Maharadzsák pompája

Publikálás dátuma
2019.09.01. 19:13

Fotó: JUSTIN TALLIS / AFP or licensors
A nyári uborkaszezonban egy páratlan ékszergyűjtemény eladása okozott pezsgést az aukciós piacon.
A katari királyi család tagja, a jelenlegi uralkodó unokatestvére, Sheikh Hamad bin Abdullah Al-Thani 6000 darabot számláló gyűjteményéből került a Christie’s kalapácsa alá mintegy 400 tétel: Golconda-gyémántok, ékes használati tárgyak, különleges turbándíszek, kövekkel díszített míves kézifegyverek, vagyis az elmúlt fél évezred indiai ékszerkészítőinek remekei. A „Maharajas & Mughal Magnificence” néven meghirdetett árverés tételeit a világ különböző országaiban rendezett kiállításokon előzetesen több mint 50 ezren tekintették meg, az aukciósház honlapján közel 3 millió konkrét érdeklődést regisztráltak, és 17 millióan kattintottak a gyűjtemény egyes darabjaira. A maharadzsák és a mogul (észak-indiai muszlim dinasztia) uralkodók pompáját hirdető kivételes értékek végül a világ 45 országából csábították New Yorkba a gyűjtőket. Öt kalapácsos ember 12 órás non-stop munkája, na meg az előzetes hírverés meghozta a várt eredményt, a licitek az egekbe szöktek, nem csak az egyes ékszerek kivételes szépsége, a tárgyak története is fokozta az alkukedvet. A vevők pénztárcája 109,3 millió dollárral lett könnyebb, ami minden idők második legjobb eredménye a piac ezen szegmensében. Az árverés egyik sztártétele, egy ruhaderékra való dísz, a Belle Époque devant-de-corsage volt. Az ékszer, amely 1912-ben a Cartier műhelyében készült egy dél-afrikai gyémántbánya tulajdonos Solomon Barnato Joel megrendelésére, 10,6 millió dollárért ért meg egy magángyűjtőnek. A „Mirror of Paradise” (A Paradicsom tükre), a platinagyűrűbe foglalt, különlegesen tiszta, 52,58 karátos Golconda-kő 6,5 millió dollárért került új tulajdonoshoz.
Már csak története okán is kiemelésre méltó az Arcot II, a 3,4 millió dollárért elkelt gyémánt, amely eredetileg III. György brit uralkodó feleségének egyik legkedvesebb ékszere volt, igaz még nem ebben a formájában. Zsófia Sarolta királyné 1777-ben Muhammad Ali Wallajahtól, egy dél-indiai uralkodótól (Nawab of Arcot) öt kivételes gyémántot kapott ajándékba. Köztük az Arcot I és II néven elhíresült köveket, amelyeket fülbevalóba foglalva viselt. Végrendeletében leányaira hagyta kedvenc csecsebecséit, ám 1818-as halála után fia, a jövendőbeli IV. György, ellenszegülve akaratának, magának tartotta meg a gyémántokat, majd hamarosan eladta Rundell & Bridge nevű londoni cégnek. 1837-ben az Arcot-gyémántok, mint arról a korabeli The Times is megemlékezett, feltűntek a Willis’s Rooms aukcióján. Az Arcot I-II 11 000 fontért került Robert Grosvenor, illetve felesége tulajdonába. 1930-ban egy párizsi ékszerész egy ragyogó hajpántba foglalta a még mindig a Grosvenor család birtokában lévő köveket. A „Westminster Halo Tiara”-t Loelia, a westminsteri herceg harmadik felesége viselte először, majd a negyedik asszony, Anne Grovesnor fején csillogott 1953-ban Erzsébet koronázási ünnepségén. A herceg halála után 1959-ben ismét kalapács alá kerültek az Arcot-gyémántok, a hajpántot a híres ékszerkészítő Harry Winston 110 000 fontért vásárolta meg. Ő szétszedte a fejdíszt, újra vágta, csiszolta a gyémántokat, az eredeti 33,70 és 23,65 karátos súlyt 31,01 és 18,85 karátra csökkentve. Winstontól egy-egy gyűrűbe foglalva kerültek a kövek új tulajdonosokhoz. Az Arcot II még egy szépítő csiszolást kapott később, súlya 17,21 karátra fogyott, formája tökéletes lett, miközben megőrizte mágikus, igazán csak a Golconda-kövekre jellemző ragyogását. 

A fény hegyétől az Orlovig

A Koh-I-Noor (a "fény hegye") gyémánt minden bizonnyal az egyik legcsodálatosabb kő, amely valaha is a napvilágra került. A dél-indiai Golconda város környékén lévő bányákból származó kő eredeti állapotában 800 karát súlyú lehetett. A Koh-i-Noor gyémánt első tulajdonosa a legendák szerint a mogul dinasztia alapítója volt, később az indiai muszlim uralkodók jelképét, a Pávatrónt díszítette a kő. Számos trónviszály, árulás és ármánykodás után 1739-ben a perzsa sah szerezte meg, tőle származik a Koh-i-Noor név is. 1849-ben a Kelet-Indiai Társaság tulajdonába került. Az ekkora 191 karát súlyúra "zsugorodott" drágakövet Viktória királynő 1850. június 3-án kapta meg ajándékba. A végül 108,9 karát súlyra csiszolt Koh-i-Nor jelenleg II. Erzsébet koronájának egyik ékköve. Golconda vidéke a származási helye a világ egyik legszebb fantáziagyémántjának a Hope-nak (Remény) is. A mély zafírkék kő 112 karátos volt, amikor 1642-ben Európába került. 1668-ban XIV. Lajos 67 karátossá csiszoltatta, a királyi ékszerek közé került, majd a francia forradalom során eltűnt a világ szeme elől. 1830-ban azonban Londonban felbukkant, egy Henry Hope nevű bankár 18 ezer fontért vette meg. Ekkor azonban már csak 44,4 karátot nyomott, vélhetően hasítással darabolták tovább a követ, a többi darabnak azonban nyoma veszett. A gyémánt több kézen ment át, míg 1909-ben Pierre Cartier vásárolta meg, ő pedig 180 000 dollárért Evalyn Walsh McLeannek adta el. Az ő gyűjteményéből került az ékszerkirály Harry Winston tulajdonába, aki később a Smithsonian Institutionnek ajándékozta. A Regent (Régens) is indiai földből került a felszínre. A legenda szerint egy rabszolga találta meg, s hogy eladhassa, megsebesítette magát, s a sebébe rejtve csempészte ki a bányából. Egy angol tengerésznek ajánlotta fel eladásra, aki azonban meggyilkolta, maga adta el Bombayban 5000 fontért egy indiai kereskedőnek. Tőle 1702-ben került Thomas Pitt kormányzóhoz, a kő akkor 82 grammot (410 karát) nyomott. A londoni, két évet igénybe vevő, s 5000 fontot érő csiszolás eredménye egy 141 karátos ékkő lett. 1717-ben II. Fülöp, Franciaország régense (innen a név) vásárolta meg 135 000 fontért. Később a francia uralkodók koronájába foglalták, majd némi viszontagság után került vissza a Louvre-ba, ahol ma is őrzik. Az Orlov-gyémánt ugyancsak Indiából indult útra a XVII. század elején. Akkor 300 karátot nyomhatott. Jahan sah rózsaformára csiszoltatta, majd a legendák szerint egy francia katona ellopta és eladta egy angol hajóskapitánynak, ez utóbbi azután egy zsidó (örmény?) kereskedőnek adta tovább. Tény, hogy a gyémántot Orlov herceg 400 000 rubelért vette egy amsterdami kereskedőtől 1773-ban és ezután a gyémánt a cári jogar csúcsára került. A világ talán legismertebb gyémántja viszont dél-afrikai, a Pretoria közelében 1905-ben talált Cullinan. Nevét a bányavállalat akkori igazgatójáról, Sir Thomas Cullinanről kapta. A csiszolatlan kő 3106 karát súlyú volt. Szakértők szerint az elképesztő súlyú kő valójában egy még hatalmasabb gyémánt lehasadt darabja volt. A követ 1907-ben VII. Edwardnak ajándékozta a pretoriai kormány, amely 150 000 fontért jutott a gyémánthoz. A 3106 karát súlyú kőből több kisebb nagyobb követ csiszoltak.

A rekord maradt Elizabeth Taylornál

Az eufória ellenére sem sikerült megdönteni a privát gyűjtemények 2011-es aukciós rekordját a nyilvános ékszerpiacon; a csúcsot Elizabeth Taylor csecsebecséinek árverésén jegyezték fel. A Christie’s kasszájába akkor 115,9 millió dollár került, a felkínált 1778 tételt mind egy szálig eladták, közülük 26 darabért fizettek több mint egymillió dollárt. Egy XVI. századi gyöngysorért, amelyet Richard Burton 1969-ben 37 dollárért szerzett meg egy aukción, 11,8 milliót adtak, míg a művésznő híres 33,19 karát súlyú gyémántgyűrűje, ugyancsak Burton ajándéka, 8,8 millió dollárért kelt el.

Négy „C”

A világ legdrágább gyémántja a Pink Star; az ovális, élénk színű 59,60 karát súlyú kő 83 millió dollárért kelt el 2013-ban a Sotheby’s aukcióján. A karátonkénti rekord viszont egy kék ritkasághoz, a körte alakúra csiszolt, mindössze 9,75 karát súlyú Zoé-hoz kapcsolódik, 2014 novemberében 32 millió 645 ezer dollárt adtak érte, ami karátonként 3 millió 348 205 dolláros vételárat jelent. A gyémántot, ahogy mondják, négy „C” alapján minősítik. Az első a Carat, a súly, a második a Clarity, vagyis a tisztaság, a harmadik a Color, a szín, míg a negyedik a Cut, azaz a csiszolás.

Szerző

Bóta Gábor: Hazugsággátló

Publikálás dátuma
2019.09.01. 17:12

Fotó: Walter Péter
Fütyül a rangra, a hatalmasságokra, a szokásjogra, az etikettre Lionel Logue beszédtanár. Nem esik hasra attól, hogy királyi sarjat, később a belőle lett királyt tanítja. Kínosnak tartott kérdéseket tesz fel neki, csakúgy csípőből, a világ legtermészetesebb módján. Szlengszavakat használ, trágárságokat ereget. Az illendőségnek megfelelően nem hajlandó a palotába menni a kezelésekre, ő bizony a rendelőjében folytatja a terápiát, ha törik, ha szakad, akárki fiáról, borjáról legyen is szó. A négy Oscar-díjat nyert, kultikussá vált, 2010-ben készült Tom Hooper film, A király beszéde, színpadi változatát látjuk. Amit egyébként a forgatókönyv írója, David Seidler eredetileg színdarabnak szánt. Az izgalmas téma persze hamarosan a színházakban is jókora sikert aratott. Nálunk például Funtek Frigyes rendezte érdekfeszítő előadásban Kaposváron. A tavalyi évadban a kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára, Béres Attila rendezésében. Ez aratott most kitörő sikert a Vidor Fesztiválon, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A megtörtént eseményeken alapuló história szerint Albert herceg, V. György király második fia, kórosan dadog, ami fölöttébb kínos akkor, ha nagy nyilvánosság előtt beszédet kell mondania. Így történt ez például a Wembley Stadionban 1925-ben, a Brit Birodalmi Kiállítás záróbeszédének megtartásakor is. Igencsak rosszul sült el a dolog. Látjuk, ahogy Zayzon Zsolt hercegként, amikor már meg kellene szólalnia, még hosszasan és hosszasan áll, oda sem mer lépni a mikrofonhoz. Arcán totális kétségbeesés tükröződik, szája ahelyett, hogy kinyílna, görcsbe szorul. Majd kényszeredetten, fájdalommal telien, pokoli szaggatottsággal, belefog a mondandójába. Lerí róla a szenvedés, a megszégyenülés. Zayzon pazarul érzékelteti, hogy legszívesebben elsüllyedne. Hiába a beszédtanárok sora, nincs eredmény. Felesége unszolására, utolsó még egyáltalán adódó lehetőségként ekkor köt ki Lionel Logue-nál. Lehet ugyan róla tudni, hogy roppant különc, meglehetősen sajátos módszerei vannak, de hát már nincs mit veszteni, illetve elképesztően sokat lehet veszíteni, akár a királyságot is, ha ez az esély nem jön be. És nagyon úgy látszik, hogy nem jön be. A két ember ugyanis tűz és víz. Albert kenetteljes, szó szerint öt lépés távolságot vár el, azon nyomban követelné magának a kivételezett helyzetet, Lionel viszont végtelenül lezser, akár a vécéből kiált ki vidáman, hogy még nincs kész, és a hátpaskolástól sem riad vissza, Bertieként, a becenevén szólítja, totálisan közvetlen ettől elborzadó betegével. Rögtön érződik a robbanás szele, pillanatokon belül összecsapnak egymással. A hercegnek villámló a tekintete és erősen megemeli a hangját, kezével hárító mozdulatokat tesz. A beszédtanár lazán, poénosan válaszolgat, flegmán néz, az rí le róla, hogy neki aztán mindegy, de itt rang és cím nem számít, itt ő diktál, ő az úr. Ha ez nem tetszik, hát akkor fel is út, le is út. Albert persze sértetten elrohan - többször is. Aztán még királyként is vissza somfordál. Horesnyi Balázs semleges, fehér játékteret tervezett, ami elég zárt ahhoz, hogy jól tudjunk fókuszálni a színészek minden apró rezdülésére. Hogy éppen hol játszódik a jelenet, azt kivetítve kiírják. Nyoma sincs a filmbeli pompázatos díszleteknek, de Pilinyi Márta jelmezei korhűek. Méltósággal jelenik meg a fenséges jelmezében az V. Györgyöt adó Körtvélyessy Zsolt. Ő talpraesett királynak mutatkozik. Rájön, hogy a média, ami abban a korban a rádió, micsoda fegyver. Előrelátóan okítja Albertet, hogy ez mennyire fontos, hogy a politikusok, az uralkodók tulajdonképpen színészek lettek, a közszerepléseik alapján ítélnek róluk, ezért létkérdés a beszéd. Hogy mennyire lehet manipulálni, az a tán túlzó jelenet is mutatja, amiben arról esik szó, hogy a már agonizáló V. György halálát némi morfium-adagolással úgy időzítik, hogy hatalmas szenzációként még a reggeli lapok címoldalára kerülhessen. Élessé akkor válik igazán a két ember „mérkőzése”, amikor V. György elsőszülött fiáról, akit Fazakas Géza játszik, kiderül, hogy teljesen alkalmatlan királynak, így hamarosan le is mond. Albert herceg VI. Györgyként kerül a trónra, előtte persze igencsak szaporodnak a beszédtréningek, amik közel sem csak beszédgyakorlatokból állnak. Logue ugyanis a legintimebb kérdéseket is felteszi ahhoz, hogy rájöjjön, mik lehettek azok a traumák, amik a dadogáshoz vezettek, mert azt megállapítja, hogy ennek szervi oka nincs. Remek jelenetek születnek az újabb hátrahőkölésekből, választ megtagadó fejrázásokból, majd kisebb-nagyobb mélyrétegek feltárásából. Fájdalmas a kitárulkozás, az őszinteség, hiszen hozzászoktunk, hogy agyba-főbe hazudnak nekünk, hazudunk magunknak. De a beszédtanár jó pszichológusként, hazugsággátlóként is funkcionál. Szembesítésre készteti az uralkodót magával, akit gyerekkorában örökösen csúfoltak, megaláztak. A javuló beszéd az önbizalom-hiány csökkenésével is jár. Még a felelősségérzet és a gerinc is erősödik tőle. Tán a legabszurdabb szituáció, amikor VI. Györgynek azt kell bejelentenie országnak-világnak 1939-ben, hogy Nagy-Britannia hadat üzen a Harmadik Birodalomnak. És ennél a történelmi eseménynél, groteszk módon, azon kell izgulni, hogy képes lesz-e elmondani a beszédét. Ott áll mellette ezúttal is, a mindinkább barátjává váló terapeuta, akinek Kőszegi Ákos megmutatja a felhevültségét, izgalmát, azt, hogy most aztán csöppet sem flegma, tudja, hogy sorsdöntő szituáció részese. De közben azt javasolja előkelő páciensének, hogy ha zavarba jön, nyugodtan tartson inkább szünetet, annak méltósága, ünnepélyessége is van. Tömegek sorsáról, előrevetíthető tragédiájáról, haláláról van szó és ezalatt azért drukkolunk, hogy a király összefüggően képes-e kipréselni magából mondatokat, nem sül-e bele a beszédébe. Zayzon kiválóan érzékelteti, hogy kezdetben rezeg a léc, de félszegség, lassúság, ritmustalanság, a papírt böngésző, lefelé sandítás után, már meglepő módon szabadon, lendülettel, sőt karizmatikusan beszél. Ha úgy tetszik, a közönsége számára is megszületik a felelősségteljes, hiteles király. Csapó Virág a beszédtanár feleségeként, sok mindenről lemond azért, hogy férje végrehajthassa ezt a krónikákban is feljegyzett tettet, a teljes reménytelenségből kitaszigálhassa a királyi sarjat. Kocsis Pál érsekként hatalom-ittas, rosszindulatúan kever-kavar. Hegedűs Zoltán kissé karikaturisztikus Churchill, Bognár Gyöngyvér férjéért örökösen aggódó Erzsébet. Béres Attila rendezése masszívan, tehetségesen áll a lábán. A szeptember 7-én, a Vidéki Színházak Fesztiválján, Budapesten, a Tháliában is látható produkciót kiadós vastapssal, ovációval fogadta a nyíregyházi publikum.
Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.09.02. 12:29

Lehet egy díjjal kevesebb?

Publikálás dátuma
2019.09.01. 16:28
1939. Herczeg Ferenc, író
Fotó: Fortepan
Molnár Ferenc legendáriumából: amikor Habsburg Ottó meghívta a reimsi székesegyházban tartott esküvőjére, Molnár azzal szabadkozott, hogy nem szeretné, ha Molnár Ferencként menne be a templomba és Herczeg Ferencként jönne ki. Bár a korabeli sajtó Herczeg Ferencet nevezte írófejedelemnek, a két Ferenc se barát, se vetélytárs, se ellenfél nem volt, teljesen különböző pályán futottak. Az érintkezési pontok: mindketten népszerűek voltak, Herczeg Ferenc inkább magyar nyelvterületen, Molnár Ferenc a nagyvilágban is. Kérem a nyájas olvasót ne féljen, nem összehasonlító irodalmi tanulmányt tart a kezében. Herczeg Ferencet, bár ritkán és kevesen emlegetik, bemutatni nem szükséges. Kásler Miklós emberügyi népbiztos bizonyára az enyészettől kívánta megmenteni, ezért alapított róla elnevezett díjat és hogy szándékai világosak legyenek, három kurafit (akarom mondani kurátort), Dörner Györgyöt, Raffay Ernőt és Takaró Mihályt nevezett ki, ők döntik majd el, ki érdemes a Herczeg Ferenc-díjra. Kezdjük hát a kurátorokkal. Takaró Mihály tevékenységét és terveit nemrég ismertettem. Ő az, aki Tormay Cecilt és Wass Albertet be akarja vezetni az iskolai tanrendbe, Esterházyt Pétert pedig ki onnan, de nyilvánvaló, hogy nem éri be ennyivel. Raffay Ernő nem irodalmár, eddig Trianonban utazott, legújabb, eredeti ötlete a területi revízió. Ebben bizonyára számít Bukarest, Belgrád és Pozsony lelkes együttműködésére. Dörner György megbecsült színészként kezdte karrierjét, kevésbé megbecsült direktorként folytatta. Megmutatta a szakmának és a közönségnek hogyan lehet unalmas darabokkal és pocsék rendezéssel rövid idő alatt padlóra küldeni egy jól működő színházat. Jósolni nem szoktam, ötleteket adni még kevésbé, de a díjalapító és a díjosztók személyiségéből nem nehéz arra következni, kik lesznek a díjazottak. Ha egyetlen mondatban kellene jellemezni, azt mondanám, Herczeg Ferenc derék mesterember és tisztességes ember volt. Német anyanyelvű, bánáti svábok sarjából magyar író lett. Sokáig élt, így egyszerre lehetett Mikszáth Kálmán és Márai Sándor kortársa. Regényeiben ironikus mosollyal szemlélte a neobarokk dzsentri társadalmat. Színművei közül a Bizánc mai is színpadra kívánkozik. Meglepő, hogy ha az Új Időkbe, amelyet több, mint fél évszázadig szerkesztett, belelapozunk, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Márai Sándor nevével találkozunk. Nagy példányszámú, az "úri" és a (kis)polgári közönséghez szóló folyóirata nyitva maradt a konzervatív elveitől messze eltérő írók számára. Horthy kártyapartnere, felsőházi tag volt – de nem szavazta meg a zsidótörvényeket és határozottan szembehelyezkedett a nácizmus minden fajtájával. Lehet elmélkedni azon, hogy mekkora író volt. Az ítélet a mércétől függ. Nyilvánvaló, hogy regényei Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor mélységétől elmaradnak, de könyvespolcon és nem ponyván a helyük. Ha meg a politikai palettán kívánjuk elhelyezni, a konzervatív-antifasiszta jelző a legalkalmasabb. Az emberügyi népbiztos és kurátorai által adományozandó díjat Herczeg Ferenc aligha venné át. Az igazi gond, hogy minél jobban szaporodnak a díjak, annál kevesebbet érnek. A magyar írók, költők, történészek, filozófusok szegények, de a sokévi átlagot tekintve nem hülyék és nem műveletlenek. Legtöbbjük az önérzet luxusát is megengedheti magának. Eljön, talán nem is sokára az idő, amikor a ma számlálhatatlan díjból kevés marad, de ezeket szégyenkezés nélkül adhatják és fogadhatják.