Felkavaró, bizarr, vicces világ - Interjú Veres Attilával

Publikálás dátuma
2019.09.07. 16:47

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A múlt héten mutatta be a Duna Tv a drámaíró Tasnádi István Egy másik életben című nagyjátékfilmjét, melynek forgatókönyvét a hátborzongató történeteiről ismert weird fiction (spekulatív fikció, leegyszerűsítve horror) szerző, Veres Attila jegyzi. A sztori ezúttal egy lélekvándorlás-kutató intézet körül forog, ahol egykor élt milliárdosok reinkarnációit kutatják fel, hogy vagyonukat, kvázi jogfolytonosan, újjászületett énjüknek adományozzák.
A korábbi köteteihez képest, melyekben a női test bármikor húsevő szörnnyé válhat, egy város felfalja a lakóit, és kegyetlenségig lehet online instruál­ni a pornót, ez a lélekvándorlás téma egészen könnyednek tűnik, mégis felmerül a film láttán a kérdés: kinek ennyire „beteg” az elméje? Tasnádinak vagy önnek?  Ha az eddig megjelent dolgaimat nézzük, akkor nyilván az enyém, de ez a film azért azoknál a történeteknél barátságosabb. Ha az a kérdés, hogy kié volt az alapötlet, akkor arra is azt tudom mondani, hogy az enyém. Egy ideje gondolkodtam egy olyan sztorin, ami a lélekvándorlásról szól. Egyfelől nagyon izgalmasnak találom, hogy bizonyos emberek reinkarnációk felkutatásával foglalkoznak, például a dalai láma reinkarnációját keresik. Másfelől még izgalmasabbnak, hogy bármikor bekopoghatnak az ajtódon, hogy te nem te vagy, hanem valaki más – erről az élményről akartam írni. Aztán egy este egy barátom elmesélte a meggazdagodás egy lehetséges módját: azt tervezte, hogy idős milliárdosoktól szed el pénzt azzal a hamis ígérettel, hogy felkutatja majd a reinkarnációjukat, és továbbadja nekik a vagyont. Ezzel megszületett a történet alapja, csak nálam ez a vállalkozás nem átverés. Tasinak egy karácsonyi bulin meséltem el a sztorit, mert épp témát keresett. Rögtön megtetszett neki az ötlet, és belevágtunk együtt az írásba. Az alap ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy én eredetileg tinédzsertörténetként meséltem el a cselekményt. Tasi győzött meg, hogy a főszereplőnek felnőttnek kell lennie. Mi a különbség?  A tinédzserfilm a felnőtté válásról szólt volna, arról a döntésről, hogy szülői mintákat követünk-e vagy pedig saját életet kezdünk. A felnőtt verzió­nak pedig inkább az a lényege, hogy pusztán az anyagi biztonságért cserébe eldobjuk-e azt, akik vagyunk, az identitást, amit évek alatt felépítettünk. Annak ellenére, hogy a filmben, de egyéb írásaiban is tökéletesen abszurd, bizarr és fantáziaelemekkel teleszőtt történeteket látunk, olvasunk, fura mód mégis nagyon valóságsze­rűek. Jól érzem, hogy a totálisan hihetetlen és a hihetőség közötti pengeélén szeret táncolni?  Abszolút. A fantasztikum megköveteli a valósághűséget. Amint megkérdőjelez az olvasó valamit, vagy nem hiszi el igazán, akkor a sztori megszűnik működni. Amikor prózát kezdtem írni, épp arra voltam kíváncsi, el lehet-e mesélni efféle történeteket Magyarországon. Alkatilag alkalmas-e ez a közeg arra, hogy ha jól van megírva egy történet, akkor az olvasóban a hitetlenkedés ne legyen erősebb az élvezeti faktornál. És úgy tűnik, hogy igen. Ez számomra nagy megkönnyebbülés, úgyhogy az új sztorijaimmal az eddigieknél kicsit messzebbre merészkedem. A tavaly megjelent Éjféli iskolák című novelláskötetének egyik írása, a Pornó éjfél után fikciója összeért az internet valóságával: létezik olyan szexoldal, ráadásul azonos néven (pornaftermidnight.com), ami girls/boys/non human kategóriákban kínál élő élményt, sőt online interaktívvá tehető. Ennyire beteg volna a világ?  Szerintem abszolút az, de nem kifejezetten negatív, apokaliptikus értelemben. A kifejezés itt inkább érdekest jelent számomra. Bizonyos szociális, pszichológiai és biológiai keretek között élünk, és amíg nem kérdőjelezed meg ezeket a kereteket, addig minden normálisnak tűnik. De amint elhagyod a kereteket és létező dolgokra más szemmel nézel, minden furcsává, vagy ha úgy tetszik, beteggé válik. Ismert fogalmak más értelmet nyernek. Az emberi létezés alapjai kerülnek idézőjelbe. Most is egy olyan regényen dolgozom, amelyben a személyes, családi és nemzeti identitás határai kérdőjeleződnek meg, a hagyományos időfelfogás pedig csődöt mond. Alapvetően az idegenségről szól, hogy mindig más időbe vágyunk, mint amiben élünk. Egyszerre van nosztalgiánk a jövő és a múlt felé is, hol „az unokáink idejében jobb lesz”, hol „bezzeg régen”. A „lesz” és a „volt” kontrollálható, mert pusztán beszélünk róla, a „van” viszont kifolyik a kezeink közül. A regény olyan emberekről szól, akik ezt nem fogadják el, és megpróbálják az időt a saját oldalukra állítani, nem engedni, hogy elfolyjon. Olyan jókat nevet a saját abszurd, elmesélve is felkavaró ötletein. Ön szerint viccesek? Bevallom, nekem nem mindig van erre humorom.  Szerintem viccesek, de a vicc humort jelent. A viccnek az a lényege, hogy kiforgassa a világot a sarkaiból, arra kényszeríti az agyat, hogy új kapcsolódási pontokat hozzon létre. Ilyenkor nevetünk. A jó novellaötleten is nevetni szoktam, mert kapcsolatot találok olyan dolgok között, amik között korábban nem volt. Van egy novellám például, mostanában fog megjelenni az Aether Atrox antológiájában (eredetileg fanzine). Plüsshorror, egy gyerekről szól, akit az anyja le akar szoktatni a plüss játék állatáról, ezért azt mondja neki, hogy a plüssállat haldoklik. Alapvetően azt a pillanatot ragadja meg az elbeszélés, amikor a halál koncepcióját először megérti az ember. A novella ötlete onnan jött, hogy egyszer valaki mesélte, élete traumája az volt, amikor az édesanyja elvette tőle a plüssállatát, azzal a felkiáltással, hogy többet nem játszhat a játékkal. Erre én viccből azt mondtam, hogy biztos könnyebb lett volna, ha az anya azt mondja, a plüssállat rákos, és hamarosan meghal. Akkor lett volna idő felkészülni a plüss elvesztésére. Én ezt viccesnek találtam, de senki sem nevetett. Ekkor tudtam, hogy ez egy megírandó történet. Maga a novella persze nem vicces, de a pillanat, amikor kitalálom, igen. A legjobb történeteimet röhögve írom. + 1 kérdés   A spekulatív fikció (weird) eléggé új műfaj. Kik az előképei?  Attól függ, hogy a szépirodalomban vagy a műfajirodalomban keressük az előképeket. Kafka is weird, ahogy Howard Phillips Lovecraft vagy Csáth Géza is. Shirley Jackson is ebben az elbeszélésmódban mozog, ahogy Borges vagy Marquez is. A weird egy elbeszélési mód, nem műfaj, így például a teljes mágikus realizmus besorolható alá, ahogy a kozmikus horror valamennyi képviselője is. A lényeg az, hogy a weird kiforgatja a valóságot, új, meglepő kapcsolódásokat hoz létre az olvasóban, ahogy egy jó vicc is. 

Veres Attila

 Író, forgatókönyvíró. Eddig két kötete jelent meg: 2017-ben az Odakint sötétebb című regény, tavaly pedig az Éjféli iskolák, ami egy bizarr történeteket sorakoztató novellafüzér. Hét évig Norvégiában dolgozott forgatókönyvíróként, így itthon is ez a fő profilja – jelenleg is forog egy nagyjátékfilm, Madarász István rendezésében, melyhez Veres Attila szolgáltatta a történetet. A természetesen vicces, hullaházas-romantikus fantasyben halottak „kelnek életre” minden éjfélkor, hogy az elintézetlen ügyeiket az éjjeli őrre bízzák. 

Szerző

Valami átsejlik a lényegből

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos tudásunk" – mondja Ferencz Győző, ám hozzáteszi: talán mégis megragadható a valóság, legalábbis a képzet valósága. A költővel a megszólalás lehetséges módjairól beszélgettünk, és arról, mennyire lehet eltekinteni a politikától.
- „Szöges botokkal kotorja ki a szemétből, / Hogy szabad jövőnknél semmi sem reménytelenebb” – írja a Ma reggel eltűnt a világ című, válogatott és új verseket is tartalmazó kötetének Előzmények és tapasztalatok versének végén a tésztaarcú tömegről. Ebből a versből egyfajta politikai kilátástalanságot érezni ki.  - Mert ez politikai vers, egyébként az 1990-es évek közepéről. Társadalmi kérdésekben azóta sem lettem derűlátóbb. Akad néhány ilyen versem, de viszonylag kevés.  - Akkor a Hosszú kihagyás című vers is ilyen, ahol az olvasható, hogy „Azt hittem, maradni, ahhoz kell bátorság, / Ha nincs már, mit védjek, mögöttem hátország”? - Olvasható így is. Amikor harminc éve megírtam, egy léthelyzetet próbáltam megfogalmazni benne, és eszembe sem jutott, hogy politikai felhangja is lehet. De lehet. Hasonlóképpen, az alig pár évvel korábbi, 1986-os Vigyázat, omlásveszély! című szonettem a magába zuhanó ember meglehetősen allegorikus ábrázolása. Egy összeroskadó budapesti bérház leírása, omladozó vakolattal, leszakadó függőfolyosóval. Lelkiállapot-vers. Ehhez képest többen is politikai versnek tartották, értik, mondták, miről is szól: a rendszer feltartóztathatatlan összeomlásáról. Nem gondoltam erre, de örültem neki. Néhány éve is volt egy hasonló esetem: Mariborban évente európai költői versenyt (Evropski Pesniški Turnir) rendeznek. A bosznia-hercegovinai, horvát, olasz, szlovák és szlovén költők társaságában én voltam a magyar résztvevő. Meg voltam győződve, hogy a versenyt Mujo Musagić bosnyák költő fogja nyerni. Megtört tekintete, zárkózott testtartása arról árulkodott, súlyos tapasztalatokat hordoz. Viseltes öltönyben, visszafogott hangon olvasta fel Kavafiszra utaló, Az új barbárokra várva (Čekajući barbare nove) című megrendítő versét. Ehhez képest, megdöbbenésemre, én lettem az európai költészet lovagja. Versem – Egy kikerülhetetlen hibáról. A múltkonstrukció balladája – arról szólt, hogy amikor két ember egymásba szeret, elkezdik visszafelé összeilleszteni az életüket: nahát, a te felmenőid között is vannak osztrákok, és oda jártál általánosba, képzeld, a nagynéném meg abban az utcában lakott, és te is ott voltál azon a koncerten, akkor a büfében biztosan elmentünk egymás mellett… Minden rést aprólékos munkával kitöltenek, de amikor az egész összeáll, feltartóztathatatlanul megindulnak a hajszálrepedések. A zsűri azonban Jugoszlávia történelmét látta benne. A – kizárólagos – politikai értelmezésekkel az a baj, hogy leszűkítik a vers jelentését.  - Május végétől a litera.hu 2flekken-sorozatában aktuális gondolatait osztja meg az olvasókkal, irodalomról, közéletről, bécsi vonatozásról vagy a hazai tudomány és egy fiktív angol bűnügyi történet összehasonlításáról. A jelenre, közéletre, politikára reflektálás inkább a publicista, semmint a költő sajátja?  - Bár az eddigi írásokban voltak aktuális közéleti utalások, tárcának nevezném őket. A publicisztika szóhoz erősen hozzátapadt, hogy napi politikai kérdésekkel foglalkozik. A tárca képlékeny műfaj, lehet novellisztikus, moralizáló, szatirikus, lírai és sok egyéb. De, így vagy úgy, a jelenhez kell kötődnie. Én azonban a napi politikát nem akarom kommentálni. Nem finnyásságból, hanem mert ahhoz, hogy írni tudjak róluk, a hírek mögé kellene látnom. Az egy másik szakma, másfajta kutatást igényel. Szerencsére vannak, akik naponta megírják, hogy az országot túszul ejtette egy szűk csoport, erőszakos működésüknek milyen közvetlenül és messzire hatóan is káros jogi, erkölcsi és anyagi következményei vannak. Mindezt meg kell írni, még ha pillanatnyilag nincs is hatása. A szó nem elég jó fegyver, már ha egyáltalán lehet az. Én semmi esetre sem kívánom annak használni. A szavak inkább az érvelés eszközei. Ha az érvelés kevés, más eszközökre van szükség, de nem fegyverekre. Amikor a Litera felkért, hogy írjak havonta egy tárcát, lazán összefüggő ciklusra gondoltam, amelynek témái esetenként változnak. (Írhatnék egyetlen tárgyról is, tizenkét megközelítésben, például az ír whiskey-ről.) Azt is el kellett dönteni, hogy a hang mennyire legyen személyes, a stílus oldott legyen vagy emelkedett, és így tovább. Az első, Cafe Bräunerhof című 2flekkben arról írtam, milyen sajátos élmény volt a Bécsből hazafelé tartó vonaton Kertész Imréről, Thomas Bernhardról és ami a legkülönösebb, Ivo Andrićról társalogni egy salzburgi gimnáziumi tanárral. Az, hogy a szellemi Európáról szóló írás épp az EU-választás másnapján jelent meg, mondhatni, véletlen. De nem egészen az. 
- Azt írja, egy-egy ilyen útnak mentálhigiénés okai vannak, s hogy látszólag céltalanul, valójában azzal a kizárólagos céllal történik, hogy, idézem: „egy olyan városban legyek, ahol békén hagyják az embereket, bármifélék legyenek is”. Ma is létezik az a jelenség, aminek a rendszerváltás idején Tandori Dezső volt az egyik iskolapéldája: felülünk a vonatra, kiugrunk Bécsbe, megiszunk egy kávét és szippantunk az európai levegőből? - A levegőből, amely nem vibrál a feszültségtől. Az öntetszelgő politika nem folyik bele az emberek magánéletébe, vagy legalábbis el lehet tekinteni tőle.  - A szó nem elegendő fegyver – mondja –, ám hatni ezek szerint még mindig elég jól lehet vele. Éppen 20 évvel ezelőtt jelent meg a Hol a költészet mostanában? című esszékötete – húsz év távlatából hogy látja, hol a költészet mostanában?   - A cím Petőfire utalt, „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Sokféle költészet van, de még a közügyekkel foglalkozó vers is magánügy, mozgósító hatása nincs. Nem is hiányzik, amikor állítólag volt, akkor sem a költészet hatott. A költészet kevesek ügye, de mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy bensőséges viszonyba kerüljön versekkel. Ez a kiadók, szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok feladata lenne, de tapasztalatból tudom, nem könnyű ellátni.  - Olvassák egymást? Mennyire léteznek manapság párbeszédek az irodalmon belül?  - Valamennyire bizonyára mindenki figyeli, hogy a többiek mit csinálnak. Szakmai érdeklődés. Vannak baráti kapcsolatok is, megkeressük egymást, ha szükségét érezzük, hogy megjelenés előtt megbeszéljük, amit írtunk. Én is része vagyok egy lazább társaságnak. Várady Szabolcs, Mesterházi Mónika, Imreh András, Szlukovényi Katalin, Kőrizs Imre, Lázár Júlia. Imre Flóra. Nádasdy Ádám. Olty Péter. Nagyszerű költők. Lator László, Gergely Ágnes, mindig lehet hozzájuk fordulni. Külön-külön vagy ilyen-olyan felállásban, ha rendszertelenül is, de találkozgatunk. Szerkesztőségi keretek azonban már alig vannak.  - Kritikák is elvétve születnek. Várady Szabolcs a Nyitott Mondatban megjelent interjúban (2019. április 12.) azt nyilatkozta, hogy a Ma reggel eltűnt a világnak nagyot kell szólnia, ehhez képest összesen három kritikát találtam róla Kácsor Zsolttól, Olty Pétertől és Szlukovényi Katalintól. Az egyik fenomenológiai költészetnek nevezi a Ferencz-lírát (nincs objektum szubjektum nélkül), melyre a Márciusi vagy áprilisi köd című vers alcíme is rárímel: „Mintha átsejlene valami”. Mi sejlik át?   - Három ilyen hozzáértő kritika egyáltalán nem kevés. A kiindulópont valami olyasmi lehet, hogy a világról való tudásunk, amelyet az érzékelés útján szerzünk, megbízhatatlan, esetleges. Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos, objektív tudásunk. Miközben a világ jelenségeit megpróbáljuk bemérni, valójában állandóan és csakis önmagunkat figyeljük. De ennek során mégis, olykor mintha átsejlene valami a dolgok lényegéből. Vagy mégsem, csak azt képzeljük, magát a képzeletet érzékeljük valóságosan létezőnek.  - Sokszor ír saját élményről, saját történetet – a Bajominé című vers haldokló idős asszonya például a saját nagyanyja.  - A költészetben az én normálisan sosem magánjellegű. Senkit nem érdekel, és senkit nem is szeretnék versben azzal terhelni, hogy velem mi van. Nem is tartozik senkire. Amikor egyes szám első személyben elmondok valamit, hűen vagy az eseményeket átalakítva, esetleg több tapasztalatot összesűrítve, valójában nem arról beszélek, amiről szó van. A Bajominé nem arról szól, hogyan látogattam meg nagyanyámat halála előtt a Lipóton, hanem valami másról, amit a versnek kell előhívnia az olvasóból. Adhatok ötleteket: szeretet, önzetlenség, felelősség, árulás, szégyen. Ezeket a szavakat nemhogy nem kell, hanem nem is szabad a versben leírni. De ha ezek egyike-másika az olvasóban akár csak homályosan felsejlik, akkor valamit sikerült elmondanom, ami több, mint az egyszeri történet.
Szerző

Mesés térkép e táj (Szilágyi István: Katlanváros)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: MMA
A 2001-ben megjelent, zseniális Hollóidő című regény óta várom, hogy újabb remekkel jelentkezzen Szilágyi István. Akkor még a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozótot is újraolvastam – azóta meg lankadatlan türelemmel… Időközben egy tanulmánygyűjtemény (Tanulmányok Szilágyi Istvánról, 2003), egy monográfia (Mester Béla: Szilágyi István – Hatalom, ember technika, 2004), majd az író 70. születésnapjára egy válogatott novelláskötet (Bolygó tüzek, 2009), a 80.-ra pedig egy újabb monográfia (Márkus Béla: Szilágyi István) látott napvilágot. Idén – végre – a Katlanváros című könyvön a szerzői névnél ismét a szilágysági író neve olvasható – ám ez a kötet szintén egy válogatás. Az egykori Utunk című, kolozsvári hetilap évkönyveiben közölt, memoárjellegű írásokból szemezget és helyez egymás után hatot az 1974–1986 közötti időszakból. Ezeket nyilván soha korábban nem olvastam, így egybeszerkesztve pedig más sem – az újdonságértéke tehát adott. A sokat emlegetett készülő nagyregény iránti sóvárgó érzést ideig-óráig enyhítheti. A hat írás közül a ’70-es évek második felére datálódó három a számomra befogadhatóbb, hozzám közelebb álló, ezekben az otthon, Zilah (a völgykatlanváros) gyerekkori emlékei elevenednek meg a gyarló emlékezet által, a család („a Nagy Klán”) és a település társadalmának történetei (re)konstruálódnak a felidézettség révén. Mindaz, ami a későbbi író szocializációját, gondolkodását meghatározta, és amelyek előhívhatósága épp ezért saját tudatának sarokkövei is egyben. Ahogy a két világháború befolyásolta a nagyszülei és a szülei nemzedékének életét, ahogy egy egykori, a XIX. század ködében ragadt völgyzugoly öröknek vélt hagyományai menthetetlenül felbomlanak – ahogy ezt egy 6-8 éves gyerek megéli. Pontosabban, ahogy erre több évtized múltán, a múlt életben lévő tanúival való beszélgetések és a fennmaradt iratok, épületek, tárgyak támogatásával már az író emlékszik. Mindez magával ragadó, igényes, szépirodalmi erővel bíró – nosztalgiától, szentimentalizmustól mentes – megfogalmazásban. Egy pillanatra sem válva szocio-doku-elbeszéléssé. Sőt mintha a történelem mellé a mesés elemek is bekacérkodnának. Ahol hőssé válik egy „sírból feltámasztott asszony”, az apai nagymama, az anya, és különös módon az anyai nagyapa („a vén Zemó”) alakja is. Ehhez a mesés érzékeléshez persze az olyan olvasó is szükségeltetik, aki – mint én – egyfelől a szilágysági topográfiával köszönő viszonyban sincs – így számára a megidézett valós helynevek (Magura, Tövishát, Ünőkő, Borberek, Lála-tó, Csungó, Bukuly) is olyanok, mintha egy Bodor-novellaregényből származnának: fiktívek, fantáziaország-béliek; másfelől a XX. század első felének létező lokális történelmi-társadalmi kondíciója is igencsak fehér folt a műveltségi térképén; harmadrészt helyenként szótáraznia kell, mert a magyar nyelv olyan (egykori, tájegységre, népi kultúrkörre jellemző) kifejezéseivel, szavaival szembesül (dunántúliként), amik hiá­nyoznak a szókincséből (kaszten, fótökör, esztena, bokály stb.). További személyes (nemzedékekkel későbbi és magyarországi) tudásbeli hiátus miatt a kötet záró darabja (Kóborló évek), mely a ’80-as évek erdélyi magyar irodalmi és újságírói életét, szereplőit, kalandjait szcenírozza, sajnos csak részleges olvasási élvezetet tudott okozni – akkor is az idegenségével, csak nagyon távoli ismeretlen ismerős mivoltában. Ellenben a Szilágyi Domokosról – annak halála után egy évvel – írt megemlékezés („Aztán kitágult a világ…”) egy közös Duna-deltabeli kaland révén roppant szórakoztató, minden tragikus vonatkozása mellett (vagy épp azért). Szilágyi (nyelvi) világa, mondatai elliptikus hajlásai, nyilvános töprengéseinek-kétkedéseinek világos letisztultsága, a szavaiban rejlő irónia és humor azonban mindenkor maga alá gyűr és mohó érdeklődést generál. (MMA Kiadó, 2019. 207 o.)
Szerző