Milyen távolság
Ha a jelen felidézése, akkor legyen
a fehér város egy kimerült tavaszban.
De ha mindez a múlté, akkor a frissen
megébredtek bizonytalansága.
Kiállok egy teraszra. És innentől
nincsenek emlékeim. Csak egy idegen
szöveg, amit rólad ismételgetek, magamban.
De milyen távolság ez így:
leírva.
Inkább egy újságos kioszk.
Egy gyorsan őrölt kávé.
Egy ketté szakadt cigarettabél.
Aztán meg az idegen nők, akiknek
sóhajában én vagyok a legidegenebb.
De inkább egészben leszek most óvatos.
Kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény
tél északon. Aztán csak elfogadható, mint
egy szánalmas naplemente.
Kiállok egy teraszra. Most legyen
az a régi. De nincsenek emlékeim.
Csak a pupillád, mint egy kaptár,
amiben az utolsó mondataim is
az elsők között lesznek kirajzva.
És így leszek a jelen idő kimerült
belső szemizma, ahogy elernyed
és a fehér város kioszkjai előtt téged látlak,
ahogy melletted, akár én, akinek kezében
megszakad egy cigarettabél.
De ha a jelen felidézése, akkor legyen
a sóhajod, amiben kiolvadok és üres
leszek, mint egy kemény tél északon.
Legyen a pupillád, mint egy kaptár,
amiben az elsők között a mondatok.
De ha mindez a múlté, akkor csak újra
elfogadható, mint egy szánalmas naplemente.
Nem akarok megébredni. Csak egy idegen
szöveget ismételgetek, magamban.
Aztán a teraszról nézem végig.
Milyen távolság ez így:
leírva.
Apofázis
Résnyire zárt gégecsővel elbeszélni téged: sehogy.
Így világosabb: senkinek. Hiszen, mint egy utolsó
ecsetvonás: feketén színes képeken, olyan vagy.
Elpuhuló szorongás egy delírium végén.
Meggyengülő emlék a magasra téglázott
társasházak között. Ahogy kocsiban gyereket tolsz
a nap horizontjában, ősszel, egészen késő délután.
De még így is: sehogy.
Talán új nyelv, ahol új szavak. Tévely észlelés
a delírium elején. Mint kiszáradt szemgolyók széles
vágású kertek között. Ahol kávét iszol, tejjel,
és a tekinteted ívesen beletörik a napfény hullámverésébe
egy éjszaka végén. Mint tompuló szálak az ecset feketére
keményedett tövében, mint színes képek fehér falakba verve.
De nincsenek hangok a résnyire zárt gégecsőben.
Csak fények, fényed. Hullámverés a vákuumban.
De majd egy nyelven, amit nem beszélnek
sem a franciák, sem az angolok, se délen a portugál.
Aztán meg arra gondolok, ahogy kora este, mint tompuló szálak
az utolsó ecsetvonás alatt, eldőlsz a kanapén.
Aztán meg arra, ahogy, mint az elpuhuló szorongás,
mint a meggyengülő emlék, kiszáradt szemgolyódra rásimulnak
a fények a nap horizontjából.
Hogy aztán én, reggel szavak és új nyelv nélkül,
a magasra téglázott társasházak között, a széles vágású
kertektől messze, a fehér falak feketére keményített tövében,
résnyire zárt füstölő gégecsővel meredjek bele a napfény hullámverésébe.
Színekkel egy vászon fekete hiányában. Tévely észleléssel egy delírium elején.
Hiszen ilyen vagy és ezt már így senkinek.
Tagadásból a tagadásig. Gátlásból a gátlásig.
Egy kihűlt kávéval, tej nélkül, a kezemben.
Világosabban: sehogy.
