Krőzus követői

Aligha vitatható kijelentést tett Matolcsy György jegybankelnök az idei Közgazdász Vándorgyűlésen: az információ és energia lehet az új pénzvilág alapja, „Az adat az új arany”. A hallgatóság széksoraiban ekkor valaki felszisszent, s az orra alatt azt mormolta, úgy, hogy csak a legközelebbi szomszédai hallják: "Hű de megokosodtál, Gyuri, hiszen alig egy esztendeje még azon a jogcímen tízszerezted meg az MNB aranytartalékát, nem csekély 350 milliárd forintért, hogy úgymond az nemzet- és gazdaságstratégiai célokat szolgál. Ha az elődeid 1986 óta megállták, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött aranytömbökkel tömjék tele az MNB páncéltermeit, neked se lett volna muszáj!" A méltatlankodó professzornak ekkor valaki odaszólt: "Örülj, hogy nem erőművet vett!" S a gyors válasz sem maradt el: "De még megteheti!" 
Valóban nincs mit csodálkozni azon, ha valaki az adatok értékét ma az aranyhoz méri, pedig a "sárga fém" az utóbbi hat évben nem kényeztette el a befektetőket. Most viszont az árfolyama ismét szárnyalásnak indult, az ezüst és a platina társaságában. Ám az eddigi ínséges időszak sem keserítette  el azt a magyar férfiút, aki kézizálog tevékenység végzésére alapított céget. S miközben saját társaságai működtetésére hiteleket vett fel, egyik ötvös alkalmazottjával az aranyra megszólalásig hasonlító rézötvözetből készült tömböket állított fedezetként, kijelentve, hogy ezek hárommilliárd forintot érnek. A megtévesztett kuncsaftok közt vagyonos emberek éppúgy akadtak, mint pénzintézetek. Zavartalanul tette ezt mindaddig, míg le nem bukott. A bíróság végül megálljt parancsolt, és az ítélet nyomán most öt évig elgondolkodhat rajta, vajon hol hibázott.
A Dél-Afrikai Köztársaság aranybányáinak környékén járva az ember el-elcsodálkozik azon, hogy a nemesfémekben és gyémántban dúskáló országban a kiemelkedő gazdagság látható nyomaira szinte sehol sem lehet rábukkanni.  A bányászok kizsákmányolásának magas fokára és a félelmetes nyomortelepekre annál inkább. Ezek a szegény páriák az ismét szárnyalásnak indult aranyárfolyamból semmit se érzékelnek. Nem így a magyar kis-, nagy-  és óriásbefektetők, akik azt tapasztalják, hogy még soha nem kellett - forintban - ilyen sok pénzt adniuk az aranyért, mint napjainkban. Ebben persze közrejátszik az is, hogy mindez egybeesik a 300 forintos árfolyam felett vitézkedő amerikai dollár tündöklésével.
S ami csak részben sikerült a hazai "szuper" államkötvénynek, azaz előcsalogatni a párnacihák alól a bespájzolt készpénzeket, az most a "sárga fémnél" teljesülhet. Az ókori Lidia királya, Krőzus azzal írta be magát a monetáris világtörténetbe, hogy elsőként veretett aranyból hivatalos, állami pénzt. De ennél többet is tett: elhitette népével, hogy az arany a hatalom és a meggazdagodás jele. S az elmúlt 2700 évben alakulhatott az emberiség története bárhogy is, ez a hit nemigen csorbult. Ahol kitör az aranyvásárlási láz,  ott általában baj van a közbizalommal. S a mérce mi is lehetne más, mint az arany. Még ha pimaszul drága is.
Szerző
Bonta Miklós

Túl az OLAF-on

Most egy kicsit ne foglalkozzunk azzal, hogy micsoda szégyen Magyarországra nézve, amit az OLAF – az Európai Csalás Elleni Hivatal – kimutatott, vagyis az, hogy az unió által támogatott beruházások, pályázati pénzek háromnegyedénél szabálytalanságot észlelt. Már csak azért sem, mert én nem mások előtt szégyellem magam, sokkal inkább azért érzek fájdalmat, hogy ilyen országban élek. 
Hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk, ilyen szempontból számomra teljesen mellékes, pontosan annyit számít, mint az, hogy Bulgáriában még rosszabb a helyzet. Nem az a baj, hogy már másutt is látják, tudják, mérik: Magyarországon az európai pénzeket ellopják, másra költik, saját zsebükbe tömik, hanem az, hogy egyáltalán lopnak. Meglehet, az európai juttatásokat könnyebb megszerezni, bár azt gondolom, hogy a hazai források sorsa pontosan ugyanaz. 
Azt mondják, a választókat már egyáltalán nem érdeklik az ilyen hírek. Úgy vannak vele, hogy a korrupció, a közpénzek magánosítása benne van a rendszerben, akármilyen színű is a hatalom. Legfeljebb a mértékek változnak: ma már milliárdokról beszélnek, szinte kizárólag ilyen nagyságrendekről lehet hallani, ami  pontosan olyan távol van a választótól, mint hajdanán a lottónyeremények mesés milliói. 
Egyes politikusok – a kimaradók, illetve a másra mutogatók – a különbséget a különböző pártállásúak között korábban abban látták, hogy Orbánnál központosított, általa ellenőrzött a korrupció alanya, címzettje és összege, míg a korábbi adminisztrációkban sokan nyúltak bele a közös kasszába, szinte ellenőrizetlenül. Ezt egyébként többnyire némi büszkeséggel említették, vagy ha nem büszkeséggel, akkor valamiféle érdemként: lám Orbán Viktor ennyire uralja a rendszert. 
Mostanában azonban mintha változna világ: kezd kicsúszni a gyeplő a miniszterelnök kezéből. Egyre több a belső konfliktus a Fideszben, egyre több olyan hír szivárog ki – korábban szinte alig-alig -, ami az Orbán-féle rezsim belső kohéziójának széteséséről tanúskodik, s ezen hírek mögött az egyéni érdekek sérelme áll. Egyéni sérelmek alatt itt a pénzt tessenek érteni: jelesül, hogy kinek jutott a koncból, és kinek nem. 
A tartós hatalom – ez már 2002-2010 között is kiderült – óvatlanná teszi a politikai szereplőket, kapzsivá és önteltté, eltűnik belőlük a gátlás, csak a gyors gazdagodás lebeg a szemük előtt. Azt látják, hogy miután ott fenn olyan hatalmas összegek cserélnek gazdát – értsd: válnak államiból magántőkévé -, már nekik sem kell vigyázniuk, a rendszer úgy is megvédi őket. Orbán azonban nem ilyen szisztémát akart. Nem a korrupciót akarta felszámolni – sőt -, csak az őt megkerülő utakat. Ez egy darabig működőképesnek is tűnt, mára azonban elillanni látszik. 
Ami komoly veszélyt jelent a kormányfő számára. A sorra napvilágra kerülő helyi ügyek eltüntetése lassan már Polt Péter számára is megoldhatatlan feladatot jelent, pedig ő – még az OLAF előtt is – virtuóznak számít ebből a szempontból. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem lehet kiradírozni. Orbán ezt valószínűleg már tudja. Polt még nem.
Szerző
Németh Péter

Szaporító szervek

Ha a miniszterelnök hülyeségeket beszél, annak oka van. Pontosabban célja. Más, meg nem nevezett tisztségviselőkről ezt nem merném teljes határozottsággal állítani. A közéletben vannak „spontánhülyék” is, őket - szemben a tudatos „direkthülyékkel” - nem volna szép őszintétlenséggel gyanúsítani. Ilyenek, és kész. A kormányfő távolról sem hasonlít rájuk. Akkor mond zöldségeket, ha ezek építőelemei az aktuális mítosznak. A régi mesemondók is tisztában voltak vele, hogy hétfejű sárkányok nincsenek, de jól illettek a mesébe.
Hogy a Demográfiai Csúcson Orbán abszurd állításokat fogalmazott meg, azon már mindenki hüledezett egy jót. Szerinte a világháborúk valójában „európai polgárháborúk” voltak, ezek okolhatók demográfiai problémáinkért. A népszaporulat apadását a politika idézte elő, amelynek ezért most nemcsak joga, hanem kötelessége is beavatkozni. Mondhatnánk, az állam mostantól szaporító szerv is. Nálunk ez nemcsak a nagyon is szükséges családtámogatást, a gyerekek jólétéről, iskoláztatásáról, egészségéről való gondoskodást jelenti. Ítélőbírói- és nevelőtiszti hatalmat is: kioktatnak, milyen családba születhet gyerek és milyenbe nem, kötelességként írják elő, amit örömből és szeretetből vállalnál. A modell ismerős: ugyanúgy egy valódi kérdést használnak fel, mint a menekültek esetében. De nem a megoldás a lényeg. A cél az, hogy újabb szálat szőjenek bele abba az ideológiai szövetbe, amellyel a rezsim takarózik, hogy elfedje nyers érdekeit. 
A demográfiai téma erre kiválóan alkalmas. Valami receptet csak kell adni a munkaerőhiányra, de olyat, amelyben bevándorlók nem szerepelnek, és nem kell a kiszolgáltatott vendégmunkások titokban szervezett tömeges importjáról beszélni. Jöjjenek a magyar kisbabák! És tényleg jöjjenek, ki ne örülne nekik, mindegyik egy kincs. Más kérdés, hogy dolgozni remélhetőleg csak húsz év múlva fognak, ha csak ki nem lökik őket is előbb az iskolarendszerből. A „teleszüljük a Kárpát-medencét” jelszó egy kis összekacsintással Trianon békésebb revíziójának is feltüntethető, nyugtatván a vérmesebb elégtételre vágyó híveket. Mintha bizony a kismamák nem a picinyüket dédelgetnék a pocakjukban - micsoda önző érzelgősség! -, hanem, ahogy Orbán fogalmaz, „a nemzetközösség biológiai újratermelésének előfeltételét”.
De minek a hadova az európai polgárháborúkról? Hasznosat a kellemessel, ugyebár. Jól esik „Brüsszel” után az „Európa” szót is ellenszenves kontextusban bevésni a jónép agyába. Hogy a világháború messze túlterjedt a kontinensen, hogy volt Pearl Harbor és Hirosima – kicsire nem adunk. Európa kap más rúgást is: az „európai szalonokban” nem hiszik el, hogy véghez visszük a demográfiai fordulatot. Pedig - így Orbán -, nekünk, magyaroknak kilátástalan helyzetekből a kitörés „egy huszárbravúrral sikerül”. A fehérvári huszárokra gondolhatott, azoknak kétségtelenül van közük a témához, ám sajnos ezúttal nem fakadt dalra. Túl pajzán lett volna a konferenciát megáldó három püspök és Köves Slomó rabbi füleinek. 
Viszont nagy derű fogadta a miniszterelnök tréfáját, amely szerint régebben azért nem volt hasonló tanácskozás, mert „azt gondoltuk, hogy a harkályt nem kell biztatni, hogy kopácsoljon”. Szomorú, hogy a magyar harkályok újabban az istennek nem kopácsolnak. Vagy nem eleget. Az is lehet, hogy ezek a mai fák túl emancipáltak, és nem kizárólag a kopácsolásra koncentrálnak. Szükség van hát az állami szaporító szervek kopácsolási közreműködésére. Szaporító szerv az Alaptörvény is: „az alkotmány védi a magyarokat a családellenes nemzetközi szervezetektől, NGO-któl, hálózatoktól, így azok nem tudnak behatolni a magyar állami döntéshozatalba”. Még szerencse.
Polgárháborúnak pedig azért kell hívni a világháborút, mert így fel sem merül, hogy az együttműködésre képtelen nemzetállamok szoktak háborúba sodródni. A Don-kanyar és a holokauszt egyszerű polgárháborús incidens. Más kérdés, hogy az összefüggés a demográfiai problémákkal így se stimmel. Szörnyűek voltak a háborús véráldozatok, de ma azért fogyunk, mert aktuálisan kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak. Sok halál közülük, mint a legújabb statisztikából tudjuk, elkerülhető volna. Ezt nem kellene a háborúk nyakába varrni.
A rendezvényen más állami szaporító szervek is képviseltették magukat. Az országgyűlés elnöke szokott savonarolai szigorával a morális keretezést végezte el. Kiderült, az élet és a halál kultúrája küzd egymással. A halál oldalán Zuckerberg, a facebook, „a tudatipar és a tudomány korrumpált tagjai”. (Csak nem az akadémiai intézetekben bujkálnak?) Rajtuk kívül azok, akik szerint „a homoszexuális irányultság megváltoztathatatlan”, illetve „akik a családot nem a szeretet, hanem az erőszak fészkeként állítják be”. Fogadni mernék, utóbbiak a családon belüli erőszak elleni egyezmény elfogadását követelők lehetnek.
Csak egyvalaki esett ki egy percre a szerepéből, naná, hogy nő volt. A családügyi államtitkár asszonynak megbotlott a nyelve: „Magyarországon mindig bátran beszélnek a demokráciáról” -mondta. Szerencsére gyorsan javított: „…a demográfiáról”. Azért! A szerző volt országgyűlési képviselő
Szerző
Lendvai Ildikó