Mesés térkép e táj (Szilágyi István: Katlanváros)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: MMA
A 2001-ben megjelent, zseniális Hollóidő című regény óta várom, hogy újabb remekkel jelentkezzen Szilágyi István. Akkor még a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozótot is újraolvastam – azóta meg lankadatlan türelemmel… Időközben egy tanulmánygyűjtemény (Tanulmányok Szilágyi Istvánról, 2003), egy monográfia (Mester Béla: Szilágyi István – Hatalom, ember technika, 2004), majd az író 70. születésnapjára egy válogatott novelláskötet (Bolygó tüzek, 2009), a 80.-ra pedig egy újabb monográfia (Márkus Béla: Szilágyi István) látott napvilágot. Idén – végre – a Katlanváros című könyvön a szerzői névnél ismét a szilágysági író neve olvasható – ám ez a kötet szintén egy válogatás. Az egykori Utunk című, kolozsvári hetilap évkönyveiben közölt, memoárjellegű írásokból szemezget és helyez egymás után hatot az 1974–1986 közötti időszakból. Ezeket nyilván soha korábban nem olvastam, így egybeszerkesztve pedig más sem – az újdonságértéke tehát adott. A sokat emlegetett készülő nagyregény iránti sóvárgó érzést ideig-óráig enyhítheti. A hat írás közül a ’70-es évek második felére datálódó három a számomra befogadhatóbb, hozzám közelebb álló, ezekben az otthon, Zilah (a völgykatlanváros) gyerekkori emlékei elevenednek meg a gyarló emlékezet által, a család („a Nagy Klán”) és a település társadalmának történetei (re)konstruálódnak a felidézettség révén. Mindaz, ami a későbbi író szocializációját, gondolkodását meghatározta, és amelyek előhívhatósága épp ezért saját tudatának sarokkövei is egyben. Ahogy a két világháború befolyásolta a nagyszülei és a szülei nemzedékének életét, ahogy egy egykori, a XIX. század ködében ragadt völgyzugoly öröknek vélt hagyományai menthetetlenül felbomlanak – ahogy ezt egy 6-8 éves gyerek megéli. Pontosabban, ahogy erre több évtized múltán, a múlt életben lévő tanúival való beszélgetések és a fennmaradt iratok, épületek, tárgyak támogatásával már az író emlékszik. Mindez magával ragadó, igényes, szépirodalmi erővel bíró – nosztalgiától, szentimentalizmustól mentes – megfogalmazásban. Egy pillanatra sem válva szocio-doku-elbeszéléssé. Sőt mintha a történelem mellé a mesés elemek is bekacérkodnának. Ahol hőssé válik egy „sírból feltámasztott asszony”, az apai nagymama, az anya, és különös módon az anyai nagyapa („a vén Zemó”) alakja is. Ehhez a mesés érzékeléshez persze az olyan olvasó is szükségeltetik, aki – mint én – egyfelől a szilágysági topográfiával köszönő viszonyban sincs – így számára a megidézett valós helynevek (Magura, Tövishát, Ünőkő, Borberek, Lála-tó, Csungó, Bukuly) is olyanok, mintha egy Bodor-novellaregényből származnának: fiktívek, fantáziaország-béliek; másfelől a XX. század első felének létező lokális történelmi-társadalmi kondíciója is igencsak fehér folt a műveltségi térképén; harmadrészt helyenként szótáraznia kell, mert a magyar nyelv olyan (egykori, tájegységre, népi kultúrkörre jellemző) kifejezéseivel, szavaival szembesül (dunántúliként), amik hiá­nyoznak a szókincséből (kaszten, fótökör, esztena, bokály stb.). További személyes (nemzedékekkel későbbi és magyarországi) tudásbeli hiátus miatt a kötet záró darabja (Kóborló évek), mely a ’80-as évek erdélyi magyar irodalmi és újságírói életét, szereplőit, kalandjait szcenírozza, sajnos csak részleges olvasási élvezetet tudott okozni – akkor is az idegenségével, csak nagyon távoli ismeretlen ismerős mivoltában. Ellenben a Szilágyi Domokosról – annak halála után egy évvel – írt megemlékezés („Aztán kitágult a világ…”) egy közös Duna-deltabeli kaland révén roppant szórakoztató, minden tragikus vonatkozása mellett (vagy épp azért). Szilágyi (nyelvi) világa, mondatai elliptikus hajlásai, nyilvános töprengéseinek-kétkedéseinek világos letisztultsága, a szavaiban rejlő irónia és humor azonban mindenkor maga alá gyűr és mohó érdeklődést generál. (MMA Kiadó, 2019. 207 o.)
Szerző

Lázár Bence András versei

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: Lázár Bence András Facebook oldala
Milyen távolság Ha a jelen felidézése, akkor legyen a fehér város egy kimerült tavaszban. De ha mindez a múlté, akkor a frissen megébredtek bizonytalansága. Kiállok egy teraszra. És innentől nincsenek emlékeim. Csak egy idegen szöveg, amit rólad ismételgetek, magamban. De milyen távolság ez így: leírva. Inkább egy újságos kioszk. Egy gyorsan őrölt kávé. Egy ketté szakadt cigarettabél. Aztán meg az idegen nők, akiknek sóhajában én vagyok a legidegenebb. De inkább egészben leszek most óvatos. Kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Aztán csak elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Kiállok egy teraszra. Most legyen az a régi. De nincsenek emlékeim. Csak a pupillád, mint egy kaptár, amiben az utolsó mondataim is az elsők között lesznek kirajzva. És így leszek a jelen idő kimerült belső szemizma, ahogy elernyed és a fehér város kioszkjai előtt téged látlak, ahogy melletted, akár én, akinek kezében megszakad egy cigarettabél. De ha a jelen felidézése, akkor legyen a sóhajod, amiben kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Legyen a pupillád, mint egy kaptár, amiben az elsők között a mondatok. De ha mindez a múlté, akkor csak újra elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Nem akarok megébredni. Csak egy idegen szöveget ismételgetek, magamban. Aztán a teraszról nézem végig. Milyen távolság ez így: leírva. Apofázis Résnyire zárt gégecsővel elbeszélni téged: sehogy. Így világosabb: senkinek. Hiszen, mint egy utolsó ecsetvonás: feketén színes képeken, olyan vagy. Elpuhuló szorongás egy delírium végén. Meggyengülő emlék a magasra téglázott társasházak között. Ahogy kocsiban gyereket tolsz a nap horizontjában, ősszel, egészen késő délután. De még így is: sehogy. Talán új nyelv, ahol új szavak. Tévely észlelés a delírium elején. Mint kiszáradt szemgolyók széles vágású kertek között. Ahol kávét iszol, tejjel, és a tekinteted ívesen beletörik a napfény hullámverésébe egy éjszaka végén. Mint tompuló szálak az ecset feketére keményedett tövében, mint színes képek fehér falakba verve. De nincsenek hangok a résnyire zárt gégecsőben. Csak fények, fényed. Hullámverés a vákuumban. De majd egy nyelven, amit nem beszélnek sem a franciák, sem az angolok, se délen a portugál. Aztán meg arra gondolok, ahogy kora este, mint tompuló szálak az utolsó ecsetvonás alatt, eldőlsz a kanapén. Aztán meg arra, ahogy, mint az elpuhuló szorongás, mint a meggyengülő emlék, kiszáradt szemgolyódra rásimulnak a fények a nap horizontjából. Hogy aztán én, reggel szavak és új nyelv nélkül, a magasra téglázott társasházak között, a széles vágású kertektől messze, a fehér falak feketére keményített tövében, résnyire zárt füstölő gégecsővel meredjek bele a napfény hullámverésébe. Színekkel egy vászon fekete hiányában. Tévely észleléssel egy delírium elején. Hiszen ilyen vagy és ezt már így senkinek. Tagadásból a tagadásig. Gátlásból a gátlásig. Egy kihűlt kávéval, tej nélkül, a kezemben. Világosabban: sehogy.

Maros András: Távcső és fokhagyma (novella)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:13

Fotó: Adományozó - Lipovits Kálmán / Fortepan
A forgalmas térről nyíló utca egyik kapualjában lyukas, barna pulóvert viselő férfi kínálta portékáját – egy darab távcsövet és két fej fokhagymát. Nem csinált nagy felhajtást, mint a téren állomásozó többi árus, nem kürtölte tele az utcát, hogy „Távcsövet, fokhagymát tessék!”, csak némán ácsorgott, és várta a vevőket a lefordított kartondoboz mögött, amelyre árucikkeit kihelyezte. Egy-két járókelő lelassított, és a kínálatra pislantott – ezt az eladó az érdeklődés első jeleként vette, és biztatásképpen a gyalogosra biccentett. Aki közelebb lépett, azt megszólította, „Íme”, ennyit mondott, egy hanggal sem többet, majd kötött koreográfia szerint teljes körű árubemutatót tartott: először finoman a távcső felé nyújtotta a kezét, aztán tenyerével simogató mozdulatot tett a levegőben a fokhagymafejek fölött. Az „Íme!” szót sem a kereskedők magabiztos hangsúlyával ejtette, hanem közvetlen, barátságos modorban, úgy, hogy a vevőjelölt rögtön érezze, itt meg lehet fogni, meg lehet vizsgálni a kitett árut, bele szabad nézni a látcsőbe, lágyan meg szabad nyomkodni a fokhagymát. (Az egyik már kissé megbarnult, de ezt nem titkolta az eladó, sőt, hogy később ne érje csalódás a vevőt, a barna felét fordította a járókelők felé.) Vasárnap délután elnéptelenedett az utca, de a máskor zsúfolt, lármás téren is csak néhányan lődörögtek. A gyér forgalom ellenére az árus kitartóan álldogált a kartondoboza mögött (mert nemigen volt más hely, ahol érdemes lett volna álldogálnia). Azon kívül, hogy egy hároméves forma kisfiú elemelte az egyik fokhagymát, és elszaladt vele – az anyukája hozta és tette vissza a helyére sűrű bocsánatkérések közepette –, más nem mutatott érdeklődést a fűszernövény és a látcső iránt. Olyan csönd volt, hogy egy-egy elhaladó autó motorzaja megsokszorozott erővel hallatszott. Ebbe az álmosító, lassú délutánba csapódott be – nem sokkal öt óra után – egy izgága, magas, strandpapucsos nő. Megállt a kartondoboz előtt, hátradobta vörösre festett pókhálóhaját, és lelkesen mustrálni kezdte a felhozatalt. Úgy csillogott a szeme, mintha kimondottan a látcső és a fokhagyma miatt jött volna, mintha éppen ezekre lett volna szüksége. A távcsövön keresztül végignézett a környező házak felső emeleti ablakain, a fokhagymafejeket átszellemülve szagolgatta. „Főnök úr, mit kérsz az összesért?”, érdeklődött dohányos altján. A férfinak nem volt kész csomagár a fejében, mert arra számított, hogy tételenként értékesíti majd a dolgait. Illetve annyit eltervezett, hogy mindkét fokhagyma megvásárlása esetén akciós árat ad a vevőnek, hetven forint lesz a kettő (egy darab ötvenbe kerül). De hogyan árazza hozzájuk a látcsövet, aminek önmagában ötszáz forintos irányárat állapított meg? Ahogy a teljes kínálatra vonatkozó ár képzésén töprengett, saját cipője orrát nézegette, meg-megmozgatta a tátongó lyukból kikandikáló, saras zokniba bujtatott nagylábujját. „Ötszázért minden a magáé”, motyogta lefelé konyuló, ősz bajsza alatt, kopasz fején megkapirgálva egy aránylag friss sebet. A sebességből, amivel a nő az öt fémszázast előteremtette (és a vásárolt cikkeket felnyalábolta), az árus ráeszmélt, hogy rettentő rossz üzletet között. Rövid tétovázást követően a tér felé igyekvő nő után kurjantott: „Kérem, jöjjön már vissza egy pillanatra!” Meglepetésére a nő egy határozott hátraarc után elindult visszafelé. Míg a kapualj felé tartott, az eladónak bevillant egy fontos gondolat: nem az a baj, hogy olcsón adott túl a portékán, hanem hogy hirtelen. Nem számolt azzal, hogy ha egyszerre mindene elkel, nincs mit árulnia. Már egészen közel volt a nő, méterekre a kartondoboztól, amikor az árus tekintete megakadt valamin… valamin, amit a nő viselt. „Igen? – szólalt meg a vevő az árus szemébe nézve –, van valami probléma?” A férfi visszafizette az ötszáz forintot, és elkérte a nő derekát körülölelő, fémcsatos műbőr övet. Ha szerez mellé két-három szem krumplit a piacról, hétfőtől újra kiállhat árulni.
Szerző