Demeter Szilárd "Levél a Népszavának" címmel a mandiner.hu-n éjszaka megjelent levele:
„Tisztelt Főszerkesztő úr!
Érdeklődve olvastam a nepszava.hu-n megjelent cikket, amelyben azt inszinuálják, hogy a rockzenekarom – hónapokkal ezelőtt lekötött, programfüzetben stb. kiközölt – koncertje miatt maradt volna el egy gyermektánccsoport fellépése a Vásárhelyi Forgatagon. Azt sejtettem, hogy amit Magyarországon az újságírók »szakmának« neveznek, az a tények sajátos értelmezéséből áll, de olyan cikket, amely önmagában foglalja a cím cáfolatát már a líd alatti első bekezdésben, ritkábban talál az ember.
Önök azt állítják a címben: »Síró gyerekeket hagyott maga után a fideszes komisszár erdélyi fellépése«.
Majd idézem az ezt cáfoló újságírói értelmezést: »Talán csak egy szerencsétlen, igen sok gyereket megríkató incidens maradt volna a történet, ha a Loyal nem épp az aktuális budapesti kulturális „főkomisszár”, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója és a napokban „a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért” felelős miniszteri biztosnak kinevezett Demeter Szilárd rockbandája lenne.«
Szóval szerencsétlen incidens mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a zenekar egyik tagja »főkomisszár« (ez utóbbi megfejtését szívesen venném, hátha eligazító erővel bírna főigazgatói munkámban, mert pont komisszárkodni eddig még nem komisszárkodtam, mittudomén, hátha igény volna rá).
A címet cáfolja a főszervező is, akit Önök megszólaltattak, de ezek szerint el sem olvasták a mondandóját. Ez szerény véleményem szerint tiszteletlenség.
Ráadásul az Ön objektív újságírója még arra se vette a fáradságot, hogy utánanézzen a tényeknek. Ilyeneket ír: »... az is kétségtelen, hogy a budapesti kulturális főkomisszár erdélyi zenei fellépései mintha budapesti politikai szerepének erősödésével egyenes arányban szaporodnának...« A zenekarom – különböző felállásban, esetleg más név alatt – évek óta rendszeres szereplője Tusványosnak, a Kolozsvári Magyar Napoknak, a nagyváradi Szent László Napoknak, a Marosvásárhelyi Forgatagon most már másodjára játszunk. Gyakorlatilag 2015-től járunk Erdélybe (is), és akkor még nem voltam sem PIM főigazgató, sem komisszár. Meg ilyenek.
Ahhoz az újságírói bravúrhoz, hogy az egész »sztorit« kirobbantó Parászka Boróka nevét le sem írták, külön gratulálok. Ügyes.
Kár, hogy ezáltal Önök is becsatlakoztak az ő – szerintem elítélendő – húzásához, hogy gyermekeket használ fel politikai célokra.
Maradtam rohamtempóban fogyatkozó tisztelettel,
Demeter Szilárd”
Lapunk főszerkesztőjének válasza:
Tisztelt Demeter Szilárd Úr!
Tagadhatatlan, hogy némi kísértést éreztem a leveléhez hasonló hangnemű válaszra, de aztán meggondoltam. Semmi értelme egymás mellett elbeszélő szövegeket írni. Kicsit nehezményezem, hogy levelét a válaszadás lehetőségét meg sem várva hozta nyilvánosságra, de végül is ez nem kardinális kérdés. Vitatkozni szeretne, hát vitatkozzunk, de ha lehet úgy, hogy értsük is, amit a másik mond. Ha az ember folyton a leírt szó felelősségéről papol, akkor ezt ne felejtse el egy kis vérnyomás emelkedés miatt.
A szerkesztőségben éppen tegnap beszélgettünk arról, hogy az Erdélyből Magyarországra költözött kulturális szereplők között vajon miért olyan gyakori a konfrontatív stílus és magatartás, miért fogják fel a kulturális életet hadszíntérnek, miért kérkednek utcai harcosi erényeikkel egy irodalompolitikai vitában. Arra jutottunk, hogy az ottani közegben ez az önvédelem szükségessége miatt alakult ki bennük. Persze nem lehet általánosítani, ez sem mindenkire igaz. A Népszavában közölt tárcasorozatában például Papp Sándor Zsigmond mesél részletesen gyökereiről, a Budapestre költözés gyötrelmeiről és örömeiről, a dilemmáról, hogy vajon ki ő, ha egyszer már nem otthon, hanem itthon él. Az Ön által kevés megértéssel fogadott összeállítás szerzője, Gál Mária is erdélyi újságíró, belülről ismeri az ottani társadalmi, politikai és kulturális viszonyokat. A Vásárhelyi Forgatag elején még ott volt, az Ön zenekarának fellépése idején már vissza kellett jönnie Budapestre. Ezt csak azért írom, hogy Ön és az olvasó is értse: nem elefántcsont toronyból szemléljük a kisebbségi dilemmákat.
Remélem jól értem, hogy Ön sem vitatja a tényeket: a gyermektánccsoport fellépése elmaradt, a gyerekek sírtak, az Ön zenekara pedig koncertezett. Azt sem, hogy a Vásárhelyi Forgatag pénzügyi támogatást kapott olyan magyarországi köztestülettől, amelynek vezetőségében Ön is helyet foglal. Ezek nyilván tekinthetőek össze nem függő tényeknek és eseményeknek, de talán nem ördögtől való kapcsolatot gyanítani közöttük.
Itt jutunk el ahhoz a nehéz helyzethez, ami abból fakad, hogy Ön nem éri be az irodalmi és rockzenei babérokkal, hanem aktív politikai szerepet vállal. Nem is azzal, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, hiszen azt lehetne politikamentesen is irányítani, hanem inkább azzal, amilyen ambícióval meghirdette a magyarországi kulturális élet - és mellesleg az újságírás - átalakításának igényét a jelenlegi politikai hatalom által kedvezőnek vélt irányban. Ezt érzem én is komisszárkodásnak, a szakmai helyett a politikai szempontok érvényesítésének, függetlenül attól, hogy Önben szent tűz ég vagy csak hatalmi vágy.
Amikor egy művész nem egyszerű gondolatközösség, elvbéli hasonlóság, hanem politikai ismeretség és érdek révén kerül "pozícióba", szerintem egyben le is mond művészetének kizárólag esztétikai alapon való megítélésének lehetőségéről. Itt most említhetnék néhány közismert erdélyi irodalmi példát, de attól tartok, ezt Ön ismét támadásként fogná fel. Inkább ideidézem a költőnek indult L. Simon László vagy az énekes Ákos esetét. Náluk egy kedvező recenzió könnyen tűnhet elvtelenségnek, egy kedvezőtlen pedig politikai támadásnak. Vagyis a kritikus szinte lehetetlen választás elé kerül.
Parászka Boróka egy zárt Facebook-csoportban írt az Ön zenekarának koncertjéről, de az általa felvetett tényekről Marosvásárhelyen sokan tudnak. Lehet, hogy az Ön köreiben a neve önmagában is hiteltelenít egy írást, de biztosíthatom, hogy még vannak más körök is. Az én köreimben őt egy bátor, elveiért áldozatot, sőt, kockázatot is vállaló újságírónak tartják. Az pedig, hogy ki használ gyerekeket politikai célra, szerintem elég egyértelmű: azok a hatalmi pozíciókban lévők, akik minden választás előtt ott sürögnek az óvodákban és iskolákban, de aztán megszavazzák a pénzkivonást a közoktatásból.
Fiatalkoromban rockzenéről is írtam, illetve ma is előfordul, hogy dzsesszről közlök cikket. Azt tapasztaltam, hogy a művészek, egyébként érthető módon, nagyon érzékenyen reagálnak minden negatív megjegyzésre. Szerintem Önnel is ez történt, majd anélkül, hogy belegondolt volna saját társadalmi helyzetébe, leírta, ami elsőként az eszébe jutott. Remélem, azóta aludt rá egyet, és elfogadja, hogy a történteknek lehetséges olyan értelmezése, amilyenre a Népszava újságírója jutott. Az Ön hatalmi (és pénzosztó) helyzete miatt egyesek tekinthetik valószínűnek, mások legalábbis elképzelhetőnek, hogy a fesztivál szervezői jobban tartottak a neves budapesti vendégtől, mint a táncosok könnyeitől. Szerintem már az utóbbi változat is szomorú.
Üdvözlettel,
Horváth Gábor
