Maros András: Távcső és fokhagyma (novella)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:13

Fotó: Adományozó - Lipovits Kálmán / Fortepan
A forgalmas térről nyíló utca egyik kapualjában lyukas, barna pulóvert viselő férfi kínálta portékáját – egy darab távcsövet és két fej fokhagymát. Nem csinált nagy felhajtást, mint a téren állomásozó többi árus, nem kürtölte tele az utcát, hogy „Távcsövet, fokhagymát tessék!”, csak némán ácsorgott, és várta a vevőket a lefordított kartondoboz mögött, amelyre árucikkeit kihelyezte. Egy-két járókelő lelassított, és a kínálatra pislantott – ezt az eladó az érdeklődés első jeleként vette, és biztatásképpen a gyalogosra biccentett. Aki közelebb lépett, azt megszólította, „Íme”, ennyit mondott, egy hanggal sem többet, majd kötött koreográfia szerint teljes körű árubemutatót tartott: először finoman a távcső felé nyújtotta a kezét, aztán tenyerével simogató mozdulatot tett a levegőben a fokhagymafejek fölött. Az „Íme!” szót sem a kereskedők magabiztos hangsúlyával ejtette, hanem közvetlen, barátságos modorban, úgy, hogy a vevőjelölt rögtön érezze, itt meg lehet fogni, meg lehet vizsgálni a kitett árut, bele szabad nézni a látcsőbe, lágyan meg szabad nyomkodni a fokhagymát. (Az egyik már kissé megbarnult, de ezt nem titkolta az eladó, sőt, hogy később ne érje csalódás a vevőt, a barna felét fordította a járókelők felé.) Vasárnap délután elnéptelenedett az utca, de a máskor zsúfolt, lármás téren is csak néhányan lődörögtek. A gyér forgalom ellenére az árus kitartóan álldogált a kartondoboza mögött (mert nemigen volt más hely, ahol érdemes lett volna álldogálnia). Azon kívül, hogy egy hároméves forma kisfiú elemelte az egyik fokhagymát, és elszaladt vele – az anyukája hozta és tette vissza a helyére sűrű bocsánatkérések közepette –, más nem mutatott érdeklődést a fűszernövény és a látcső iránt. Olyan csönd volt, hogy egy-egy elhaladó autó motorzaja megsokszorozott erővel hallatszott. Ebbe az álmosító, lassú délutánba csapódott be – nem sokkal öt óra után – egy izgága, magas, strandpapucsos nő. Megállt a kartondoboz előtt, hátradobta vörösre festett pókhálóhaját, és lelkesen mustrálni kezdte a felhozatalt. Úgy csillogott a szeme, mintha kimondottan a látcső és a fokhagyma miatt jött volna, mintha éppen ezekre lett volna szüksége. A távcsövön keresztül végignézett a környező házak felső emeleti ablakain, a fokhagymafejeket átszellemülve szagolgatta. „Főnök úr, mit kérsz az összesért?”, érdeklődött dohányos altján. A férfinak nem volt kész csomagár a fejében, mert arra számított, hogy tételenként értékesíti majd a dolgait. Illetve annyit eltervezett, hogy mindkét fokhagyma megvásárlása esetén akciós árat ad a vevőnek, hetven forint lesz a kettő (egy darab ötvenbe kerül). De hogyan árazza hozzájuk a látcsövet, aminek önmagában ötszáz forintos irányárat állapított meg? Ahogy a teljes kínálatra vonatkozó ár képzésén töprengett, saját cipője orrát nézegette, meg-megmozgatta a tátongó lyukból kikandikáló, saras zokniba bujtatott nagylábujját. „Ötszázért minden a magáé”, motyogta lefelé konyuló, ősz bajsza alatt, kopasz fején megkapirgálva egy aránylag friss sebet. A sebességből, amivel a nő az öt fémszázast előteremtette (és a vásárolt cikkeket felnyalábolta), az árus ráeszmélt, hogy rettentő rossz üzletet között. Rövid tétovázást követően a tér felé igyekvő nő után kurjantott: „Kérem, jöjjön már vissza egy pillanatra!” Meglepetésére a nő egy határozott hátraarc után elindult visszafelé. Míg a kapualj felé tartott, az eladónak bevillant egy fontos gondolat: nem az a baj, hogy olcsón adott túl a portékán, hanem hogy hirtelen. Nem számolt azzal, hogy ha egyszerre mindene elkel, nincs mit árulnia. Már egészen közel volt a nő, méterekre a kartondoboztól, amikor az árus tekintete megakadt valamin… valamin, amit a nő viselt. „Igen? – szólalt meg a vevő az árus szemébe nézve –, van valami probléma?” A férfi visszafizette az ötszáz forintot, és elkérte a nő derekát körülölelő, fémcsatos műbőr övet. Ha szerez mellé két-három szem krumplit a piacról, hétfőtől újra kiállhat árulni.
Szerző

Dehogy fogja vissza magát – Interjú Gulisio Tímeával

Publikálás dátuma
2019.08.31. 15:00

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
„Ez az egyetlen hely a földön, ahol nem kell szégyellnem, ha véletlen telefingom a szexpartnerem pofáját. Itt mindennek, ami NŐ-ből jön, felbecsülhetetlen értéke van” – olvasható a július végén megjelent, A szatír állatkertje című novellaegyüttesében, s ez nemcsak a Jóságos Szatír kastélyára értendő, de magára a könyv szövegére is, melyből érzékeny olvasóink kedvéért a legkevésbé obszcén sorokat idéztük. A szerzővel, Gulisio Tímeával beszélgettünk.
A szatír állatkertje című kisregény már pár éve megszületett és a fiókjában pihent, miért pont most érezte elérkezettnek a kiadását? Befogadóbbnak ítélte az (irodalmi) közeget erre a tabudöntögető szadista-horror-pornó-trash írásműre, vagy éppen ellenkezőleg, most élesebben hat a provokáció?  Ennél prózaibb oka van. Eredetileg harmadmagammal közösen terveztünk egy szövegegyüttest megírni, majd könyvben kiadni, de egyfelől, úgy láttam, nem halad a kiadatás ügye, másfelől az elkészült írások nem illettek össze egymással. Végül úgy határoztam, ideje megjelentetni külön az enyémet, ne vesszen kárba a belefektetett munka. Attól nem tartottam, hogy különösebb, a vártnál nagyobb vihart kavar, hiszen korábban adtam már ki ennél jóval nagyobb botrányt kiváltó könyvet is, ami a bulvárfeldolgozása miatt aztán sokakhoz eljutott (Tímea itt a Peremvilág című, Onagy Zoltánnal közös interjúkötetére utal, melyet 2015-ben jelentetett meg az Athenaeum Kiadó és a másság, a homoszexualitás témakörét, társadalmi el nem fogadottságát járja körül – a szerk.). Ám nagy kiadóknál eleve esélytelen lett volna próbálkoznom, mert ennél „finomabb” szövegek esetében is elzárkóztak a megjelentetéstől. Miközben mindenféle politikai/hatalmi, pedagógiai/esztétikai képzelgések vagy eladhatóság/piacorien­táció mentén zajlanak különféle kánonharcok, A szatír állatkertje egy évezredek óta létező, de a peremről soha a centrumba nem kerülő irodalmi/ideológiai értékek szabta szövegek vonalába illeszkedik (elég a pajzán-erotikus római kori versektől a Tizenegyezer vesszőn, a Justine-en át az Amerikai psychóra vagy a nagyon kelendő giccsre, A szürke ötven árnyalatára gondolni). E téren milyen irodalmi művek voltak hatással A szatír állatkertjére?  Épp az említetteken nőttem fel, kis túlzással már-már mesék helyett is ezeket olvastam, igyekeztem feltérképezni magamnak ezt az egész erotikus-pornográf-szadisztikus irodalmat. Legfőképp Sade márki és Apollinaire művei vagy Robbe-Grillet Érzelmes regénye fogott meg. Azt gondolom, a képzőművészetben és filmen egy fokkal könnyebb ábrázolni a szexet, mint írásban, hogy az ne váljon nevetségessé, közhelyessé. Bár a humor nagy szerepet kap az írásaiban, hol a határ e tekintetben?  Alapvetően humorosan gondolkodom, nálam ez természetszerű, kikerülhetetlen, ezért aztán nem is törekszem ennek határt szabni, csak magamat adom, nem foglalkozom semmilyen elvárással, műfajival sem. Mégis, hol és hogy kell túltolni, hogy komolyan veendő szatíra keletkezzen?  Az, hogy valami túl van-e tolva, az olvasótól függ, erre én nem látok rá.  Az alkotás során „állat” vagyok, ezzel nem foglalkozom. Az „állatság”, a tabudöntögetés, a kifacsarás, az abszurd nem csak ennek a könyvének a sajátja – ez akkor a világlátásból és nem direkt szembefordulásként értendő?  „Állatság” alatt az ösztönös és természetes alkotást értem, ami olyan nekem, mint a lélegzés vagy más mindennapi tevékenység – semmi magasztos vagy kimódolt nincs benne. Mennyire gyakori, hogy összekeverik a művei énjeit az alkotóival?  Számtalanszor előfordult már. Épp ezért hangsúlyoznám: nem én vagyok a műveim főszereplője. Nem vagyok perverz gyilkos. Teljesen átlagos polgári életet élek, mint akárki más, csupán én le is írom és közre is adom azt, amiről mások is fantáziálnak. De nem ezek a vágyaim. Ez – a határaim és mások határainak feszegetése – csupán élvezetes szórakozás.
Mint például a bestializmus, a szodómia, a kannibalizmus, a nekrofília, a szadizmus, a pornográfia, a nemi szerepek kiforgatása, a testnedvek apoteózisa, a szkatofília, a testek szétszedése és torz összerakása… Ám mindezek mellett a könyvben feltűnnek fogyatékosok, koldusok, hajléktalanok, öregemberek – (szöveg)kizsigerelve. Szándéka szerint a szociális érzékenysége megmutatkozásaként?  Pontosan. Szociális szervezői végzettséggel is rendelkezem, noha egy napot nem dolgoztam a szakmában – a gyakorlaton töltött hónapok tapasztalata alapján eldöntöttem, soha nem szeretném ezt csinálni. Bántóan visszatetsző volt, ahogy a fogyatékosok vagy más kisebbségek jogait felhasználják a róluk való beszédben, egyszerre eltúlozva és semmibe véve a problémájukat. Ezt a diskurzust próbáltam kiparodizálni ebben a könyvben. Amit a Katapult Kortárs Alkotói Oldal adott ki, ahogy korábban több kötetét is. Mit kell tudni erről a csoportról?  Ezt az alkotói oldalt Komor Zoltán hozta létre néhány éve, hogy felületet adjon a modern szürreális neoavantgárd irodalomnak. A kemény mag 5-6 embert jelent, sokan lemorzsolódtak időközben, és az utóbbi években az elnevezés is inkább már egy kiadót takar, ami évente egy-két szürreális bizarro fiction, sci-fi könyvet ad ki, kis példányszámban. Költőként, íróként, performerként, zenészként, képzőművészként tevékenykedik, látszólag az undergroundban, alternatív közegben. Ki akar, ki lehet innen törni a nagyközönség felé?  Egyáltalán nem tartom magam alternatív művésznek, rengeteg helyen publikálok, korántsem csak szűk réteget elérő lapokban. És az olvasóközönségem is nagy és sokszínű, folyamatosan kapom tőlük a visszajelzéseket. Ezen meg is lepődtem, csodálkoztam, hogy ennyien értik és szeretik az általam művelt irodalmat. Az alternatív jelző számomra pejoratív, olyan alkotókat jelöl, akiknek kevés a tehetsége, az alternatívnak mondott közeg meg mindenkit befogad, aki kiszorul máshonnan. A verseim egy része kétségtelenül kisebb közönségnek szól, a másik része azonban – a populárisabb megjelenési helyüket tekintve akár – a szélesebb olvasótábor számára is könnyen érthető és befogadható. A prózámban viszont ezentúl sem fogom vissza magam. Nézzük akkor a terveket, mi várható a közeljövőben öntől?  Szeretném, ha a régebbi könyveim elektronikusan is megvásárolhatóak lennének, úgy érzem, ennek van jövője, már csak a még szélesebb közönséghez való eljutást tekintve is. Több kész kötetem várja a kiadást. Nyomtatott formában egy novelláskötet fog egy-két éven belül megjelenni. A regényem kiadásán is dolgozom, egy szürreális, transzszexuális és drogos témájú könyvről van szó – jelzem ismét: nem vagyok sem drogos, sem transzszexuális…

Gulisio Tímea

költő, író, újságíró, festő és audiovizuális előadó. A szatír állatkertje a 11. nyomtatásban is megjelent kötete, de írásainak többsége a Magyar Elektronikus Könyvtárból is letölthető. Szépirodalmi művei éppúgy megjelentek a Népszavában és a Vasárnapi Hírekben, mint az Élet és Irodalomban, a Magyar Műhelyben, a Helikonban, az Ezredvégben, a Parnasszusban vagy a Galaktika magazinban. Publicisztikai írásai főként a prae.hu-n és a Kibic magazinban olvashatóak. Hanglemeze Próbababák az űrből címmel jelent meg 2018-ban. Az Opál Színház tagja. 

A paplanon felejtett lovak

 A júliusban megjelent, Krebsz Áronnal és Komor Zoltánnal közösen készített, A paplanon felejtett lovak című kisfilmjüket a YouTube a meztelenség miatt törölte, majd miután átkerült a VIMEÓ-ra, eddig több mint 1700-an nézték meg.

Szerző

Triceps: Zimankó (Szabadka, 1966) – Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből

Publikálás dátuma
2019.08.31. 12:15

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
„Vasárnap anyám elvisz magához, engedélyt kell kérnie, estére visszahoz. Kacsát süt párolt káposztával meg szilvás rétest. Vesz két üveg igazi Coca-Colát is.”
Nyomorult tél. Nincs munka, kevés a spórolt dinár, élelem. Szépen vagyunk, de azért szépen vagyunk. Csak egy so­­vány, nyolcvankilós húsdisznót vág­tunk, felesben a rokonokkal. Többet hagynak, mint ami járna, és András bácsi, a Nagyi öccse hoz nekünk egy pár szőrös vaddisznócombot. Ő vadász, a makkhetesi erdőkbe megint átkóborolt a határon Magyarból egy csorda. Krumpli és tök: tejfölös krumplileves, krumplis paprikás kolbásszal, sült krumpli vékony szelet oldalassal, krumplis tészta, porcukros krumplifánk; kapros tökleves, tökfőzelék tükörtojással, tökös rétes, sült tök és tökmag… A füstölt húsok a padlás gerendáin lógnak, ritkán eszünk belőlük. Egyszer fellopózok és a metsző huzatban lenyesek kis falatkát a sonkából, szégyellem magam. De a ropogós, napsárga tökmag finom, Nagyi egy kopott bádogtepsiben pirítja őket. Nem tudok törni, valahogy nem áll rá a fogam. A Tata, miközben esténként felolvassa nekünk Old Shatterhand és Old Firehand kalandjait, az asztal szélére rakja a megpucolt szemeket. Tartja a lelket mindenkiben, elmegy a fagyban kőműveskedni, meghalni is méltósággal fog. Ő az én Apám, apám helyett apám. Rágcsálok, morfondírozok. Parasztnak lenni szabad és nemes dolog. Elkezdek naplót vezetni, teljesen teleírom a naptár oldalait, három hónapig tart a lelkesedés. JANUARY 23 NEDELJA SUNDAY Fél kilenckor keltem fel és elmentem a templomba. Ott majd meg­fagytam. Otthon néztem a tv-t. Délután el akartam menni moziba, de eljött apu felesége és elvitt Horgosra. Ott disznótor volt. Kívülünk is voltak még. Volt ott egy másodikos lány is. (Marika II.-os) Szép. Este néztem a televíziót. „A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek be” az edző volt a gyilkos. Lefeküdtem: ½ 1-kor. Kivirul az idő, áprilisban indul a piacozás, szinte mindent eladunk, ami maradt vagy most termett. Jó év lesz, mondják, de én nem hiszek nekik. Kevés birsalma, fokhagyma, káposzta, retek, saláta, újhagyma, még a standbérletre sem elég. Bizalom, türelem – mondja komolyan nagyapa –, nem történhet velünk semmi rossz. De én nem hiszek neki. Megyünk tavasszal, nagyanyámmal az utcánkban, valahova, kézen fogva, mintha pisis lennék. Nem beszélgetünk, szeretem, nem félek tőle, mégse. Szembejön velünk félúton, a Remont gépszerelőnél egy másik öregasszony, feketében, kézen fogva egy ványadt, sápadt fiúcskával. Ők is az utcánkban laknak, nagyanya félfogról odaköszön. A néni lehajtja a fejét, én hirtelen elfelejtek köszönni, mennek tovább. A Nagyi szája összeszorul. Láttad? A kurva fia – mondja. – Ha nem vigyázol, te is így jársz, mint az Imriske. Vasárnap az anyja elvitte magához, hideg töltött káposztát etetett, feketekávét és spriccert itatott vele. Ez a kis nyomorult egész éjjel rókázott. Nem értem, mi az a kurva. A Muttit is lekurvázta egyszer, és utánaköpött. Forog az agyam, hittanra járok, még igen hiszek. Jézus urunknak is kellett, hogy legyen fia, gondolom, hiszen kire hagyta volna a földi királyságát? És kinek másnak, mint a megesett Mária Magdolna fattyának? Ez megnyugtat, kicsit el is somolyodok. A Nagyi sem tudhat mindent, hiszen analfabéta, csak a nevét bírja leírni. Vasárnap anyám elvisz magához, engedélyt kell kérnie, estére visszahoz. Kacsát süt párolt káposztával meg szilvás rétest. Vesz két üveg igazi Coca-Colát is. Megsimogatja a kócos fejemet, reményvesztett szeretet és szomorúság sugárzik belőle. Titkolt, ezüst könnycseppek gyűlnek a szemében. És én már biztosan tudom, hogy nem kell engem félteni tőle. Nem kurva, hanem angyal, bármilyen nagy is a hasonlóság.
Szerző
Témák
önéletrajz