Vihar előtti csend

Publikálás dátuma
2019.09.08. 14:00

Fotó: Shutterstock
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti?
Körtefám árnyékában ülök, hátamat a fa törzsének támasztva. Nyár végi kánikula, negyven fok árnyékban, bár szinte sehol sincs árnyék a végtelennek tetsző homokhátsági pusztán, amelynek homokja akár a sivatagé, a forró nyári szélben rátapad az ember bőrére, hajára. Finoman szitálva borít be mindent a homok a fel-fel támadó szélben, mint télen a szitáló porhó, de nem puha hidegséggel, hanem karcosan, durva szövetből szőtt vékony pokrócként.
Kisfiam mellettem játszik a földön, elmélyülten nézegeti hosszasan kezében tartva hol a homokozólapátot, hol a szitát és más egyéb színes műanyag játékokat, majd a gondosan kitervelt alkotás örömétől felragyogó arccal lát neki a munkának. Mióta apa lettem, úgy érzem magam, mint az istenek: parányi teremtményem a legkevésbé sem kívánja betartani rendelkezéseimet, de mihelyst bajba kerül, egyből hozzám fordul megoldást remélve. Ám most nincs baj, csak az önfeledt játék a homokban, amelynek eredményeként a másfél éves gyermek képzeletében valóságos süteménnyé, ugató kutyává és fickándozó halacskákká változnak a homokból kézzel kirakott formák. Önön képzelt világába félig beleájulva elmerülve alkot, én pedig mozdulatait és vonásait figyelem.
Vonat éles dudaszóját fújja felénk Örkény felől a szél, figyelmetlen autós vagy gyalogos, esetleg kóbor állat lehetett a síneken. A vonat szokás szerint pontatlanul jön, nyilván elviselhetetlen meleg és zsúfoltság van rajta, mint a nyári szünet idején mindig, hiszen ilyenkor a Balatonra irányítják át a lajosmizsei szárnyvonalon közlekedő szerelvények jelentős részét. Bár jobban belegondolva, az év minden szakában szörnyű a vonatközlekedés, hétköznap óránként, hétvégenként csak kétóránként jár ezen a tájékon szerelvény, pedig nem az Ormánságban, hanem a fővárostól alig ötven kilométer távolságra vagyunk.
Élhetetlen ország ez, és nem csak a vonatozás anomáliái miatt. Szétrohadt kórházak fémjelzik a rendszert, ahová a betegek viszik magukkal a gyógyszert, ha meg akarnak gyógyulni, és ha egyáltalán megélik, hogy sorra kerüljenek a hónapokra sőt évekre elhúzódó várólisták miatt. Az iskolákba a gyümölcs és a WC-papír mellett már a krétát is a szülők viszik, hogy a tanár oktatni tudjon - feltéve, hogy egyáltalán van még szaktanár, vagy az alacsony bérek miatti sok pályaelhagyó pedagógus következtében jobb esetben a tornatanár, rosszabb esetben a portás tanítja már a matematikát és a kémiát is. A napokban olvastam, hogy egy környékbéli településen a családsegítő szolgálat cipőgyűjtést hirdetett, mert sok gyermeket fenyeget a veszély, hogy a rossz idő beálltával saját cipő híján kimaradni kényszerülne az oktatásból, hiszen lábbeli nélkül, mezítláb nem tudna iskolába járni.
A diagnózis feletti kesergésen kívül mi újat lehetne írni a mindennapjainkat átszövő "nemzeti nyomorról", amit már József Attila is megénekelt Hazám című versében: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!"
Van azonban valami, ami ebben a Balkán-alsóvá szétrohasztott, eresztékeiben recsegő-ropogó országban az egészségügy, a közoktatás, a szociális ellátórendszer és valamennyi közszolgáltatás totális csődjénél is nagyobb mértékben teszi élhetetlenné a hétköznapokat: ez pedig a gyűlölet vírusa, amely agresszív gyorsasággal fertőzte meg társadalmunkat.
Sátáni szándékkal, belülről terjesztették el újra Magyarországon a gyűlölet magvait azáltal, hogy a kormánymédia a '30-as évek náci Németországának propagandájának kései szellemi követőjeként minden rossz okozójaként egy deklaráltan zsidó aggastyánt tett felelőssé a társadalom megvezethető tagjai szemében. Mára termőre fordult a vetés: mindennaposak lettek az olyan hírek, mint például hogy a bényei falunapon szivárványszínű táskája miatt bántalmaztak egy fiatal lányt, egy fővárosi bevásárlóközpontban arabnak néztek s ezért véresre vertek egy roma nemzetiségű magyar állampolgárt, az MTK dorogi idegenbéli mérkőzése alatt a hazai szurkolók minden következmény nélkül antiszemita rigmusokat skandáltak - ezen események alig néhány napnak a termései. A sort még hosszasan lehetne folytatni, de tény: általánossá vált, hogy ebben az országban következmények nélkül verbális és fizikai atrocitás ér magyar állampolgárokat származásuk, vallásuk, identitásuk miatt, amiatt, mert nem felelnek meg az „etnikailag homogén nemzetállam” miniszterelnöki víziójának.
„Az utcákon a gyűlölet vonult / és a láthatáron felizzott a múlt. / S ő tudta jól, hogy most már menni kell, / mert mindig ugyanúgy kezdődik el" - írja Bródy János Száz éves pályaudvar című dalszövegében. Bizony, „Vannak idők, mikor menni kell / mikor feltűnik a ház falán a jel”. Nagyszüleim rokonságából, baráti köréből sokan érezték úgy 1956-ban, hogy tizenegy évvel a holokauszt után a kiszámíthatatlan események tükrében nincs mire várni, indulni kell, menni kell. Meg sem álltak Svédországig, Kanadáig, az Egyesült Államokig.
Vajon mikor lehet felismerni az időt, amikor menni kell? Amikor már nem csak a közérzetünket, a lelki békénket, az ízlésünket irritálja mindaz, ami körülöttünk történik, de a puszta létezésünket is fenyegeti? Dédszüleim, nagyszüleim korosztályából sokan még a marhavagonokba is azzal a vakhittel szálltak be hosszú éveken át tartó sorozatos megalázások, jogfosztások, végül a gettóba zárást követően, hogy az életüket azért mégsem fogja elvenni a hatalom. Több mint hatszázezer mártír sorsa emlékezteti az utódok nemzedékét tévedésük súlyosságára.
Fűszálat szopogatva számban megsárgult régi családi fényképeken látott, múltbéli arcokat idézek magam elé. Mit üzennek a múltból, mit mondanának nekem ma dédszüleim, nagyszüleim, ha hirtelen megjelennének előttem délibábként a kertemben? Meddig ülhetek még békében körtefám alatt az árnyékban, meddig tartogat békét kisfiamnak a holnap?
Közben elmúlt a délután. Cigarettám is elfogyott, szomjasan ásító poharam alján ujjnyi vastagon összegyűlt a vékony kristályfalon lecsúszó pára. Lassan a Nap is nyugodni tér, a birtok végét jelző távoli jegenyefák csúcsai narancsos-lilás fényben úsznak már, a láthatár széléről közeleg az éjjelre ígért zivatar köd-szürke viharfelhője. „Gyere kisfiam, bemegyünk” – szólok a fa alól feltápászkodva. A gyermek a keze ügyében lévő játékokat messzire dobva, kitárt karokkal szalad felém, én felemelem és magamhoz ölelem. Kis kezeivel vállaimba kapaszkodik, fejecskéjét szokása szerint vállam és nyakam közé fúrja. Úgy dorombol, mint egy kiscica, hozzám simul, hogy parányi teste minden porcikáját átadhassa ennek az örömnek: apukája oltalmazó karjaiban biztonságban van, bármilyen nagy és bonyolult a világ, semmi baj nem érheti.
Ez minden bizonnyal hiú remény, mégis remélem, hogy nem kell majd csalatkoznia.
Szerző

Galícia, az elsüllyedt világ

Publikálás dátuma
2019.09.08. 12:30

Fotó: Juriko Koch / Wien Museum
Ahány náció, annyiféle Galícia. Mindenesetre a szovjethatalom zárt évtizedei után már ide lehet jutni, fel lehet fedezni az elveszettnek hitt galíciai (kultúr)világot.
Hol van Európa közepe? A megboldogult Osztrák-Magyar Monarchia térképészei szerint a Kárpátokban, a Tatár-hágónál, Galícia és Bukovina felé. Kőbe is vésték mérésük emlékoszlopát, s én most azért zötykölődök Ukrajna „hátsó udvarában”, a nem egyszer kráter méretű kátyúkkal tarkított mellékutakon, hogy felfedezzem magamnak „a kontinens közepét”: mit rejteget ez az ismeretlen, a történelem viharaiban Atlantiszként elsüllyedt galíciai világ.

Időutazás

Afféle időutazó vagyok. Ahogy a Tisza forrásánál, Kőrösmezőnél átkelek a Kárpátokon, s ott először lefelé buszozom a Cseromos folyó mentén, majd Kolomeánál, a Prut folyónál tovább Bukovinába, majd Podóliába, bele-belekukkantok a Google keresőbe. Onnét is tudom, hogy az 1850 előtti osztrák közigazgatás szerint Bukovina még Galícia része volt. Ez a majdnem Magyarországnyi, 80 ezer négyzetkilométernyi, ide-oda cibált térség (amely nem tévesztendő össze a hasonnevű spanyolországival) itt van mellettünk, mégis oly távol. Galícia századokon át a magyar királyságok felségterületének, majd az osztrák birodalom koronatartományának számított, ma pedig – a pusztító XX. század nagyhatalmi vetélkedései nyomán, ki tudja hányadszor szétszaggatva – Lengyelország és Ukrajna osztozik rajta. Galíciát ugyanakkor megannyi nép – ukránok, ruszinok, lengyelek, zsidók, románok, cigányok, örmények, vagy olyan ismeretlen kis etnikumok, mint a huculok, bojkók, vagy a lipovánok – lakta, hol békességben, hol gyűlölködve. Messze nem ismert, hogy a testvérháborúk alighanem legvéresebbike 1943-ban, a szovjet-német háború idején robbant ki, amikor a szélsőséges Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei – a nácik és a szovjetek ellen is hadakozva – 100 ezerre becsült lengyelt gyilkoltak halomra Volhíniában és Kelet-Galíciában. Az államszocializmus idején mélyen elhallgatták ezt a népirtást, olyannyira, hogy a külvilág nem is nagyon tudott róla. Micsoda értékek mehettek veszendőbe, de a belháborúk, felkelések, a kegyetlen zsidó-pogromok és a két világháborúban csatatérré lett régió ellenére, a galíciai multikulti emlékei lépten-nyomon felbukkannak. Itt van mindjárt Lemberg, mai nevén Lviv, amelyet anno kis-Bécs néven is emlegettek. Lemberg volt a tartományi székhely, itt ülésezett a galíciai országgyűlés, a helyi lengyel szejm, itt rezidiált a cs. és k. helytartó, három érsek – római, görög és örmény katolikus –, a zsidó főrabbi, nem is részletezve a város „európai minta szerinti” építményeit, a villannyal, lifttel és folyóvízzel felszerelt szállodákat vagy a bécsieket utánzó kávéházakat – olvasható Martin Pollack Galíciáról írott nagyszerű könyvében. Aztán ott van Csernovic, a másik nagy múltú, bukovinai város, Kelet kapuja, az egykori örmény, zsidó és török kereskedők mozgatta üzleti fordítókorong. „A csernovici fiáker hátsó ülése olyan mintha Faust varázsköpenyegébe bujtunk volna; néhány perc leforgása alatt olyan képeket varázsol elénk, amelyek egyébként időben és térben egymástól messze távol esnek egymástól” – lelkesedik az innen származó, zsidó gyökerű, németül író, osztrák novellista, Karl Emil Franzos az ezernyolcszázas évek végi úti beszámolójában. És valóban: itt ődöngök Csernovic lerobbant városközpontjában, az ódon épületek homlokzatán ma is átsüt a keverékkultúra. Amott a Monarchia idején épített pályaudvar, amelynek várócsarnokát a szovjet időkben ugyan össze-vissza átépítették, de az architektúra még így is őrzi eredeti szépségét, a messziről jött idegennek úgy tűnhet: európai metropoliszba érkezett.

Peremvidék

Ám a modernitás, az európaiasság legfeljebb csak a galíciai elit százados vágyálmaiban élhetett, az „örökös” koronatartomány valójában az osztrák birodalom legelmaradottabb peremvidékei közé tartozott. A ruszin zsellér, a hegylakó bojkó, vagy a zsidó városnegyedek, a stetlek mélyén nyomorgók számára egyaránt napi küzdelem volt a megélhetés, ott is „ezernyi népbetegség, szapora csecsemőhalál” pusztított. „Az újratermelődő kolonialista viszonyokban rejlik az egyik fő ok” – summázza Sajó Tamás, a térség enciklopédikus tudású ismerője, a CEU művészettörténészéből avanzsált idegenvezető. Mint magyarázta, a Habsburgok nemcsak hogy rendre egymásnak ugrasztották az itt élő népeket, de ki is szipolyozták őket – a primitív agrárviszonyok fenntartásával, túladóztatással, s a nyersanyagkincsek ellentételezés nélküli, szemérmetlen kirablásával. Még a megkésett iparosítás és az ezernyolcszázas évek végi olaj-boom sem hozott változást, jóllehet akkortájt a kelet-galíciai kőolajmezők jóvoltából az Osztrák-Magyar Monarchia – az USA és Oroszország után – a világ harmadik legnagyobb olajtermelője volt. De hiába, az első világháború véget vetett az olajláznak, maradt a feneketlen mélyszegénység. A kilátástalanság elől menekülve, a XIX. század végétől 1914-ig Galícia 8 millió lakosából vagy egymillióan kitántorogtak, legtöbben az Egyesült Államokba. A már említett Martin Pollack, osztrák író a nemrég magyarul is megjelent Amerikai császár című könyvében drámai képet rajzol sorsukról: döbbenetes történeteket mesél, milyen súlyos árat fizettek a kivándorlók, hogy az amerikai kapitalizmus proletárjai lehessenek. Csakúgy, mint napjaink migránsai.

Nem minden veszett oda

Kamenyec-Podolszkijban járok. Ámulok szépségén, nem ilyennek gondoltam. Ez az idilli kisváros ugyanis a legsötétebb helyszínek egyikeként került be a magyar zsidóság történetébe. 78 évvel ezelőtt, miután a Horthy-kormányzat az akkori magyar határállomáson, a kárpátaljai Kőrösmezőnél – a szovjetek ellen indított hitlerista támadás idején – egyszerűen kilökött az ukrán hadszíntérre 19 426 rendezetlen állampolgárságúnak mondott zsidót, a náci halálosztagok pedig 1941 augusztusában, három nap alatt, Kamenyec-Podolszkijban többségüket legyilkolták - összesen mintegy 23 600 embert (nemcsak a Magyarországról elűzött zsidókat). A tömegsír helyszínén ma, a lakótelepi házaktól övezett emlékparkban obeliszksor húzódik. Ahogy itt toporgok, azon tűnődöm: vajon mit tudnak az itt élők az akkori szörnyűségekről, meg arról, hogy az SS-kommandók kiirtották a nagy múltú galíciai zsidóság színe-virágát, 1941 és 1945 között legalább félmillióan estek az újkori barbárság áldozatául. De nem minden veszett oda. Uman (Umány) város egyik lakótelepén sétálgatok, ahol úgy érezem magam, mintha Jeruzsálem ortodox negyedében lennék. Mindenütt héber feliratok, itt is, ott is hagyományos zsidó viseletűek zsivajognak, a szomszédos imaház buzgó kántálásoktól hangos. Feltámadt az itt, Galíciában született zsidó vallási mozgalom, a haszidizmus. Sátoros ünnepeken csak úgy tódulnak ide a haszid elődök mai zarándokai, akik amúgy megférnek az egykori pogromlovagokat dicsőítő ukrán nacionalistákkal, így azokkal, akik Vinnyicában, a másik galíciai nagyvárosban, a vitatott Szimon Petljura szobránál lengetik a független Ukrajna zászlaját. Ahány náció, annyiféle Galícia. Prizmájukon nézve az ukrán, a lengyel vagy a zsidó mind más-más históriát mesél. Mindenesetre a szovjethatalom zárt évtizedei után már ide lehet jutni, fel lehet fedezni az elveszettnek hitt galíciai (kultúr)világot. Akit érdekel, attól még ne riadjon vissza, hogy Ukrajna keleti része hadiállapotban van, itt minden békés, bár akadhatnak turistabosszúságok. Így például az, hogy a magyar határátkelőn, az egyesült Európát hirdető uniós lobogó alatt rendre órákon át packáznak az odaigyekvőkkel.

Olvasnivaló

Martin Pollack: Galícia, utazás egy eltűnt világban (Palatinus Kiadó); Amerikai császár – a nagy galíciai kivándorlás (L’Harmattan Kiadó); Wangfolyó.blogspot.com – Sajó Tamás blogja Galíciáról; Mythos Galizien (a Wien Museum 480 oldalas katalóguskötete német és angol nyelven: www.wienmuseum.at) Sólem Áléchem: Tóbiás a tejesember (Nyolc kis történet a Kijev környéki tejesember, Tóbiás életéből)

Van-e rendszer őrültségében?

Publikálás dátuma
2019.09.08. 11:45

Fotó: Mads Claus Rasmussen / AFP
Megválasztása óta rengetegen rettegnek a gondolattól: ennek az embernek az ujja van az atomfegyverek indítógombján.
Ma olyasvalaki ül a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, akinek elmeállapotát nemcsak köznapi kifakadásokban, hanem a szó szoros értelmében mind többen megkérdőjelezik. Polgárok és politikusok, publicisták és pszichiáterek. Trumpot a kiszivárogtatások szerint már közvetlen környezetében is - különösen a vele szakító magas rangú kinevezettjei – nevezték „idiótának”. De „őrültsége” olyannyira köztémává vált, hogy a minap a The Washington Post egyik publicistája azt javasolta a demokratáknak: kövessék a másokra jól megjegyezhető és becsmérlő jelzőket („Korrupt Hillary”) aggató Trumpot, s tegyék kvázi jelszavukká: „Megállítani az Őrültet”, vagy „az őrültséget”. Szerinte ez még sapkákra is rákerülhetne, ahogyan a „Tegyük Amerikát Újra Naggyá” a Trump-hívek kobakján. Utóvégre, érvel, az elnök meghatározó jellemzője manapság a valóságtól elszakadó mániákus személyisége. Egy republikánus kihívójának jelentkező (amúgy volt teapárti, szélsőséges) politikus állítja, hogy még pártjában is mindenki úgy véli: Trump alkalmatlan az elnökségre, voltaképpen „egy gyerek, egy bolond, nem tudja, mit csinál”.

Csak viccelt

Nem újdonság ez már Donald Trump elnökjelöltségének bejelentése óta. S kezdettől fogva, kivált megválasztása óta rengetegen rettegnek a gondolattól: ennek az embernek az ujja van az atomfegyverek indítógombján. Hillary Clinton is mondogatta, hogy nem mindegy, ki veszi fel hajnali háromkor vészhelyzetben a telefont. Persze ne essünk túlzásokba, ami talán a líbiai Kadhafi atombombája esetén indokolt lehetett, hiszen szervezett, pláne demokratikus országokat egyetlen ember „gombnyomása” nem taszíthat katasztrófába (ez még Hitlernek is sokéves nemzeti agymosásába került). Amikor a Watergate-botrány végnapjaiban a már civil Haig tábornok, a Fehér Ház stábfőnöke meghallgatta a Nixont a saját szavaival terhelő – tehát lemondását elkerülhetetlenné tevő – hangszalagot, csöndben átment a Potomac-folyó túlpartjára a Pentagonba, hogy volt főtiszttársaival megbeszélje: ha az elnök őrült parancsot adna ki, nem kell végrehajtani… Bár Trump – szintén árulkodóan – nem habozott többször is „géniusznak” nevezni magát, az is túlzás volna, hogy – a Hamlet Poloniusát követve – olyan „rendszert” fedezzünk fel őrültségében, amely elképesztő bolondériáit zseniális politikai taktikájával magyarázná. Hiszen még környezete is kétségbeesetten próbálta kimagyarázni (”csak viccelt”), amikor nemrég magát – biblikus szóhasználattal – „kiválasztottnak” mondta. S ha valakit gyakran gyanúsítanak meg, hogy tekintélyuralmi törekvései vannak, az tudatosan aligha fogalmaz ekként: „ezennel elrendelem” az amerikai cégeknek, keressék Kína alternatíváját. Mintha bizony pekingi ellenlábasa, a kínai elnök szerepébe képzelné magát, aki pártállamában adhatna ilyen parancsot. Amikor februárban Trump a határfal törvényt megkerülő finanszírozására „nemzeti szükségállapotot” hirdetett, a média nem annyira alkotmányos és etikai aggályait hangsúlyozta, hanem az elnöki beszéd jellegét és módját. Az ötven perces tiráda tele volt ellentmondásokkal, hamis állításokkal, nyelvtani hibákkal és fals „győzelmi” retorikával. Sokan ezeket az elnök mentális ingatagságával magyarázták, elmezavarával. S ez mintha – talán Trump újraválasztási félelmei okán is – egyre fokozódna.

Szakmai gyanú

Amint a The New York Times publicistája írta: „Felébredek szombat reggel, megcsinálom a kávémat, odacsoszogok a komputeremhez, s rápillantok a hírekre, hogy hirtelen megálljak. Képtelen vagyok folytatni. Trump megint mondott valamit, ami nem igaz, ismét javasolt valami abszurdumot, ellentmondott önmagának, istenítette magát, mártírkodott, hibáztatta Obamát, kismilliomodszor fenyegetőzött és sokmilliárdszorra sértegetett”. Bár a pszichiátereket a saját nemzeti szervezetük „Goldwater-szabálya” köti, közülük immár ezrével akadnak, akik nyíltan hangot adnak szakmai gyanújuknak: az elnök nem normális. Amikor két esztendeje egy nagyobb csoportjuk tudatosan felrúgta az etikai kötelmet, amely az 1964-es elnökjelölt Goldwater elmeállapotának megkérdőjelezésekor született és kimondta, hogy csak személyesen megvizsgált politikus esetében szabad véleményt nyilvánítani, arra hivatkoztak: Trump „a személyiségi problémák, közte a nagyzolás, az empátiahiány, kóros nárcizmus egész sorát” jeleníti meg, s noha nem tudták megvizsgálni, „veszélyes elmebetegsége” van. Két éve egy pszichiáter, aki a "Kötelesség figyelmeztetni" ( Duty to Warn) szervezetet vezeti, 41 ezer aláírást gyűjtött össze a szakterületen: „Szakmai véleményünk alapján úgy véljük, Donald Trump egy súlyos mentális betegségben szenved, ami őt pszichológiailag képtelenné teszi az Egyesült Államok elnöki feladatainak ellátására”. Egy szakember elmondta, neki mintha vörös zászlót lengetnének, amikor Trump arról beszélt, hogy apja „egy nagyon szép helyen született Németországban”, hiszen Fred Trump Bronxban látta meg a napvilágot egy bevándorló fiaként. De attól még egy laikus is felvonja szemöldökét, ha elnökétől azt hallja, sok évvel korábban Michigan államban megkapta az „Év embere” díjat, miközben ott senki sem tud ilyen létezéséről. Trump fantáziálása olykor tragikomikus és persze mindig önigazoló. Azzal dicsekszik, hogyan dicsérik őt, méghozzá szövegeket idézve olyanoktól, akikkel aligha találkozott, de akik szavai szerint őt rendre Uramnak szólítják. Vagy éppen a minap a biarritzi G7-csúcsról azt twitterezte, hogy a világ többi vezetője, „aki szerint az USA nagyon jól csinálja és erősebb, mint valaha, a legtöbbször azt kérdezte, »Elnök úr, miért gyűlöli annyira az amerikai média az ön országát? Azért szurkolnak, hogy kudarcot valljon?«” Vajon ki hiszi el, a Trump-mániákusokon kívül, hogy Macronék valóban ezt kérdezték?! Ha valaki emlékszik Trump nyolcvanas évekbeli trükkjére, amikor az ingatlanmágnás emberei a sajtót „szóvivőjéhez” utasították, akiről utóbb kiderült, hogy álnéven ő maga volt, az kapiskálhatja sajátos tudathasadását (végül 1990-ben egy perben ezt be kellett ismernie).

Kínosan hazudozik

Elvben az amerikai alkotmány 1965-ben elfogadott 25. kiegészítése lehetőséget kínálna egy megzakkant elnök eltávolítására. Ezt ugyan a Kennedy-merénylet után avégett hozták, hogy legyen mód pótolni az előlépett alelnököt (Franklin Roosevelt halálát követően Trumannak majd négy évig nem volt „tartalékja”), de egy füst alatt utaltak arra az eshetőségre is, ha nem meghal egy elnök, hanem másként válik alkalmatlanná hivatala ellátására. Csakhogy, amint egy sebtében megjelent politikai krimi rámutatott, elvben ez a leváltási lehetőség alkalmat kínálhat egy alelnöki puccsra is, nem csoda, ha ódzkodnak a 25.-től. Mert az elnök betegségét saját alelnökének és kormánytagjainak kellene megállapítaniuk (és vita esetén a törvényhozás döntene). Vagyis hiába emlegetik mind gyakrabban e 25. kiegészítést, senki sem számít rá, hogy Pence és társai idáig elmennének, hiszen a – Trump kampánya ellen még ágáló – republikánus politikusok meghunyászkodtak nagy tábora láttán. Megfogták, de nem ereszti őket, híven a mondáshoz. A sajtó tele van az elnök kótyagos voltáról magánkörben beszélő republikánusok sztorijaival, ám a Fehér Ház zárt ajtói mögül kiszivárgó történetek riasztóak. Amikor Trump a hurrikánok elleni atombomba bevetésével ötletelt, olyan csend volt egy részvevő szerint a teremben, hogy „szúnyogszellentést is meg lehetett volna hallani”. De ellenvetés sem volt, láthatóan hozzászoktak az ilyesmihez, s remélték, az elnök hamar elfelejti. No, nem annyira, hogy Twitterjeiben ne hadakozzon az ötletéről beszámoló „hamis hírek” ellen, bár egy publicista szerint: amit Trump cáfol, az attól lesz igazán hiteles (először kénytelen volt beismerni 2016 őszén, hogy az előkerült videóban ő maga beszél a nők altestének megragadásáról, s ezért bocsánatot is kért, ám tavaly már tagadta és ezt is „fake news”-nak nevezte). Szó sincs már félrevezető politikai hazugságokról: Trump nevetségesen és kínosan, hamar rábizonyíthatóan hazudozik. Közli, hogy a neje „jól ismeri” a phenjani diktátort, akivel azonban Melania még sohasem találkozott. Ahogyan pekingi főemberek sem keresték alkudozási szándékkal, bár ő két telefonhívásukra is hivatkozik, sőt felszólítja pénzügyminiszterét, hogy erősítse meg állítását (aki szegény a „hívás” kifejezést kerülve beszél folyamatos kommunikációról). A volt ingatlanmágnás képes dicsérni Észak-Korea vagy Irán értékes területeit, nem szólva a dánoktól megvenni akart Grönlandról. Ő ugyan szeretné ravasz alkudozásnak beállítani egymásnak néha akár egyetlen beszédében is ellentmondó kijelentéseit (némelyek már kezdik sajnálni a kínaiakat, irániakat), ám ha egy elnök nekiront saját nemzeti jegybankja (FED) elnökének, s ekként nemcsak a tőzsdeindexet löki a mélybe, hanem az amúgy is fenyegető gazdasági visszaesés – és vele persze a saját újraválasztási bukása – esélyét növeli, az aligha fondorlatos taktika. Egy trösztvezért ennek töredékéért már felmentettek volna lázongó részvényesei. Trump esetében tehát semmire sem megyünk Polonius feltételezésével.
Szerző