoknál sokkal differenciáltabb a kép. A harminc évvel korábbi időkben, aki a tanárképzésbe jelentkezett, az döntő részben tanár akart lenni. Ráadásul tanulmányi szinten a felső harminc százalékban kellett lennie, hogy bekerülhessen: ma a jogszabályi minimumnak megfelelők felvételt nyerhetnek. Gyenge pontszáma lehet valakinek azért is, mert bizonyos képességei hiányoznak vagy elbliccelte a középiskolát – ez utóbbit legalább lehet még korrigálni. Sokuk „puha” szakot választ, és akár tíz évig a sodródik bent a felsőoktatásban, többször is módosítja tanulmányát, de ha befejezi, elmondhatja: diplomája van és a család büszke rá.