Sztrájkolni jog és kötelesség

Megkezdődött az új tanév. A 2019/2020-as tanév nem indult botránymentesen, hisz a „Nemzeti Tanévnyitóra” a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnökét, Szűcs Tamást nem voltak hajlandók beengedni a szervezők, ráadásul az egyik tüntetni vágyó aktivista kezéből ki is akarták csavarni a kamerát. 
Nem ez az első ilyen eset. Még a nyáron történt, hogy Békés Gáspár diákaktivista megpróbálta Illés Boglárka ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkárt kérdezni a köznevelési törvénymódosításról az erdélyi Vibe fesztiválon. Az államtitkár asszony a lehető legtermészetesebb módon kivette a mobilt Gáspár mellényzsebéből, ami eléggé negatív visszhangot váltott ki az ellenzéki érzelmű emberekből. 
Szűcs Tamás és aktivistái a parlament által 2019. július 30-án megszavazott köznevelési törvénymódosítás ellen szerettek volna molinókkal tüntetni. Voltaképpen senkit nem ért váratlanul, hogy ez a módosítás sem az oktatásban dolgozók/tanulók érdekeit szolgálja, sokkal inkább azokét a hataloméhes pártkáderekét, akik most már az igazgatók kilétéről is teljesen egyedül szeretnének dönteni, vagy akiket eddig zavart a magántanulói státusz létezése, esetleg a Waldorf-iskolák gyermekközpontú szabadsága.
A módosítás ellen a nyár utolsó napjára, augusztus 31-re tüntetést jelentett be egy maroknyi diák. Az említett demonstráción felszólalt Szűcs Tamás a PDSZ-től, Molnár Áron, azaz a NoÁR néven ismert színész és aktivista, Tasi Zuzsi középiskolás tanuló, a TASZ jogásza, Asbóth Márton és egy felmondott pedagógus, Molnár Tibor. A tüntetés azonban számomra egy kicsit gyengének tűnt, nem éreztem azt az átütő lázadást, mint amit például a tavaly januári diáktüntetés után, magamon sem vettem észre hasonló lelkesedést.
A tüntetés végén a szervezők meglépték azt, amire legutóbb pont tavaly januárban volt precedens: bejelentettek egy országos diáksztrájkot szeptember 13-ára. Amikor ez tavaly megtörtént, elképesztően izgatott voltam, hiszen azt gondoltam: ”Na végre, valamit teszünk végre mi, diákok is azért, hogy jobb legyen. Mi is élünk a polgári engedetlenség eszközeivel!” Aztán amikor kiderült, hogy a diákok legalább fele a sztrájk ellenére is iskolába ment, rájöttem hogy ennek így semmi értelme.
Jelenleg is hasonló érzések kavarognak bennem. Sajnálatos módon ki kell jelenteni, hogy rengeteg diákot - habár szívesen csatlakozna - nem fognak engedni sztrájkolni, hiszen azt a kihagyott napot igazolni kell, ezt pedig csak a gondviselő teheti meg. Számos szülő inkább megint meghúzza magát és félelemből elcsitítja gyermekét, ahelyett, hogy kiállna egy tényleg fontos ügy mellett. Ráadásul nagyon sok olyan kormánypárti szülő is van, aki szinte biztos nem fogja engedni csemetéjének a sztrájkot, mondván: ”Az én fiamból/lányomból nem lesz Soros-bérenc!” 
Véleményem szerint ennek a megmozdulásnak akkor lenne értelme, ha a diáksztrájkkal együtt lenne végre egy tanársztrájk is - azonban az EMMI és a Klebelsberg Központ sikeresen gátolta ezeket a törekvéseket már idén márciusban is. Akkor a megállapodás ellenére nem engedték négy tankerületben sztrájkolni a tanárokat, ami ellen a PDSZ persze feljelentést tett - mindhiába.
Az előbb felsoroltak ellenére én mégis arra buzdítanék mindenkit, hogy vegyen részt a sztrájkban. A diákok is élhetnek, és ebben az esetben élniük is kell a polgári engedetlenség által nyújtott eszközökkel, és ha csak szimbolikusan is, de meg kell mutatniuk, hogy nem hagyják magukat megtörni.
Szerző
Szolga Bálint
Frissítve: 2019.09.09. 09:45

Krőzus követői

Aligha vitatható kijelentést tett Matolcsy György jegybankelnök az idei Közgazdász Vándorgyűlésen: az információ és energia lehet az új pénzvilág alapja, „Az adat az új arany”. A hallgatóság széksoraiban ekkor valaki felszisszent, s az orra alatt azt mormolta, úgy, hogy csak a legközelebbi szomszédai hallják: "Hű de megokosodtál, Gyuri, hiszen alig egy esztendeje még azon a jogcímen tízszerezted meg az MNB aranytartalékát, nem csekély 350 milliárd forintért, hogy úgymond az nemzet- és gazdaságstratégiai célokat szolgál. Ha az elődeid 1986 óta megállták, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött aranytömbökkel tömjék tele az MNB páncéltermeit, neked se lett volna muszáj!" A méltatlankodó professzornak ekkor valaki odaszólt: "Örülj, hogy nem erőművet vett!" S a gyors válasz sem maradt el: "De még megteheti!" 
Valóban nincs mit csodálkozni azon, ha valaki az adatok értékét ma az aranyhoz méri, pedig a "sárga fém" az utóbbi hat évben nem kényeztette el a befektetőket. Most viszont az árfolyama ismét szárnyalásnak indult, az ezüst és a platina társaságában. Ám az eddigi ínséges időszak sem keserítette  el azt a magyar férfiút, aki kézizálog tevékenység végzésére alapított céget. S miközben saját társaságai működtetésére hiteleket vett fel, egyik ötvös alkalmazottjával az aranyra megszólalásig hasonlító rézötvözetből készült tömböket állított fedezetként, kijelentve, hogy ezek hárommilliárd forintot érnek. A megtévesztett kuncsaftok közt vagyonos emberek éppúgy akadtak, mint pénzintézetek. Zavartalanul tette ezt mindaddig, míg le nem bukott. A bíróság végül megálljt parancsolt, és az ítélet nyomán most öt évig elgondolkodhat rajta, vajon hol hibázott.
A Dél-Afrikai Köztársaság aranybányáinak környékén járva az ember el-elcsodálkozik azon, hogy a nemesfémekben és gyémántban dúskáló országban a kiemelkedő gazdagság látható nyomaira szinte sehol sem lehet rábukkanni.  A bányászok kizsákmányolásának magas fokára és a félelmetes nyomortelepekre annál inkább. Ezek a szegény páriák az ismét szárnyalásnak indult aranyárfolyamból semmit se érzékelnek. Nem így a magyar kis-, nagy-  és óriásbefektetők, akik azt tapasztalják, hogy még soha nem kellett - forintban - ilyen sok pénzt adniuk az aranyért, mint napjainkban. Ebben persze közrejátszik az is, hogy mindez egybeesik a 300 forintos árfolyam felett vitézkedő amerikai dollár tündöklésével.
S ami csak részben sikerült a hazai "szuper" államkötvénynek, azaz előcsalogatni a párnacihák alól a bespájzolt készpénzeket, az most a "sárga fémnél" teljesülhet. Az ókori Lidia királya, Krőzus azzal írta be magát a monetáris világtörténetbe, hogy elsőként veretett aranyból hivatalos, állami pénzt. De ennél többet is tett: elhitette népével, hogy az arany a hatalom és a meggazdagodás jele. S az elmúlt 2700 évben alakulhatott az emberiség története bárhogy is, ez a hit nemigen csorbult. Ahol kitör az aranyvásárlási láz,  ott általában baj van a közbizalommal. S a mérce mi is lehetne más, mint az arany. Még ha pimaszul drága is.
Szerző
Bonta Miklós

Túl az OLAF-on

Most egy kicsit ne foglalkozzunk azzal, hogy micsoda szégyen Magyarországra nézve, amit az OLAF – az Európai Csalás Elleni Hivatal – kimutatott, vagyis az, hogy az unió által támogatott beruházások, pályázati pénzek háromnegyedénél szabálytalanságot észlelt. Már csak azért sem, mert én nem mások előtt szégyellem magam, sokkal inkább azért érzek fájdalmat, hogy ilyen országban élek. 
Hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk, ilyen szempontból számomra teljesen mellékes, pontosan annyit számít, mint az, hogy Bulgáriában még rosszabb a helyzet. Nem az a baj, hogy már másutt is látják, tudják, mérik: Magyarországon az európai pénzeket ellopják, másra költik, saját zsebükbe tömik, hanem az, hogy egyáltalán lopnak. Meglehet, az európai juttatásokat könnyebb megszerezni, bár azt gondolom, hogy a hazai források sorsa pontosan ugyanaz. 
Azt mondják, a választókat már egyáltalán nem érdeklik az ilyen hírek. Úgy vannak vele, hogy a korrupció, a közpénzek magánosítása benne van a rendszerben, akármilyen színű is a hatalom. Legfeljebb a mértékek változnak: ma már milliárdokról beszélnek, szinte kizárólag ilyen nagyságrendekről lehet hallani, ami  pontosan olyan távol van a választótól, mint hajdanán a lottónyeremények mesés milliói. 
Egyes politikusok – a kimaradók, illetve a másra mutogatók – a különbséget a különböző pártállásúak között korábban abban látták, hogy Orbánnál központosított, általa ellenőrzött a korrupció alanya, címzettje és összege, míg a korábbi adminisztrációkban sokan nyúltak bele a közös kasszába, szinte ellenőrizetlenül. Ezt egyébként többnyire némi büszkeséggel említették, vagy ha nem büszkeséggel, akkor valamiféle érdemként: lám Orbán Viktor ennyire uralja a rendszert. 
Mostanában azonban mintha változna világ: kezd kicsúszni a gyeplő a miniszterelnök kezéből. Egyre több a belső konfliktus a Fideszben, egyre több olyan hír szivárog ki – korábban szinte alig-alig -, ami az Orbán-féle rezsim belső kohéziójának széteséséről tanúskodik, s ezen hírek mögött az egyéni érdekek sérelme áll. Egyéni sérelmek alatt itt a pénzt tessenek érteni: jelesül, hogy kinek jutott a koncból, és kinek nem. 
A tartós hatalom – ez már 2002-2010 között is kiderült – óvatlanná teszi a politikai szereplőket, kapzsivá és önteltté, eltűnik belőlük a gátlás, csak a gyors gazdagodás lebeg a szemük előtt. Azt látják, hogy miután ott fenn olyan hatalmas összegek cserélnek gazdát – értsd: válnak államiból magántőkévé -, már nekik sem kell vigyázniuk, a rendszer úgy is megvédi őket. Orbán azonban nem ilyen szisztémát akart. Nem a korrupciót akarta felszámolni – sőt -, csak az őt megkerülő utakat. Ez egy darabig működőképesnek is tűnt, mára azonban elillanni látszik. 
Ami komoly veszélyt jelent a kormányfő számára. A sorra napvilágra kerülő helyi ügyek eltüntetése lassan már Polt Péter számára is megoldhatatlan feladatot jelent, pedig ő – még az OLAF előtt is – virtuóznak számít ebből a szempontból. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem lehet kiradírozni. Orbán ezt valószínűleg már tudja. Polt még nem.
Szerző
Németh Péter