Kamarai szereposztás

Magyarországon jelenleg tíznél több hivatásrendi kamara működik, amelyeknek közös jellemzője, hogy az általuk képviselt – általában felsőfokú végzettséghez kötött – tevékenység csak akkor végezhető, ha a képesítéssel rendelkező személy tagja a szakmai szervezetnek. A Magyar Ügyvédi Kamara 1875. óta létezik, de a mérnököket tömörítő közösség is csaknem százéves. A közhatalom és a társadalom szempontjából egyaránt fontos területeket fognak össze a köztestületi formában működő speciális önkormányzatok (ügyvédi, közjegyzői, könyvvizsgálói stb.), amelyek elősegítik, hogy a szakmát művelők színvonalasan és a közérdeket szolgálva végezzék munkájukat. A hivatásrendi kamarák – köztük az orvosi is - személyi elvűek (a kötelező tagság csak egyéni szinten értelmezhető), a foglalkozási és etikai normák az individuumra szabottan érvényesek.

Az e körben rendszeresített kötelező tagság a személyi felelősség és a számon kérhetőség következtében szerintem helyénvaló. Ezzel ellentétben erősen vitaható, hogy a gazdasági kamarák (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara) esetében valóban indokolt-e a kényszersorozással történő „közös akolba” terelés. E vonatkozásban a közeli jövőben azonban nem várható változás; az egyre erősödő centralizált hatalom nem igazán támogatja autonóm gazdasági szervezetek létrejöttét. A vezető tisztségviselők kijelölése és megválasztása is ehhez a helyzethez alkalmazkodva történt. Gondoljunk csak arra, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnöke törvényalkotóként a Fidesz parlamenti frakciójában csücsül, és ezzel párhuzamosan az általa vezetett NAK pedig az elfogadott jogi normák végrehajtását végzi, vagy azt ellenőrzi. Vajon kinek a megbízásából, és kinek az érdekében?

Mindkét kamarai formáció (hivatásrendi, gazdasági) esetében joggal merülhet fel, hogy köztestületként milyen intenzitással dörgölőznek a mindenható államhoz, mennyire képesek tagsági körük működési körülményeit javítani és elvárásait markáns módon megjeleníteni. Vannak kétségeim. Nyújtanak-e vonzó szolgáltatásokat, vagy csak egy politikai játszma részesei?

Sajnos láttunk, látunk rossz gyakorlatokat, és ezért nagyon sokan úgy ítélik meg – szerintem tévesen -, hogy egyáltalán nincs szükség kamarai rendszerre. Én úgy gondolom, hogy a természetes személyek tagságára épített hivatásrendi kamarák esetében a szakmai, etikai normák hatékony érvényesülése érdekében indokolt a szigorú és kötelező jellegű szervezeti tagság, míg a vállalkozásokat tömörítő gazdasági kamarák esetében nem látom igazoltnak a kényszertagság intézményének rendszeresítését. Persze ebbe már mindenki beletörődött: a vállalkozók döntő többsége csendben kipengeti az évi ötezer forint kötelező kamarai hozzájárulást, vagy, ahogy ők nevezik: a „kamarai adót”. Nemfizetés esetén a Nemzeti Adó – és Vámhivatallal találnák magukat szemben. Tudni kell azt is, hogy a szakmai (hivatásrendi) kamarák nem klasszikus dolgozói érdekképviseleti szervezetek: ezt igazolja és alátámasztja, hogy csak az egészségügyben több szakszervezet működik, külön orvosi is.

A néhány éve erőszakkal gründolt és mindig engedelmes Nemzeti Pedagógus Kar (nem kamara és nem szakszervezet) a teljes köznevelési szakmát kötelező erővel fogja össze azzal a határozott központi céllal, hogy a kormánynak ne kelljen érintkeznie/tárgyalnia az oktatási ágazatban működő szakszervezetekkel. Napjainkban is megtapasztalhattuk, hogy a végrehajtó hatalom a jogalkotás során teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a munkavállalói érdekképviseletek véleményét (pl.: köznevelési törvény legutóbbi módosítása). Az is várható, hogy a független újságírásra mért utolsó csapás lesz, ha létrejön a kormánypárti zsurnaliszták által már nyíltan favorizált és majd közpénzből vitézkedő Sajtókamara (Országos vagy Nemzeti), amely bizonyára kemény kézzel fogja megregulázni az „el- és megtévedt” firkászokat. Ezzel a beavatkozással párhuzamosan az önkéntes tagságú és szerény anyagi eszközökkel rendelkező újságírói szövetség (MÚOSZ), az újságírók közössége (MÚK) és a Sajtó Szakszervezet helyzete gyorsan megrendülhet.

A gazdasági kamarák – bár szeretnének – szintén nem tetszeleghetnek érdekvédelmi pózban, hiszen végrehajtó szervezetként állami pénzből és a vállalkozásoktól adószerűen beszedett forintokból a közhatalom kinyújtott kezeként végzik tevékenységüket. Elsősorban a kormányzat - sokszor szerencsétlen - elképzeléseit és ötleteit támogatják, illetve hirdetik a vállalkozói fórumokon (tankötelezettség korhatárának leszállítása, szakképzés átalakítása stb.) Nem polemizálnak, nem akadékoskodnak, nem állnak elő új ötletekkel, hanem szorgalmas diákként megoldják a kabinet által előírt házi feladatot. Ez hosszú távú és stabil létük biztosítéka.

Magyarországon számos – valóban önkéntes alapon szervezett - munkaadói szövetség áll készen arra, hogy tagságának gazdasági érdekeit hitelesen képviselje. Sok a szereplő, de sokszínű a gazdaság is. Mindig a végrehajtó hatalom szándékán és döntésén múlik, hogy mennyire épít a társadalmi párbeszéd intézményeire, mennyire „kedveli” a vitatkozó és az érdekeiket érvényesíteni akaró szociális partnereket, a munkaadók és a munkavállalók által létrehozott szervezeteket. Napjainkban az intézményesített érdekegyeztetés bizony csak takaréklángon pislákol, nincs kormányzati igény az érdemi vitára és a partnerekkel való konszenzus kialakítására.

A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetség korábbi főtitkára