„Mindenki az egóját próbálja fényesíteni” – Interjú a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnökével

Publikálás dátuma
2019.09.08. 10:00

Fotó: Mihádák Zoltán / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
A retorziótól való félelmet idővel legyőzi a felháborodás. A mentősök is egyre nyíltabban beszélnek a problémáikról. Legutóbb például arról, hogy kénytelenek otthon, a családi szennyessel együtt mosni a véres (és egyéb testváladékos) munkaruháikat, amelyek nyáron elviselhetetlenül melegek, télen pedig fáznak bennük. Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Kusper Zsolt, a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke lapunknak beszélt a 24 órás ügyelet kockázatairól, a bántalmazásokról és a rendszerhibákról.
Milyen ma Magyarországon mentősként dolgozni? Mentőnek lenni valójában leírhatatlanul jó érzés, aki nem próbálta, az el sem tudja képzelni. Bár jogász vagyok, gépkocsivezetőként dolgoztam a mentőknél, és ha a főállásom és a családom engedné, most is visszamennék. Sajnos az időmbe már nem fér bele, de társadalmi munkában 2011 óta vezetem a szakszervezetet, így próbálok segíteni. Ez nemcsak hivatás, ez életforma, amit szívvel-lélekkel csinálnak a bajtársak, és ezt használják ki a döntéshozók. Hiszen bármi történik, a mentők nem sztrájkolnak. Másod-, harmadállást vállalnak, hogy el tudják tartani a családjukat, de akkor sem hagyják abba a munkát. Van, aki mezőgazdasági munkát végez, más sírásónak áll. Vannak, akik a másodállás mellett túlórával és 24 órás ügyelettel próbálnak több pénzt hazavinni, de felmerül a kérdés, hogy valóban ugyanazt tudja-e nyújtani egy olyan mentőápoló vagy orvos, aki a huszonharmadik órájában van, mint aki a hatodikban? Lehet biztonságos ez a rendszer? A mentés szempontjából nézve a rendszer működik, a bajtársaknak köszönhetően biztonságos, de rájuk nézve hosszú távon igenis egészségkárosító kockázattal jár, ezért is ellenzem az első perctől fogva. Persze a mentők kihozzák magukból, amit tudnak, amiért tisztelem őket, de ők sem azért 24 óráznak, mert az nekik olyan jó, hanem mert muszáj, hogy megéljenek. Egy vidéki kisváros esetében egyébként ez még nem feltétlenül megterhelő, mert nem kell annyit vonulniuk, mint például a fővárosban. A lehetetlenül alacsony bérek mellett a kormány elvette a korkedvezményes nyugdíjat is a mentődolgozóktól, pedig 60 évesen az ötödik emeletről lehozni egy, akár csak 70 kilós beteget hordágyon messze nem olyan „könnyű”, mint 30 évesen. Várható, hogy újra napirendre kerül az ügy? Folyamatosan azon dolgozunk, hogy ez napirenden maradjon, észre kellene venni, hogy például egy idős mentőápoló nem tudja ugyanazt teljesíteni, mint egy fiatal. De egy gépkocsivezető sem, akik közül a legtöbben gerincsérv miatt szenvednek, sokukat operálni is kellett. Mindenkiben nagyon erős a hivatástudat, és akkor is maradnak, ha fizikailag már nehezen bírják. Nem szeretnének a nyugdíjig más munkát végezni, ezért el kellene engedni őket korkedvezménnyel. Mi a helyzet az utánpótlással? A fiatalok ilyen körülmények között mennyire motiváltak, hogy ezt a pályát válasszák? Mindig jönnek új emberek, de nem annyian, amennyire szükség lenne. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de szerintem óriási probléma van a mentőszolgálatnál, még akkor is, ha a vezetők ezt igyekeznek titkolni a nyilvánosság előtt. Semmiféle információt nem kapunk erről sem. Annyi biztos, a vidéki mentőállomásokról rendszeresen járnak fel Budapestre. Volt, amikor kihalásos alapon lehetett bekerülni az Országos Mentőszolgálathoz. Ez mára messze nincs így. Főleg, mikor mindenki azt olvassa a sajtóban, hogy a mentőápolók csak papíron kapták meg a beígért nyolcszázalékos béremelést, valójában nem visznek haza többet. Ez nyilván nem motivál senkit arra, hogy ezt a pályát válassza. Vagy ha mégis, külföldre mennek, Németországban, Finnországban, Ausztriában helyezkednek el.
Ezeken a helyeken a többszörösét kereshetik az itthoni béreknek, és a körülmények is jobbak. Mégis, több ezer mentődolgozó itthon akar segíteni a sérülteken. Akkor is, ha egyre gyakrabban vannak kitéve verbális vagy fizikai erőszaknak. A kockázati pótlék nekik mégsem jár, miért? Ez egy régóta megoldatlan ügy, még 2011-ben adtuk be az első kereseti kérelmet a bíróságon ezzel kapcsolatban, de abban az ügyben a mai napig nem született ítélet, még első fokon sem. Kockázati pótlék ügyében több bíróságon is érdekesen alakult a helyzet, az ország egyik felében pert nyertünk ugyanis, a másikban vesztettünk. Így jutottunk el a kú­riáig, ahova mi is és az OMSZ is vittük a jogerős ítéleteket. Sajnos a kúria döntése nem a bajtársaknak kedvezett. Miközben meggyőződésem, hogy a mentők tényleg folyamatos egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, hiszen sosem tudják, épp milyen esetekhez hívják, és ott milyen verbális vagy fizikai bántalmazás éri őket. Legutóbb megdobálták a kollégákat, és a kocsit is rugdosták, de vannak, akik súlyosabban is megsérülnek. Sokan azt sem tudják, hogy ha hívják a mentőket, akkor nem a hozzájuk legközelebbi mentőszolgálattal fognak beszélni, hanem egy központtal. Így hiába van a sarkon egy állomás, nem biztos, hogy onnan érkezik majd a kocsi. Februárban épp egy ilyen eset sokkolta az országot, akkor nem ért ki időben a mentő egy 17 éves fiatalhoz, bár gyalog körülbelül három és fél percre volt tőle a Markó utcai Központi Mentőállomás. Mégis, a fiút nem sikerült újraéleszteni, miután fél órát vártak a mentőkre… Ez az eset kiváló példája a rendszert sújtó vezetési hibáknak és hozzá nem értésnek. Mindenki az egóját próbálja fényesíteni és a saját pozícióját erősíteni, és olyan szabályokat hoznak, amik nincsenek összhangban a valós, hétköznapi helyzetekkel. Pont azoknak a mentőknek a véleményét nem kérik ki egy-egy szabály megalkotása előtt, akiket az mindennap érinteni fog. Egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező irányító azért kap most megrovást, mert nem nézte meg a rendszerben, hogy milyen útvonalon kellene haladnia a mentőnek. Épp az egyik bajtársa hozzátartozója haldoklott, aki már el is indult a helyszínre, csak kért még egy, jobban felszerelt autót. Ezt hivatalosan egy másik pontról kellett volna indítani, mert az fizikai­lag közelebb volt, de a rendszer nem vette figyelembe, hogy a közlekedési viszonyok miatt a távolabbi autó adott esetben hamarabb odaér. Pedig az új informatikai rendszer fejlesztésére több mint négymil­liárd forintos EU-s támogatást kapott az OMSZ. Ennek része volt például, hogy minden mentőegység kap egy tabletet is, amiket már 2013-ban megvettek, de három évig egy raktárban porosodtak. Mikor aztán kiosztották őket, lefagytak, lemerültek, lassították a munkát. A történtekért azonban azóta sincs nyilvánosságra hozott felelős. Ennyire nincsenek következmények az OMSZ-nél? Nincsenek, ez az ügy úgy, ahogy van, elsikkadt, a tabletek egy része azóta is a raktárban áll. Ha rákérdezünk, nem kapunk választ vagy nem a kérdésre válaszolnak. Azért mint szakszervezet, küzdenek, bíróságon támadták meg például azt a kollektív szerződést, amit az Országos Mentőszolgálat és a Mentődolgozók Önálló Szakszervezete állított össze. Az ügyben novemberben hoz majd döntést a kúria. Miért volt szükség ilyen drasztikus lépésre? Egyrészt jogilag problémás, hogy a szakszervezetünket teljesen kihagyták nem csak a szerződéskötésből, hanem már az egyeztetésekből is, holott a MOMSZ több mint 1600 bajtársat képvisel, ezért a hatályos jogi szabályozás értelmében kötelező lett volna velünk is egyeztetni; másrészt ez a kollektív szerződés semmi olyat nem tartalmaz, ami egyébként már jogszabályokba ne lenne lefektetve. Jelenlegi formájában teljesen felesleges, nincs benne semmi specifikus annak ellenére, hogy erre a jogszabály lehetőséget biztosít. Bőven lenne olyan probléma, amit meg kellene oldani, bízunk benne, hogy idővel nyitottabban áll majd a szakszervezethez az OMSZ. Hiszen ez a betegek és a dolgozók érdeke is.

Véres póló után a gyerekruha

A Népszava a múlt héten írt arról, hogy a család szennyesével együtt kénytelenek kimosni munkaruháikat a mentődolgozók, mivel azok tisztítása másképp nem biztosított. Erről Kiss György, a mentődolgozók szövetségének Hajdú-Bihar megyei vezetője beszélt. A szövetség honlapján megjelent nyilatkozatban kifejti azt is, hogy a felszerelés anyaga gyakorlatilag elasztikus műanyag, ami nem szellőzik, százból nyolcvanat pedig át is kellett alakítani. A cikket a közösségi médiában sokan úgy kommentelték, hogy a nővérek esetében is ugyanez a helyzet, sőt a veszélyes anyagokkal foglalkozó gyárakból is hazahordják ruháikat a dolgozók. Kusper Zsolt hangsúlyozza, nagyon sokféle kórokozóval érintkezhetnek a mentősök, és az otthoni mosás nem feltétlen fertőtlenít. „Gondoljanak csak bele, nyilván senki sem szívesen rakja be a gyereke ruháit vagy a saját fehérneműjét egy olyan mosógépbe, amiben előtte egy lehányt, véres ruhát mostak ki, ki tudja, mivel szennyezve. Ezt nem csak a mentők esetében nem szabadna hagynia a munkáltatónak, hanem az egészségügyben dolgozó kollégák esetében sem. Egy normális rendszerben a koszos, fertőzésnek kitett ruhát a műszak végén leadják, és másnap egy megfelelő méretű tisztát kapnak. De ehhez nincs elég ruha, sem inf­rastruktúra” – mondja.

Szerző

Heti abszurd: Kampány-szamurájok

Publikálás dátuma
2019.09.08. 09:15

Fotó: Shutterstock
Addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.
„Aki képes a saját arcát adni azokhoz az erőkhöz, akik minden percüket azzal töltötték, hogy idegen kultúrákból származó, sokszor erőszakos bevándorlókkal árasszák el Európát, az nem méltó arra, hogy a kerületet képviselje” – mondta a harcos, és kivont kodacsijával egy nagyot suhintott a levegőbe, vélhetően pont oda, ahol Gajda Péter szocialista polgármester fejét sejtette. (Imade wanai!) – tette volna hozzá, ha történetesen beszél japánul, de a harcos annyira nem beszélt japánul, hogy csak annyit mondott: Nehogy már! (Amúgy az imade wanai pont ezt jelenti.) Song Simon – mert hát róla van szó – Kispesten harcol Európáért és ezen belül a magyarság megmaradásáért – értsd: egy önkormányzati képviselői helyért. Ha kivont vakizasijával nem állt volna ki a héten, akkor is tudnánk, hogy rettenthetetlen harcossal van dolgunk. Áprilisban a Notre-Dame leégése kapcsán írta a Facebookon, az Ébresztő Európa! csoportban, hogy Üzenjük ­Európa népeinek: ez volt Európa! A képen két közel-keleti kinézetű fiatalember menekül az égő épülettől, arcukon „elégedett mosollyal”. Az Index akkor megkereste a japán anyától és magyar apától született ifjút, hogy az etnikai homogenitásunk megőrzéséről kérdezze, ami akkoriban Orbán szan kedvenc kifejezése volt, de ő akkor nem akart beszélni erről. Valószínűleg még nem jött el az idő, hogy elővegye zanbatóját, ami köztudottan egy lószeletelő szablya. Persze vicc az egész – mondja Miyazaki Jun, a DK magyar anyától és japán apától született terézvárosi jelöltje, hozzátéve, hogy „röhejes, hogy a fideszes Song ilyen szerepre vágyik, mintha ő maga a magyar nemzet szívcsakrájában fogant volna csodaszarvas és turulmadár kumisz áztatta nászában”. A levegő egy pillanatra megállt a forróságtól és esőtől párálló főváros fölött. A két szamuráj hosszan méregette egymást. Song nuncsakuját pörgette jobbjában, bal kezével az Alaptörvény egy példányát markolta. Miyazaki szinte fegyvertelen volt: mindössze Gyurcsány Ferenc nemrég kiadott szakácskönyve védte a másiktól. Feszült pillanat volt. Ahhoz képest egyébként, hogy etnikailag homogén nemzet vagyunk, örömtelinek mondható a két japán-magyar jelölt egymásnak feszülése a kampányban. Mert inkább két szamuráj, mint mondjuk egy Maruzsa Zoltán, aki szerint a köznevelés „egy sikertörténet, csak adott esetben kell még várni 5 vagy 10 évet, amíg ezt majd a történészek elismerik”. Vagy egy Kásler doktor, aki viszont meg van róla győződve, hogy az illuminátusok miatt fogy a magyar, és nem azért, mert nem túl vonzó ma családot alapítani idehaza, és egyébként is „az asszonyok akkor szülnek, ha akarnak, ha késztetésük van rá, ha úgy nevelik őket”. Vagy egy Novák Katalin államtitkár, aki határozottan állítja, hogy a magyar kormány számos családpolitikai intézkedése, például a negyedik gyerek után járó teljes adómentesség miatt egyre többen szeretnének Magyarországra költözni. (Persze nem olyanok, akiknek semmijük sincs, hanem inkább olyanok, akiknek eleve van elég pénzük arra, hogy jól éljenek.) Egyszóval addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Összefogni nem kell félnetek jó lesz – Fásultság és besúgóhangulat az iskolákban

Publikálás dátuma
2019.09.08. 08:00

Fotó: Fortepan
Az iskolákban uralkodó általános rosszkedvért az oktatáspolitikát, a kormány folyamatos központosító-mániáját okolják a legtöbben. Pedig az iskolákba mégiscsak leginkább tanárok és gyerekek járnak, akik a szülőkkel együtt – legalábbis elvben – legyőzhetetlen tömeget alkothatnának. A szereplők fásultsága és az ötvenes évekre emlékeztető besúgóhangulat megakadályozza a szövetség létrejöttét.
„Az már megszokott, hogy velünk festetik ki a tantermeket, mert a fenntartónak erre nincs pénze. Az is mindennapos, hogy mi hordjuk be az eszközöket: vetítőt, számítógépet, korábban magnót, nyomtatóba papírt, filctollat a tanár néninek. De idén valami egészen furcsa történt: az igazgató körlevélben kérte a szülőket, hogy szerezzenek takarítót, mert azt egyelőre nekik nem sikerült. És mellékesen megjegyezte, nem szeretné, ha a szülők a nyilvánossághoz fordulnának ezekkel az ügyekkel, mert most sokkal inkább szükség van a nyugalomra, mint eddig. Vagyis az igazgató tisztában van azzal, hogy ez teljesen vállalhatatlan helyzet, de közben tart attól, hogy a fenntartó megbünteti az iskolát. Ez, lássuk be, már teljesen nonszensz” – mesél Balázs, aki­nek a fia egy budai iskolába jár, a tanév eleji élményeiről. A példa egyáltalán nem egyedi, az eszetlen központosítás és a folyamatosan tagadott forráshiány oda vezetett, hogy az iskolák egyre többször kénytelenek a szülők segítségét kérni. A szülőkkel való szoros együttműködés önmagában nem ördögtől való, a Waldorf vagy más alternatív iskolákban például mindennapos. Csak éppen ott a szülők a mindennapokban sincsenek teljesen kizárva a gyerekeiket érintő ügyekből – mutat rá Miklós György, a Szülői Hang közösség képviselője. Márpedig az állami iskolákban jelenleg még maguknak a pedagógusoknak sem sok beleszólása van a dolgok alakulásába, nemhogy a szülőknek vagy a diákoknak. A köznevelési törvény idei nyári módosításának értelmében az iskolaigazgatók kinevezésébe már nem szólhat bele az iskola munkaközössége, a pedagógusok, a szülők és a diákok szervezetei, a döntés gyakorlatilag egy személyben a miniszteré. Az iskolaigazgatói kinevezések körül már az elmúlt években is számtalan botrány alakult ki, a végső döntések már 2013 óta a minisztériumban születtek, így sok pozícióban landoltak egykori pártkatonák és „ejtőernyősök”. Az ő nagy előnyük a központosítás-mániás oktatásirányítás számára, hogy eszükben sincs a kormány intézkedései ellen tiltakozni vagy éppen az iskola közösségének speciális igényeit, erősségeit vagy különbözőségeit képviselni az uniformizált rendszerben, inkább egyszerűen végrehajtják a tankerület utasításait.  Az iskola alkalmazotti közösségének, a diákönkormányzatnak, iskolaszéknek és a szülői szervezetnek eddig kötelező véleményezési joguk volt az intézményvezetői kinevezéseknél, és bár az utóbbi időszakban ennek sem volt jelentősége – ha valakit nagyon le akartak váltani, leváltották hangos tiltakozások mellett is –, mostantól ez a formaság sem jelent akadályt a „janicsárok” kinevezése előtt. Természetesen a fenntartónak ezek után is lesz lehetősége arra, hogy kikérje az iskola közösségének véleményét, de a jelenlegi helyzet ismeretében nem valószínű, hogy ez meg fog történni. Elég csak Budaörs példáját említeni, ahol nyáron két kinevezési botrány is borzolta a kedélyeket. Két népszerű igazgató, Árendás Péter, az Illyés Gyula Gimnázium és Szakgimnázium, illetve Turcsik Viktor, a Herman Ottó Általános Iskola igazgatójának intézményvezetői pályázatát is visszadobta a miniszté­rium, a tantestület és a diákok elsöprő támogatása ellenére. Kinevezésüket öt év helyett csupán egy évre hosszabbították meg. „Kizárásos alapon nem lehet más megállapításra jutni, mint arra, hogy a kormányzat kicsinyes hatalmi arroganciával büntetni akarja Budaörsöt, a budaörsi tanárokat. Azóta látjuk, hogy máshol is ugyanez történik: régóta jól működő iskolákban, a mindenki által támogatott igazgató nem kapja meg a kinevezését” – mondta az ügyről nemrég Wittinghoff Tamás budaörsi polgármester a Népszavának. 

A gyárban sem a dolgozó választ

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) írott levelében az Emmi főosztályvezetője azzal indokolta a döntést, hogy a nevelőtestületek sokszor kényelmi szempontok miatt nem a legkiválóbb jelölteket támogatták, mert nem szerették volna, ha valaki kívülről megbontja a status quót. „Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy nem tudunk még egy példát arra, hogy a munkavállalók véleményt mondhatnának a munkáltatójuk kiválasztása során” – fűzte az érveléséhez dr. Madarász Hedvig még júliusban. Ez a gondolatmenet nem egyedi: a legnagyobb közösségi portálon heves vita bontakozott ki a napokban arról, joguk van-e a pedagógusoknak beleszólni abba, ki legyen az intézményük vezetője? Az ismert jobbos újságíró, B. Cs. „Máséval a csalánt” címmel írt szösszenetében kissé provokatívan azt kéri minden kollégájától, aki „felháborodna azon, hogy a tantestület ezután nem szólhat bele az igazgatói kinevezésekbe és emiatt tüntetésre hergelné a diákokat, előbb próbáljon meg tiltakozni a tulajdonosnál, miért nem a szerkesztőség választhatja meg a főszerkesztőt”. „A nevelőtestület jó esetben a legerősebb szakmai tudással rendelkező kollektív tudat az iskolában. Fontos, hogy az intézményvezető ennek a közösségnek szakmai értelemben vezetője legyen, és közben megpróbálja biztosítani ehhez a munkához a gazdasági feltételeket. A 2010 előtti időszakban a nevelőtestületek döntési jogköre nagyon erős volt, a rendszerváltás környékén pedig volt három olyan év, amikor vétójoga volt az intézményvezető kinevezésével kapcsolatban. Akkoriban még azoknak a vezető kormányzati politikusoknak egy része is ezt a modellt támogatta, akik most mást mondanak. Minél több ilyen jogot vonnak meg, annál tovább csorbul az autonómia, és annál kevésbé lesz az iskola a tanároké és a diákoké” – magyarázza Szűcs Tamás, a PDSZ elnöke, hogy miért nem lehet az iskolát gyárhoz vagy akár egy szerkesztőséghez hasonlítani. Hozzáteszi, innentől egy olyan külső erőé a fő irányítás az iskolában, amely ugyan biztosíthat bizonyos szabadságot, jobb vagy rosszabb körülményeket, de ennél valószínűbb, hogy túlterjeszkedik, és beleszól a szakmai autonómiá­ba is. De mindez a diákok jövőjére is hatással van – nem véletlen, hogy Nyugat-Európában általában az iskolaszékeknek jelentős beleszólása van az iskola mindennapjaiba, ekkor alapozódik meg a gyerekek, későbbi választópolgárok demokráciához való viszonya. Nálunk a fiatalok úgy lépnek választókorba, hogy 12 éven keresztül szinte semmire nem volt ráhatásuk, ami körülöttük történt az iskolában. Ráadásul egy igazgató, aki nem élvezi a dolgozók bizalmát, mindenre hatással van. Szűcs Tamás szerint a pedagógia lelki és pszichológiai tevékenység is, márpedig egy csavart is nehezebb betekerni egy gyárban, ha a hangulatot megmérgezik az ellentétek. 

Mindenről a törvény tehet?

Az iskolák nagy részében évek óta rossz a hangulat a diákok és a pedagógusok beszámolói szerint, és mindezért a Fidesz oktatáspolitikájának kritikusai jórészt a kormányzat intézkedéseit okolják. De vajon hogyan képes a politika megmételyezni az iskolákban a légkört, mikor azt gondolhatnánk: ez a tanterem ajtajának csukódása után mégiscsak elsősorban a gyerekeken és a pedagógusokon múlik? Vajon az oktatás jelenlegi – közmegegyezés szerint rossz és korszerűtlen – állapota egyenes következménye a közoktatási törvényben foglaltaknak? És miért nem tud a tanár-diák-szülő hármas egység erősebb lenni a tankerületnél, és hatékonyan képviselni az érdekeit? Hiszen összességében milliós tömeget alkotnak. „Szerintem még mindig megvan a tanár lehetősége, hogy jól tanítson. Nehéz, és sok a kötöttség, de ha magára csukja az ajtót, megteheti, hogy nem csak leadja az anyagot, de közvetít egyfajta világlátást is, beszélhet társadalmi problémákról, nevelhet kritikus gondolkodásra, csapatmunkára, építhet közösséget” – mondja a Szülői Hang képviselője, aki szerint igenis van lehetősége a tanárnak jó dolgokat csinálni. A PDSZ vezetője szerint viszont ez nehezebb, mint gondolnánk. „Ahhoz, hogy felépítsünk egy olyan optimális működést, amit a magunkénak érzünk, hogy a kedvezőtlen feltételek mellett, illetve azok ellenére, megvalósítsuk a saját pedagógiai céljainkat, energia kell. Elképesztő terhek vannak a tanárokon, a 10-15 évvel ezelőtti állapotokhoz képest ki vannak zsigerelve, jelenleg a számításaink szerint 100 ember munkáját 70-en végzik. Csakúgy, mint a diákok, nem ritka, hogy 8-9 órájuk is van egy nap, akár heti 40 órát, vagyis egy teljes felnőttmunkaidőt töltenek tanulással. De az állam rátelepszik minden terültére az oktatásnak, mert meggyőződése, hogy jobban tud mindent. Az ehhez való alkalmazkodás pedig elvisz minden plusz energiát” – mondja Szűcs ­Tamás. Az utóbbi napokban, de tulajdonképpen már évek óta mást sem hallunk, mint hogy hatalmas a tanárhiány. A tanév kezdetekor szerencsés az az iskola, ahol minden tanári állás be van töltve, a rendszerből több ezer pedagógus hiányzik, a helyzet pedig az elöregedő tanár társadalom miatt évről évre egyre súlyosabb. Vannak iskolák, ahol jelenleg is több ember hiányzik, őket helyettesítéssel próbálják meg pótolni, sok helyen „bármilyen szakos” tanárokat keresnek. Vagyis mindenkire égető szükség van, ez pedig jelentős fegyvertény lehetne a pedagógusok kezében az érdekeik képviseletekor. Bár az utóbbi években előfordult, hogy tízezres tüntetéseken mutatták meg magukat, és 2016-ban egy napig sztrájkoltak is, igazi áttörést nem sikerült elérni. „Egyfajta zsarolási potenciálja van a dolgozóknak minden olyan munkakörben, ahol munkaerőhiány van. Az iskolák ilyen helyek, nincs elég pedagógus, de az elégedetlenség mégsem tudta egységgé forrasztani őket. A szakszervezet dolgozik ezen, de a folyamat nehezen halad. A túlterheltség miatti letaglózottság miatt nincs már erejük ellenállni. Azokban az iskolákban, ahol az igazgatók bátrabbak voltak, a tantestületek is merészebben hallatták a hangjukat. De ezeknek az igazgatóknak a nagy részét már eltávolították a rendszerből. Ráadásul a pedagógusok nagy része már nem fiatal, 50 év felett pedig már kevesekben izzik a forradalmi hevület. Mindemellett a szakszervezetek sem tudják még betölteni azt a szerepet, hogy ezeket a visszahúzó erőket ellensúlyozni tudják. Vagyis rengeteg a gátló tényező” – magyarázza Szűcs Tamás, aki szerint a PDSZ ez esetben annyit tehet, hogy beszél a problémákról, és megpróbál minél inkább látszani, hogy a szunnyadó elégedetlenek rájuk találjanak, ha úgy érzik, készek lépni. „A tanárok félnek, olyan hangulat uralkodik az iskolákban, mint az ’50-es években. Idén arra biztatjuk a szülőket és a tanárokat, hogy fogjanak össze, és rendeljenek olyan tankönyvet a gyerekeknek, amiből a tanár rendesen tud tanítani. Bár sok helyen sikeres volt az összefogás, érkeztek olyan visszajelzések is, hogy egyes esetekben feljelentették a tankerületnél ezeket a kezdeményezéseket, vagy megfenyegették a tanárt, annak ellenére, hogy mindez teljesen legális” – érzékelteti Miklós György, hogy messze nem a legjobb a szülő-tanár összefogás, még akkor sem, ha a gyerekek érdekéről van szó.   

Szövetség hiányában

A 2011 óta tartó időszakban, amióta a Fidesz-kormány töretlen lelkesedéssel fúrja-faragja a köz- és felsőoktatás gépezetét a szakmai szervezetek és érintettek folyamatos egyet nem értése mellett, több olyan civil szerveződés vállalta a zászlóvivő szerepét, amelyet diákok, pedagógusok, civilek vagy éppen szülők alapítottak. Ezek a szereplők – elég csak például a Hallgatói Hálózatra, vagy a Tanítanék Mozgalomra gondolni – azonban néhány év csekély eredménnyel kecsegtető munka után lassan eltűntek a színről. A diák­csoportok esetében pedig egy-két év rengeteget számít – a legtöbben egyszerűen kinőttek, kiöregedtek a diák lázadó szerepéből. A tanárok tehetetlensége mellett (a helyzetüket a sztrájkot gyakorlatilag lehetetlenné tevő törvény is nehezíti) a figyelem most ismét a diákokon van, akik szeptember 13-ra diáksztrájkot, vagyis iskolabojkottot hirdettek. (Lásd keretes írásunkat.) „Nagyon nehéz ma Magyarországon megszervezni egy tiltakozást, egy sztrájkot, és ezekkel az eszközökkel valódi eredményeket kicsikarni. De le a kalappal a diákok előtt, mert a tevékenységük azt mutatja, hogy ők is látják, hogy baj van, és tenni szeretnének” – mondja Miklós György, aki tisztában van az ilyen akciók korlátaival. A legnagyobb például az, hogy sok fiatal nem érzi, hogy lenne értelme ennek a fajta kiállásnak, különösen, hogy sokan a tanáraik támogatására sem számíthatnak. „Régebben próbáltam követni ezeket a diáksztrájkokat, de végül mindig lemaradtam. Bár fontosnak tartom, hogy kiálljunk magunkért, nem látom, hogy bármi változna ezeknek a hatására” – mondja Zsófi, aki végzős gimnazistaként mindennap testközelből szembesül az oktatás problémáival. „Rettentően idegesítő, hogy bár még csak szeptember első hete van, ha kétszer ennyi kezem lenne, se tudnám megszámolni, hányszor hallottam eddig az érettségi szót. Már ettől falra mászok” – utal a rá nehezedő nyomásra Zsófi, aki szerint több tanárára is igaz a fásult jelző, főleg azokra, akik az ötvenes éveik­ben, esetleg nyugdíj előtt állnak. „Meg tudom érteni, hogy miért olyanok, amilyenek, biztos nekünk is nehéz lesz alkalmazkodni az új dolgokhoz. Ők azok a tanárok, akiknek nem igazán szoktuk elmondani a bajainkat, bár volt egy nagyon jó történelemtanárunk, de megnyert egy pályázatot és elment az iskolából. Vele tényleg bármit meg lehetett beszélni” – érzékelteti Zsófi, hogy támogató pedagógusokból sincs túl nagy bőség az iskolájukban. Hasonló tapasztalatokról számol be a szintén végzős gimnazista Alex, aki bár egy nagyon szókimondó osztály tagja, ahol a problémákat megpróbálják megbeszélni vagy az adott tanárral vagy egy másik pedagógussal, de keserű tapasztalata, hogy általában „le van tojva az egész”, hiszen „majd kidühöngi magát a sok gyerek, majd elfelejtik”. Tanárai nagy részén ő is a fásultságot látja. „Talán nekik is jutott elég stressz az életükben és sokan ezt rajtunk „verik le”. A legfőbb probléma ezzel, hogy folyamatos stresszelnek minket is” – mondja Alex, aki szintén nem volt még tüntetésen, és nem is tervezi. „Haszontalannak érzem, úgysem lesz változás, én inkább csöndesen belenyugodtam a helyzetbe” – teszi hozzá. A tanár-diák-szülő szövetség hiá­nyában, és az általános fásultság mellett nem várható, hogy jelentős engedményeket tesz az oktatási kormányzat a legproblematikusabb ügyekben – ez eddig sem volt jellemző rá. A legnagyobb akadály, hogy egyre inkább az látszik: az oktatás nem kezelhető önmagában, csak a teljes rendszer, a NER részeként, amelynek csak egy része az iskola válsága. Ettől függetlenül megszóla­lóink­ nem győzik hangsúlyozni, hogy nem hiábavaló az ellenállás, a jogokért való kiállás, a tiltakozás. Miklós György szerint még mindig vannak sokan, akik nem látják, vagy legalábbis nem tudják megfogalmazni, hogy mi is a baj a mai magyar iskolával, éppen ezért nem lehet erről túl sokat beszélni. „Nagyon okos hangokat hallani, ami mögött jelenleg nincsen test, nincsen tömeg. De történelemtanárként azt mondom, ettől még nagyon fontos, hogy meglegyenek azok a hangok, akik mögé be tud állni a tömeg, amikor eljön a történelmi pillanat. A különböző diák-, civil csoportoknak, amelyek 2010 óta folyamatosan felbukkantak a közéletben oktatási ügyekben, ez a ­feladatuk, nem szabad lebecsülni a szerepüket” – teszi hozzá Szűcs ­Tamás.

Talán egy kicsit töketlenek is vagyunk

Bécsből nézte a múlt heti diáktüntetés élő közvetítését Gyetvai Viktor. A Független Diákparlament alapító tagja, a 2016-os diáksztrájk szervezője és a 2018-as Mi vagyunk a többség! elnevezésű tüntetéssorozat lendületes szónoka – mint mondja – most okosodik, vagyis tanul az osztrák fővárosban. Miközben élénken figyeli a fiatalok fellépését, úgy látja, nagy sokaságra lesz szükség ahhoz, hogy ne érjen célba ismét a NER civilellenessége. „Nagyon drukkolok a 16-17 éves diákoknak, akik az őszinteségükkel, hitelességükkel lépnek fel a buldózerként politizáló hatalommal szemben. Szomorúan láttam ugyanakkor, hogy egyelőre kevesen tartottak velük, de ez változhat – mondja Gyetvai Viktor. A diákparlament tagja szerint nem szabad csüggedniük, és amint látható, nem is teszik. A szeptember 13-i iskolabojkottal folytatják a megmozdulást a közoktatás szabadságát érintő újabb drasztikus kormányzati beavatkozások miatt, amelyeket szerinte szándékosan és szenvtelenül a nyári szünet előtti időszakban lépett meg az oktatáspolitika. „Sok mindennel lehet vádolni az Orbán-kormányt, de egyvalamivel biztos nem: következetlenséggel. A NER politikája a közoktatást érintő ügyekben is koherens, 2011 óta ugyanazzal a tartalommal formálja a saját képére az országot – mondja Gyetvai Viktor. – Anélkül is elmondhatjuk, hogy a pálya választási törvénnyel biztosított lejtésére hivatkoznánk, hogy a kabinet nem akar visszatérni az egyeztetés intézményéhez. Nem kérdez, hanem cselekszik, éspedig erőből, és cselekszik még akkor is, ha a fél ország szisszen föl vagy tüntet hónapokig. A CEU ügyében is célt értek, pedig azt a témát jobban megértette az ország, sokan tüntettek az egyetem elűzése miatt, emlékszik Gyetvai Viktor. Ehhez képest a mostani változások kevésbé érik el az emberek ingerküszöbét. A kormány átvitte az akaratát az MTA-kutatóhálózat kisajátítása ügyében is, pedig annak is jelentős nemzetközi visszhangja volt.” Gyetvai Viktor szerint fontos lenne, hogy a korábbi évek tüntetéseinek – az esernyős, kockás inges pedagógustámogató megmozdulásoktól az internetadós tömegrendezvényekig – szervezői megtalálnák azokat a platformokat, amelyekkel átadhatnák a tudásukat, tapasztalataikat, kapcsolatrendszerüket az „utódokat”. Mint mondja, senki sem születik szónoknak, de a szervezés technikájának az ismerete támogathatná a demonstrálókat, akik az egyre kevésbé szervezett civil társadalomban próbálnak sikert elérni. A kormány propagandamédiájának menetrendszerű, karaktergyilkos fellépése a diák­parlament tagja szerint most sem marad majd el. „Azonnal példát statuálnak, megpróbálnak megszégyeníteni, hogy mindenkinek elmenjen a kedve attól, hogy modern Petőfinek érezze magát” – vélekedik. Őt a Pesti Srácok kezdte ki azzal a kormányzatikommunikáció-kompatibilis „leleplezéssel”, miszerint Gyetvai Viktor is Soros György pénzember ügynökeként működik. A PS a bíróságon felelt a nyilvánvaló lódítása miatt, és a fiatalember pert nyert a kormány intézkedéseit válogatás nélkül kedvelő médiumok zászlóshajójával szemben. A kormány civilellenessége várhatóan ismét megmutatkozik a diáktüntetések miatt, véli a korábbi diáktüntető. Szerinte jól látható például, hogy a Norvég Alap még mindig szálka a hatalom szemében, hiszen ez a független, demokratikus szerveződés forráshoz juttathatja a légüres térbe került, elnyomott gondolatokat. A jövőbeli megmozdulások kilátásairól Gyetvai Viktor azt gondolja: több kell annál, hogy a változást akarók az országszerte ­érezhető elégedetlenséget becsatornázva O1G feliratú transzparensek alatt vonuljanak. „Nem vagyok az erőszak híve, de ez ügyben lehet, hogy egy kicsit töketlenek vagyunk. Valamivel többet kellene bevállalni. Félmillió embernek kellene huzamos ideig, bátran az utcán maradnia, mint ahogy ez Hongkongban is történt” – mondja. Hozzátéve: az utcán a netadós tüntetéssel sikerült utoljára meghátrálásra kényszeríteni a kormányt, a NOlimpia és a vasárnapi boltzár pedig sikeres népszavazással fenyegetett, ezért akkor szintén elálltak a társadalom valós ellenállását felszínre hozó tervektől. Szerinte a legutóbbi, rabszolgatörvény miatt összeállt, radikalizálódó tömegeknek volt legutóbb esélyük arra, hogy változást érjenek el, de a politikusoknak benn kellett volna maradni a tv-székházban. Jogos követelésekkel mentek, a közhivatal nem foglalkozott velük érdemben: idővel hírt kellett volna adnia a köztévének az akcióról. „A propaganda megszüntetése és az Európai Ügyészséghez csatlakozás a két legfontosabb alapkérdés: a régi feltételek között a mai tüntetőknek sem lesz könnyű dolguk. Újítások kellenek, akár polgári elégedetlenség is: nem kell a rendőröket bántani, de a polgárok számára lehetőséget biztosít a jog arra, hogy ha a hatalom érdemtelen és alkalmatlan, akkor megtagadják az együttműködést – fejtette ki Gyetvai Viktor.

Bojkott, nem sztrájk

Jogilag iskolabojkottot és nem sztrájkot szerveznek szeptember 13-ra – ezt Nógrádi Áron, az egyik szervező mondta el a hvg.hu-nak. Senkit nem akarnak igazolatlan hiányzásra buzdítani, ezért a szülőket kérik arra, hogy igazoljanak egy napot a megmozdulás céljait támogató gyermeküknek. A diákok a köznevelési törvény visszavonásán kívül azt akarják elérni, hogy maradjon meg az igazgatók kinevezésénél a szülői és diákközösségek véleményezési joga, több pénz jusson az oktatásra és emeljék a béreket. A szabad tankönyvválasztás, a diákok és a tanárok túlterheltségének a csökkentése is a követeléseik között szerepel.