Gyakran hallani azt a véleményt, hogy az iskolákban ne politizáljanak. Amennyire visszaemlékezem közoktatásunkban töltött éveimre, azon viszonylag kevés tanuló közé tartoztam, akik nem tartották magukra nézve követendőnek ezt a nevelési kívánalmat. Amikor az egyre fejlődő magyar-olasz barátság keretében Ciano olasz külügyminiszter (Mussolini veje) 1936-ban Budapestre látogatott, levelet küldtem Ritz-beli szállására. Lelkesen üdvözöltem, mint olasz eredetű és kértem, hogy adja át üdvözletemet Mussolininek. A Duce-t mint kedves apósát említettem. Pár nap múlva levél jött a Ritz papírján. Ciano titkára köszönte soraimat és biztosított arról, hogy főnöke átadja üdvözletemet apósának. Nagyon büszke voltam, éveken át őriztem. De az ostrom után, anyám kívánságára megsemmisítettem.
Hatodikos koromban volt egy osztálytársam, koporsókereskedő fia, lelkes nyilas, német-imádó. Írt Hitlernek és híveként kért tőle egy motorkerékpárt. Félig kedvező választ kapott: meghívták egy hónapra a zittaui motoros Hitlerjugend táborba. Többen is azt javasoltuk, hogy viszonzásul a papa küldjön az apatársnak egy koporsót. A motorostáborból azonban végül semmi sem lett, a lelkes ifjú nyilas megbukott németből és a papa megtiltotta az utazást.
Nyolcadikban év elején dolgozatot kellett írnunk Eötvös Józsefről. Osztályfőnökünk, már akkor is alig olvasható – ma már általam nem kisilabizálható - írásomra tekintettel, odaadta azzal, hogy olvassam fel. Az első mondatra emlékszem: „Eötvös József demokrata volt. Azaz annak állameszmének a híve, ami az ókor óta az egyetlen tartós állameszme.” Közben hátat fordítottam tanáromnak és ahhoz az osztálytársamhoz beszéltem, akivel a kérdést illetően állandó vitában voltam. Nagy Feri, azaz dr. Nagy Ferenc, kedvelt osztályfőnökünk nevetve szólt közbe: politikai szónoklatot tartasz, Imre? De azért jelest kaptam!
Ugyanazon az őszön Aquincumba kirándultunk. Múzeumlátogatás után páran még kint maradtunk a szabadban. Én hazaérve szokásom szerint már a liftből füttyel jeleztem érkezésemet. Anyám pedig a lift előtt várt és óriási pofonnal fogadott. Már készült a másodikra, de felemelt karja alatt sikerült átsurrannom. Kiderült a következő: a múzeumok vendégkönyvébe a többnyire iskoláskorú látogatók általában neves írók, történelmi alakok - egyszóval az iskolában hallott és tanult személyek - nevét írták be. Én beírtam a három adut - Hitlert, Mussolinit, Churchillt -, Nagy Feri pedig megnézte a beírásokat és megijedt. Ahelyett, hogy áthúzta, vagy törölte volna, felhívta anyámat. Az Imre - mondta. Mi történt vele? - kérdezte anyám rémülten. Vele semmi - felelte Nagy Feri -, de lesz abból, hogy….
Semmi sem lesz, mert holnap valaki kimegy Aquincumba és kihúzza - mondta anyám. (Másnap kiment egy unokanővérem a lovagjával és kitörölték.) Anyám pedig megfogadta, hogy kapok majd két pofont azért, mert ilyen izgalmat okoztam. Elvégre osztályfőnökit mégsem adhat.
Noha az eset szenvedő alanya én vagyok, a velem történtekről az a véleményem, ami Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármesternek lesz róla - feltéve, hogy elolvassa ezt az írást.
