Sebes György: A tévé és a történelem

Publikálás dátuma
2019.09.08. 10:40

Fotó: ROBERT JAGER / APA-Archiv
„Akkoriban joggal éreztük a Híradónál, hogy nagy dolgok részesei vagyunk – legalább úgy, hogy tájékoztathatunk róluk.”
Az a vasárnap is olyan volt, mint a többi. Nyárutó, viszonylag jó idő, az új tanév első hetének vége. Talán csak annyiban tért el a megszokottól, hogy az NDK több tízezer állampolgára várt Budapesten és szerte Magyarországon. A csodára. És este fél 8 tájban kiderült, hogy nem is hiába reménykedtek. A csoda bekövetkezett. 1989 szeptember 10-e volt. A Magyar Televízió szokásos hétvégi politikai műsora, A Hét is olyannak ígérkezett, mint általában. Az első részben a műsorvezető, Sándor István beszélgetett az akkori külügyminiszterrel, Horn Gyulával. A Magyarországot szinte ellepő kelet-német „turisták” helyzetéről. Ebben az interjúban hangzott el a sorsfordító és ma már történelminek számító bejelentés: a kormány megnyitja a határokat és kiengedi Ausztriába az NDK-s útlevéllel rendelkező és – elsősorban – az NSZK-ba készülő embereket. Az kérdéses, hogy a főszerkesztő, Aczél Endre tudta-e, mi hangzik majd el. Az viszont biztos, hogy a Híradónál – amelynek keretein belül készült akkor A Hét is – szinte senki nem tudta, mi készül. Ez nem is csoda. Az akciót a legnagyobb titokban szervezték meg. Németh Miklós miniszterelnök – Horn Gyula és az akkori bonni nagykövet, Horváth István társaságában – már jóval előbb, augusztus 25-én megállapodott Helmuth Kohl kancellárral a határnyitásról. (Az igaziról, hiszen a korábbi Páneurópai Piknik legfeljebb csak szimpla előjátéka lehetett annak, ami szeptemberben történt.) Bár a magyar kormány kész lett volna az azonnali cselekvésre, a németek időt kértek, mert fel kellett készülniük a mintegy 50-60 ezer kelet-német fogadására. Így a dátum szeptember 4-e lett. Csakhogy azok a magyar vezetők, akik ismerték az egyezséget, ezt kikotyogták egy Budapesten járt nyugat-német szociáldemokrata politikusnak, ő pedig saját érdemeként tálalta otthon a jövendő eseményt. Így Németh Miklós immár a legteljesebb titokban megállapodott Horst Teltschikkel, Kohl nemzetbiztonsági tanácsadójával, hogy egy héttel elhalasztják a határnyitást. Az viszont nem változott, hogy Horn külügyminiszter jelenti be a lépést, ami az akkori „szocialista táborban” nagy felháborodást váltott ki. De nem volt mit tenniük, hiszen a magyar kormányfő már jóval korábban megszerezte hozzá a szovjet elnök és pártvezető, Mihail Gorbacsov jóváhagyását. Az akkori egyetlen televízió – és benne az erős és hitelesnek számító Híradó – nem először volt részese történelmi eseményeknek. Úgy is mondhatnánk, az állami- és pártvezetés felhasználta saját céljaira, de ezt még most, utólag is mindenképpen pozitívan lehet értékelni. A maitól eltérően nem egyoldalú propaganda részese volt akkor a Magyar Televízió, hanem valóban jelentős – és akkoriban szokatlan – események közvetítője. Példaképpen két eset, mindkettőt Németh Miklós idézte fel egy korábbi interjúban, az egyiknek pedig magam is személyes résztvevője voltam. Még ’89 áprilisában történt, hogy a KISZ akkori kongresszusán Grósz Károly, az MSZMP főtitkára egy folyosói beszélgetésen elárulta, hogy a miniszterelnökkel együtt gazdasági szükségállapot bevezetését fontolgatják. Csakhogy ez nem volt igaz. Ráadásul Németh Miklós azzal is tisztában volt, ha ez a hír elterjed, akkor összeomolhat a bizalom Magyarország iránt. Így betelefonált a tévébe, hogy ő ezt adásban cáfolná. Az aznapi fél 8-as Híradót én szerkesztettem és eléggé meglepődtem, amikor – a műsor közben – azzal hívtak a telefonhoz, hogy a miniszterelnök keres (akivel addig soha, egyetlen szót sem beszéltem). Viszont nem lehetett kétséges, hogy a rendkívüli alkalom rendkívüli megoldást igényel – így aztán Németh Miklóst telefonon bekapcsoltuk a műsorba. Az sem csekélység, hogy a kormányfő egy tévéinterjúban vonta vissza rossznak ígérkező korábbi döntését. A kormány ugyanis úgy határozott, hogy az útadót beépíti a benzinárba. Németh Miklós A Hét műsorában igyekezett érvelni emellett, ám a műsorvezető, Aczél Endre olyan logikus ellenérveket hozott fel, hogy a kormányfő rájött, mégsem lehet megvalósítani. Így aztán az interjú végén bejelentette, visszavonják a rendeletet és újra megtárgyalják az egészet. Amiből az is tanulság, hogy nem árt külső szakértőkkel is konzultálni egy-egy döntés előtt, mert lehetnek megfontolandó érveik. Az utóbbi két történet „csak” a határokon belül jelentős, de az elsőként említett határnyitás egész Európa és a világ jövőjében is szerepet játszott. Csekély két hónapon belül eljutottunk a berlini fal leomlásáig is. A Híradó persze arról is beszámolt. Illetve csak részben. 1989. november 9-én – akárcsak a határnyitáskor – Sándor István volt a műsorvezető, aki ráadásul „német szakos volt”, hiszen több évig tudósította a távirati irodát Bonnból. Így aztán nem lehetett kétséges, hogy a fél 8-as adásban Berlinbe kapcsoltunk, ahol óriási tömeg gyülekezett a falnál. Ez persze nem volt benne az előzetes „adástükörben”, de itt is győzött az aktualitás. És miközben Sándor István kommentálta a látottakat, még azt is elmondta, nem lehet tudni, mi lesz a vége az eseményeknek, de nincs kizárva, hogy néhány napon belül megszűnik a fal. Ezzel zárult az adás, de mire mi, a Híradó első kiadásának készítői hazaértünk, gyakorlatilag le is omlott. Így csak annyit állapíthattunk meg, hogy újra láttuk és közvetítettük a történelmet, amely gyorsabbnak bizonyult mindenféle elképzelésnél. Akkoriban joggal éreztük a Híradónál, hogy nagy dolgok részesei vagyunk – legalább úgy, hogy tájékoztathatunk róluk.  

Kis virág, mely nem hervad el

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:05

Fotó: HORST OSSINGER / AFP
A lassan a kilencvenediket taposó Chris Barber néhány hete bejelentette, hogy visszavonul. A hírneves angol zenekarvezető hét évtizedes aktív muzsikálás és hatvan esztendővel az után közölte ezt, hogy hallatlanul nagyot dobott a New Orleans-i Sydney Bechet 1952-es dalának, a Petite Fleurnek a feldolgozásával. Pedig az eredeti sem szólt rosszul. A kalandos életű Bechet a szopránszaxofon és a klarinét nagymestereinek egyike volt, akkora nagyságokkal zenélt együtt – és tartozott azonos kategóriába –, mint Duke Ellington vagy Louis Armstrong. Ám a negyvenes évek végén olyan nehezen élt az Egyesült Államokban, hogy Párizsban telepedett le, s a fények városában írta meg a Kis virágot. Különös, hogy életének utolsó évtizedét Franciaországban töltötte – abban az esztendőben hunyt el, amelynek során a Petite Fleur Barber-adaptációja megjelent –, mert korábban, amikor a Revue Negre-ben Josephine Bakert kísérte, a francia fővárosban lelőtt egy helyi illetőségű nőt, s e miatt tizenegy havi börtönre ítélték. (Nem menti a művészt, hogy a hölgy véletlenül lett az áldozata. Bechet ugyanis egy zenész társán akart borzasztó bosszút állni, amiért az megsértette őt, de rosszul célzott. Menedzsere, Al Rose még egyáltalán nem erre a szörnyűségre gondolt, amikor azt mondta róla: „A legfélelmetesebb kegyetlenségre képes, különösen a nőkkel szemben.”) Barber akkor porolta le Bechet fülbemászó szerzeményét, amikor azt lehetett hinni: a tradicionális számoknak bealkonyult. Vegyük csak 1959-et: Elvis akkor hódított Amerikában az A Big a Hunk o' Love-val, Nagy-Britanniában pedig a One Nighttal vagy az A Fool Such As I-jal. Cliff Richard abban az évben jött elő a Living Doll-lal, Fats Domino az I Want to Walk You Home-mal, Lloyd Price a Stagger Lee-vel, Bobby Darin a Dream Loverrel vagy Johnny Horton azzal a The Battle of New Orleans-szal, amelyet Mexico címmel vitt sikerre 1972-ben a hamburgi Les Humphries Singers. A hagyományos tánczenét a fiatalok körében elsöpörte a rock and roll, az instrumentális számoknak meg végképp nem volt divatjuk. Ám a Petite Fleur ötvenkilencben huszonnégy hetet – csaknem fél évet – töltött a brit slágerlistán. A tengerentúlon is felnyomult az élmezőnybe: „itt” a legjobb helyezése a harmadik, „ott” a negyedik volt. Nem csoda: amint a nóta elején felcsendült a jellegzetes esz és d hang, még azok is a szám hatása alá kerültek – bevallva-bevallatlanul –, akik ki nem állhatták a kottatartós, mellényes, csokornyakkendős zenekarokat. A brit adaptáció nyomán a Kis virág a kihagyhatatlan sztenderdek közé került, s egymás után dolgozta fel azt Bechet párizsi kollégája, Claude Luter, továbbá Billy Vaughn, James Last, Acker Bilk, Michel Legrand. Henri Salvador és Petula Clark el is énekelte a dalt, méghozzá két különböző francia szöveggel. A Francia Guyana-i előadó már a Barber-feldolgozás esztendejében megpróbálkozott a szöveges változattal, míg az angol énekesnő három évvel később, 1962-ben tűzte műsorára az eredetileg fúvós hangszerre komponált nótát. A fúvóst azért hangsúlyozom, mert idehaza a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vonós tánczenekarával vették négyszámos kislemezre a Petite Fleurt 1961-ben. A korongot Németh Lehel közreműködésével rögzítették, ami nem csoda, mert az idő tájt záporoztak a Németh-felvételek, egyebek közt a Melodie d'amour, amelyet Henri Salvador dolgozott fel 1949-ben, Maladie d'amour címmel, mielőtt az angol nyelvű változatok – az Ames Brothersé vagy Edmundo Ros zenekaráé – napvilágot láttak volna. A kislemez másik három kompozíciója a Nekem a Balaton a Riviéra, a Lehet, hogy szép nem vagyok, valamint az Egyedül a tóparton („Reszket a hold a tó vizén”) volt. Az utóbbit az a Zsoldos Imre és zenekara kísérte, akinek születése századik évfordulóját a napokban kulturális fesztivál keretében is ünnepelték, bár a hivatalos beharangozókban nem sikerült helyesen leírni a fellépők egyike, az alig több mint öt évtizede a színpadon lévő Voith Ági művésznő nevét. Kárpótlásul talán majd visznek neki egy kis virágot.
Szerző

Politizáltunk az iskolában

Publikálás dátuma
2019.09.07. 11:04

Fotó: Adományozó - Hetényi Zsuzsa / Fortepan
Gyakran hallani azt a véleményt, hogy az iskolákban ne politizáljanak. Amennyire visszaemlékezem közoktatásunkban töltött éveimre, azon viszonylag kevés tanuló közé tartoztam, akik nem tartották magukra nézve követendőnek ezt a nevelési kívánalmat. Amikor az egyre fejlődő magyar-olasz barátság keretében Ciano olasz külügyminiszter (Mussolini veje) 1936-ban Budapestre látogatott, levelet küldtem Ritz-beli szállására. Lelkesen üdvözöltem, mint olasz eredetű és kértem, hogy adja át üdvözletemet Mussolininek. A Duce-t mint kedves apósát említettem. Pár nap múlva levél jött a Ritz papírján. Ciano titkára köszönte soraimat és biztosított arról, hogy főnöke átadja üdvözletemet apósának. Nagyon büszke voltam, éveken át őriztem. De az ostrom után, anyám kívánságára megsemmisítettem. Hatodikos koromban volt egy osztálytársam, koporsókereskedő fia, lelkes nyilas, német-imádó. Írt Hitlernek és híveként kért tőle egy motorkerékpárt. Félig kedvező választ kapott: meghívták egy hónapra a zittaui motoros Hitlerjugend táborba. Többen is azt javasoltuk, hogy viszonzásul a papa küldjön az apatársnak egy koporsót. A motorostáborból azonban végül semmi sem lett, a lelkes ifjú nyilas megbukott németből és a papa megtiltotta az utazást. Nyolcadikban év elején dolgozatot kellett írnunk Eötvös Józsefről. Osztályfőnökünk, már akkor is alig olvasható – ma már általam nem kisilabizálható - írásomra tekintettel, odaadta azzal, hogy olvassam fel. Az első mondatra emlékszem: „Eötvös József demokrata volt. Azaz annak állameszmének a híve, ami az ókor óta az egyetlen tartós állameszme.” Közben hátat fordítottam tanáromnak és ahhoz az osztálytársamhoz beszéltem, akivel a kérdést illetően állandó vitában voltam. Nagy Feri, azaz dr. Nagy Ferenc, kedvelt osztályfőnökünk nevetve szólt közbe: politikai szónoklatot tartasz, Imre? De azért jelest kaptam! Ugyanazon az őszön Aquincumba kirándultunk. Múzeumlátogatás után páran még kint maradtunk a szabadban. Én hazaérve szokásom szerint már a liftből füttyel jeleztem érkezésemet. Anyám pedig a lift előtt várt és óriási pofonnal fogadott. Már készült a másodikra, de felemelt karja alatt sikerült átsurrannom. Kiderült a következő: a múzeumok vendégkönyvébe a többnyire iskoláskorú látogatók általában neves írók, történelmi alakok - egyszóval az iskolában hallott és tanult személyek - nevét írták be. Én beírtam a három adut - Hitlert, Mussolinit, Churchillt -, Nagy Feri pedig megnézte a beírásokat és megijedt. Ahelyett, hogy áthúzta, vagy törölte volna, felhívta anyámat. Az Imre - mondta. Mi történt vele? - kérdezte anyám rémülten. Vele semmi - felelte Nagy Feri -, de lesz abból, hogy….
Semmi sem lesz, mert holnap valaki kimegy Aquincumba és kihúzza - mondta anyám. (Másnap kiment egy unokanővérem a lovagjával és kitörölték.) Anyám pedig megfogadta, hogy kapok majd két pofont azért, mert ilyen izgalmat okoztam. Elvégre osztályfőnökit mégsem adhat. Noha az eset szenvedő alanya én vagyok, a velem történtekről az a véleményem, ami Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármesternek lesz róla - feltéve, hogy elolvassa ezt az írást.