A portál „Budapesti csata” címmel számol be arról, hogy az ellenzék egyesült erővel igyekszik gyengíteni Orbán Viktor uralmát. Mint megállapítja, a fővárosiak általában nem tartoznak a miniszterelnök rajongói közé, évek óta mégsem képesek megszabadulni tőle, illetve a szövetségeseitől. A nacionalista kormánypolitika inkább vidéken népszerű, de most az ellenzék az új stratégia részeként azzal próbálkozik, hogy közös jelölteket állít. Karácsony Gergely kifejezetten derűlátó, miután most először a hatalommal szembenálló erők mind a 23 kerületben ki tudtak valakit állítani a Fidesz-KDNP embereivel szemben. Berg Dániel, a Momentum elnökségi tagja azt emeli ki, hogy az ellenzék még sosem volt ennyire egységes, és hogy Budapesten bizonyosan megnyerhető.
A döntő tényező a napi élet lesz, ami a fővárosban elsősorban az emelkedő lakásárakat, a közlekedési nehézségeket és a szennyezett levegőt jelenti. Karácsony azt mondja, Orbán politikája mindig is Budapest ellen irányult. Hogy a kormány nem biztos a dolgában, azt alátámasztják a 9 ezer forintos utalványok. Ám az ellenzéki táborban többen aggódnak, hogy esetleg alacsony lesz a részvétel, és hogy további jelöltek felbukkanása szorossá teheti a versenyt. Meg hogy esetleg többen azért szavaznak majd a Fideszre, nehogy az anyagilag megbüntesse a „bűnös” körzeteket. Végül pedig az is sokakat nyugtalanít, hogy Karácsony, ha nyer is, Fidesz-többséggel kerülhet szembe a fővárosi önkormányzatban.
Egy ellenzéki szerint győzni tudnak 4 kerületben, további 9 kétesélyes. Továbbá jó kilátásaik vannak Miskolcon, Szombathelyen, Pécsen és Szegeden, valamint esetleg Dunaújvárosban és Egerben. Tarlós István nem kívánt interjút adni és az írásban benyújtott kérdésekre sem reagált.
FAZ
Napra pontosan négy évvel ezelőtt, a menekültválság csúcspontján Orbán Viktor ráébredt, hogy nála vannak az aduk a német és az osztrák kancellárral szemben, miután összeomlott azok egész addigi migrációs politikája. Vagyis hogy inhumánusként bírálják a külső határok védelmét, ugyanakkor az abból fakadó kötelezettségeket a magyarokra hárítsák. Orbán felismerte, hogy két kollégája vagy elfogadja részéről a bezárkózást, vagy kénytelen lesz átvenni a nyugati határ felé tartó embereket. Ez volt az alapkérdés, nem pedig az, hogy erővel feloszlatják-e a menetet. Így összegzi előzetesében az újság a ZDF félig dokumentum-, félig játékfilmjét, „A döntés óráit”, amelyet ma este negyed 9-kor mutat be a csatorna.
A mű rekonstruálja az egykori eseményeket, felidézve a legbizalmasabb beszélgetéseket is a hatalom bizalmas köreiben. Merthogy az egykori szemtanúk megnyíltak a szerzők előtt, illetve ezúttal sokan maguk is hajlandóak voltak nyilatkozni a kamerák előtt. Így kiderül, hogy Berlin és Bécs kénytelen volt feladni a reményeit és a kívánságait, mindkettő számára csakis a félelmek maradtak. Merkel például nem is volt hajlandó felvenni Orbán telefonhívását, nehogy egyértelmű állásfoglalásra kényszerüljön. Inkább a kancelláriaminiszterre bízta, hogy tisztázza a menekültek beutazásának feltételeit. Vagyis a néző a hatalom titkaiba nyer betekintést. És aki idáig úgy gondolta, hogy a politika megvan stratégiai cselekvés nélkül is, az most megerősödhet ebben a hitében. A film a felismerés tévedéseit dokumentálja.
A vezércikk úgy értékeli a két német tartományi választás eredményét, hogy mindenki veszített. Egész Európában viaskodik egymással az ostromlott politikai fő áramlat és a feltörekvő alternatív tábor. Szászországban és Brandenburgban az emberek úgy döntöttek: elegük van azokból, ott fenn, miközben az ország kifelé botladozik a Merkel-korszakból. Az eredmény még inkább megkérdőjelezi, hogy alkalmas-e a kancellár utódjaként Kramp-Karrenbauer, aki már egyáltalán nem tudja megmozgatni az embereket. Egyben még inkább kihangsúlyozódik a szociáldemokratákon belüli bizalmi válság, miután a párt nem tudja eldönteni, jó-e neki vagy rossz a nagy koalíció.
Az AfD sikere aligha harangoz be országos előretörést, hiszen a párt csak Keleten erős. Úgy hogy talán a meglepően jól szereplő zöldeknek áll a zászló, de az is látszik, hogy az ő támogatottságuk is korlátokba ütközik. Mindenesetre a választások kimenetele vádirat a német uralkodó osztály, és főként az ellen, hogy Merkel, illetve az uniópártok és az SDP szövetsége fojtogató módon mindent központosít. A nép mindenképpen változást kíván, miközben lefelé tart a gazdaság és mindig érezhetőek a menekültválság hullámai. Csak még azt nem találta meg, hogy mely pártok vagy vezetők képesek produkálni az óhajtott átalakulást.
Az AfD erősödik Németországban, de az áramvonalasított EU meg tudja állítani, ám a szélsőségesek feltartóztatásához az kell, hogy kezeljék az egyenlőtlenségeket és az igazságtalanságokat, miközben a bevándorlás-ellenes pártok virágoznak egész Európában. Ezt hangsúlyozza vendégkommentárjában a London School of Economics két kutatója. Titus Molkenbur és Luke Cooper emlékeztet arra, hogy Merkel nyitott kapuk-politikája a földrész összes baját jelképezte a szélsőjobb szemében. Ráadásul leválasztotta a kancellárt az európai elit többi részétől, hiszen humanitárius módon igyekezett orvosolni a gondot.
A német Alternatíva egyfolytában tart a fasiszta jobboldal felé. Ma már bevettnek számít uszító retorikája. Az eheti választás megmutatta, milyen erős a párt az egykori NDK-ban, ahonnan rengetegen vándoroltak Nyugatra, és amely Németország elfeledett részének számít. De felfutásáért nem lehet csakis a migrációs válságot okolni. Hiszen ahol sok bevándorló él, ott nem jelentős a befolyása. A társadalom nagy része elutasítja az AfD-t, a többi nagy párt pedig nem hajlandó összeállni vele. Ez pedig határt szab a felemelkedésének.
Európa joggal aggódhat, mert a szélsőjobbos Alternatíva képes egyesíteni soraiban a nácibarát szélsőségeseket és a konzervatív, neoliberális híveket. Ám látnivaló a mostani két választás tükrében, hogy a CDU tévesen reagált, amikor a radikálisok nyomására szigorított a menekültekkel szembeni bánásmódon. Először is fel kell ismerni, hogy megengedhetetlenül nagyok az egyenlőtlenségek az ország két fele között, ez magyarázza leginkább az AfD megerősödését. Az ellenszer a szociálisan igazságosabb Európa lehet, ideértve, hogy az állások és a növekedés érdekében több beruházást kell irányítani a keletnémet területekre.
Az orosz elnök egy dologtól fél: a szavazóurnától, mert tudja, hogy az igazi demokrácia a putyinizmus végét jelentené. Ezért nem hagy semmiféle választási lehetőséget azoknak, akik demokratikus eszközökkel szeretnének reformokat. Ám kérdés, hogy az államfő tényleg Tien an Men térré akarja-e változtatni a Vörös teret? Így foglalja össze az orosz vezető helyzetét a Chicago Loyola Egyetem egyik orosz származású professzora a most vasárnap esedékes oroszországi helyi választások előtt. Mihail Kodarkovszkij azt írja, az elnök éppen ebből a megfontolásból folyamodik trükkökhöz, fenyegetésekhez és erődemonstrációhoz, mivel szeretne túllépni a tiltakozásokon és saját süllyedő népszerűségén.
A hatóságok tartanak saját népüktől és az ellenzéki jelöltektől, mert azokat többen támogatják, mint a hatalom kiválasztottjait. Ezért dobnak be minden lehetséges eszközt az eredmény befolyásolására. Semmit nem hagynak a véletlenre, de minden hiábavalónak bizonyult: kétszer is sok ezren vonultak tiltakozásul az utcára, azóta egyetlen tüntetést sem engedélyeztek. Az üzenet egyértelmű: itt nem lesz Hong Kong, sem Isztambul, ahol a tisztességes választások eredményeként a kormányellenes erők szerezték meg a győzelmet. Ennek érdekében a Kreml kész arra is, hogy jelentős erőszakot vessen be. Ez persze természetes lépés egy tekintélyelvű rendszer adott fejlettségi fokán. Hiszen amikor a közvélemény a rezsim ellen fordul, csakis az erő marad az uralom fenntartására.
És nem kérdéses, hogy hanyatlik a putyinizmus. A kormány által ellenőrzött sajtó egyre nehezebben tudja népszerűsíteni az államfőt. A fiatal nemzedék már nem annyira vevő a hivatalos propagandára A vidék elszegényedett. A gázra és olajra épülő gazdaság vérszegény, miközben az elitet belharcok kötik le egy egyre zsugorodó torta darabjaiért küzdve. És a tömegtiltakozások már nem marginálisak, jelentős szintet értek el. Így Moszkva úgy döntött, már semmi értelme megőrizni még az irányított demokrácia látszatát sem. Ezért a keményebb kínai modell felé halad. De igazából már átalakult katonai-rendőr állammá a fennmaradás érdekében. Ezzel párhuzamosan bontja le a piacgazdaság maradványait. Gyorsan épül ki a katonai-ipari komplexum. A jelek azt mutatják, hogy a hatalom megtartására a rendszer teljes mértékben el van szánva az erőszak alkalmazására.
Az elemzés úgy látja, Csehország számára nem okvetlenül rossz, ha ilyen-olyan trükkel ugyan, de ejtik a bűnvádi eljárást a miniszterelnök ellen, mert ez nagyobb stabilitást hozhat, és nem okvetlenül jelenti, hogy Babis még több illiberális túlzásra vetemedne. A csehek megérdemlik, hogy biztos kormányuk legyen, erős fékekkel és ellensúlyokkal. És a hatalmon lévő politikus már bizonyította, hogy képes jó teljesítményre. Azzal vádolják, hogy jogellenesen 50 millió koronás uniós támogatást fordított saját cége javára, de az illetékes ügyész most véget akar vetni a vizsgálatnak. Az ellenzék nem tudja, nincs-e emögött politikai nyomás. Viszont az Európai Bizottság még mindig elrendelheti, hogy fizessék vissza a pénzt, amire jó esély is van.
Viszont ha Babis kikerül a gyanú árnyékából, akkor könnyebb volna szövetségeseket találnia, mert a partnereknek nem kellene attól tartaniuk, hogy bármikor összeomolhat a kormány. Ily módon megszűnne az ország jelenlegi legnagyobb problémája. Hiszen a mostani kabinetet leginkább csak Zeman elnök jóindulata tartja hatalmon. Pedig a gazdaság állapota kedvező, így képes jobban ellenállni a német visszaesésnek, mint a magyarok és a szlovákok, mert sokrétűbb és valamivel kevésbé épül az autóiparra.
Csehország számára áldás volt, hogy a kormánypárt – Orbánnal és Kaczynskival ellentétben – nem tudott többséget szerezni a parlamentben. Így nem volt képes hozzálátni az igazságszolgáltatás tekintélyelvű átépítéséhez, ami miatt Magyarországnak és Lengyelországnak viszálya támadt az EU-val. A médiapiacon igencsak erős a verseny és több megszólalási lehetőséghez jut az ellenzék is. Emellett a miniszterelnök ideológiamentes pragmatizmusa csillapította a populizmusát. A gazdaság érdekében sok vendégmunkást fogadnak be, akár Mongóliából és a Fülöp-szigetekről. A csehek kellőképpen bölcsek voltak, hogy ne adjanak túl sok jogkört Babis kezébe. A stabilitás érdekében talán most érdemes volna levegővételt engedni a politikusnak.
A konzervatív lap szerint a török elnök az ország erős embereként populisták egész nemzedékét ösztökélte arra Európában, hogy fokozzák le a demokráciát. Közben persze sorra tartja odahaza a választásokat, ám ehhez tudni kell, hogy Erdogan állami pénzből kampányol és megfélemlítéssel iktatja ki a belső vetélytársakat. A sajtóban nemigen jelen(het)nek meg ellenhangok, az államfő a finisben 10-szer több időt kap a tévékben, mint legveszedelmesebb ellenfele. De ha mégsem nyer, akkor megtalálja a módját, hogy úgy állítsa be: ő kerekedett felül. Ez persze csupán a demokrácia látszata, de a politikus meg van részegedve tőle. A sorozatos választások arra jók, hogy eltereljék a figyelmet az óriási korrupcióról vagy a kurdok elleni háborúról.
Erdogan a kampánygyűléseken érzi igazán otthon magát: engedelmes tömeg előtt, és lehetőleg olyan ellenséggel, akire lehet köpködni. Az iszlám áldozatiság jó gumicsont, a nyugati képmutatás még jobb. Ám a saját palotájában talpnyalók veszik körül. A hatalmát nem arra használja, hogy javítson az ország sorsán. A beözönlő olcsó hitelek a vazallusokat gazdagították, nem az oktatásra vagy az ipar korszerűsítésére fordították azokat. A bajokért az elnök egyfolytában a külföldet okolja.
De a március végi választás katasztrófát jelentett számára, hiszen elvesztette az ország jelentős részeit, az összes nagyvárossal együtt. Ám az elnök nem csak, hogy alkalmaz minden trükköt az autokraták kézikönyvéből, ő maga írta azt. A rendszert versengő tekintélyelvűségként írják le, azaz olyan diktatúra, amelyben választások révén tartják fenn a demokrácia látszatát, ám az eredmény nem lehet kétséges. Európában bőven akad követője, aki kihasználja az alkotmányban, a média és a civil társadalom szabályozásában mutatkozó lyukakat. Erdogan példája nyomán Orbán, Vucsics és a többiek felismerték, hogy a látszatdemokrácia örve alatt szabadon bebetonozhatják a hatalmukat.
Ám nem lehet mindörökre elleplezni a rothadt illiberális szerkezetet. Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben a török elnök a nyílt diktatúra felé tart. Választása befolyásolja a többi populistát is, ezért ha valaki látni akarja, hogy mi várható Európában, az vesse vigyázó szemét Törökországra.
