Ma olyasvalaki ül a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, akinek elmeállapotát nemcsak köznapi kifakadásokban, hanem a szó szoros értelmében mind többen megkérdőjelezik. Polgárok és politikusok, publicisták és pszichiáterek. Trumpot a kiszivárogtatások szerint már közvetlen környezetében is - különösen a vele szakító magas rangú kinevezettjei – nevezték „idiótának”. De „őrültsége” olyannyira köztémává vált, hogy a minap a The Washington Post egyik publicistája azt javasolta a demokratáknak: kövessék a másokra jól megjegyezhető és becsmérlő jelzőket („Korrupt Hillary”) aggató Trumpot, s tegyék kvázi jelszavukká: „Megállítani az Őrültet”, vagy „az őrültséget”. Szerinte ez még sapkákra is rákerülhetne, ahogyan a „Tegyük Amerikát Újra Naggyá” a Trump-hívek kobakján. Utóvégre, érvel, az elnök meghatározó jellemzője manapság a valóságtól elszakadó mániákus személyisége. Egy republikánus kihívójának jelentkező (amúgy volt teapárti, szélsőséges) politikus állítja, hogy még pártjában is mindenki úgy véli: Trump alkalmatlan az elnökségre, voltaképpen „egy gyerek, egy bolond, nem tudja, mit csinál”.
Csak viccelt
Nem újdonság ez már Donald Trump elnökjelöltségének bejelentése óta. S kezdettől fogva, kivált megválasztása óta rengetegen rettegnek a gondolattól: ennek az embernek az ujja van az atomfegyverek indítógombján. Hillary Clinton is mondogatta, hogy nem mindegy, ki veszi fel hajnali háromkor vészhelyzetben a telefont. Persze ne essünk túlzásokba, ami talán a líbiai Kadhafi atombombája esetén indokolt lehetett, hiszen szervezett, pláne demokratikus országokat egyetlen ember „gombnyomása” nem taszíthat katasztrófába (ez még Hitlernek is sokéves nemzeti agymosásába került). Amikor a Watergate-botrány végnapjaiban a már civil Haig tábornok, a Fehér Ház stábfőnöke meghallgatta a Nixont a saját szavaival terhelő – tehát lemondását elkerülhetetlenné tevő – hangszalagot, csöndben átment a Potomac-folyó túlpartjára a Pentagonba, hogy volt főtiszttársaival megbeszélje: ha az elnök őrült parancsot adna ki, nem kell végrehajtani…
Bár Trump – szintén árulkodóan – nem habozott többször is „géniusznak” nevezni magát, az is túlzás volna, hogy – a Hamlet Poloniusát követve – olyan „rendszert” fedezzünk fel őrültségében, amely elképesztő bolondériáit zseniális politikai taktikájával magyarázná. Hiszen még környezete is kétségbeesetten próbálta kimagyarázni (”csak viccelt”), amikor nemrég magát – biblikus szóhasználattal – „kiválasztottnak” mondta. S ha valakit gyakran gyanúsítanak meg, hogy tekintélyuralmi törekvései vannak, az tudatosan aligha fogalmaz ekként: „ezennel elrendelem” az amerikai cégeknek, keressék Kína alternatíváját. Mintha bizony pekingi ellenlábasa, a kínai elnök szerepébe képzelné magát, aki pártállamában adhatna ilyen parancsot. Amikor februárban Trump a határfal törvényt megkerülő finanszírozására „nemzeti szükségállapotot” hirdetett, a média nem annyira alkotmányos és etikai aggályait hangsúlyozta, hanem az elnöki beszéd jellegét és módját. Az ötven perces tiráda tele volt ellentmondásokkal, hamis állításokkal, nyelvtani hibákkal és fals „győzelmi” retorikával. Sokan ezeket az elnök mentális ingatagságával magyarázták, elmezavarával. S ez mintha – talán Trump újraválasztási félelmei okán is – egyre fokozódna.
Szakmai gyanú
Amint a The New York Times publicistája írta: „Felébredek szombat reggel, megcsinálom a kávémat, odacsoszogok a komputeremhez, s rápillantok a hírekre, hogy hirtelen megálljak. Képtelen vagyok folytatni. Trump megint mondott valamit, ami nem igaz, ismét javasolt valami abszurdumot, ellentmondott önmagának, istenítette magát, mártírkodott, hibáztatta Obamát, kismilliomodszor fenyegetőzött és sokmilliárdszorra sértegetett”. Bár a pszichiátereket a saját nemzeti szervezetük „Goldwater-szabálya” köti, közülük immár ezrével akadnak, akik nyíltan hangot adnak szakmai gyanújuknak: az elnök nem normális. Amikor két esztendeje egy nagyobb csoportjuk tudatosan felrúgta az etikai kötelmet, amely az 1964-es elnökjelölt Goldwater elmeállapotának megkérdőjelezésekor született és kimondta, hogy csak személyesen megvizsgált politikus esetében szabad véleményt nyilvánítani, arra hivatkoztak: Trump „a személyiségi problémák, közte a nagyzolás, az empátiahiány, kóros nárcizmus egész sorát” jeleníti meg, s noha nem tudták megvizsgálni, „veszélyes elmebetegsége” van. Két éve egy pszichiáter, aki a "Kötelesség figyelmeztetni" ( Duty to Warn) szervezetet vezeti, 41 ezer aláírást gyűjtött össze a szakterületen: „Szakmai véleményünk alapján úgy véljük, Donald Trump egy súlyos mentális betegségben szenved, ami őt pszichológiailag képtelenné teszi az Egyesült Államok elnöki feladatainak ellátására”.
Egy szakember elmondta, neki mintha vörös zászlót lengetnének, amikor Trump arról beszélt, hogy apja „egy nagyon szép helyen született Németországban”, hiszen Fred Trump Bronxban látta meg a napvilágot egy bevándorló fiaként. De attól még egy laikus is felvonja szemöldökét, ha elnökétől azt hallja, sok évvel korábban Michigan államban megkapta az „Év embere” díjat, miközben ott senki sem tud ilyen létezéséről. Trump fantáziálása olykor tragikomikus és persze mindig önigazoló. Azzal dicsekszik, hogyan dicsérik őt, méghozzá szövegeket idézve olyanoktól, akikkel aligha találkozott, de akik szavai szerint őt rendre Uramnak szólítják. Vagy éppen a minap a biarritzi G7-csúcsról azt twitterezte, hogy a világ többi vezetője, „aki szerint az USA nagyon jól csinálja és erősebb, mint valaha, a legtöbbször azt kérdezte, »Elnök úr, miért gyűlöli annyira az amerikai média az ön országát? Azért szurkolnak, hogy kudarcot valljon?«” Vajon ki hiszi el, a Trump-mániákusokon kívül, hogy Macronék valóban ezt kérdezték?! Ha valaki emlékszik Trump nyolcvanas évekbeli trükkjére, amikor az ingatlanmágnás emberei a sajtót „szóvivőjéhez” utasították, akiről utóbb kiderült, hogy álnéven ő maga volt, az kapiskálhatja sajátos tudathasadását (végül 1990-ben egy perben ezt be kellett ismernie).
Kínosan hazudozik
Elvben az amerikai alkotmány 1965-ben elfogadott 25. kiegészítése lehetőséget kínálna egy megzakkant elnök eltávolítására. Ezt ugyan a Kennedy-merénylet után avégett hozták, hogy legyen mód pótolni az előlépett alelnököt (Franklin Roosevelt halálát követően Trumannak majd négy évig nem volt „tartalékja”), de egy füst alatt utaltak arra az eshetőségre is, ha nem meghal egy elnök, hanem másként válik alkalmatlanná hivatala ellátására. Csakhogy, amint egy sebtében megjelent politikai krimi rámutatott, elvben ez a leváltási lehetőség alkalmat kínálhat egy alelnöki puccsra is, nem csoda, ha ódzkodnak a 25.-től. Mert az elnök betegségét saját alelnökének és kormánytagjainak kellene megállapítaniuk (és vita esetén a törvényhozás döntene). Vagyis hiába emlegetik mind gyakrabban e 25. kiegészítést, senki sem számít rá, hogy Pence és társai idáig elmennének, hiszen a – Trump kampánya ellen még ágáló – republikánus politikusok meghunyászkodtak nagy tábora láttán.
Megfogták, de nem ereszti őket, híven a mondáshoz. A sajtó tele van az elnök kótyagos voltáról magánkörben beszélő republikánusok sztorijaival, ám a Fehér Ház zárt ajtói mögül kiszivárgó történetek riasztóak. Amikor Trump a hurrikánok elleni atombomba bevetésével ötletelt, olyan csend volt egy részvevő szerint a teremben, hogy „szúnyogszellentést is meg lehetett volna hallani”. De ellenvetés sem volt, láthatóan hozzászoktak az ilyesmihez, s remélték, az elnök hamar elfelejti. No, nem annyira, hogy Twitterjeiben ne hadakozzon az ötletéről beszámoló „hamis hírek” ellen, bár egy publicista szerint: amit Trump cáfol, az attól lesz igazán hiteles (először kénytelen volt beismerni 2016 őszén, hogy az előkerült videóban ő maga beszél a nők altestének megragadásáról, s ezért bocsánatot is kért, ám tavaly már tagadta és ezt is „fake news”-nak nevezte).
Szó sincs már félrevezető politikai hazugságokról: Trump nevetségesen és kínosan, hamar rábizonyíthatóan hazudozik. Közli, hogy a neje „jól ismeri” a phenjani diktátort, akivel azonban Melania még sohasem találkozott. Ahogyan pekingi főemberek sem keresték alkudozási szándékkal, bár ő két telefonhívásukra is hivatkozik, sőt felszólítja pénzügyminiszterét, hogy erősítse meg állítását (aki szegény a „hívás” kifejezést kerülve beszél folyamatos kommunikációról). A volt ingatlanmágnás képes dicsérni Észak-Korea vagy Irán értékes területeit, nem szólva a dánoktól megvenni akart Grönlandról. Ő ugyan szeretné ravasz alkudozásnak beállítani egymásnak néha akár egyetlen beszédében is ellentmondó kijelentéseit (némelyek már kezdik sajnálni a kínaiakat, irániakat), ám ha egy elnök nekiront saját nemzeti jegybankja (FED) elnökének, s ekként nemcsak a tőzsdeindexet löki a mélybe, hanem az amúgy is fenyegető gazdasági visszaesés – és vele persze a saját újraválasztási bukása – esélyét növeli, az aligha fondorlatos taktika. Egy trösztvezért ennek töredékéért már felmentettek volna lázongó részvényesei.
Trump esetében tehát semmire sem megyünk Polonius feltételezésével.