A végzet termetes asszonya

Publikálás dátuma
2019.09.08. 18:00

Nem tett semmi olyat, amivel beleírta volna magát a történelembe, nem volt kultúraformáló személyiség, és az élet harcaiban sem kellett hősként helytállnia, mégis számtalan monográfia, életrajz, sőt regény született alakjáról, köztük két friss revideált biográfia. A 140 éve született Alma Mahler legfőbb erénye, hogy feleség volt: Gustav Mahleré és Walter Gropiusé, no meg szerető, többek között Oscar Kokoschkáé.
A nyár elején magyarul is megjelent Oliver Hilmes-könyv beszédes címével (A fekete özvegy) egy férfiszipolyozó, erőszakos és olykor tudatosan kegyetlen femme fatale alakját mutatja be: ijesztő, megrendítő, esetenként gyomorforgató történetek sorjáznak a kötet lapjain, ahol Alma Mahler a főszereplő, és a XX. század legnagyobb művészei csak statiszták. A történész Hilmes, a nő életének kutatói közül elsőként, túllépett az enyhén szólva is szubjektívre szerkesztett Alma Mahler-önéletrajzon, mely egészen idáig a további írások alapjául szolgált, és publikálatlan dokumentumok, eltüntetett levelek válaszfoszlányai és egyéb, férfiak által írt naplórészletek, visszaemlékezések alapján árnyalja az elnyomott, csodálatos múzsaképet. A brit Cate Haste egyelőre csak angolul olvasható monográfiája pedig egy olyan rendkívül művelt, tehetséges és erős asszony életéről ír, aki fiatalon még arról álmodozott, hogy ő lesz az első női operaszerző, ehhez képest Mahler mellett be kellett érnie a háztartással, a gyerekszüléssel és a férje istenítésével. A valóság nyilván valahol félúton lehet, de tény, hogy az Alma naplója alapján készített önéletírásból, a kendőzetlennek tűnő őszinteség ellenére is, kimaradtak részek, melyeket a nő maga cenzúrázott ki a valóságból.  

Klimt csókja

Képzeljenek el egy 17 éves, Bécs-szerte rajongott, gyönyörű lányt, aki egy nyitott és kultúrával telített légkörben nő fel: nevelőapja a bécsi szecesszió egyik alapítója, a festő Carl Moll volt, olvasmányokkal a Burgtheater igazgatója, Max Burckhard látta el, Alexander Zemlinsky zongorára és zeneszerzésre oktatta, a festészet rejtelmeibe pedig Gustav Klimt avatta be. Rajongott Wagnerért, kiválóan zongorázott, egyik kedvenc olvasmánya Nietzsche Imigyen szóla Zarathustrája volt, kívülről fújta a Faustot és maga varrta, extravagáns ruhákban járt. Alig húszéves korára az ujjai köré csavarhatott volna mindenkit, aki csak ránézett, ám ő mégis kivárt, „a férjemnek elsőrangúnak kell lennie” – hangoztatta. Bár az akkor már szifiliszes Klimt is kiéhezett kutyaként koslatott utána, csak egy csókot sikerült lopnia a lánytól, aki kozmetikázott naplójában álszemérmesen ugyan, de a későbbiekre nézve gyanús szókimondással mesél a csók gerjesztette érzésekről és arról, miért nem volt hajlandó többre Klimt­tel. „Megfigyeltem a kutyákat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is olyan ostoba képet vágnak közben, mint a kutyák? Fúj.” Ehhez képest alig három évvel később már pironkodtató részletességgel ír Gustav Mahlerrel kezdett közös életük hálószobatitkairól, mely részletre Oliver Hilmes bukkant rá a kutatómunka során. „Átadta nekem a testét, én pedig hagytam, hogy kezei oda kalandozzanak, ahová akarnak. Léte keményen és büszkén meredt előttem. A kanapéhoz vezetett, gyengéden lefektetett, majd fölém hajolt. Aztán, ahogy belém hatolt, hirtelen minden erő kiszaladt belőle. Ernyedten feküdt rajtam, kis híján elsírta magát szégyenében” – írja Alma az első, házasság előtt, Mahlerrel lezajlott szexuális malőrről a naplója elkülönített lapjain. 

Előbújik a femme fatale

Nagyon gyorsan kiderült, hogy Mahler lényegesen jobb karmester, mint amilyen szerető – Alma a férfi halála után azt mesélte egy barátjának, hogy gyerekeiket szinte „szűzen” szülte. A férfi egyetlen percig sem árult zsákbamacskát arra vonatkozóan, hogyan képzeli a házasság intézményét. Levelében tette fel a kérdést az akkor még zeneszerzői babérokat dédelgető Almának, hogyan képzeli két zeneszerző házasságát. „Mint két rivális viszonyát? Hisz ez nevetséges.” Alma a felesége kell hogy legyen, nem a riválisa, partnere. „Mostantól fogva egyetlen hivatásod, hogy boldoggá tégy! A jövőben úgy kell alakítanod az életed, hogy minden részletében az én szükségleteimtől függjön. Cserébe nem kívánhatsz mást, csak a szerelmemet.” A fiatal lány bizonytalan volt, végül mégis beadta a derekát és 1902-ben házasságot kötött Mahlerrel. Háztartást vezetett, ügyeket intézett és igyekezett kihúzni férjét az adósságokból. Merthogy a zeneszerző csúnyán el volt adósodva. Pedig maga volt a céltudatosság, a pontosság és a fegyelem mintaképe: kora reggel elment az operába, 11.45-kor hazaugrott, a levesnek pontban 12-kor az asztalon kellett lennie. Ebéd közben nem kívánt beszélgetni, ebéd után visszahajtatott az operába, ahol késő éjszakáig tartózkodott. Miután hazaért, már mindenki aludt. Néha bekopogott Alma ajtaján, világos szándékkal… A nő egy darabig tűrt, betegeskedett, gyerekeket szült és temetett, majd megelégelte az elnyomott feleségszerepet, és előhívta magából a végzet kegyetlen asszonyát. Egy gyógy­kezelésen viszonyt kezdett Walter Gropiusszal, aki a hazatérés után azonnal szerelmes levelet írt a nőnek, melyben kérte, hagyja el Mahlert és legyen inkább az ő felesége. A levelet meggondolatlanul, vagy éppen szándékosan, Mahlernek címezte, aki összeomlott és mindenáron vissza akarta szerezni az ő kis Almschiját, aki vele maradt ugyan, de élvezte, hogy fordult a kocka, és már ő uralkodhat a férfi(ako)n.  

Halottaskocsi elől elszabadult ló

Miután megunta Gropiust, Kokoschkát bolondította magába. Tőle állapotos is lett, de nem akarta megtartani a gyenge idegzetű, csóró festő gyerekét. Kokoschka rábólintott ugyan, hogy a nő elvetesse a babát, de elment vele az abortuszra, és elkérte az első véres vattát az orvosoktól: „Ez az egyetlen gyermekem, és nem is lesz több!” drámai felkiáltással. Alma Mahler végzetes vonzereje senkit nem kímélt: utolsó férje, a nála 11 évvel fiatalabb író, Franz Werfel mellett egy orvos és egy kispap is fennakadt a hálóján. Pedig régi szépsége idővel megkopott, akik méltatták a húszas-harmincas években, egy szép, nagy szecessziós házhoz hasonlították. A II. világháborúban Werfel származása miatt menekülniük kellett – Amerikában telepedtek le, ahonnan Alma 1947-ben tért vissza először Ausztriába, melyről Cate Haste életrajzi könyve a következőképp ír: „A bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy termetes, idős hölgy, üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen és közel 70 évesen is kacéran. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájáról, a bíró viszont azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidóhoz? Feláll, kisétál a szobából, és bár mindig is híres volt zsidó férjei mellett is hangoztatott antiszemitizmusáról, soha többé nem tér vissza Ausztriába.” New Yorkban próbált tovább fürdeni a maga gerjesztette álrajongásban. Óriási strucctollas kalapokat hordott, melyekben úgy nézett ki, írja róla egy riválisa, mint „a halottaskocsi elől elszabadult ló. Csupa púder, smink, parfüm, folyton spicces, nem bír pezsgő nélkül élni. A fogadásokon zongorázik, úgy kikészítve, mintha a próbababák báljának tiszteletbeli elnöke lenne.” A 80. születésnapjára Kokoschka levélben felajánlotta, hogy küld neki egy életnagyságú Kokoschka-szobrot, hatalmas álló pénisszel, demonstrálva, hogy még mindig mekkora hatással van rá az asszony, de ekkor Almát már csakis önmaga érdekli. Utolsó rádióinterjújában elmesélte, mi van a lakása falán: ő Kokoschka képein és ő szerelmi himnuszokban Mahler kottáin.

Oliver Hilmes: A fekete özvegy – Alma Mahler Werfel élete

Hilmes munkája Alma Mahler életútja mellett a XX. század első felének euró­pai kultúrtörténetéről, illetve az antiszemitizmus rohamos térnyeréséről is gazdag leírást nyújt. Tárgyalja a náci hatalomátvételt követő száműzetés éveit, és a kor emigráns társadalmának működési mechanizmusaiba is bepillantást enged. Az európai kultúra legjelentősebb képviselőit alulnézetből is bemutatja, rávilágítva a tényre, hogy dédszüleink sem voltak szentebbek és/vagy képmutatóbbak, mint mi vagyunk.

Egy bábu halála

Kokoschka, miután hazatért a frontról, készített magának egy életnagyságú Alma-babát, akivel jobb híján, hosszú éveken át élt együtt. Egyik barátja beszámolója szerint „Kokoschka szobájában, a szófán, a kerek asztal mellett, fehéren csillogó, gesztenyebarna hajjal koronázott, kék köpönyeges bábu ült. Egy fétis, egy műnő, egy ideális szerető, ideális modell.” Vele evett, vele aludt, sőt akkor is magával hurcolta, ha elment otthonról. Miután megelégelte, elhatározta, hogy elpusztítja. „A bábu teljesen kiűzte belőlem a szenvedélyt, így hát nagy fogadást rendeztem pezsgővel és kamarazenével, amelyre a szobalányom utoljára felöltöztette a legszebb ruhába. Pirkadatkor – már nagyon részeg voltam, mint mindenki – levágtam a fejét a kertben, és széttörtem rajta egy üveg vörösbort. Másnap a rendőrök, akik véletlenül átsétáltak a kerten, egy meztelen, véres – úgy hitték – női testet pillantottak meg, és szerelmi gyilkosság gyanújával betörtek hozzám. Alapjában véve igazuk volt, mert azon az éjszakán tényleg meggyilkoltam Almát.”

Szerző

„Mindenki az egóját próbálja fényesíteni” – Interjú a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnökével

Publikálás dátuma
2019.09.08. 10:00

Fotó: Mihádák Zoltán / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
A retorziótól való félelmet idővel legyőzi a felháborodás. A mentősök is egyre nyíltabban beszélnek a problémáikról. Legutóbb például arról, hogy kénytelenek otthon, a családi szennyessel együtt mosni a véres (és egyéb testváladékos) munkaruháikat, amelyek nyáron elviselhetetlenül melegek, télen pedig fáznak bennük. Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Kusper Zsolt, a Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke lapunknak beszélt a 24 órás ügyelet kockázatairól, a bántalmazásokról és a rendszerhibákról.
Milyen ma Magyarországon mentősként dolgozni? Mentőnek lenni valójában leírhatatlanul jó érzés, aki nem próbálta, az el sem tudja képzelni. Bár jogász vagyok, gépkocsivezetőként dolgoztam a mentőknél, és ha a főállásom és a családom engedné, most is visszamennék. Sajnos az időmbe már nem fér bele, de társadalmi munkában 2011 óta vezetem a szakszervezetet, így próbálok segíteni. Ez nemcsak hivatás, ez életforma, amit szívvel-lélekkel csinálnak a bajtársak, és ezt használják ki a döntéshozók. Hiszen bármi történik, a mentők nem sztrájkolnak. Másod-, harmadállást vállalnak, hogy el tudják tartani a családjukat, de akkor sem hagyják abba a munkát. Van, aki mezőgazdasági munkát végez, más sírásónak áll. Vannak, akik a másodállás mellett túlórával és 24 órás ügyelettel próbálnak több pénzt hazavinni, de felmerül a kérdés, hogy valóban ugyanazt tudja-e nyújtani egy olyan mentőápoló vagy orvos, aki a huszonharmadik órájában van, mint aki a hatodikban? Lehet biztonságos ez a rendszer? A mentés szempontjából nézve a rendszer működik, a bajtársaknak köszönhetően biztonságos, de rájuk nézve hosszú távon igenis egészségkárosító kockázattal jár, ezért is ellenzem az első perctől fogva. Persze a mentők kihozzák magukból, amit tudnak, amiért tisztelem őket, de ők sem azért 24 óráznak, mert az nekik olyan jó, hanem mert muszáj, hogy megéljenek. Egy vidéki kisváros esetében egyébként ez még nem feltétlenül megterhelő, mert nem kell annyit vonulniuk, mint például a fővárosban. A lehetetlenül alacsony bérek mellett a kormány elvette a korkedvezményes nyugdíjat is a mentődolgozóktól, pedig 60 évesen az ötödik emeletről lehozni egy, akár csak 70 kilós beteget hordágyon messze nem olyan „könnyű”, mint 30 évesen. Várható, hogy újra napirendre kerül az ügy? Folyamatosan azon dolgozunk, hogy ez napirenden maradjon, észre kellene venni, hogy például egy idős mentőápoló nem tudja ugyanazt teljesíteni, mint egy fiatal. De egy gépkocsivezető sem, akik közül a legtöbben gerincsérv miatt szenvednek, sokukat operálni is kellett. Mindenkiben nagyon erős a hivatástudat, és akkor is maradnak, ha fizikailag már nehezen bírják. Nem szeretnének a nyugdíjig más munkát végezni, ezért el kellene engedni őket korkedvezménnyel. Mi a helyzet az utánpótlással? A fiatalok ilyen körülmények között mennyire motiváltak, hogy ezt a pályát válasszák? Mindig jönnek új emberek, de nem annyian, amennyire szükség lenne. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de szerintem óriási probléma van a mentőszolgálatnál, még akkor is, ha a vezetők ezt igyekeznek titkolni a nyilvánosság előtt. Semmiféle információt nem kapunk erről sem. Annyi biztos, a vidéki mentőállomásokról rendszeresen járnak fel Budapestre. Volt, amikor kihalásos alapon lehetett bekerülni az Országos Mentőszolgálathoz. Ez mára messze nincs így. Főleg, mikor mindenki azt olvassa a sajtóban, hogy a mentőápolók csak papíron kapták meg a beígért nyolcszázalékos béremelést, valójában nem visznek haza többet. Ez nyilván nem motivál senkit arra, hogy ezt a pályát válassza. Vagy ha mégis, külföldre mennek, Németországban, Finnországban, Ausztriában helyezkednek el.
Ezeken a helyeken a többszörösét kereshetik az itthoni béreknek, és a körülmények is jobbak. Mégis, több ezer mentődolgozó itthon akar segíteni a sérülteken. Akkor is, ha egyre gyakrabban vannak kitéve verbális vagy fizikai erőszaknak. A kockázati pótlék nekik mégsem jár, miért? Ez egy régóta megoldatlan ügy, még 2011-ben adtuk be az első kereseti kérelmet a bíróságon ezzel kapcsolatban, de abban az ügyben a mai napig nem született ítélet, még első fokon sem. Kockázati pótlék ügyében több bíróságon is érdekesen alakult a helyzet, az ország egyik felében pert nyertünk ugyanis, a másikban vesztettünk. Így jutottunk el a kú­riáig, ahova mi is és az OMSZ is vittük a jogerős ítéleteket. Sajnos a kúria döntése nem a bajtársaknak kedvezett. Miközben meggyőződésem, hogy a mentők tényleg folyamatos egészségkárosító kockázatoknak vannak kitéve, hiszen sosem tudják, épp milyen esetekhez hívják, és ott milyen verbális vagy fizikai bántalmazás éri őket. Legutóbb megdobálták a kollégákat, és a kocsit is rugdosták, de vannak, akik súlyosabban is megsérülnek. Sokan azt sem tudják, hogy ha hívják a mentőket, akkor nem a hozzájuk legközelebbi mentőszolgálattal fognak beszélni, hanem egy központtal. Így hiába van a sarkon egy állomás, nem biztos, hogy onnan érkezik majd a kocsi. Februárban épp egy ilyen eset sokkolta az országot, akkor nem ért ki időben a mentő egy 17 éves fiatalhoz, bár gyalog körülbelül három és fél percre volt tőle a Markó utcai Központi Mentőállomás. Mégis, a fiút nem sikerült újraéleszteni, miután fél órát vártak a mentőkre… Ez az eset kiváló példája a rendszert sújtó vezetési hibáknak és hozzá nem értésnek. Mindenki az egóját próbálja fényesíteni és a saját pozícióját erősíteni, és olyan szabályokat hoznak, amik nincsenek összhangban a valós, hétköznapi helyzetekkel. Pont azoknak a mentőknek a véleményét nem kérik ki egy-egy szabály megalkotása előtt, akiket az mindennap érinteni fog. Egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező irányító azért kap most megrovást, mert nem nézte meg a rendszerben, hogy milyen útvonalon kellene haladnia a mentőnek. Épp az egyik bajtársa hozzátartozója haldoklott, aki már el is indult a helyszínre, csak kért még egy, jobban felszerelt autót. Ezt hivatalosan egy másik pontról kellett volna indítani, mert az fizikai­lag közelebb volt, de a rendszer nem vette figyelembe, hogy a közlekedési viszonyok miatt a távolabbi autó adott esetben hamarabb odaér. Pedig az új informatikai rendszer fejlesztésére több mint négymil­liárd forintos EU-s támogatást kapott az OMSZ. Ennek része volt például, hogy minden mentőegység kap egy tabletet is, amiket már 2013-ban megvettek, de három évig egy raktárban porosodtak. Mikor aztán kiosztották őket, lefagytak, lemerültek, lassították a munkát. A történtekért azonban azóta sincs nyilvánosságra hozott felelős. Ennyire nincsenek következmények az OMSZ-nél? Nincsenek, ez az ügy úgy, ahogy van, elsikkadt, a tabletek egy része azóta is a raktárban áll. Ha rákérdezünk, nem kapunk választ vagy nem a kérdésre válaszolnak. Azért mint szakszervezet, küzdenek, bíróságon támadták meg például azt a kollektív szerződést, amit az Országos Mentőszolgálat és a Mentődolgozók Önálló Szakszervezete állított össze. Az ügyben novemberben hoz majd döntést a kúria. Miért volt szükség ilyen drasztikus lépésre? Egyrészt jogilag problémás, hogy a szakszervezetünket teljesen kihagyták nem csak a szerződéskötésből, hanem már az egyeztetésekből is, holott a MOMSZ több mint 1600 bajtársat képvisel, ezért a hatályos jogi szabályozás értelmében kötelező lett volna velünk is egyeztetni; másrészt ez a kollektív szerződés semmi olyat nem tartalmaz, ami egyébként már jogszabályokba ne lenne lefektetve. Jelenlegi formájában teljesen felesleges, nincs benne semmi specifikus annak ellenére, hogy erre a jogszabály lehetőséget biztosít. Bőven lenne olyan probléma, amit meg kellene oldani, bízunk benne, hogy idővel nyitottabban áll majd a szakszervezethez az OMSZ. Hiszen ez a betegek és a dolgozók érdeke is.

Véres póló után a gyerekruha

A Népszava a múlt héten írt arról, hogy a család szennyesével együtt kénytelenek kimosni munkaruháikat a mentődolgozók, mivel azok tisztítása másképp nem biztosított. Erről Kiss György, a mentődolgozók szövetségének Hajdú-Bihar megyei vezetője beszélt. A szövetség honlapján megjelent nyilatkozatban kifejti azt is, hogy a felszerelés anyaga gyakorlatilag elasztikus műanyag, ami nem szellőzik, százból nyolcvanat pedig át is kellett alakítani. A cikket a közösségi médiában sokan úgy kommentelték, hogy a nővérek esetében is ugyanez a helyzet, sőt a veszélyes anyagokkal foglalkozó gyárakból is hazahordják ruháikat a dolgozók. Kusper Zsolt hangsúlyozza, nagyon sokféle kórokozóval érintkezhetnek a mentősök, és az otthoni mosás nem feltétlen fertőtlenít. „Gondoljanak csak bele, nyilván senki sem szívesen rakja be a gyereke ruháit vagy a saját fehérneműjét egy olyan mosógépbe, amiben előtte egy lehányt, véres ruhát mostak ki, ki tudja, mivel szennyezve. Ezt nem csak a mentők esetében nem szabadna hagynia a munkáltatónak, hanem az egészségügyben dolgozó kollégák esetében sem. Egy normális rendszerben a koszos, fertőzésnek kitett ruhát a műszak végén leadják, és másnap egy megfelelő méretű tisztát kapnak. De ehhez nincs elég ruha, sem inf­rastruktúra” – mondja.

Szerző

Heti abszurd: Kampány-szamurájok

Publikálás dátuma
2019.09.08. 09:15

Fotó: Shutterstock
Addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.
„Aki képes a saját arcát adni azokhoz az erőkhöz, akik minden percüket azzal töltötték, hogy idegen kultúrákból származó, sokszor erőszakos bevándorlókkal árasszák el Európát, az nem méltó arra, hogy a kerületet képviselje” – mondta a harcos, és kivont kodacsijával egy nagyot suhintott a levegőbe, vélhetően pont oda, ahol Gajda Péter szocialista polgármester fejét sejtette. (Imade wanai!) – tette volna hozzá, ha történetesen beszél japánul, de a harcos annyira nem beszélt japánul, hogy csak annyit mondott: Nehogy már! (Amúgy az imade wanai pont ezt jelenti.) Song Simon – mert hát róla van szó – Kispesten harcol Európáért és ezen belül a magyarság megmaradásáért – értsd: egy önkormányzati képviselői helyért. Ha kivont vakizasijával nem állt volna ki a héten, akkor is tudnánk, hogy rettenthetetlen harcossal van dolgunk. Áprilisban a Notre-Dame leégése kapcsán írta a Facebookon, az Ébresztő Európa! csoportban, hogy Üzenjük ­Európa népeinek: ez volt Európa! A képen két közel-keleti kinézetű fiatalember menekül az égő épülettől, arcukon „elégedett mosollyal”. Az Index akkor megkereste a japán anyától és magyar apától született ifjút, hogy az etnikai homogenitásunk megőrzéséről kérdezze, ami akkoriban Orbán szan kedvenc kifejezése volt, de ő akkor nem akart beszélni erről. Valószínűleg még nem jött el az idő, hogy elővegye zanbatóját, ami köztudottan egy lószeletelő szablya. Persze vicc az egész – mondja Miyazaki Jun, a DK magyar anyától és japán apától született terézvárosi jelöltje, hozzátéve, hogy „röhejes, hogy a fideszes Song ilyen szerepre vágyik, mintha ő maga a magyar nemzet szívcsakrájában fogant volna csodaszarvas és turulmadár kumisz áztatta nászában”. A levegő egy pillanatra megállt a forróságtól és esőtől párálló főváros fölött. A két szamuráj hosszan méregette egymást. Song nuncsakuját pörgette jobbjában, bal kezével az Alaptörvény egy példányát markolta. Miyazaki szinte fegyvertelen volt: mindössze Gyurcsány Ferenc nemrég kiadott szakácskönyve védte a másiktól. Feszült pillanat volt. Ahhoz képest egyébként, hogy etnikailag homogén nemzet vagyunk, örömtelinek mondható a két japán-magyar jelölt egymásnak feszülése a kampányban. Mert inkább két szamuráj, mint mondjuk egy Maruzsa Zoltán, aki szerint a köznevelés „egy sikertörténet, csak adott esetben kell még várni 5 vagy 10 évet, amíg ezt majd a történészek elismerik”. Vagy egy Kásler doktor, aki viszont meg van róla győződve, hogy az illuminátusok miatt fogy a magyar, és nem azért, mert nem túl vonzó ma családot alapítani idehaza, és egyébként is „az asszonyok akkor szülnek, ha akarnak, ha késztetésük van rá, ha úgy nevelik őket”. Vagy egy Novák Katalin államtitkár, aki határozottan állítja, hogy a magyar kormány számos családpolitikai intézkedése, például a negyedik gyerek után járó teljes adómentesség miatt egyre többen szeretnének Magyarországra költözni. (Persze nem olyanok, akiknek semmijük sincs, hanem inkább olyanok, akiknek eleve van elég pénzük arra, hogy jól éljenek.) Egyszóval addig örüljünk, amíg vannak vicces szamurájaink. Csak ne felejtsük el időben elvenni tőlük a tecubójukat.
Szerző
Témák
Heti abszurd