Lázár Bence András versei

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: Lázár Bence András Facebook oldala
Milyen távolság Ha a jelen felidézése, akkor legyen a fehér város egy kimerült tavaszban. De ha mindez a múlté, akkor a frissen megébredtek bizonytalansága. Kiállok egy teraszra. És innentől nincsenek emlékeim. Csak egy idegen szöveg, amit rólad ismételgetek, magamban. De milyen távolság ez így: leírva. Inkább egy újságos kioszk. Egy gyorsan őrölt kávé. Egy ketté szakadt cigarettabél. Aztán meg az idegen nők, akiknek sóhajában én vagyok a legidegenebb. De inkább egészben leszek most óvatos. Kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Aztán csak elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Kiállok egy teraszra. Most legyen az a régi. De nincsenek emlékeim. Csak a pupillád, mint egy kaptár, amiben az utolsó mondataim is az elsők között lesznek kirajzva. És így leszek a jelen idő kimerült belső szemizma, ahogy elernyed és a fehér város kioszkjai előtt téged látlak, ahogy melletted, akár én, akinek kezében megszakad egy cigarettabél. De ha a jelen felidézése, akkor legyen a sóhajod, amiben kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Legyen a pupillád, mint egy kaptár, amiben az elsők között a mondatok. De ha mindez a múlté, akkor csak újra elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Nem akarok megébredni. Csak egy idegen szöveget ismételgetek, magamban. Aztán a teraszról nézem végig. Milyen távolság ez így: leírva. Apofázis Résnyire zárt gégecsővel elbeszélni téged: sehogy. Így világosabb: senkinek. Hiszen, mint egy utolsó ecsetvonás: feketén színes képeken, olyan vagy. Elpuhuló szorongás egy delírium végén. Meggyengülő emlék a magasra téglázott társasházak között. Ahogy kocsiban gyereket tolsz a nap horizontjában, ősszel, egészen késő délután. De még így is: sehogy. Talán új nyelv, ahol új szavak. Tévely észlelés a delírium elején. Mint kiszáradt szemgolyók széles vágású kertek között. Ahol kávét iszol, tejjel, és a tekinteted ívesen beletörik a napfény hullámverésébe egy éjszaka végén. Mint tompuló szálak az ecset feketére keményedett tövében, mint színes képek fehér falakba verve. De nincsenek hangok a résnyire zárt gégecsőben. Csak fények, fényed. Hullámverés a vákuumban. De majd egy nyelven, amit nem beszélnek sem a franciák, sem az angolok, se délen a portugál. Aztán meg arra gondolok, ahogy kora este, mint tompuló szálak az utolsó ecsetvonás alatt, eldőlsz a kanapén. Aztán meg arra, ahogy, mint az elpuhuló szorongás, mint a meggyengülő emlék, kiszáradt szemgolyódra rásimulnak a fények a nap horizontjából. Hogy aztán én, reggel szavak és új nyelv nélkül, a magasra téglázott társasházak között, a széles vágású kertektől messze, a fehér falak feketére keményített tövében, résnyire zárt füstölő gégecsővel meredjek bele a napfény hullámverésébe. Színekkel egy vászon fekete hiányában. Tévely észleléssel egy delírium elején. Hiszen ilyen vagy és ezt már így senkinek. Tagadásból a tagadásig. Gátlásból a gátlásig. Egy kihűlt kávéval, tej nélkül, a kezemben. Világosabban: sehogy.

Maros András: Távcső és fokhagyma (novella)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:13

Fotó: Adományozó - Lipovits Kálmán / Fortepan
A forgalmas térről nyíló utca egyik kapualjában lyukas, barna pulóvert viselő férfi kínálta portékáját – egy darab távcsövet és két fej fokhagymát. Nem csinált nagy felhajtást, mint a téren állomásozó többi árus, nem kürtölte tele az utcát, hogy „Távcsövet, fokhagymát tessék!”, csak némán ácsorgott, és várta a vevőket a lefordított kartondoboz mögött, amelyre árucikkeit kihelyezte. Egy-két járókelő lelassított, és a kínálatra pislantott – ezt az eladó az érdeklődés első jeleként vette, és biztatásképpen a gyalogosra biccentett. Aki közelebb lépett, azt megszólította, „Íme”, ennyit mondott, egy hanggal sem többet, majd kötött koreográfia szerint teljes körű árubemutatót tartott: először finoman a távcső felé nyújtotta a kezét, aztán tenyerével simogató mozdulatot tett a levegőben a fokhagymafejek fölött. Az „Íme!” szót sem a kereskedők magabiztos hangsúlyával ejtette, hanem közvetlen, barátságos modorban, úgy, hogy a vevőjelölt rögtön érezze, itt meg lehet fogni, meg lehet vizsgálni a kitett árut, bele szabad nézni a látcsőbe, lágyan meg szabad nyomkodni a fokhagymát. (Az egyik már kissé megbarnult, de ezt nem titkolta az eladó, sőt, hogy később ne érje csalódás a vevőt, a barna felét fordította a járókelők felé.) Vasárnap délután elnéptelenedett az utca, de a máskor zsúfolt, lármás téren is csak néhányan lődörögtek. A gyér forgalom ellenére az árus kitartóan álldogált a kartondoboza mögött (mert nemigen volt más hely, ahol érdemes lett volna álldogálnia). Azon kívül, hogy egy hároméves forma kisfiú elemelte az egyik fokhagymát, és elszaladt vele – az anyukája hozta és tette vissza a helyére sűrű bocsánatkérések közepette –, más nem mutatott érdeklődést a fűszernövény és a látcső iránt. Olyan csönd volt, hogy egy-egy elhaladó autó motorzaja megsokszorozott erővel hallatszott. Ebbe az álmosító, lassú délutánba csapódott be – nem sokkal öt óra után – egy izgága, magas, strandpapucsos nő. Megállt a kartondoboz előtt, hátradobta vörösre festett pókhálóhaját, és lelkesen mustrálni kezdte a felhozatalt. Úgy csillogott a szeme, mintha kimondottan a látcső és a fokhagyma miatt jött volna, mintha éppen ezekre lett volna szüksége. A távcsövön keresztül végignézett a környező házak felső emeleti ablakain, a fokhagymafejeket átszellemülve szagolgatta. „Főnök úr, mit kérsz az összesért?”, érdeklődött dohányos altján. A férfinak nem volt kész csomagár a fejében, mert arra számított, hogy tételenként értékesíti majd a dolgait. Illetve annyit eltervezett, hogy mindkét fokhagyma megvásárlása esetén akciós árat ad a vevőnek, hetven forint lesz a kettő (egy darab ötvenbe kerül). De hogyan árazza hozzájuk a látcsövet, aminek önmagában ötszáz forintos irányárat állapított meg? Ahogy a teljes kínálatra vonatkozó ár képzésén töprengett, saját cipője orrát nézegette, meg-megmozgatta a tátongó lyukból kikandikáló, saras zokniba bujtatott nagylábujját. „Ötszázért minden a magáé”, motyogta lefelé konyuló, ősz bajsza alatt, kopasz fején megkapirgálva egy aránylag friss sebet. A sebességből, amivel a nő az öt fémszázast előteremtette (és a vásárolt cikkeket felnyalábolta), az árus ráeszmélt, hogy rettentő rossz üzletet között. Rövid tétovázást követően a tér felé igyekvő nő után kurjantott: „Kérem, jöjjön már vissza egy pillanatra!” Meglepetésére a nő egy határozott hátraarc után elindult visszafelé. Míg a kapualj felé tartott, az eladónak bevillant egy fontos gondolat: nem az a baj, hogy olcsón adott túl a portékán, hanem hogy hirtelen. Nem számolt azzal, hogy ha egyszerre mindene elkel, nincs mit árulnia. Már egészen közel volt a nő, méterekre a kartondoboztól, amikor az árus tekintete megakadt valamin… valamin, amit a nő viselt. „Igen? – szólalt meg a vevő az árus szemébe nézve –, van valami probléma?” A férfi visszafizette az ötszáz forintot, és elkérte a nő derekát körülölelő, fémcsatos műbőr övet. Ha szerez mellé két-három szem krumplit a piacról, hétfőtől újra kiállhat árulni.
Szerző

Dehogy fogja vissza magát – Interjú Gulisio Tímeával

Publikálás dátuma
2019.08.31. 15:00

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
„Ez az egyetlen hely a földön, ahol nem kell szégyellnem, ha véletlen telefingom a szexpartnerem pofáját. Itt mindennek, ami NŐ-ből jön, felbecsülhetetlen értéke van” – olvasható a július végén megjelent, A szatír állatkertje című novellaegyüttesében, s ez nemcsak a Jóságos Szatír kastélyára értendő, de magára a könyv szövegére is, melyből érzékeny olvasóink kedvéért a legkevésbé obszcén sorokat idéztük. A szerzővel, Gulisio Tímeával beszélgettünk.
A szatír állatkertje című kisregény már pár éve megszületett és a fiókjában pihent, miért pont most érezte elérkezettnek a kiadását? Befogadóbbnak ítélte az (irodalmi) közeget erre a tabudöntögető szadista-horror-pornó-trash írásműre, vagy éppen ellenkezőleg, most élesebben hat a provokáció?  Ennél prózaibb oka van. Eredetileg harmadmagammal közösen terveztünk egy szövegegyüttest megírni, majd könyvben kiadni, de egyfelől, úgy láttam, nem halad a kiadatás ügye, másfelől az elkészült írások nem illettek össze egymással. Végül úgy határoztam, ideje megjelentetni külön az enyémet, ne vesszen kárba a belefektetett munka. Attól nem tartottam, hogy különösebb, a vártnál nagyobb vihart kavar, hiszen korábban adtam már ki ennél jóval nagyobb botrányt kiváltó könyvet is, ami a bulvárfeldolgozása miatt aztán sokakhoz eljutott (Tímea itt a Peremvilág című, Onagy Zoltánnal közös interjúkötetére utal, melyet 2015-ben jelentetett meg az Athenaeum Kiadó és a másság, a homoszexualitás témakörét, társadalmi el nem fogadottságát járja körül – a szerk.). Ám nagy kiadóknál eleve esélytelen lett volna próbálkoznom, mert ennél „finomabb” szövegek esetében is elzárkóztak a megjelentetéstől. Miközben mindenféle politikai/hatalmi, pedagógiai/esztétikai képzelgések vagy eladhatóság/piacorien­táció mentén zajlanak különféle kánonharcok, A szatír állatkertje egy évezredek óta létező, de a peremről soha a centrumba nem kerülő irodalmi/ideológiai értékek szabta szövegek vonalába illeszkedik (elég a pajzán-erotikus római kori versektől a Tizenegyezer vesszőn, a Justine-en át az Amerikai psychóra vagy a nagyon kelendő giccsre, A szürke ötven árnyalatára gondolni). E téren milyen irodalmi művek voltak hatással A szatír állatkertjére?  Épp az említetteken nőttem fel, kis túlzással már-már mesék helyett is ezeket olvastam, igyekeztem feltérképezni magamnak ezt az egész erotikus-pornográf-szadisztikus irodalmat. Legfőképp Sade márki és Apollinaire művei vagy Robbe-Grillet Érzelmes regénye fogott meg. Azt gondolom, a képzőművészetben és filmen egy fokkal könnyebb ábrázolni a szexet, mint írásban, hogy az ne váljon nevetségessé, közhelyessé. Bár a humor nagy szerepet kap az írásaiban, hol a határ e tekintetben?  Alapvetően humorosan gondolkodom, nálam ez természetszerű, kikerülhetetlen, ezért aztán nem is törekszem ennek határt szabni, csak magamat adom, nem foglalkozom semmilyen elvárással, műfajival sem. Mégis, hol és hogy kell túltolni, hogy komolyan veendő szatíra keletkezzen?  Az, hogy valami túl van-e tolva, az olvasótól függ, erre én nem látok rá.  Az alkotás során „állat” vagyok, ezzel nem foglalkozom. Az „állatság”, a tabudöntögetés, a kifacsarás, az abszurd nem csak ennek a könyvének a sajátja – ez akkor a világlátásból és nem direkt szembefordulásként értendő?  „Állatság” alatt az ösztönös és természetes alkotást értem, ami olyan nekem, mint a lélegzés vagy más mindennapi tevékenység – semmi magasztos vagy kimódolt nincs benne. Mennyire gyakori, hogy összekeverik a művei énjeit az alkotóival?  Számtalanszor előfordult már. Épp ezért hangsúlyoznám: nem én vagyok a műveim főszereplője. Nem vagyok perverz gyilkos. Teljesen átlagos polgári életet élek, mint akárki más, csupán én le is írom és közre is adom azt, amiről mások is fantáziálnak. De nem ezek a vágyaim. Ez – a határaim és mások határainak feszegetése – csupán élvezetes szórakozás.
Mint például a bestializmus, a szodómia, a kannibalizmus, a nekrofília, a szadizmus, a pornográfia, a nemi szerepek kiforgatása, a testnedvek apoteózisa, a szkatofília, a testek szétszedése és torz összerakása… Ám mindezek mellett a könyvben feltűnnek fogyatékosok, koldusok, hajléktalanok, öregemberek – (szöveg)kizsigerelve. Szándéka szerint a szociális érzékenysége megmutatkozásaként?  Pontosan. Szociális szervezői végzettséggel is rendelkezem, noha egy napot nem dolgoztam a szakmában – a gyakorlaton töltött hónapok tapasztalata alapján eldöntöttem, soha nem szeretném ezt csinálni. Bántóan visszatetsző volt, ahogy a fogyatékosok vagy más kisebbségek jogait felhasználják a róluk való beszédben, egyszerre eltúlozva és semmibe véve a problémájukat. Ezt a diskurzust próbáltam kiparodizálni ebben a könyvben. Amit a Katapult Kortárs Alkotói Oldal adott ki, ahogy korábban több kötetét is. Mit kell tudni erről a csoportról?  Ezt az alkotói oldalt Komor Zoltán hozta létre néhány éve, hogy felületet adjon a modern szürreális neoavantgárd irodalomnak. A kemény mag 5-6 embert jelent, sokan lemorzsolódtak időközben, és az utóbbi években az elnevezés is inkább már egy kiadót takar, ami évente egy-két szürreális bizarro fiction, sci-fi könyvet ad ki, kis példányszámban. Költőként, íróként, performerként, zenészként, képzőművészként tevékenykedik, látszólag az undergroundban, alternatív közegben. Ki akar, ki lehet innen törni a nagyközönség felé?  Egyáltalán nem tartom magam alternatív művésznek, rengeteg helyen publikálok, korántsem csak szűk réteget elérő lapokban. És az olvasóközönségem is nagy és sokszínű, folyamatosan kapom tőlük a visszajelzéseket. Ezen meg is lepődtem, csodálkoztam, hogy ennyien értik és szeretik az általam művelt irodalmat. Az alternatív jelző számomra pejoratív, olyan alkotókat jelöl, akiknek kevés a tehetsége, az alternatívnak mondott közeg meg mindenkit befogad, aki kiszorul máshonnan. A verseim egy része kétségtelenül kisebb közönségnek szól, a másik része azonban – a populárisabb megjelenési helyüket tekintve akár – a szélesebb olvasótábor számára is könnyen érthető és befogadható. A prózámban viszont ezentúl sem fogom vissza magam. Nézzük akkor a terveket, mi várható a közeljövőben öntől?  Szeretném, ha a régebbi könyveim elektronikusan is megvásárolhatóak lennének, úgy érzem, ennek van jövője, már csak a még szélesebb közönséghez való eljutást tekintve is. Több kész kötetem várja a kiadást. Nyomtatott formában egy novelláskötet fog egy-két éven belül megjelenni. A regényem kiadásán is dolgozom, egy szürreális, transzszexuális és drogos témájú könyvről van szó – jelzem ismét: nem vagyok sem drogos, sem transzszexuális…

Gulisio Tímea

költő, író, újságíró, festő és audiovizuális előadó. A szatír állatkertje a 11. nyomtatásban is megjelent kötete, de írásainak többsége a Magyar Elektronikus Könyvtárból is letölthető. Szépirodalmi művei éppúgy megjelentek a Népszavában és a Vasárnapi Hírekben, mint az Élet és Irodalomban, a Magyar Műhelyben, a Helikonban, az Ezredvégben, a Parnasszusban vagy a Galaktika magazinban. Publicisztikai írásai főként a prae.hu-n és a Kibic magazinban olvashatóak. Hanglemeze Próbababák az űrből címmel jelent meg 2018-ban. Az Opál Színház tagja. 

A paplanon felejtett lovak

 A júliusban megjelent, Krebsz Áronnal és Komor Zoltánnal közösen készített, A paplanon felejtett lovak című kisfilmjüket a YouTube a meztelenség miatt törölte, majd miután átkerült a VIMEÓ-ra, eddig több mint 1700-an nézték meg.

Szerző