Valami átsejlik a lényegből

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos tudásunk" – mondja Ferencz Győző, ám hozzáteszi: talán mégis megragadható a valóság, legalábbis a képzet valósága. A költővel a megszólalás lehetséges módjairól beszélgettünk, és arról, mennyire lehet eltekinteni a politikától.
- „Szöges botokkal kotorja ki a szemétből, / Hogy szabad jövőnknél semmi sem reménytelenebb” – írja a Ma reggel eltűnt a világ című, válogatott és új verseket is tartalmazó kötetének Előzmények és tapasztalatok versének végén a tésztaarcú tömegről. Ebből a versből egyfajta politikai kilátástalanságot érezni ki.  - Mert ez politikai vers, egyébként az 1990-es évek közepéről. Társadalmi kérdésekben azóta sem lettem derűlátóbb. Akad néhány ilyen versem, de viszonylag kevés.  - Akkor a Hosszú kihagyás című vers is ilyen, ahol az olvasható, hogy „Azt hittem, maradni, ahhoz kell bátorság, / Ha nincs már, mit védjek, mögöttem hátország”? - Olvasható így is. Amikor harminc éve megírtam, egy léthelyzetet próbáltam megfogalmazni benne, és eszembe sem jutott, hogy politikai felhangja is lehet. De lehet. Hasonlóképpen, az alig pár évvel korábbi, 1986-os Vigyázat, omlásveszély! című szonettem a magába zuhanó ember meglehetősen allegorikus ábrázolása. Egy összeroskadó budapesti bérház leírása, omladozó vakolattal, leszakadó függőfolyosóval. Lelkiállapot-vers. Ehhez képest többen is politikai versnek tartották, értik, mondták, miről is szól: a rendszer feltartóztathatatlan összeomlásáról. Nem gondoltam erre, de örültem neki. Néhány éve is volt egy hasonló esetem: Mariborban évente európai költői versenyt (Evropski Pesniški Turnir) rendeznek. A bosznia-hercegovinai, horvát, olasz, szlovák és szlovén költők társaságában én voltam a magyar résztvevő. Meg voltam győződve, hogy a versenyt Mujo Musagić bosnyák költő fogja nyerni. Megtört tekintete, zárkózott testtartása arról árulkodott, súlyos tapasztalatokat hordoz. Viseltes öltönyben, visszafogott hangon olvasta fel Kavafiszra utaló, Az új barbárokra várva (Čekajući barbare nove) című megrendítő versét. Ehhez képest, megdöbbenésemre, én lettem az európai költészet lovagja. Versem – Egy kikerülhetetlen hibáról. A múltkonstrukció balladája – arról szólt, hogy amikor két ember egymásba szeret, elkezdik visszafelé összeilleszteni az életüket: nahát, a te felmenőid között is vannak osztrákok, és oda jártál általánosba, képzeld, a nagynéném meg abban az utcában lakott, és te is ott voltál azon a koncerten, akkor a büfében biztosan elmentünk egymás mellett… Minden rést aprólékos munkával kitöltenek, de amikor az egész összeáll, feltartóztathatatlanul megindulnak a hajszálrepedések. A zsűri azonban Jugoszlávia történelmét látta benne. A – kizárólagos – politikai értelmezésekkel az a baj, hogy leszűkítik a vers jelentését.  - Május végétől a litera.hu 2flekken-sorozatában aktuális gondolatait osztja meg az olvasókkal, irodalomról, közéletről, bécsi vonatozásról vagy a hazai tudomány és egy fiktív angol bűnügyi történet összehasonlításáról. A jelenre, közéletre, politikára reflektálás inkább a publicista, semmint a költő sajátja?  - Bár az eddigi írásokban voltak aktuális közéleti utalások, tárcának nevezném őket. A publicisztika szóhoz erősen hozzátapadt, hogy napi politikai kérdésekkel foglalkozik. A tárca képlékeny műfaj, lehet novellisztikus, moralizáló, szatirikus, lírai és sok egyéb. De, így vagy úgy, a jelenhez kell kötődnie. Én azonban a napi politikát nem akarom kommentálni. Nem finnyásságból, hanem mert ahhoz, hogy írni tudjak róluk, a hírek mögé kellene látnom. Az egy másik szakma, másfajta kutatást igényel. Szerencsére vannak, akik naponta megírják, hogy az országot túszul ejtette egy szűk csoport, erőszakos működésüknek milyen közvetlenül és messzire hatóan is káros jogi, erkölcsi és anyagi következményei vannak. Mindezt meg kell írni, még ha pillanatnyilag nincs is hatása. A szó nem elég jó fegyver, már ha egyáltalán lehet az. Én semmi esetre sem kívánom annak használni. A szavak inkább az érvelés eszközei. Ha az érvelés kevés, más eszközökre van szükség, de nem fegyverekre. Amikor a Litera felkért, hogy írjak havonta egy tárcát, lazán összefüggő ciklusra gondoltam, amelynek témái esetenként változnak. (Írhatnék egyetlen tárgyról is, tizenkét megközelítésben, például az ír whiskey-ről.) Azt is el kellett dönteni, hogy a hang mennyire legyen személyes, a stílus oldott legyen vagy emelkedett, és így tovább. Az első, Cafe Bräunerhof című 2flekkben arról írtam, milyen sajátos élmény volt a Bécsből hazafelé tartó vonaton Kertész Imréről, Thomas Bernhardról és ami a legkülönösebb, Ivo Andrićról társalogni egy salzburgi gimnáziumi tanárral. Az, hogy a szellemi Európáról szóló írás épp az EU-választás másnapján jelent meg, mondhatni, véletlen. De nem egészen az. 
- Azt írja, egy-egy ilyen útnak mentálhigiénés okai vannak, s hogy látszólag céltalanul, valójában azzal a kizárólagos céllal történik, hogy, idézem: „egy olyan városban legyek, ahol békén hagyják az embereket, bármifélék legyenek is”. Ma is létezik az a jelenség, aminek a rendszerváltás idején Tandori Dezső volt az egyik iskolapéldája: felülünk a vonatra, kiugrunk Bécsbe, megiszunk egy kávét és szippantunk az európai levegőből? - A levegőből, amely nem vibrál a feszültségtől. Az öntetszelgő politika nem folyik bele az emberek magánéletébe, vagy legalábbis el lehet tekinteni tőle.  - A szó nem elegendő fegyver – mondja –, ám hatni ezek szerint még mindig elég jól lehet vele. Éppen 20 évvel ezelőtt jelent meg a Hol a költészet mostanában? című esszékötete – húsz év távlatából hogy látja, hol a költészet mostanában?   - A cím Petőfire utalt, „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Sokféle költészet van, de még a közügyekkel foglalkozó vers is magánügy, mozgósító hatása nincs. Nem is hiányzik, amikor állítólag volt, akkor sem a költészet hatott. A költészet kevesek ügye, de mindenki számára lehetővé kell tenni, hogy bensőséges viszonyba kerüljön versekkel. Ez a kiadók, szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok feladata lenne, de tapasztalatból tudom, nem könnyű ellátni.  - Olvassák egymást? Mennyire léteznek manapság párbeszédek az irodalmon belül?  - Valamennyire bizonyára mindenki figyeli, hogy a többiek mit csinálnak. Szakmai érdeklődés. Vannak baráti kapcsolatok is, megkeressük egymást, ha szükségét érezzük, hogy megjelenés előtt megbeszéljük, amit írtunk. Én is része vagyok egy lazább társaságnak. Várady Szabolcs, Mesterházi Mónika, Imreh András, Szlukovényi Katalin, Kőrizs Imre, Lázár Júlia. Imre Flóra. Nádasdy Ádám. Olty Péter. Nagyszerű költők. Lator László, Gergely Ágnes, mindig lehet hozzájuk fordulni. Külön-külön vagy ilyen-olyan felállásban, ha rendszertelenül is, de találkozgatunk. Szerkesztőségi keretek azonban már alig vannak.  - Kritikák is elvétve születnek. Várady Szabolcs a Nyitott Mondatban megjelent interjúban (2019. április 12.) azt nyilatkozta, hogy a Ma reggel eltűnt a világnak nagyot kell szólnia, ehhez képest összesen három kritikát találtam róla Kácsor Zsolttól, Olty Pétertől és Szlukovényi Katalintól. Az egyik fenomenológiai költészetnek nevezi a Ferencz-lírát (nincs objektum szubjektum nélkül), melyre a Márciusi vagy áprilisi köd című vers alcíme is rárímel: „Mintha átsejlene valami”. Mi sejlik át?   - Három ilyen hozzáértő kritika egyáltalán nem kevés. A kiindulópont valami olyasmi lehet, hogy a világról való tudásunk, amelyet az érzékelés útján szerzünk, megbízhatatlan, esetleges. Kiszolgáltatottak vagyunk az érzékszerveinknek, semmiről nem lehet biztos, objektív tudásunk. Miközben a világ jelenségeit megpróbáljuk bemérni, valójában állandóan és csakis önmagunkat figyeljük. De ennek során mégis, olykor mintha átsejlene valami a dolgok lényegéből. Vagy mégsem, csak azt képzeljük, magát a képzeletet érzékeljük valóságosan létezőnek.  - Sokszor ír saját élményről, saját történetet – a Bajominé című vers haldokló idős asszonya például a saját nagyanyja.  - A költészetben az én normálisan sosem magánjellegű. Senkit nem érdekel, és senkit nem is szeretnék versben azzal terhelni, hogy velem mi van. Nem is tartozik senkire. Amikor egyes szám első személyben elmondok valamit, hűen vagy az eseményeket átalakítva, esetleg több tapasztalatot összesűrítve, valójában nem arról beszélek, amiről szó van. A Bajominé nem arról szól, hogyan látogattam meg nagyanyámat halála előtt a Lipóton, hanem valami másról, amit a versnek kell előhívnia az olvasóból. Adhatok ötleteket: szeretet, önzetlenség, felelősség, árulás, szégyen. Ezeket a szavakat nemhogy nem kell, hanem nem is szabad a versben leírni. De ha ezek egyike-másika az olvasóban akár csak homályosan felsejlik, akkor valamit sikerült elmondanom, ami több, mint az egyszeri történet.
Szerző

Mesés térkép e táj (Szilágyi István: Katlanváros)

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: MMA
A 2001-ben megjelent, zseniális Hollóidő című regény óta várom, hogy újabb remekkel jelentkezzen Szilágyi István. Akkor még a Kő hull apadó kútba és az Agancsbozótot is újraolvastam – azóta meg lankadatlan türelemmel… Időközben egy tanulmánygyűjtemény (Tanulmányok Szilágyi Istvánról, 2003), egy monográfia (Mester Béla: Szilágyi István – Hatalom, ember technika, 2004), majd az író 70. születésnapjára egy válogatott novelláskötet (Bolygó tüzek, 2009), a 80.-ra pedig egy újabb monográfia (Márkus Béla: Szilágyi István) látott napvilágot. Idén – végre – a Katlanváros című könyvön a szerzői névnél ismét a szilágysági író neve olvasható – ám ez a kötet szintén egy válogatás. Az egykori Utunk című, kolozsvári hetilap évkönyveiben közölt, memoárjellegű írásokból szemezget és helyez egymás után hatot az 1974–1986 közötti időszakból. Ezeket nyilván soha korábban nem olvastam, így egybeszerkesztve pedig más sem – az újdonságértéke tehát adott. A sokat emlegetett készülő nagyregény iránti sóvárgó érzést ideig-óráig enyhítheti. A hat írás közül a ’70-es évek második felére datálódó három a számomra befogadhatóbb, hozzám közelebb álló, ezekben az otthon, Zilah (a völgykatlanváros) gyerekkori emlékei elevenednek meg a gyarló emlékezet által, a család („a Nagy Klán”) és a település társadalmának történetei (re)konstruálódnak a felidézettség révén. Mindaz, ami a későbbi író szocializációját, gondolkodását meghatározta, és amelyek előhívhatósága épp ezért saját tudatának sarokkövei is egyben. Ahogy a két világháború befolyásolta a nagyszülei és a szülei nemzedékének életét, ahogy egy egykori, a XIX. század ködében ragadt völgyzugoly öröknek vélt hagyományai menthetetlenül felbomlanak – ahogy ezt egy 6-8 éves gyerek megéli. Pontosabban, ahogy erre több évtized múltán, a múlt életben lévő tanúival való beszélgetések és a fennmaradt iratok, épületek, tárgyak támogatásával már az író emlékszik. Mindez magával ragadó, igényes, szépirodalmi erővel bíró – nosztalgiától, szentimentalizmustól mentes – megfogalmazásban. Egy pillanatra sem válva szocio-doku-elbeszéléssé. Sőt mintha a történelem mellé a mesés elemek is bekacérkodnának. Ahol hőssé válik egy „sírból feltámasztott asszony”, az apai nagymama, az anya, és különös módon az anyai nagyapa („a vén Zemó”) alakja is. Ehhez a mesés érzékeléshez persze az olyan olvasó is szükségeltetik, aki – mint én – egyfelől a szilágysági topográfiával köszönő viszonyban sincs – így számára a megidézett valós helynevek (Magura, Tövishát, Ünőkő, Borberek, Lála-tó, Csungó, Bukuly) is olyanok, mintha egy Bodor-novellaregényből származnának: fiktívek, fantáziaország-béliek; másfelől a XX. század első felének létező lokális történelmi-társadalmi kondíciója is igencsak fehér folt a műveltségi térképén; harmadrészt helyenként szótáraznia kell, mert a magyar nyelv olyan (egykori, tájegységre, népi kultúrkörre jellemző) kifejezéseivel, szavaival szembesül (dunántúliként), amik hiá­nyoznak a szókincséből (kaszten, fótökör, esztena, bokály stb.). További személyes (nemzedékekkel későbbi és magyarországi) tudásbeli hiátus miatt a kötet záró darabja (Kóborló évek), mely a ’80-as évek erdélyi magyar irodalmi és újságírói életét, szereplőit, kalandjait szcenírozza, sajnos csak részleges olvasási élvezetet tudott okozni – akkor is az idegenségével, csak nagyon távoli ismeretlen ismerős mivoltában. Ellenben a Szilágyi Domokosról – annak halála után egy évvel – írt megemlékezés („Aztán kitágult a világ…”) egy közös Duna-deltabeli kaland révén roppant szórakoztató, minden tragikus vonatkozása mellett (vagy épp azért). Szilágyi (nyelvi) világa, mondatai elliptikus hajlásai, nyilvános töprengéseinek-kétkedéseinek világos letisztultsága, a szavaiban rejlő irónia és humor azonban mindenkor maga alá gyűr és mohó érdeklődést generál. (MMA Kiadó, 2019. 207 o.)
Szerző

Lázár Bence András versei

Publikálás dátuma
2019.09.07. 09:14

Fotó: Lázár Bence András Facebook oldala
Milyen távolság Ha a jelen felidézése, akkor legyen a fehér város egy kimerült tavaszban. De ha mindez a múlté, akkor a frissen megébredtek bizonytalansága. Kiállok egy teraszra. És innentől nincsenek emlékeim. Csak egy idegen szöveg, amit rólad ismételgetek, magamban. De milyen távolság ez így: leírva. Inkább egy újságos kioszk. Egy gyorsan őrölt kávé. Egy ketté szakadt cigarettabél. Aztán meg az idegen nők, akiknek sóhajában én vagyok a legidegenebb. De inkább egészben leszek most óvatos. Kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Aztán csak elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Kiállok egy teraszra. Most legyen az a régi. De nincsenek emlékeim. Csak a pupillád, mint egy kaptár, amiben az utolsó mondataim is az elsők között lesznek kirajzva. És így leszek a jelen idő kimerült belső szemizma, ahogy elernyed és a fehér város kioszkjai előtt téged látlak, ahogy melletted, akár én, akinek kezében megszakad egy cigarettabél. De ha a jelen felidézése, akkor legyen a sóhajod, amiben kiolvadok és üres leszek, mint egy kemény tél északon. Legyen a pupillád, mint egy kaptár, amiben az elsők között a mondatok. De ha mindez a múlté, akkor csak újra elfogadható, mint egy szánalmas naplemente. Nem akarok megébredni. Csak egy idegen szöveget ismételgetek, magamban. Aztán a teraszról nézem végig. Milyen távolság ez így: leírva. Apofázis Résnyire zárt gégecsővel elbeszélni téged: sehogy. Így világosabb: senkinek. Hiszen, mint egy utolsó ecsetvonás: feketén színes képeken, olyan vagy. Elpuhuló szorongás egy delírium végén. Meggyengülő emlék a magasra téglázott társasházak között. Ahogy kocsiban gyereket tolsz a nap horizontjában, ősszel, egészen késő délután. De még így is: sehogy. Talán új nyelv, ahol új szavak. Tévely észlelés a delírium elején. Mint kiszáradt szemgolyók széles vágású kertek között. Ahol kávét iszol, tejjel, és a tekinteted ívesen beletörik a napfény hullámverésébe egy éjszaka végén. Mint tompuló szálak az ecset feketére keményedett tövében, mint színes képek fehér falakba verve. De nincsenek hangok a résnyire zárt gégecsőben. Csak fények, fényed. Hullámverés a vákuumban. De majd egy nyelven, amit nem beszélnek sem a franciák, sem az angolok, se délen a portugál. Aztán meg arra gondolok, ahogy kora este, mint tompuló szálak az utolsó ecsetvonás alatt, eldőlsz a kanapén. Aztán meg arra, ahogy, mint az elpuhuló szorongás, mint a meggyengülő emlék, kiszáradt szemgolyódra rásimulnak a fények a nap horizontjából. Hogy aztán én, reggel szavak és új nyelv nélkül, a magasra téglázott társasházak között, a széles vágású kertektől messze, a fehér falak feketére keményített tövében, résnyire zárt füstölő gégecsővel meredjek bele a napfény hullámverésébe. Színekkel egy vászon fekete hiányában. Tévely észleléssel egy delírium elején. Hiszen ilyen vagy és ezt már így senkinek. Tagadásból a tagadásig. Gátlásból a gátlásig. Egy kihűlt kávéval, tej nélkül, a kezemben. Világosabban: sehogy.