Nem az orbáni Magyarországról, hanem a pesti 56-ról volt megint szó a héten a nemzetközi hírtelevíziókban. John Keane, egy londoni-ausztrál-berlini politológus sztár tehet róla: Európából hazafelé megállt egy napra Hongkongban, és körbesodortatta magát a tüntetőkkel a városban. Rögtön az 56-os pesti ősz jutott az eszébe.
Keane-nek nincsenek, nem voltak magyar rokonai, 56-os pesti utcakepéket is régen láthatott. De már másfél évtizede, amikor elkezdtünk együtt dolgozni bizonyos projektekben, kibukott a civiltársadalom-mániája. Mindenütt, ahol ilyesmi valószínűen előfordulhatott, ő „civil társadalmat látott”. A 90-es évek Közép-Európájában ez még divat volt, de tizenöt évvel később már nem. Ám őt nem érdekelték a divatok, még ha a projektben, ahol az európai demokráciáról volt szó, sokan ekkortájt már meg is mosolyogták.
Volt emellett egy külön közép-európai hobbyja is: Vaclav Havel. A cseh író-politikusról mint a cseh civilitás szobráról írt is egy vastag könyvet, a létező kevés angol monográfia egyikét. Nemrég ismét előszedtem a könyvet, és rájöttem, most még erősebb, mint amikor elkészült. Jellemző, hogy amikor pár éve legutóbb találkoztunk, már Orbánnal is foglalkozott: számára akkor Putyin vidéki mutánsa volt. Azt magyarázta nekem, hogy a demokráciáért most is élni-halni érdemes, de aktuális hősei ezúttal nem a hidegháborús frontkatonák, hanem a mai német zöldek voltak.
De hát milyenek voltak/lettek ennek az embernek a szemében a magyar 56-osok? A régi budapestiek – s rajtuk keresztül a hongkongiak – most mindenekelőtt fegyelmezettek, képesek a geopolitikai gondolkozásra, kitartóak, sok napon át tudnak menetelni, vonulni. Számukra fontosabb a tiltakozás folyamata, mint annak eredménye. Meg tudják magukat szervezni, s főleg ily módon 56-osak. Azt is tudják, hogy nem győzhetnek, hiszen a világ aktuális szerkezetéről azért van valamilyen képük.
De ha ezek a pesti-hongkongiak nem nyomulnak, senki sem egyezik majd ki velük. S akkor nem is számíthatnak kompromisszumra. Pedig hát másra mire törekednének? Azt csak nem hihetik, hogy Pekinget komolyan visszaszoríthatják. Érdektelen magyarázni, hogy Hongkong most roppant fontos Kínában, miközben az egyik technológiailag leginkább összerakott, csatlakozó repülőjáratokkal zsúfolt nemzetközi csomópont, ahol az emberek is sokkal többet tudhatnak a világról, mint 56 őszén Pesten. Bár az akkori leegyszerűsített viszonyok talán segítettek a barát-ellenség iránytűk forgatásánál.
A demokrácia látható ellenségei visszamenőleg is Keane ellenségei. S mert a világ is összerendeződött, fontosabb, hogy ki kinek az aktuális szövetségese. A mostani kínai hatalom Keane szemében, úgy látszik, Hongkong nélkül is az akkori Moszkvának felel meg. De most nem elsősorban a nagyhatalmak, hanem a gesztusok számítanak. A szabadság megint gesztus, amely megmozgatja az értelmiségi gondolkodást. A brit Keane ha most éppen nem is Havel-utánzó, de inkább Byront, a görög forradalomba szerelmes angol költőt másolná. S a virtuális Bem-szoborhoz a hongkongi üzleti negyedbe odaképzeli a Petőfi Kört, némi görög fűszerrel.
A szerző szociológus