Életvonal

A Népszava ma és ezentúl egy közös, a napi politikánál elmondhatatlanul fontosabb ügyet kíván képviselni: az élet ügyét.
Képzeletben vörös zöld vonalat húzunk, ahonnan nem hátrálunk tovább. Már eddig is túl sokat engedtünk. A bolygót összeroncsoló folyamatok visszafordíthatatlanok, az emberi tevékenység okozta éghajlatváltozás meg fogja keseríteni nemcsak gyermekeink, unokáink életét, de már a miénket is. Szinte biztos, hogy a XXI. század első két évtizedéről nem az marad majd fönn, hogy ki volt az államfő és a miniszterelnök, melyik párt milyen eredményt ért el a választásokon. Az marad fenn, hogy az volt a felelőtlenség kora, akkor ment el végleg a hajó, az akkor élők mulasztották el megtenni, amit még megtehettek volna.
Nem akarunk így, a tétlenség, a tehetetlenség nemzedékeként bekerülni a történelemkönyvekbe. Nem akarunk csak hallgatni, amikor majd öreg korunkban azt kérdezik tőlünk, mi az ördögöt tettünk, hogy elkerüljük az egyre nyilvánvalóbban fenyegető katasztrófát. Legalább annyit mondhassunk, hogy amikor tényekkel találtuk magunkat szembe, megkezdtük a károk enyhítését, elkezdtük átalakítani a gondolkodásunkat, figyelni cselekedeteink környezeti és társadalmi következményeire. 
Elkezdtünk figyelni magunkra és egymásra.
A Népszava ma és ezentúl nemcsak a témába vágó cikkeket akar közölni, hanem egy közös, a napi politikánál elmondhatatlanul fontosabb ügyet kíván képviselni: az élet ügyét. Abban bízunk, hogy lassan elhalkulnak a még berzenkedő hangok, tökfej politikusok nem fogják kívül zöld, belül vörös dinnyéhez hasonlítani a környezettudatosság képviseletét. Elvégre az ő gyerekeiknek, az ő unokáiknak sem lesz hűvösebb a nyár, szelídebb a vihar, termőbb a talaj. 
Különben pedig lassan a belélegzett oxigén is politikai kérdés. A lapban ezentúl gyakran fognak találkozni a Zöldtérítő logóval - erről is meg lehet majd ismerni a világon a legfontosabb ügyhöz kapcsolódó írásokat. 
Elsőként az erdők szerepéről, pusztulásáról és újraültetésük lehetőségeiről közlünk összeállítást. Kéthetente visszatérően pedig  a környezet és az ember egészségének szenteljük szombati számunk nyitó anyagát. Mert fontos, hogy mi történt tegnap, de még fontosabb, hogy mi lesz velünk holnap.
Frissítve: 2019.09.07. 10:16

Kamarai szereposztás

Magyarországon jelenleg tíznél több hivatásrendi kamara működik, amelyeknek közös jellemzője, hogy az általuk képviselt – általában felsőfokú végzettséghez kötött – tevékenység csak akkor végezhető, ha a képesítéssel rendelkező személy tagja a szakmai szervezetnek. A Magyar Ügyvédi Kamara 1875. óta létezik, de a mérnököket tömörítő közösség is csaknem százéves. A közhatalom és a társadalom szempontjából egyaránt fontos területeket fognak össze a köztestületi formában működő speciális önkormányzatok (ügyvédi, közjegyzői, könyvvizsgálói stb.), amelyek elősegítik, hogy a szakmát művelők színvonalasan és a közérdeket szolgálva végezzék munkájukat. A hivatásrendi kamarák – köztük az orvosi is - személyi elvűek (a kötelező tagság csak egyéni szinten értelmezhető), a foglalkozási és etikai normák az individuumra szabottan érvényesek. 
Az e körben rendszeresített kötelező tagság a személyi felelősség és a számon kérhetőség következtében szerintem helyénvaló. Ezzel ellentétben erősen vitaható, hogy a gazdasági kamarák (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara) esetében valóban indokolt-e a kényszersorozással történő „közös akolba” terelés. E vonatkozásban a közeli jövőben azonban nem várható változás; az egyre erősödő centralizált hatalom nem igazán támogatja autonóm gazdasági szervezetek létrejöttét. A vezető tisztségviselők kijelölése és megválasztása is ehhez a helyzethez alkalmazkodva történt. Gondoljunk csak arra, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnöke törvényalkotóként a Fidesz parlamenti frakciójában csücsül, és ezzel párhuzamosan az általa vezetett NAK pedig az elfogadott jogi normák végrehajtását végzi, vagy azt ellenőrzi. Vajon kinek a megbízásából, és kinek az érdekében? 
Mindkét kamarai formáció (hivatásrendi, gazdasági) esetében joggal merülhet fel, hogy köztestületként milyen intenzitással dörgölőznek a mindenható államhoz, mennyire képesek tagsági körük működési körülményeit javítani és elvárásait markáns módon megjeleníteni. Vannak kétségeim. Nyújtanak-e vonzó szolgáltatásokat, vagy csak egy politikai játszma részesei? 
Sajnos láttunk, látunk rossz gyakorlatokat, és ezért nagyon sokan úgy ítélik meg – szerintem tévesen -, hogy egyáltalán nincs szükség kamarai rendszerre. Én úgy gondolom, hogy a természetes személyek tagságára épített hivatásrendi kamarák esetében a szakmai, etikai normák hatékony érvényesülése érdekében indokolt a szigorú és kötelező jellegű szervezeti tagság, míg a vállalkozásokat tömörítő gazdasági kamarák esetében nem látom igazoltnak a kényszertagság intézményének rendszeresítését. Persze ebbe már mindenki beletörődött: a vállalkozók döntő többsége csendben kipengeti az évi ötezer forint kötelező kamarai hozzájárulást, vagy, ahogy ők nevezik: a „kamarai adót”. Nemfizetés esetén a Nemzeti Adó – és Vámhivatallal találnák magukat szemben. Tudni kell azt is, hogy a szakmai (hivatásrendi) kamarák nem klasszikus dolgozói érdekképviseleti szervezetek: ezt igazolja és alátámasztja, hogy csak az egészségügyben több szakszervezet működik, külön orvosi is.
A néhány éve erőszakkal gründolt és mindig engedelmes Nemzeti Pedagógus Kar (nem kamara és nem szakszervezet) a teljes köznevelési szakmát kötelező erővel fogja össze azzal a határozott központi céllal, hogy a kormánynak ne kelljen érintkeznie/tárgyalnia az oktatási ágazatban működő szakszervezetekkel. Napjainkban is megtapasztalhattuk, hogy a végrehajtó hatalom a jogalkotás során teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a munkavállalói érdekképviseletek véleményét (pl.: köznevelési törvény legutóbbi módosítása). Az is várható, hogy a független újságírásra mért utolsó csapás lesz, ha létrejön a kormánypárti zsurnaliszták által már nyíltan favorizált és majd közpénzből vitézkedő Sajtókamara (Országos vagy Nemzeti), amely bizonyára kemény kézzel fogja megregulázni az „el- és megtévedt” firkászokat. Ezzel a beavatkozással párhuzamosan az önkéntes tagságú és szerény anyagi eszközökkel rendelkező újságírói szövetség (MÚOSZ), az újságírók közössége (MÚK) és a Sajtó Szakszervezet helyzete gyorsan megrendülhet. 
A gazdasági kamarák – bár szeretnének – szintén nem tetszeleghetnek érdekvédelmi pózban, hiszen végrehajtó szervezetként állami pénzből és a vállalkozásoktól adószerűen beszedett forintokból a közhatalom kinyújtott kezeként végzik tevékenységüket. Elsősorban a kormányzat - sokszor szerencsétlen - elképzeléseit és ötleteit támogatják, illetve hirdetik a vállalkozói fórumokon (tankötelezettség korhatárának leszállítása, szakképzés átalakítása stb.) Nem polemizálnak, nem akadékoskodnak, nem állnak elő új ötletekkel, hanem szorgalmas diákként megoldják a kabinet által előírt házi feladatot. Ez hosszú távú és stabil létük biztosítéka.
Magyarországon számos – valóban önkéntes alapon szervezett - munkaadói szövetség áll készen arra, hogy tagságának gazdasági érdekeit hitelesen képviselje. Sok a szereplő, de sokszínű a gazdaság is. Mindig a végrehajtó hatalom szándékán és döntésén múlik, hogy mennyire épít a társadalmi párbeszéd intézményeire, mennyire „kedveli” a vitatkozó és az érdekeiket érvényesíteni akaró szociális partnereket, a munkaadók és a munkavállalók által létrehozott szervezeteket. Napjainkban az intézményesített érdekegyeztetés bizony csak takaréklángon pislákol, nincs kormányzati igény az érdemi vitára és a partnerekkel való konszenzus kialakítására. A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetség korábbi főtitkára 

Öreg néne és a rezsiutalvány

Ez a háromszor háromezer forintos rezsiutalvány, amelyet a kormány nem a választásokkal összefüggésben ad a nyugdíjasoknak, legalábbis a saját állításuk szerint, igencsak bűzlik. Erre az elmúlt napokban már nagyon sokan rámutattak, én most egy újabb perspektívára szeretnék rávilágítani. 
Nagyon sok érv elhangzott pro és kontra egyaránt, de kevesebb fény vetült azokra az ellentmondásokra, amelyek ebben a rezsiutalványban leledzenek. Nevezetesen: az utalványokat a kormány adta. Az utalványokat a kormány a választások előtt adta. Már megint összemosódik - nem véletlenül - a kormány és a Fidesz. (Már itt kilóg az egész ménes, nemcsak egy lóláb). A választásokon a Fidesz indul, a kormány nem. A Fidesz és a kormány propagandája, politikája egybeesik, miközben a kormánynak semlegesnek kellene lennie. Mivel ebben az esetben a Fidesz és a kormány összekeveredik, mintha egy és ugyanaz lenne (mint sok más esetben is), ezért ebből az is következik, hogy a Fidesz a saját pénze helyett (a kormány hátán) közpénzből, mindannyiunk pénzéből kampányol.
Vagy inkább a kormány kampányol a Fidesznek, a költségvetés terhére. Miközben nem is kormányválasztás történik. Ugyanakkor ugyanez a lehetőség nem áll rendelkezésére a többi pártnak. És ha a kormány semleges (lenne, de nem az), akkor biztosítaná, hogy a többi pártnak is ugyanilyen kampányanyag álljon a rendelkezésére. Azért szavazzanak a Fideszre, mert a kormány megint garázdálkodik mindannyiunk pénzéből? Úgyhogy nem kerülhetem meg a kérdést: tessék mondani, a Fidesz mit adott, amit a kormány nem?
Mivel azonban a kormány nem semleges, hanem egy, csak egyetlen egy pártot finanszíroz – közvetett módon -, ezért a közvetettség ellenére ez tiltott pártfinanszírozásnak minősül. Hahó, Állami Számvevőszék, ilyenkor hol van a hivatal? Mindez ráadásul diszkriminatív is, az esélyegyenlőség nyilvánvaló megsértéséről nem is beszélve. Választási Bizottságok, önöknek nem szúrja a szemét, ami itt zajlik?
Öreg néne kérdezi: akkor most nekem a kormányra kéne szavaznom? Nem nénikém, azt várják érte, hogy a Fiatal Demokraták Szövetségére. Hát azok meg kicsodák? Mert én csak öregeket látok, azok sem demokraták. Egyébként meg fával tüzelek, arra nem tudom felhasználni a rezsiutalványt, és ennivalót sem adnak érte a boltban.