Van-e rendszer őrültségében?

Publikálás dátuma
2019.09.08. 11:45

Fotó: Mads Claus Rasmussen / AFP
Megválasztása óta rengetegen rettegnek a gondolattól: ennek az embernek az ujja van az atomfegyverek indítógombján.
Ma olyasvalaki ül a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, akinek elmeállapotát nemcsak köznapi kifakadásokban, hanem a szó szoros értelmében mind többen megkérdőjelezik. Polgárok és politikusok, publicisták és pszichiáterek. Trumpot a kiszivárogtatások szerint már közvetlen környezetében is - különösen a vele szakító magas rangú kinevezettjei – nevezték „idiótának”. De „őrültsége” olyannyira köztémává vált, hogy a minap a The Washington Post egyik publicistája azt javasolta a demokratáknak: kövessék a másokra jól megjegyezhető és becsmérlő jelzőket („Korrupt Hillary”) aggató Trumpot, s tegyék kvázi jelszavukká: „Megállítani az Őrültet”, vagy „az őrültséget”. Szerinte ez még sapkákra is rákerülhetne, ahogyan a „Tegyük Amerikát Újra Naggyá” a Trump-hívek kobakján. Utóvégre, érvel, az elnök meghatározó jellemzője manapság a valóságtól elszakadó mániákus személyisége. Egy republikánus kihívójának jelentkező (amúgy volt teapárti, szélsőséges) politikus állítja, hogy még pártjában is mindenki úgy véli: Trump alkalmatlan az elnökségre, voltaképpen „egy gyerek, egy bolond, nem tudja, mit csinál”.

Csak viccelt

Nem újdonság ez már Donald Trump elnökjelöltségének bejelentése óta. S kezdettől fogva, kivált megválasztása óta rengetegen rettegnek a gondolattól: ennek az embernek az ujja van az atomfegyverek indítógombján. Hillary Clinton is mondogatta, hogy nem mindegy, ki veszi fel hajnali háromkor vészhelyzetben a telefont. Persze ne essünk túlzásokba, ami talán a líbiai Kadhafi atombombája esetén indokolt lehetett, hiszen szervezett, pláne demokratikus országokat egyetlen ember „gombnyomása” nem taszíthat katasztrófába (ez még Hitlernek is sokéves nemzeti agymosásába került). Amikor a Watergate-botrány végnapjaiban a már civil Haig tábornok, a Fehér Ház stábfőnöke meghallgatta a Nixont a saját szavaival terhelő – tehát lemondását elkerülhetetlenné tevő – hangszalagot, csöndben átment a Potomac-folyó túlpartjára a Pentagonba, hogy volt főtiszttársaival megbeszélje: ha az elnök őrült parancsot adna ki, nem kell végrehajtani… Bár Trump – szintén árulkodóan – nem habozott többször is „géniusznak” nevezni magát, az is túlzás volna, hogy – a Hamlet Poloniusát követve – olyan „rendszert” fedezzünk fel őrültségében, amely elképesztő bolondériáit zseniális politikai taktikájával magyarázná. Hiszen még környezete is kétségbeesetten próbálta kimagyarázni (”csak viccelt”), amikor nemrég magát – biblikus szóhasználattal – „kiválasztottnak” mondta. S ha valakit gyakran gyanúsítanak meg, hogy tekintélyuralmi törekvései vannak, az tudatosan aligha fogalmaz ekként: „ezennel elrendelem” az amerikai cégeknek, keressék Kína alternatíváját. Mintha bizony pekingi ellenlábasa, a kínai elnök szerepébe képzelné magát, aki pártállamában adhatna ilyen parancsot. Amikor februárban Trump a határfal törvényt megkerülő finanszírozására „nemzeti szükségállapotot” hirdetett, a média nem annyira alkotmányos és etikai aggályait hangsúlyozta, hanem az elnöki beszéd jellegét és módját. Az ötven perces tiráda tele volt ellentmondásokkal, hamis állításokkal, nyelvtani hibákkal és fals „győzelmi” retorikával. Sokan ezeket az elnök mentális ingatagságával magyarázták, elmezavarával. S ez mintha – talán Trump újraválasztási félelmei okán is – egyre fokozódna.

Szakmai gyanú

Amint a The New York Times publicistája írta: „Felébredek szombat reggel, megcsinálom a kávémat, odacsoszogok a komputeremhez, s rápillantok a hírekre, hogy hirtelen megálljak. Képtelen vagyok folytatni. Trump megint mondott valamit, ami nem igaz, ismét javasolt valami abszurdumot, ellentmondott önmagának, istenítette magát, mártírkodott, hibáztatta Obamát, kismilliomodszor fenyegetőzött és sokmilliárdszorra sértegetett”. Bár a pszichiátereket a saját nemzeti szervezetük „Goldwater-szabálya” köti, közülük immár ezrével akadnak, akik nyíltan hangot adnak szakmai gyanújuknak: az elnök nem normális. Amikor két esztendeje egy nagyobb csoportjuk tudatosan felrúgta az etikai kötelmet, amely az 1964-es elnökjelölt Goldwater elmeállapotának megkérdőjelezésekor született és kimondta, hogy csak személyesen megvizsgált politikus esetében szabad véleményt nyilvánítani, arra hivatkoztak: Trump „a személyiségi problémák, közte a nagyzolás, az empátiahiány, kóros nárcizmus egész sorát” jeleníti meg, s noha nem tudták megvizsgálni, „veszélyes elmebetegsége” van. Két éve egy pszichiáter, aki a "Kötelesség figyelmeztetni" ( Duty to Warn) szervezetet vezeti, 41 ezer aláírást gyűjtött össze a szakterületen: „Szakmai véleményünk alapján úgy véljük, Donald Trump egy súlyos mentális betegségben szenved, ami őt pszichológiailag képtelenné teszi az Egyesült Államok elnöki feladatainak ellátására”. Egy szakember elmondta, neki mintha vörös zászlót lengetnének, amikor Trump arról beszélt, hogy apja „egy nagyon szép helyen született Németországban”, hiszen Fred Trump Bronxban látta meg a napvilágot egy bevándorló fiaként. De attól még egy laikus is felvonja szemöldökét, ha elnökétől azt hallja, sok évvel korábban Michigan államban megkapta az „Év embere” díjat, miközben ott senki sem tud ilyen létezéséről. Trump fantáziálása olykor tragikomikus és persze mindig önigazoló. Azzal dicsekszik, hogyan dicsérik őt, méghozzá szövegeket idézve olyanoktól, akikkel aligha találkozott, de akik szavai szerint őt rendre Uramnak szólítják. Vagy éppen a minap a biarritzi G7-csúcsról azt twitterezte, hogy a világ többi vezetője, „aki szerint az USA nagyon jól csinálja és erősebb, mint valaha, a legtöbbször azt kérdezte, »Elnök úr, miért gyűlöli annyira az amerikai média az ön országát? Azért szurkolnak, hogy kudarcot valljon?«” Vajon ki hiszi el, a Trump-mániákusokon kívül, hogy Macronék valóban ezt kérdezték?! Ha valaki emlékszik Trump nyolcvanas évekbeli trükkjére, amikor az ingatlanmágnás emberei a sajtót „szóvivőjéhez” utasították, akiről utóbb kiderült, hogy álnéven ő maga volt, az kapiskálhatja sajátos tudathasadását (végül 1990-ben egy perben ezt be kellett ismernie).

Kínosan hazudozik

Elvben az amerikai alkotmány 1965-ben elfogadott 25. kiegészítése lehetőséget kínálna egy megzakkant elnök eltávolítására. Ezt ugyan a Kennedy-merénylet után avégett hozták, hogy legyen mód pótolni az előlépett alelnököt (Franklin Roosevelt halálát követően Trumannak majd négy évig nem volt „tartalékja”), de egy füst alatt utaltak arra az eshetőségre is, ha nem meghal egy elnök, hanem másként válik alkalmatlanná hivatala ellátására. Csakhogy, amint egy sebtében megjelent politikai krimi rámutatott, elvben ez a leváltási lehetőség alkalmat kínálhat egy alelnöki puccsra is, nem csoda, ha ódzkodnak a 25.-től. Mert az elnök betegségét saját alelnökének és kormánytagjainak kellene megállapítaniuk (és vita esetén a törvényhozás döntene). Vagyis hiába emlegetik mind gyakrabban e 25. kiegészítést, senki sem számít rá, hogy Pence és társai idáig elmennének, hiszen a – Trump kampánya ellen még ágáló – republikánus politikusok meghunyászkodtak nagy tábora láttán. Megfogták, de nem ereszti őket, híven a mondáshoz. A sajtó tele van az elnök kótyagos voltáról magánkörben beszélő republikánusok sztorijaival, ám a Fehér Ház zárt ajtói mögül kiszivárgó történetek riasztóak. Amikor Trump a hurrikánok elleni atombomba bevetésével ötletelt, olyan csend volt egy részvevő szerint a teremben, hogy „szúnyogszellentést is meg lehetett volna hallani”. De ellenvetés sem volt, láthatóan hozzászoktak az ilyesmihez, s remélték, az elnök hamar elfelejti. No, nem annyira, hogy Twitterjeiben ne hadakozzon az ötletéről beszámoló „hamis hírek” ellen, bár egy publicista szerint: amit Trump cáfol, az attól lesz igazán hiteles (először kénytelen volt beismerni 2016 őszén, hogy az előkerült videóban ő maga beszél a nők altestének megragadásáról, s ezért bocsánatot is kért, ám tavaly már tagadta és ezt is „fake news”-nak nevezte). Szó sincs már félrevezető politikai hazugságokról: Trump nevetségesen és kínosan, hamar rábizonyíthatóan hazudozik. Közli, hogy a neje „jól ismeri” a phenjani diktátort, akivel azonban Melania még sohasem találkozott. Ahogyan pekingi főemberek sem keresték alkudozási szándékkal, bár ő két telefonhívásukra is hivatkozik, sőt felszólítja pénzügyminiszterét, hogy erősítse meg állítását (aki szegény a „hívás” kifejezést kerülve beszél folyamatos kommunikációról). A volt ingatlanmágnás képes dicsérni Észak-Korea vagy Irán értékes területeit, nem szólva a dánoktól megvenni akart Grönlandról. Ő ugyan szeretné ravasz alkudozásnak beállítani egymásnak néha akár egyetlen beszédében is ellentmondó kijelentéseit (némelyek már kezdik sajnálni a kínaiakat, irániakat), ám ha egy elnök nekiront saját nemzeti jegybankja (FED) elnökének, s ekként nemcsak a tőzsdeindexet löki a mélybe, hanem az amúgy is fenyegető gazdasági visszaesés – és vele persze a saját újraválasztási bukása – esélyét növeli, az aligha fondorlatos taktika. Egy trösztvezért ennek töredékéért már felmentettek volna lázongó részvényesei. Trump esetében tehát semmire sem megyünk Polonius feltételezésével.
Szerző

Sebes György: A tévé és a történelem

Publikálás dátuma
2019.09.08. 10:40

Fotó: ROBERT JAGER / APA-Archiv
„Akkoriban joggal éreztük a Híradónál, hogy nagy dolgok részesei vagyunk – legalább úgy, hogy tájékoztathatunk róluk.”
Az a vasárnap is olyan volt, mint a többi. Nyárutó, viszonylag jó idő, az új tanév első hetének vége. Talán csak annyiban tért el a megszokottól, hogy az NDK több tízezer állampolgára várt Budapesten és szerte Magyarországon. A csodára. És este fél 8 tájban kiderült, hogy nem is hiába reménykedtek. A csoda bekövetkezett. 1989 szeptember 10-e volt. A Magyar Televízió szokásos hétvégi politikai műsora, A Hét is olyannak ígérkezett, mint általában. Az első részben a műsorvezető, Sándor István beszélgetett az akkori külügyminiszterrel, Horn Gyulával. A Magyarországot szinte ellepő kelet-német „turisták” helyzetéről. Ebben az interjúban hangzott el a sorsfordító és ma már történelminek számító bejelentés: a kormány megnyitja a határokat és kiengedi Ausztriába az NDK-s útlevéllel rendelkező és – elsősorban – az NSZK-ba készülő embereket. Az kérdéses, hogy a főszerkesztő, Aczél Endre tudta-e, mi hangzik majd el. Az viszont biztos, hogy a Híradónál – amelynek keretein belül készült akkor A Hét is – szinte senki nem tudta, mi készül. Ez nem is csoda. Az akciót a legnagyobb titokban szervezték meg. Németh Miklós miniszterelnök – Horn Gyula és az akkori bonni nagykövet, Horváth István társaságában – már jóval előbb, augusztus 25-én megállapodott Helmuth Kohl kancellárral a határnyitásról. (Az igaziról, hiszen a korábbi Páneurópai Piknik legfeljebb csak szimpla előjátéka lehetett annak, ami szeptemberben történt.) Bár a magyar kormány kész lett volna az azonnali cselekvésre, a németek időt kértek, mert fel kellett készülniük a mintegy 50-60 ezer kelet-német fogadására. Így a dátum szeptember 4-e lett. Csakhogy azok a magyar vezetők, akik ismerték az egyezséget, ezt kikotyogták egy Budapesten járt nyugat-német szociáldemokrata politikusnak, ő pedig saját érdemeként tálalta otthon a jövendő eseményt. Így Németh Miklós immár a legteljesebb titokban megállapodott Horst Teltschikkel, Kohl nemzetbiztonsági tanácsadójával, hogy egy héttel elhalasztják a határnyitást. Az viszont nem változott, hogy Horn külügyminiszter jelenti be a lépést, ami az akkori „szocialista táborban” nagy felháborodást váltott ki. De nem volt mit tenniük, hiszen a magyar kormányfő már jóval korábban megszerezte hozzá a szovjet elnök és pártvezető, Mihail Gorbacsov jóváhagyását. Az akkori egyetlen televízió – és benne az erős és hitelesnek számító Híradó – nem először volt részese történelmi eseményeknek. Úgy is mondhatnánk, az állami- és pártvezetés felhasználta saját céljaira, de ezt még most, utólag is mindenképpen pozitívan lehet értékelni. A maitól eltérően nem egyoldalú propaganda részese volt akkor a Magyar Televízió, hanem valóban jelentős – és akkoriban szokatlan – események közvetítője. Példaképpen két eset, mindkettőt Németh Miklós idézte fel egy korábbi interjúban, az egyiknek pedig magam is személyes résztvevője voltam. Még ’89 áprilisában történt, hogy a KISZ akkori kongresszusán Grósz Károly, az MSZMP főtitkára egy folyosói beszélgetésen elárulta, hogy a miniszterelnökkel együtt gazdasági szükségállapot bevezetését fontolgatják. Csakhogy ez nem volt igaz. Ráadásul Németh Miklós azzal is tisztában volt, ha ez a hír elterjed, akkor összeomolhat a bizalom Magyarország iránt. Így betelefonált a tévébe, hogy ő ezt adásban cáfolná. Az aznapi fél 8-as Híradót én szerkesztettem és eléggé meglepődtem, amikor – a műsor közben – azzal hívtak a telefonhoz, hogy a miniszterelnök keres (akivel addig soha, egyetlen szót sem beszéltem). Viszont nem lehetett kétséges, hogy a rendkívüli alkalom rendkívüli megoldást igényel – így aztán Németh Miklóst telefonon bekapcsoltuk a műsorba. Az sem csekélység, hogy a kormányfő egy tévéinterjúban vonta vissza rossznak ígérkező korábbi döntését. A kormány ugyanis úgy határozott, hogy az útadót beépíti a benzinárba. Németh Miklós A Hét műsorában igyekezett érvelni emellett, ám a műsorvezető, Aczél Endre olyan logikus ellenérveket hozott fel, hogy a kormányfő rájött, mégsem lehet megvalósítani. Így aztán az interjú végén bejelentette, visszavonják a rendeletet és újra megtárgyalják az egészet. Amiből az is tanulság, hogy nem árt külső szakértőkkel is konzultálni egy-egy döntés előtt, mert lehetnek megfontolandó érveik. Az utóbbi két történet „csak” a határokon belül jelentős, de az elsőként említett határnyitás egész Európa és a világ jövőjében is szerepet játszott. Csekély két hónapon belül eljutottunk a berlini fal leomlásáig is. A Híradó persze arról is beszámolt. Illetve csak részben. 1989. november 9-én – akárcsak a határnyitáskor – Sándor István volt a műsorvezető, aki ráadásul „német szakos volt”, hiszen több évig tudósította a távirati irodát Bonnból. Így aztán nem lehetett kétséges, hogy a fél 8-as adásban Berlinbe kapcsoltunk, ahol óriási tömeg gyülekezett a falnál. Ez persze nem volt benne az előzetes „adástükörben”, de itt is győzött az aktualitás. És miközben Sándor István kommentálta a látottakat, még azt is elmondta, nem lehet tudni, mi lesz a vége az eseményeknek, de nincs kizárva, hogy néhány napon belül megszűnik a fal. Ezzel zárult az adás, de mire mi, a Híradó első kiadásának készítői hazaértünk, gyakorlatilag le is omlott. Így csak annyit állapíthattunk meg, hogy újra láttuk és közvetítettük a történelmet, amely gyorsabbnak bizonyult mindenféle elképzelésnél. Akkoriban joggal éreztük a Híradónál, hogy nagy dolgok részesei vagyunk – legalább úgy, hogy tájékoztathatunk róluk.  

Kis virág, mely nem hervad el

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:05

Fotó: HORST OSSINGER / AFP
A lassan a kilencvenediket taposó Chris Barber néhány hete bejelentette, hogy visszavonul. A hírneves angol zenekarvezető hét évtizedes aktív muzsikálás és hatvan esztendővel az után közölte ezt, hogy hallatlanul nagyot dobott a New Orleans-i Sydney Bechet 1952-es dalának, a Petite Fleurnek a feldolgozásával. Pedig az eredeti sem szólt rosszul. A kalandos életű Bechet a szopránszaxofon és a klarinét nagymestereinek egyike volt, akkora nagyságokkal zenélt együtt – és tartozott azonos kategóriába –, mint Duke Ellington vagy Louis Armstrong. Ám a negyvenes évek végén olyan nehezen élt az Egyesült Államokban, hogy Párizsban telepedett le, s a fények városában írta meg a Kis virágot. Különös, hogy életének utolsó évtizedét Franciaországban töltötte – abban az esztendőben hunyt el, amelynek során a Petite Fleur Barber-adaptációja megjelent –, mert korábban, amikor a Revue Negre-ben Josephine Bakert kísérte, a francia fővárosban lelőtt egy helyi illetőségű nőt, s e miatt tizenegy havi börtönre ítélték. (Nem menti a művészt, hogy a hölgy véletlenül lett az áldozata. Bechet ugyanis egy zenész társán akart borzasztó bosszút állni, amiért az megsértette őt, de rosszul célzott. Menedzsere, Al Rose még egyáltalán nem erre a szörnyűségre gondolt, amikor azt mondta róla: „A legfélelmetesebb kegyetlenségre képes, különösen a nőkkel szemben.”) Barber akkor porolta le Bechet fülbemászó szerzeményét, amikor azt lehetett hinni: a tradicionális számoknak bealkonyult. Vegyük csak 1959-et: Elvis akkor hódított Amerikában az A Big a Hunk o' Love-val, Nagy-Britanniában pedig a One Nighttal vagy az A Fool Such As I-jal. Cliff Richard abban az évben jött elő a Living Doll-lal, Fats Domino az I Want to Walk You Home-mal, Lloyd Price a Stagger Lee-vel, Bobby Darin a Dream Loverrel vagy Johnny Horton azzal a The Battle of New Orleans-szal, amelyet Mexico címmel vitt sikerre 1972-ben a hamburgi Les Humphries Singers. A hagyományos tánczenét a fiatalok körében elsöpörte a rock and roll, az instrumentális számoknak meg végképp nem volt divatjuk. Ám a Petite Fleur ötvenkilencben huszonnégy hetet – csaknem fél évet – töltött a brit slágerlistán. A tengerentúlon is felnyomult az élmezőnybe: „itt” a legjobb helyezése a harmadik, „ott” a negyedik volt. Nem csoda: amint a nóta elején felcsendült a jellegzetes esz és d hang, még azok is a szám hatása alá kerültek – bevallva-bevallatlanul –, akik ki nem állhatták a kottatartós, mellényes, csokornyakkendős zenekarokat. A brit adaptáció nyomán a Kis virág a kihagyhatatlan sztenderdek közé került, s egymás után dolgozta fel azt Bechet párizsi kollégája, Claude Luter, továbbá Billy Vaughn, James Last, Acker Bilk, Michel Legrand. Henri Salvador és Petula Clark el is énekelte a dalt, méghozzá két különböző francia szöveggel. A Francia Guyana-i előadó már a Barber-feldolgozás esztendejében megpróbálkozott a szöveges változattal, míg az angol énekesnő három évvel később, 1962-ben tűzte műsorára az eredetileg fúvós hangszerre komponált nótát. A fúvóst azért hangsúlyozom, mert idehaza a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vonós tánczenekarával vették négyszámos kislemezre a Petite Fleurt 1961-ben. A korongot Németh Lehel közreműködésével rögzítették, ami nem csoda, mert az idő tájt záporoztak a Németh-felvételek, egyebek közt a Melodie d'amour, amelyet Henri Salvador dolgozott fel 1949-ben, Maladie d'amour címmel, mielőtt az angol nyelvű változatok – az Ames Brothersé vagy Edmundo Ros zenekaráé – napvilágot láttak volna. A kislemez másik három kompozíciója a Nekem a Balaton a Riviéra, a Lehet, hogy szép nem vagyok, valamint az Egyedül a tóparton („Reszket a hold a tó vizén”) volt. Az utóbbit az a Zsoldos Imre és zenekara kísérte, akinek születése századik évfordulóját a napokban kulturális fesztivál keretében is ünnepelték, bár a hivatalos beharangozókban nem sikerült helyesen leírni a fellépők egyike, az alig több mint öt évtizede a színpadon lévő Voith Ági művésznő nevét. Kárpótlásul talán majd visznek neki egy kis virágot.
Szerző