Az európai művészfilm korszakának végét is jelentheti a Joker győzelme

Meglepő, de vitathatatlan eredmények a patinás európai mustrán.

Az már most bátran kijelenthető: a 76.Velencei filmfesztivál a díjai miatt marad igazán emlékezetes. Merthogy azzal, hogy a Todd Phillips rendezte Joker kapta a patinás Arany oroszlánt, állak este le sorozatban. Egyrészt Hollywoodi nagy stúdió – jelen esetben a Warner – olyan ritkán szokott fődíjat kapni, mint a fehér holló. Ennek oka, hogy ezek a stúdiók biztonsági játékot alkalmaznak, még ha meg is hívják őket, inkább verseny kívüli gálákban szoktak utazni, erre jó példa a tavalyi velencei Csillag születik-bemutató. Ez érhető a részükről, hiszen a sajtó és szakma nem tekint olyan szigorral a nem versenyen bemutatott művekre, nem kötnek bele, az „ugyan, ez meg hogy került ide” kérdéssel. Az eredeti terv a Warner részéről most is a versenyen kívüli bemutató lett volna, de Todd Phillips rendező ragaszkodott hozzá, hogy ő bizony versenybe akar kerülni. Sokan gúnyosan mosolyogtak erre reagálva, hiszen „mit képzel magáról” olyan filmek rendezője, mint Cool túra, Starsky és Hutch, a Terhes társaság vagy a Másnaposok trilógia.

Egyszóval, látatlanban igazi kakukktojásnak számított Phillips-től a kisköltségvetésű comics adaptáció, amely bevallottan úgy készült, hogy semmi köze nincs a klasszikus álomgyári képregény sikerekhez. Arra, amit kaptunk, azonban tényleg senki sem számított. A döbbenetes nem az volt, hogy a Joker-ben Joaquin Phoenix extrém teljesítményt nyújt a címszerepben, hiszen a színészben mindig benne volt az „őrületesen” átütő alakítás lehetősége, hanem az, hogy maga film is meghökkentően erős volt a versenymezőnyben. Utóbbira pedig, valljuk be, szinte senki sem számított. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy B-kategóriás vígjátékok rendezője műfajt teremt és szerzői képregényfilmmel letarol mindent és mindenkit. Ráadásul egyszerűen azzal, hogy karakter tanulmányt készít és mer legalább annyira sötét és baljós lenni, mint Christopher Nolan volt a Batman trilógiában, illetve Martion Scorsese a Taxisofőrben. Itt azonban nincsenek szuper- vagy magányos hősök (Bruce Wayne még gyerek), csak a bűnös Gothan City és egy szétesőben lévő társadalom, amely kísértetiesen hasonlít a jelenünkre és súlyos kérdéseket vet fel. Arthur Fleck pedig úgy válik a szemünk előtt Jokerré, az alvilág urává, hogy többször megjegyzi: nem lett volna szabad fegyvert adni neki. Illetve, nem lett volna szabad felfüggeszteni a szociális alapon járó gyógyszerellátását. Todd Phillips Jokere hosszú ideje a legerősebb társadalomkritika, amit láttam, szórakoztató filmnek álcázva. A Lucretia Martel vezette zsűri pedig értékelte az innovációt. A nagy kérdés ezután csak az, hogy Hollywood mit kezd a jelenséggel? Elkezdenek bátrabb műveket gyártani a futószalagon készült látványfilmek mellett? Vagy a sikeren felbuzdulva már számolják, hogy mennyi profitot hoznak majd a Joker-folyatások, amelyek már a megszokott biztonsági játék szellemében készülnek majd?

De nem csak a Joker elismerése bombameglepetés. A nagydíjat az a Roman Polanski nyerte, akinek az ünneplése nagyon nem tűnt valószínűnek. Elvégre már a beválogatása is kisebb botrányt okozott, hiszen a pedofília és erőszak vádjával azonnal letartóztatnák az Egyesült Államokban: Velence vakmerősége pedig szembe tűnő, hiszen az An Officer and the Spy (A tiszt és a kém) nemigen tűnik fel más fesztiválon – tegyük hozzá, egyelőre. Az is kisebb felháborodást okozott, hogy Lucretia Martel a zsűri sajtótájékoztatón bejelentette, hogy nem hajlandó a vörös szőnyegen ünnepelni Polanskit, de a filmjét természetesen megnézi. A végeredmény magáért beszél: a Dreyfus ügyet feldolgozó igazi régi vágású kosztümös dráma, amely akár harminc évvel ezelőtt is elkészülhetett volna ugyanebben a formában. Persze, az hogy valami konzervatív, még értékes, a színészi játék kiemelkedő (különösen a drámai szerepben ritkán látható Jean Dujardin) és jelentsük ki, sajnos az antiszemitizmus problémaköre ma is érvényes. Polanski mellett egyébként szintén kiálltak a nemzetközi kritikusok, hiszen a műve megkapta a Fipresci-díjat is. A konzervatív és klasszikus művészfilmes vonalat szintén erősíti, hogy a legjobb rendező a svéd Roy Andersson lett az About Endlessness című művével, amely a direktorra jellemző stílusban készült.

Ha következtetést kell levonni az idei Velencei filmfesztivállal kapcsolatban, akkor az leginkább az lehet, hogy az európai művészfilm műfajában vannak nagy öregek, akik még képesek hozni a formát, de a fiatalok és az innováció terén igen nagyok a gondok az öreg kontinensen. Merthogy, akárhogy is szépítjük, Hollywood kiütéssel nyert.