Felkavaró, bizarr, vicces világ - Interjú Veres Attilával

A múlt héten mutatta be a Duna Tv a drámaíró Tasnádi István Egy másik életben című nagyjátékfilmjét, melynek forgatókönyvét a hátborzongató történeteiről ismert weird fiction (spekulatív fikció, leegyszerűsítve horror) szerző, Veres Attila jegyzi. A sztori ezúttal egy lélekvándorlás-kutató intézet körül forog, ahol egykor élt milliárdosok reinkarnációit kutatják fel, hogy vagyonukat, kvázi jogfolytonosan, újjászületett énjüknek adományozzák.

A korábbi köteteihez képest, melyekben a női test bármikor húsevő szörnnyé válhat, egy város felfalja a lakóit, és kegyetlenségig lehet online instruálni a pornót, ez a lélekvándorlás téma egészen könnyednek tűnik, mégis felmerül a film láttán a kérdés: kinek ennyire „beteg” az elméje? Tasnádinak vagy önnek?

Ha az eddig megjelent dolgaimat nézzük, akkor nyilván az enyém, de ez a film azért azoknál a történeteknél barátságosabb. Ha az a kérdés, hogy kié volt az alapötlet, akkor arra is azt tudom mondani, hogy az enyém. Egy ideje gondolkodtam egy olyan sztorin, ami a lélekvándorlásról szól. Egyfelől nagyon izgalmasnak találom, hogy bizonyos emberek reinkarnációk felkutatásával foglalkoznak, például a dalai láma reinkarnációját keresik. Másfelől még izgalmasabbnak, hogy bármikor bekopoghatnak az ajtódon, hogy te nem te vagy, hanem valaki más – erről az élményről akartam írni. Aztán egy este egy barátom elmesélte a meggazdagodás egy lehetséges módját: azt tervezte, hogy idős milliárdosoktól szed el pénzt azzal a hamis ígérettel, hogy felkutatja majd a reinkarnációjukat, és továbbadja nekik a vagyont. Ezzel megszületett a történet alapja, csak nálam ez a vállalkozás nem átverés. Tasinak egy karácsonyi bulin meséltem el a sztorit, mert épp témát keresett. Rögtön megtetszett neki az ötlet, és belevágtunk együtt az írásba. Az alap ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy én eredetileg tinédzsertörténetként meséltem el a cselekményt. Tasi győzött meg, hogy a főszereplőnek felnőttnek kell lennie.

Mi a különbség?

A tinédzserfilm a felnőtté válásról szólt volna, arról a döntésről, hogy szülői mintákat követünk-e vagy pedig saját életet kezdünk. A felnőtt verziónak pedig inkább az a lényege, hogy pusztán az anyagi biztonságért cserébe eldobjuk-e azt, akik vagyunk, az identitást, amit évek alatt felépítettünk.

Annak ellenére, hogy a filmben, de egyéb írásaiban is tökéletesen abszurd, bizarr és fantáziaelemekkel teleszőtt történeteket látunk, olvasunk, fura mód mégis nagyon valóságszerűek. Jól érzem, hogy a totálisan hihetetlen és a hihetőség közötti pengeélén szeret táncolni?

Abszolút. A fantasztikum megköveteli a valósághűséget. Amint megkérdőjelez az olvasó valamit, vagy nem hiszi el igazán, akkor a sztori megszűnik működni. Amikor prózát kezdtem írni, épp arra voltam kíváncsi, el lehet-e mesélni efféle történeteket Magyarországon. Alkatilag alkalmas-e ez a közeg arra, hogy ha jól van megírva egy történet, akkor az olvasóban a hitetlenkedés ne legyen erősebb az élvezeti faktornál. És úgy tűnik, hogy igen. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, úgyhogy az új sztorijaimmal az eddigieknél kicsit messzebbre merészkedem.

A tavaly megjelent Éjféli iskolák című novelláskötetének egyik írása, a Pornó éjfél után fikciója összeért az internet valóságával: létezik olyan szexoldal, ráadásul azonos néven (pornaftermidnight.com), ami girls/boys/non human kategóriákban kínál élő élményt, sőt online interaktívvá tehető. Ennyire beteg volna a világ?

Szerintem abszolút az, de nem kifejezetten negatív, apokaliptikus értelemben. A kifejezés itt inkább érdekest jelent számomra. Bizonyos szociális, pszichológiai és biológiai keretek között élünk, és amíg nem kérdőjelezed meg ezeket a kereteket, addig minden normálisnak tűnik. De amint elhagyod a kereteket és létező dolgokra más szemmel nézel, minden furcsává, vagy ha úgy tetszik, beteggé válik. Ismert fogalmak más értelmet nyernek. Az emberi létezés alapjai kerülnek idézőjelbe. Most is egy olyan regényen dolgozom, amelyben a személyes, családi és nemzeti identitás határai kérdőjeleződnek meg, a hagyományos időfelfogás pedig csődöt mond. Alapvetően az idegenségről szól, hogy mindig más időbe vágyunk, mint amiben élünk. Egyszerre van nosztalgiánk a jövő és a múlt felé is, hol „az unokáink idejében jobb lesz”, hol „bezzeg régen”. A „lesz” és a „volt” kontrollálható, mert pusztán beszélünk róla, a „van” viszont kifolyik a kezeink közül. A regény olyan emberekről szól, akik ezt nem fogadják el, és megpróbálják az időt a saját oldalukra állítani, nem engedni, hogy elfolyjon.

Olyan jókat nevet a saját abszurd, elmesélve is felkavaró ötletein. Ön szerint viccesek? Bevallom, nekem nem mindig van erre humorom.

Szerintem viccesek, de a vicc humort jelent. A viccnek az a lényege, hogy kiforgassa a világot a sarkaiból, arra kényszeríti az agyat, hogy új kapcsolódási pontokat hozzon létre. Ilyenkor nevetünk. A jó novellaötleten is nevetni szoktam, mert kapcsolatot találok olyan dolgok között, amik között korábban nem volt. Van egy novellám például, mostanában fog megjelenni az Aether Atrox antológiájában (eredetileg fanzine). Plüsshorror, egy gyerekről szól, akit az anyja le akar szoktatni a plüss játék állatáról, ezért azt mondja neki, hogy a plüssállat haldoklik. Alapvetően azt a pillanatot ragadja meg az elbeszélés, amikor a halál koncepcióját először megérti az ember. A novella ötlete onnan jött, hogy egyszer valaki mesélte, élete traumája az volt, amikor az édesanyja elvette tőle a plüssállatát, azzal a felkiáltással, hogy többet nem játszhat a játékkal. Erre én viccből azt mondtam, hogy biztos könnyebb lett volna, ha az anya azt mondja, a plüssállat rákos, és hamarosan meghal. Akkor lett volna idő felkészülni a plüss elvesztésére. Én ezt viccesnek találtam, de senki sem nevetett. Ekkor tudtam, hogy ez egy megírandó történet. Maga a novella persze nem vicces, de a pillanat, amikor kitalálom, igen. A legjobb történeteimet röhögve írom.

+ 1 kérdés

A spekulatív fikció (weird) eléggé új műfaj. Kik az előképei?

Attól függ, hogy a szépirodalomban vagy a műfajirodalomban keressük az előképeket. Kafka is weird, ahogy Howard Phillips Lovecraft vagy Csáth Géza is. Shirley Jackson is ebben az elbeszélésmódban mozog, ahogy Borges vagy Marquez is. A weird egy elbeszélési mód, nem műfaj, így például a teljes mágikus realizmus besorolható alá, ahogy a kozmikus horror valamennyi képviselője is. A lényeg az, hogy a weird kiforgatja a valóságot, új, meglepő kapcsolódásokat hoz létre az olvasóban, ahogy egy jó vicc is.