Egy emelt fejű republikánus

Gombár Csaba nyolcvan éves Amikor Gombár Csabát 1989 május végén arról kérdezték, hogy mi megy itt végbe, így válaszolt: „Megítélésem szerint nem más az, ami manapság történik, mint ami másfél évszázada elkezdődött a reformkorban. Megint egy nekirugaszkodásnak vagyunk a tanúi, amellyel az akkor megfogalmazott célokat akarjuk elérni. Nem mások a jelszavak, nem mások a feladatok, nem mások az igények: demokrácia, parlamentarizmus, szabadság, egyenlőség és hasonló.” Egyenes gerincű, társadalomformáló értelmiségi, rendszerváltó republikánus szavai ezek.  
A hetvenes évek a tanácstalan kereséssel teltek: minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges. E keresés közben találta föl a „gombárizmust”: a világ és az ember megismerhető és leírható saját szavainkkal, de leginkább megbeszélhető. 
Elegánsabban ez Montaigne szellemisége: értelmetlen időkben tarts ki saját értelmed mellett, amit minduntalan vizsgálj felül! Nem írt. Minek. Saját szavait kereste. E szó- és fogalomkeresés, tisztázás azóta is kedves időtöltése. És ekkor teremti meg autentikus politikai lényét: felelősséggel nemcsak azért tartozunk, amit teszünk, hanem azért is, amik vagyunk. A köztársaság nem lehetséges köztársaságiak, a demokrácia demokraták nélkül. Gombár egy tekintélyelvű rendben köztársasági és egy néppel szembeni népuralomban demokrata. A politikáról beszélgetett.
Egyéves moszkvai tartózkodása Beljajevo lakótelepén 1978-79-ben arra késztette, hogy a csontropogtató hideg és a szörnyen büdös olajos halak világában összeszedje egy politikai szótár szavait. Olyan társadalomban írt politikai címszavakat, ahol a politikáról nem eshetett szó. Amikor Hankiss Elemér a Diagnózisokban az eltorzult magyar társadalom röntgenképét emelte szeme és szemünk elé, Gombár Csaba a Politika - címszavakban című kötetben a kétrét görnyedt, akaródzó, egy lépés előre, két lépés hátra magyar politika anatómiáját írta le. Eddig a könyvecskéig nem létezett magyar politológia, csak Bibó 45 utáni néhány tanulmánya. Gombár nyolcvanas években megírt kisebb-nagyobb tanulmányai váltak a magyar politológia megalapozásává. Merj és akarj gondolkodni a politikáról! A politika nem a hatalom monopóliuma, hanem valamennyiünk ügye.
Gombár Csaba a politika világára kérdez rá: mi ez, mi ennek a neve. Ez a magatartás a reformkori Magyarország embereié. Még ki sem mondta, de már rákérdez. Széchenyi még a szót is megkérdőjelezi, amit éppen kimondott, ezért kanyarog a mondata össze-vissza. Mintha valaki először magyarra fordítaná a világot, azután a magyart visszafordítaná a világnyelvekre, de a fordítások sehogy se tetszenek neki. Amit művel, politikai bölcselet, ami persze nincs, mert egyszemélyes tudomány, a megtanulni nem érdemes dolgok tudománya. Bibó tisztogatja a szavakat, minden oldalról körüljárja a tárgyat magát: világos vonalakat akar látni, világosan megírt mondatokban. És akkor az ember elgondolkozik, hogy egy kis baj van, mert a világ és benne Magyarország nem ilyen, már a mondat sem jó, amit mond. Gombár a szó- és mondattisztítást úgy végzi, hogy azonnal visszahelyezi a témát, a szót, a mondatot a maga szennyes környezetébe. Olyan régész, aki kiássa a tárgyat, rácsodálkozik, és azonnal betemeti. Ezt jól műveli és ezt most önmagában műveli. Újra, meg újra elölről kezdi ezt a politikai kultúrtörténeti rákérdezést. 
És ha egy ásatási szinttel lejjebb megyünk, akkor ott találjuk a görög elmélkedő, a senecai, római cselekvő, és a montaigne-i önmagára nyitott sztoicizmust. Mindegyik arra válasz, hogy nincs már olyan közösség, és nincs már olyan világkép, amellyel az ember eggyé válhat, mint a görög városállam, a kereszténység vagy a marxista világforradalom. Marad a szkepszis, az individuum menedéke egy közönyös vagy ellenséges, érthetetlen vagy nagyon is érthető világgal szemben. „Sorsunk hajt: kapjuk a sorsunk”, mondja a kórus Seneca Oedipus királyában. A bomlás és a káosz időszakában, amikor már csak eszmetöredékek maradtak, mindegyikünk nagyon is ragaszkodni kíván valamilyen magatartáshoz, ami valami biztosat ígér, legyen az akár csupán annyi, hogy „magam vagyok”. Magamnak lenni emberhez méltó feladat. Senecánál még létezett a „magam vagyok” fölötti büszkeség, de Montaigne-nél és Gombár Csabánál már csak önirónia: ki is az a magam? Hol van az én váram?
Csak ő lehetett a rendszerváltó Magyar Rádió, ahogy csak Hankiss a Magyar Televízió elnöke. Független és autonóm, a közt szolgáló, hiteles rádiót és televíziót csak ők hitelesíthettek és védelmezhettek. Hankiss nevelni és oktatni szeretett volna a demokráciára, a polgárosodásra, a nyugatiasságra. Gombár se többet, se kevesebbet nem kívánt, mint a szabad Magyar Rádió sokszólamú működésének megteremtését és fenntartását. Nem akart mássá tenni. Légy az, aki vagy, hozd ki magadból a legtöbbet! Szabad vagy! Végsőkig tartotta magát a köztársasági szabályokhoz – jogállam vagyunk, miniszterelnök úr! 
Ez az emelt fejű, tartásos kiállás azt üzente: amíg jog és igazság van, nem hátrálok, nem hátrálunk meg! Se a miniszterelnöknek, se a pártvezéreknek, se a parlamenti bizottságnak nincs joga a felelősségre vonásomhoz, nincs joguk egy független intézmény lerombolásához. 
Amikor 2010 után egyre másra taposták el az önálló nemzeti intézményeket, eszünkbe juthatott, hogyan kell és lehet kiállni jogállamért, demokráciáért, szabad szóért. Amikor majd újra rendszert váltunk, remélem olyan szellemi és erkölcsi színvonalú elnökei lesznek a független Magyar Rádiónak és Magyar Televíziónak, mint Gombár és Hankiss voltak.
Lemondása után, a Pénzügykutatóban lelt otthonra. Vezette a Korridor önkéntes kutatócsoportját. Talán az egyetlen olyan tudományos vállalkozás volt 1993 és 2013 között, amelyben a világ, Európa és Magyarország leginkább égető társadalomtudományi kérdései, több tudományág szemszögéből vizsgálat alá kerültek. Itt születtek az első átfogó kormányzati vizsgálatok az Antall- és a Horn-kormányokról. Majd az egyik legmaradandóbb könyv magyarul és angolul: A szuverenitás káprázata. Követte az államvizsgálat s a korrupció. Együtt tépelődött Hankiss Elemérrel, Szilágyi Ákossal és velem a civilizációról, és innen egy lépésre volt a Magyarországi Egyesült Államok, az egyenlőtlen Magyarország átgondolása. Az állandó résztvevők Csányi Vilmos, Hankiss Elemér, Kende Péter, Lengyel László, Romsics Ignác, Szilágyi Ákos, majd Standeisky Éva, Várhegyi Éva. A képtelen háború című kötet az afgán és az iraki háborúk közepén született, ahogy a Két Magyarország a hideg polgárháborúban. S végül Hankiss kérdezett létről és nem-létről az utolsó kötetében. 
Gombár talán az egyetlen állambölcselőnk, akit egyszerre érdekel az állam politikai és szociológiai, filozófiai és gazdasági felfogása. Nemzedékeket tanított az ELTE politológián és a 168 Óra, a Népszabadság állandó publicistájaként.
Gombár szobája gravitációs pont. Az európai magyar kultúra a beszélgetés kultúrája. Beszélgetek, tehát vagyok. Az ember beszélgető állat. A magyar addig ember, amíg beszélget. Ma nem-beszélgető magyarok vannak hatalmon. A dolgunk: beszélgetni. Miről? Mindenről. Csak a mindenséggel mérve magunkat van értelme.
Frissítve: 2019.09.09. 09:44

Krőzus követői

Aligha vitatható kijelentést tett Matolcsy György jegybankelnök az idei Közgazdász Vándorgyűlésen: az információ és energia lehet az új pénzvilág alapja, „Az adat az új arany”. A hallgatóság széksoraiban ekkor valaki felszisszent, s az orra alatt azt mormolta, úgy, hogy csak a legközelebbi szomszédai hallják: "Hű de megokosodtál, Gyuri, hiszen alig egy esztendeje még azon a jogcímen tízszerezted meg az MNB aranytartalékát, nem csekély 350 milliárd forintért, hogy úgymond az nemzet- és gazdaságstratégiai célokat szolgál. Ha az elődeid 1986 óta megállták, hogy nemzeti színű szalaggal átkötött aranytömbökkel tömjék tele az MNB páncéltermeit, neked se lett volna muszáj!" A méltatlankodó professzornak ekkor valaki odaszólt: "Örülj, hogy nem erőművet vett!" S a gyors válasz sem maradt el: "De még megteheti!" 
Valóban nincs mit csodálkozni azon, ha valaki az adatok értékét ma az aranyhoz méri, pedig a "sárga fém" az utóbbi hat évben nem kényeztette el a befektetőket. Most viszont az árfolyama ismét szárnyalásnak indult, az ezüst és a platina társaságában. Ám az eddigi ínséges időszak sem keserítette  el azt a magyar férfiút, aki kézizálog tevékenység végzésére alapított céget. S miközben saját társaságai működtetésére hiteleket vett fel, egyik ötvös alkalmazottjával az aranyra megszólalásig hasonlító rézötvözetből készült tömböket állított fedezetként, kijelentve, hogy ezek hárommilliárd forintot érnek. A megtévesztett kuncsaftok közt vagyonos emberek éppúgy akadtak, mint pénzintézetek. Zavartalanul tette ezt mindaddig, míg le nem bukott. A bíróság végül megálljt parancsolt, és az ítélet nyomán most öt évig elgondolkodhat rajta, vajon hol hibázott.
A Dél-Afrikai Köztársaság aranybányáinak környékén járva az ember el-elcsodálkozik azon, hogy a nemesfémekben és gyémántban dúskáló országban a kiemelkedő gazdagság látható nyomaira szinte sehol sem lehet rábukkanni.  A bányászok kizsákmányolásának magas fokára és a félelmetes nyomortelepekre annál inkább. Ezek a szegény páriák az ismét szárnyalásnak indult aranyárfolyamból semmit se érzékelnek. Nem így a magyar kis-, nagy-  és óriásbefektetők, akik azt tapasztalják, hogy még soha nem kellett - forintban - ilyen sok pénzt adniuk az aranyért, mint napjainkban. Ebben persze közrejátszik az is, hogy mindez egybeesik a 300 forintos árfolyam felett vitézkedő amerikai dollár tündöklésével.
S ami csak részben sikerült a hazai "szuper" államkötvénynek, azaz előcsalogatni a párnacihák alól a bespájzolt készpénzeket, az most a "sárga fémnél" teljesülhet. Az ókori Lidia királya, Krőzus azzal írta be magát a monetáris világtörténetbe, hogy elsőként veretett aranyból hivatalos, állami pénzt. De ennél többet is tett: elhitette népével, hogy az arany a hatalom és a meggazdagodás jele. S az elmúlt 2700 évben alakulhatott az emberiség története bárhogy is, ez a hit nemigen csorbult. Ahol kitör az aranyvásárlási láz,  ott általában baj van a közbizalommal. S a mérce mi is lehetne más, mint az arany. Még ha pimaszul drága is.
Szerző
Bonta Miklós

Túl az OLAF-on

Most egy kicsit ne foglalkozzunk azzal, hogy micsoda szégyen Magyarországra nézve, amit az OLAF – az Európai Csalás Elleni Hivatal – kimutatott, vagyis az, hogy az unió által támogatott beruházások, pályázati pénzek háromnegyedénél szabálytalanságot észlelt. Már csak azért sem, mert én nem mások előtt szégyellem magam, sokkal inkább azért érzek fájdalmat, hogy ilyen országban élek. 
Hogy a külföldiek mit gondolnak rólunk, ilyen szempontból számomra teljesen mellékes, pontosan annyit számít, mint az, hogy Bulgáriában még rosszabb a helyzet. Nem az a baj, hogy már másutt is látják, tudják, mérik: Magyarországon az európai pénzeket ellopják, másra költik, saját zsebükbe tömik, hanem az, hogy egyáltalán lopnak. Meglehet, az európai juttatásokat könnyebb megszerezni, bár azt gondolom, hogy a hazai források sorsa pontosan ugyanaz. 
Azt mondják, a választókat már egyáltalán nem érdeklik az ilyen hírek. Úgy vannak vele, hogy a korrupció, a közpénzek magánosítása benne van a rendszerben, akármilyen színű is a hatalom. Legfeljebb a mértékek változnak: ma már milliárdokról beszélnek, szinte kizárólag ilyen nagyságrendekről lehet hallani, ami  pontosan olyan távol van a választótól, mint hajdanán a lottónyeremények mesés milliói. 
Egyes politikusok – a kimaradók, illetve a másra mutogatók – a különbséget a különböző pártállásúak között korábban abban látták, hogy Orbánnál központosított, általa ellenőrzött a korrupció alanya, címzettje és összege, míg a korábbi adminisztrációkban sokan nyúltak bele a közös kasszába, szinte ellenőrizetlenül. Ezt egyébként többnyire némi büszkeséggel említették, vagy ha nem büszkeséggel, akkor valamiféle érdemként: lám Orbán Viktor ennyire uralja a rendszert. 
Mostanában azonban mintha változna világ: kezd kicsúszni a gyeplő a miniszterelnök kezéből. Egyre több a belső konfliktus a Fideszben, egyre több olyan hír szivárog ki – korábban szinte alig-alig -, ami az Orbán-féle rezsim belső kohéziójának széteséséről tanúskodik, s ezen hírek mögött az egyéni érdekek sérelme áll. Egyéni sérelmek alatt itt a pénzt tessenek érteni: jelesül, hogy kinek jutott a koncból, és kinek nem. 
A tartós hatalom – ez már 2002-2010 között is kiderült – óvatlanná teszi a politikai szereplőket, kapzsivá és önteltté, eltűnik belőlük a gátlás, csak a gyors gazdagodás lebeg a szemük előtt. Azt látják, hogy miután ott fenn olyan hatalmas összegek cserélnek gazdát – értsd: válnak államiból magántőkévé -, már nekik sem kell vigyázniuk, a rendszer úgy is megvédi őket. Orbán azonban nem ilyen szisztémát akart. Nem a korrupciót akarta felszámolni – sőt -, csak az őt megkerülő utakat. Ez egy darabig működőképesnek is tűnt, mára azonban elillanni látszik. 
Ami komoly veszélyt jelent a kormányfő számára. A sorra napvilágra kerülő helyi ügyek eltüntetése lassan már Polt Péter számára is megoldhatatlan feladatot jelent, pedig ő – még az OLAF előtt is – virtuóznak számít ebből a szempontból. Vannak azonban dolgok, amelyeket nem lehet kiradírozni. Orbán ezt valószínűleg már tudja. Polt még nem.
Szerző
Németh Péter