Kamarai szereposztás

Magyarországon jelenleg tíznél több hivatásrendi kamara működik, amelyeknek közös jellemzője, hogy az általuk képviselt – általában felsőfokú végzettséghez kötött – tevékenység csak akkor végezhető, ha a képesítéssel rendelkező személy tagja a szakmai szervezetnek. A Magyar Ügyvédi Kamara 1875. óta létezik, de a mérnököket tömörítő közösség is csaknem százéves. A közhatalom és a társadalom szempontjából egyaránt fontos területeket fognak össze a köztestületi formában működő speciális önkormányzatok (ügyvédi, közjegyzői, könyvvizsgálói stb.), amelyek elősegítik, hogy a szakmát művelők színvonalasan és a közérdeket szolgálva végezzék munkájukat. A hivatásrendi kamarák – köztük az orvosi is - személyi elvűek (a kötelező tagság csak egyéni szinten értelmezhető), a foglalkozási és etikai normák az individuumra szabottan érvényesek. 
Az e körben rendszeresített kötelező tagság a személyi felelősség és a számon kérhetőség következtében szerintem helyénvaló. Ezzel ellentétben erősen vitaható, hogy a gazdasági kamarák (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara) esetében valóban indokolt-e a kényszersorozással történő „közös akolba” terelés. E vonatkozásban a közeli jövőben azonban nem várható változás; az egyre erősödő centralizált hatalom nem igazán támogatja autonóm gazdasági szervezetek létrejöttét. A vezető tisztségviselők kijelölése és megválasztása is ehhez a helyzethez alkalmazkodva történt. Gondoljunk csak arra, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnöke törvényalkotóként a Fidesz parlamenti frakciójában csücsül, és ezzel párhuzamosan az általa vezetett NAK pedig az elfogadott jogi normák végrehajtását végzi, vagy azt ellenőrzi. Vajon kinek a megbízásából, és kinek az érdekében? 
Mindkét kamarai formáció (hivatásrendi, gazdasági) esetében joggal merülhet fel, hogy köztestületként milyen intenzitással dörgölőznek a mindenható államhoz, mennyire képesek tagsági körük működési körülményeit javítani és elvárásait markáns módon megjeleníteni. Vannak kétségeim. Nyújtanak-e vonzó szolgáltatásokat, vagy csak egy politikai játszma részesei? 
Sajnos láttunk, látunk rossz gyakorlatokat, és ezért nagyon sokan úgy ítélik meg – szerintem tévesen -, hogy egyáltalán nincs szükség kamarai rendszerre. Én úgy gondolom, hogy a természetes személyek tagságára épített hivatásrendi kamarák esetében a szakmai, etikai normák hatékony érvényesülése érdekében indokolt a szigorú és kötelező jellegű szervezeti tagság, míg a vállalkozásokat tömörítő gazdasági kamarák esetében nem látom igazoltnak a kényszertagság intézményének rendszeresítését. Persze ebbe már mindenki beletörődött: a vállalkozók döntő többsége csendben kipengeti az évi ötezer forint kötelező kamarai hozzájárulást, vagy, ahogy ők nevezik: a „kamarai adót”. Nemfizetés esetén a Nemzeti Adó – és Vámhivatallal találnák magukat szemben. Tudni kell azt is, hogy a szakmai (hivatásrendi) kamarák nem klasszikus dolgozói érdekképviseleti szervezetek: ezt igazolja és alátámasztja, hogy csak az egészségügyben több szakszervezet működik, külön orvosi is.
A néhány éve erőszakkal gründolt és mindig engedelmes Nemzeti Pedagógus Kar (nem kamara és nem szakszervezet) a teljes köznevelési szakmát kötelező erővel fogja össze azzal a határozott központi céllal, hogy a kormánynak ne kelljen érintkeznie/tárgyalnia az oktatási ágazatban működő szakszervezetekkel. Napjainkban is megtapasztalhattuk, hogy a végrehajtó hatalom a jogalkotás során teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a munkavállalói érdekképviseletek véleményét (pl.: köznevelési törvény legutóbbi módosítása). Az is várható, hogy a független újságírásra mért utolsó csapás lesz, ha létrejön a kormánypárti zsurnaliszták által már nyíltan favorizált és majd közpénzből vitézkedő Sajtókamara (Országos vagy Nemzeti), amely bizonyára kemény kézzel fogja megregulázni az „el- és megtévedt” firkászokat. Ezzel a beavatkozással párhuzamosan az önkéntes tagságú és szerény anyagi eszközökkel rendelkező újságírói szövetség (MÚOSZ), az újságírók közössége (MÚK) és a Sajtó Szakszervezet helyzete gyorsan megrendülhet. 
A gazdasági kamarák – bár szeretnének – szintén nem tetszeleghetnek érdekvédelmi pózban, hiszen végrehajtó szervezetként állami pénzből és a vállalkozásoktól adószerűen beszedett forintokból a közhatalom kinyújtott kezeként végzik tevékenységüket. Elsősorban a kormányzat - sokszor szerencsétlen - elképzeléseit és ötleteit támogatják, illetve hirdetik a vállalkozói fórumokon (tankötelezettség korhatárának leszállítása, szakképzés átalakítása stb.) Nem polemizálnak, nem akadékoskodnak, nem állnak elő új ötletekkel, hanem szorgalmas diákként megoldják a kabinet által előírt házi feladatot. Ez hosszú távú és stabil létük biztosítéka.
Magyarországon számos – valóban önkéntes alapon szervezett - munkaadói szövetség áll készen arra, hogy tagságának gazdasági érdekeit hitelesen képviselje. Sok a szereplő, de sokszínű a gazdaság is. Mindig a végrehajtó hatalom szándékán és döntésén múlik, hogy mennyire épít a társadalmi párbeszéd intézményeire, mennyire „kedveli” a vitatkozó és az érdekeiket érvényesíteni akaró szociális partnereket, a munkaadók és a munkavállalók által létrehozott szervezeteket. Napjainkban az intézményesített érdekegyeztetés bizony csak takaréklángon pislákol, nincs kormányzati igény az érdemi vitára és a partnerekkel való konszenzus kialakítására. A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetség korábbi főtitkára 

Öreg néne és a rezsiutalvány

Ez a háromszor háromezer forintos rezsiutalvány, amelyet a kormány nem a választásokkal összefüggésben ad a nyugdíjasoknak, legalábbis a saját állításuk szerint, igencsak bűzlik. Erre az elmúlt napokban már nagyon sokan rámutattak, én most egy újabb perspektívára szeretnék rávilágítani. 
Nagyon sok érv elhangzott pro és kontra egyaránt, de kevesebb fény vetült azokra az ellentmondásokra, amelyek ebben a rezsiutalványban leledzenek. Nevezetesen: az utalványokat a kormány adta. Az utalványokat a kormány a választások előtt adta. Már megint összemosódik - nem véletlenül - a kormány és a Fidesz. (Már itt kilóg az egész ménes, nemcsak egy lóláb). A választásokon a Fidesz indul, a kormány nem. A Fidesz és a kormány propagandája, politikája egybeesik, miközben a kormánynak semlegesnek kellene lennie. Mivel ebben az esetben a Fidesz és a kormány összekeveredik, mintha egy és ugyanaz lenne (mint sok más esetben is), ezért ebből az is következik, hogy a Fidesz a saját pénze helyett (a kormány hátán) közpénzből, mindannyiunk pénzéből kampányol.
Vagy inkább a kormány kampányol a Fidesznek, a költségvetés terhére. Miközben nem is kormányválasztás történik. Ugyanakkor ugyanez a lehetőség nem áll rendelkezésére a többi pártnak. És ha a kormány semleges (lenne, de nem az), akkor biztosítaná, hogy a többi pártnak is ugyanilyen kampányanyag álljon a rendelkezésére. Azért szavazzanak a Fideszre, mert a kormány megint garázdálkodik mindannyiunk pénzéből? Úgyhogy nem kerülhetem meg a kérdést: tessék mondani, a Fidesz mit adott, amit a kormány nem?
Mivel azonban a kormány nem semleges, hanem egy, csak egyetlen egy pártot finanszíroz – közvetett módon -, ezért a közvetettség ellenére ez tiltott pártfinanszírozásnak minősül. Hahó, Állami Számvevőszék, ilyenkor hol van a hivatal? Mindez ráadásul diszkriminatív is, az esélyegyenlőség nyilvánvaló megsértéséről nem is beszélve. Választási Bizottságok, önöknek nem szúrja a szemét, ami itt zajlik?
Öreg néne kérdezi: akkor most nekem a kormányra kéne szavaznom? Nem nénikém, azt várják érte, hogy a Fiatal Demokraták Szövetségére. Hát azok meg kicsodák? Mert én csak öregeket látok, azok sem demokraták. Egyébként meg fával tüzelek, arra nem tudom felhasználni a rezsiutalványt, és ennivalót sem adnak érte a boltban.

Angol rulett

Ha helytállóak a kizárólag brit belföldi témákkal foglalkozó PA hírügynökség értesülései – márpedig gyakorlatilag mindig azok –, akkor az angolok végre valamelyest összekapták magukat, és impozáns kacskaringók után sikerült visszajutniuk arra a nullpontra, ahonnan kiindultak. Vagyis oda, hogy még mindig minden lehetséges. Talán még a rettegett Boris Johnson is hajlékonyságot mutat: miután kiátkozta, kerékbe törette és lángsírba küldte azokat a rebellis tory képviselőket, akik az alsóházban megszavazták a megállapodás nélküli Brexit tilalmát, állítólag belement abba, hogy a hozzá hűséges lordok - kamu módosító indítványok özönével - ne akadályozzák a főrendi házban az előterjesztés törvényerőre emelkedését.  
Felmerül persze a kérdés, mit kaphat ezért cserébe a miniszterelnök, aki eddig amellett kardoskodott, hogy az Egyesült Királyság EU-tagsága október 31-ikén, ha törik, ha szakad, akár lesz megállapodás Brüsszellel a válás feltételeiről, akár nem, mindenképpen szűnjön meg. A válasz: az előrehozott választások lehetőségét kaphatja attól az ellenzéktől, amely keményen ostorozza ugyan a kormányt, de nincs kedve urnához szólítani a polgárokat, mert a közvélemény-kutatási adatok nem túl kedvezőek a számára. Az ellenzékre pedig azért van szükség az idő előtti választások kiírásához, mert ahhoz a parlament kétharmadának az egyetértése kell.  
A munkáspártiak és a liberális demokraták pedig fogcsikorgatva rábólinthatnak a választásokra – elvégre milyen ellenzék az, amelyik nem akar kormányra kerülni? –, ha a megállapodás nélküli EU-elhagyást tilalmazó törvénytervezetük életbe léphet.  E tervezet egészen pontosan azt írja elő, hogy ha október 19-ig a londoni parlament nem járul hozzá egy új Brexit-megállapodáshoz, és ahhoz sem, hogy a brit EU-tagság megállapodás nélkül szűnjön meg, akkor a kormányfőnek kezdeményeznie kell az EU-nál az október 31-én esedékes kilépés elhalasztását három hónappal.
Az október 19-edikei határidőt az indokolja, hogy két nappal korábban tartják az uniós tagországok csúcstalálkozóját. Ha addig a Johnson-kormánynak sikerül valamilyen új, London számára kedvezőbb feltételeket tartalmazó alkut kötnie a brüsszeli apparátussal, akkor azt - hogy érvénybe léphessen - minden EU-tagállamnak jóvá kell hagynia. Nem elég tehát az Európai Bizottság tenyerébe csapni: mind a 27 tagállami csúcsvezetőnek ki kell mondania az áment.  
Boris Johnson tehát most versenyt fut az idővel: október 17-ig olyan megegyezésre kell jutnia, ami mindenki számára elfogadható. 
Ha viszont a brit ellenzék valóban beleegyezik az október 15-ikei előrehozott választásba, akkor egy ennél is őrültebb versenyfutásba kezd: egy bő hónap alatt meg kell győznie őfelsége alattvalóinak többségét, hogy kormányon több eredményt tudna felmutatni, mint a kilépésről hozott 2016-os népszavazási döntést valamiképpen érvényesíteni akaró konzervatívok. 
Ha a kormány az unió kezébe, az ellenzék pedig a választók kezébe adja saját sorsát, egyikük harakirit követ el.