A végzet termetes asszonya

Nem tett semmi olyat, amivel beleírta volna magát a történelembe, nem volt kultúraformáló személyiség, és az élet harcaiban sem kellett hősként helytállnia, mégis számtalan monográfia, életrajz, sőt regény született alakjáról, köztük két friss revideált biográfia. A 140 éve született Alma Mahler legfőbb erénye, hogy feleség volt: Gustav Mahleré és Walter Gropiusé, no meg szerető, többek között Oscar Kokoschkáé.

A nyár elején magyarul is megjelent Oliver Hilmes-könyv beszédes címével (A fekete özvegy) egy férfiszipolyozó, erőszakos és olykor tudatosan kegyetlen femme fatale alakját mutatja be: ijesztő, megrendítő, esetenként gyomorforgató történetek sorjáznak a kötet lapjain, ahol Alma Mahler a főszereplő, és a XX. század legnagyobb művészei csak statiszták. A történész Hilmes, a nő életének kutatói közül elsőként, túllépett az enyhén szólva is szubjektívre szerkesztett Alma Mahler-önéletrajzon, mely egészen idáig a további írások alapjául szolgált, és publikálatlan dokumentumok, eltüntetett levelek válaszfoszlányai és egyéb, férfiak által írt naplórészletek, visszaemlékezések alapján árnyalja az elnyomott, csodálatos múzsaképet. A brit Cate Haste egyelőre csak angolul olvasható monográfiája pedig egy olyan rendkívül művelt, tehetséges és erős asszony életéről ír, aki fiatalon még arról álmodozott, hogy ő lesz az első női operaszerző, ehhez képest Mahler mellett be kellett érnie a háztartással, a gyerekszüléssel és a férje istenítésével. A valóság nyilván valahol félúton lehet, de tény, hogy az Alma naplója alapján készített önéletírásból, a kendőzetlennek tűnő őszinteség ellenére is, kimaradtak részek, melyeket a nő maga cenzúrázott ki a valóságból.

Klimt csókja

Képzeljenek el egy 17 éves, Bécs-szerte rajongott, gyönyörű lányt, aki egy nyitott és kultúrával telített légkörben nő fel: nevelőapja a bécsi szecesszió egyik alapítója, a festő Carl Moll volt, olvasmányokkal a Burgtheater igazgatója, Max Burckhard látta el, Alexander Zemlinsky zongorára és zeneszerzésre oktatta, a festészet rejtelmeibe pedig Gustav Klimt avatta be. Rajongott Wagnerért, kiválóan zongorázott, egyik kedvenc olvasmánya Nietzsche Imigyen szóla Zarathustrája volt, kívülről fújta a Faustot és maga varrta, extravagáns ruhákban járt. Alig húszéves korára az ujjai köré csavarhatott volna mindenkit, aki csak ránézett, ám ő mégis kivárt, „a férjemnek elsőrangúnak kell lennie” – hangoztatta. Bár az akkor már szifiliszes Klimt is kiéhezett kutyaként koslatott utána, csak egy csókot sikerült lopnia a lánytól, aki kozmetikázott naplójában álszemérmesen ugyan, de a későbbiekre nézve gyanús szókimondással mesél a csók gerjesztette érzésekről és arról, miért nem volt hajlandó többre Klimttel. „Megfigyeltem a kutyákat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is olyan ostoba képet vágnak közben, mint a kutyák? Fúj.” Ehhez képest alig három évvel később már pironkodtató részletességgel ír Gustav Mahlerrel kezdett közös életük hálószobatitkairól, mely részletre Oliver Hilmes bukkant rá a kutatómunka során. „Átadta nekem a testét, én pedig hagytam, hogy kezei oda kalandozzanak, ahová akarnak. Léte keményen és büszkén meredt előttem. A kanapéhoz vezetett, gyengéden lefektetett, majd fölém hajolt. Aztán, ahogy belém hatolt, hirtelen minden erő kiszaladt belőle. Ernyedten feküdt rajtam, kis híján elsírta magát szégyenében” – írja Alma az első, házasság előtt, Mahlerrel lezajlott szexuális malőrről a naplója elkülönített lapjain.

Előbújik a femme fatale

Nagyon gyorsan kiderült, hogy Mahler lényegesen jobb karmester, mint amilyen szerető – Alma a férfi halála után azt mesélte egy barátjának, hogy gyerekeiket szinte „szűzen” szülte. A férfi egyetlen percig sem árult zsákbamacskát arra vonatkozóan, hogyan képzeli a házasság intézményét. Levelében tette fel a kérdést az akkor még zeneszerzői babérokat dédelgető Almának, hogyan képzeli két zeneszerző házasságát. „Mint két rivális viszonyát? Hisz ez nevetséges.” Alma a felesége kell hogy legyen, nem a riválisa, partnere. „Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.” A fiatal lány bizonytalan volt, végül mégis beadta a derekát és 1902-ben házasságot kötött Mahlerrel. Háztartást vezetett, ügyeket intézett és igyekezett kihúzni férjét az adósságokból. Merthogy a zeneszerző csúnyán el volt adósodva. Pedig maga volt a céltudatosság, a pontosság és a fegyelem mintaképe: kora reggel elment az operába, 11.45-kor hazaugrott, a levesnek pontban 12-kor az asztalon kellett lennie. Ebéd közben nem kívánt beszélgetni, ebéd után visszahajtatott az operába, ahol késő éjszakáig tartózkodott. Miután hazaért, már mindenki aludt. Néha bekopogott Alma ajtaján, világos szándékkal…

A nő egy darabig tűrt, betegeskedett, gyerekeket szült és temetett, majd megelégelte az elnyomott feleségszerepet, és előhívta magából a végzet kegyetlen asszonyát. Egy gyógykezelésen viszonyt kezdett Walter Gropiusszal, aki a hazatérés után azonnal szerelmes levelet írt a nőnek, melyben kérte, hagyja el Mahlert és legyen inkább az ő felesége. A levelet meggondolatlanul, vagy éppen szándékosan, Mahlernek címezte, aki összeomlott és mindenáron vissza akarta szerezni az ő kis Almschiját, aki vele maradt ugyan, de élvezte, hogy fordult a kocka, és már ő uralkodhat a férfi(ako)n.

Halottaskocsi elől elszabadult ló

Miután megunta Gropiust, Kokoschkát bolondította magába. Tőle állapotos is lett, de nem akarta megtartani a gyenge idegzetű, csóró festő gyerekét. Kokoschka rábólintott ugyan, hogy a nő elvetesse a babát, de elment vele az abortuszra, és elkérte az első véres vattát az orvosoktól: „Ez az egyetlen gyermekem, és nem is lesz több!” drámai felkiáltással.

Alma Mahler végzetes vonzereje senkit nem kímélt: utolsó férje, a nála 11 évvel fiatalabb író, Franz Werfel mellett egy orvos és egy kispap is fennakadt a hálóján. Pedig régi szépsége idővel megkopott, akik méltatták a húszas-harmincas években, egy szép, nagy szecessziós házhoz hasonlították. A II. világháborúban Werfel származása miatt menekülniük kellett – Amerikában telepedtek le, ahonnan Alma 1947-ben tért vissza először Ausztriába, melyről Cate Haste életrajzi könyve a következőképp ír: „A bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy termetes, idős hölgy, üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen és közel 70 évesen is kacéran. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Feláll, kisétál a szobából, és bár mindig is híres volt zsidó férjei mellett is hangoztatott antiszemitizmusáról, soha többé nem tér vissza Ausztriába.”

New Yorkban próbált tovább fürdeni a maga gerjesztette álrajongásban. Óriási strucctollas kalapokat hordott, melyekben úgy nézett ki, írja róla egy riválisa, mint „a halottaskocsi elől elszabadult ló. Csupa púder, smink, parfüm, folyton spicces, nem bír pezsgő nélkül élni. A fogadásokon zongorázik, úgy kikészítve, mintha a próbababák báljának tiszteletbeli elnöke lenne.” A 80. születésnapjára Kokoschka levélben felajánlotta, hogy küld neki egy életnagyságú Kokoschka-szobrot, hatalmas álló pénisszel, demonstrálva, hogy még mindig mekkora hatással van rá az asszony, de ekkor Almát már csakis önmaga érdekli. Utolsó rádióinterjújában elmesélte, mi van a lakása falán: ő Kokoschka képein és ő szerelmi himnuszokban Mahler kottáin.