költészet;versek;

2019-09-07 09:14:18

Lázár Bence András versei

Milyen távolság

Ha a jelen felidézése, akkor legyen

a fehér város egy kimerült tavaszban.

De ha mindez a múlté, akkor a frissen

megébredtek bizonytalansága.

Kiállok egy teraszra. És innentől

nincsenek emlékeim. Csak egy idegen

szöveg, amit rólad ismételgetek, magamban.

De milyen távolság ez így:

leírva.

Inkább egy újságos kioszk.

Egy gyorsan őrölt kávé.

Egy ketté szakadt cigarettabél.

Aztán meg az idegen nők, akiknek

sóhajában én vagyok a legidegenebb.

De inkább egészben leszek most óvatos.

Kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény

tél északon. Aztán csak elfogadható, mint

egy szánalmas naplemente.

Kiállok egy teraszra. Most legyen

az a régi. De nincsenek emlékeim.

Csak a pupillád, mint egy kaptár,

amiben az utolsó mondataim is

az elsők között lesznek kirajzva.

És így leszek a jelen idő kimerült

belső szemizma, ahogy elernyed

és a fehér város kioszkjai előtt téged látlak,

ahogy melletted, akár én, akinek kezében

megszakad egy cigarettabél.

De ha a jelen felidézése, akkor legyen

a sóhajod, amiben kiolvadok és üres

leszek, mint egy kemény tél északon.

Legyen a pupillád, mint egy kaptár,

amiben az elsők között a mondatok.

De ha mindez a múlté, akkor csak újra

elfogadható, mint egy szánalmas naplemente.

Nem akarok megébredni. Csak egy idegen

szöveget ismételgetek, magamban.

Aztán a teraszról nézem végig.

Milyen távolság ez így:

leírva.

Apofázis

Résnyire zárt gégecsővel elbeszélni téged: sehogy.

Így világosabb: senkinek. Hiszen, mint egy utolsó

ecsetvonás: feketén színes képeken, olyan vagy.

Elpuhuló szorongás egy delírium végén.

Meggyengülő emlék a magasra téglázott

társasházak között. Ahogy kocsiban gyereket tolsz

a nap horizontjában, ősszel, egészen késő délután.

De még így is: sehogy.

Talán új nyelv, ahol új szavak. Tévely észlelés

a delírium elején. Mint kiszáradt szemgolyók széles

vágású kertek között. Ahol kávét iszol, tejjel,

és a tekinteted ívesen beletörik a napfény hullámverésébe

egy éjszaka végén. Mint tompuló szálak az ecset feketére

keményedett tövében, mint színes képek fehér falakba verve.

De nincsenek hangok a résnyire zárt gégecsőben.

Csak fények, fényed. Hullámverés a vákuumban.

De majd egy nyelven, amit nem beszélnek

sem a franciák, sem az angolok, se délen a portugál.

Aztán meg arra gondolok, ahogy kora este, mint tompuló szálak

az utolsó ecsetvonás alatt, eldőlsz a kanapén.

Aztán meg arra, ahogy, mint az elpuhuló szorongás,

mint a meggyengülő emlék, kiszáradt szemgolyódra rásimulnak

a fények a nap horizontjából.

Hogy aztán én, reggel szavak és új nyelv nélkül,

a magasra téglázott társasházak között, a széles vágású

kertektől messze, a fehér falak feketére keményített tövében,

résnyire zárt füstölő gégecsővel meredjek bele a napfény hullámverésébe.

Színekkel egy vászon fekete hiányában. Tévely észleléssel egy delírium elején.

Hiszen ilyen vagy és ezt már így senkinek.

Tagadásból a tagadásig. Gátlásból a gátlásig.

Egy kihűlt kávéval, tej nélkül, a kezemben.

Világosabban: sehogy.