Titokzatos és tragikus - Szajbély Mihály irodalomtörténész Csáth Géza örökségéről

Publikálás dátuma
2019.09.14. 18:49

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Csáth Gézára emlékezünk halála – 1919. szeptember 11. – századik évfordulójának apropóján Szajbély Mihállyal, akinek október közepén jelenik meg Csáth Géza élete és munkái című „régimódi monográfiája” a Magvető Kiadó gondozásában. Az élet és életmű alig-alig elválasztható egymástól, ugyanakkor a titokzatossá olvasást ideje felcserélni az okok szisztematikus feltárásával, mondja az irodalomtörténész.
Csáth Géza halálát követően egészen 1964-ig – Illés Endre ekkor adja ki A varázsló halála című válogatott elbeszélésgyűjteményt – kellett várni, hogy a szélesebb olvasóközönség ismét felfedezhesse magának a műveit. Mi volt az oka ennek a fél évszázados hanyagolásnak?  Két oka volt, az egyik magában Csáthban keresendő. 1914 után gyakorlatilag eltűnt az irodalmi életből, alig-alig szerepelt, talán csak egy novellával, a Dénes Imrével, amit Kosztolányi Dezső könyörgött ki belőle az Esztendő című folyóirat számára. A Nyugat szerkesztői hiába írtak neki levelet, hogy küldjön novellát, íróként nem tért vissza. A világháború és Trianon után a megváltozott világban pedig egyszerűen elfeledkeztek az idő előtt elhallgatott íróról.
Az újrafelfedezés máig tartó 50 évében hogyan alakult a megítélése? Illés Endre válogatása után, ami Csáth 1915-ben Trencsénben tervezett, de már meg nem jelent, 15 novellát magába foglaló kötetére alapult, jött Demény János zenekritikai írásokat közlő kötete 1971-ben, majd hat évvel később Dér Zoltán kétkötetes, már a publicisztikai írásokból is válogató gyűjteménye. ’78-ban aztán én rendeztem sajtó alá az Egy elmebeteg nő naplója címen ismertté vált pszichoanalitikus szakkönyvet. ’94-ben elindult a Magvető Kiadó életműsorozata, s erre az időszakra datálható, hogy az olvasók, leginkább a középiskolások, igazán érdeklődni kezdtek e furcsa életmű és alkotója iránt. Az újraalakuló kultuszban a morfinizmus áldozatául esett író élete lassanként szinte érdekesebbé vált az életművénél. Novelláinak borzongató furcsasága, önmaga fölszámolása, titokzatossága miatt ez a generáció azonosulni tudott vele. A kábítószer-élvezet mellett a feleséggyilkos, majd öngyilkos elmebeteg képe mennyire befolyásolta a Csáth-kultuszt? Titokzatosságához nyilván hozzájárult ez is, miközben a Csáth-életút elkezdett értelmezési háttérként szolgálni a művekhez. Művei után életének bizonyos történései is adaptációk kiindulópontjaivá váltak. Szász János első Csáth-filmje, a Witman fiúk még az író novelláin alapult, míg a másodiknak már az elmeorvosi szakmunka és az 1912-es stubnyai fürdőorvosi idényről szóló, 1914 augusztusában rögzített emlékirat nyomán valószínűsített életút adta az alapját. A történet jórészt fiktív, de az azóta ismertté vált adatok igazolják, hogy Szász nagyon jó érzékkel nyúlt a témához. Szépírói vonatkozásban is mérhető ekkor már a hatása? Sok példát lehetne hozni, alakját sokan idézik. Tolnai Ottót folyamatosan foglalkoztatja Csáth, Esterházy Péter egy kiváló esszében konstruálta újra a Csáth–Brenner-jelenséget, Lovas Ildikónál Olga alakja is megjelenik. De emlegethetném Tandorit, Kukorellyt és még jó néhány kortárs írót. Az Esterházy–Nádas nemzedék egyik mesterének, Mészöly Miklósnak a Pannon történetei, leírásai mögött pedig ott bujkál az a csáthi szenzibilitás, ami egy-egy hangulatból, táji elemből képes látomásos történeteket kibontani. Ez a fajta érzékiség az 1910 előtti Csáthot idézi, A varázsló kertje és a Délutáni álom novelláskötetek írásait. Később ennek a spontán szenzibilitásnak a kifejeződését a pszichoanalitikai jártasság már megakadályozta. Egészen pontosan hogyan? Nagyjából az első kötetével párhuzamosan keletkezett tanulmányaiban többször is kifejti, hogy az igazi művész csakis lírikus lehet. Aki a saját lelke „titkos varázsfiókjait” képes művészi eszközei segítségével a befogadó számára érzékelhetővé tenni. De ez egyféle öntudatlan mezítelenre vetkőzést jelent. Amíg nem volt pszichoanalitikus, élményeit minden gátlás nélkül megjelenítette a novelláiban, mert nem érzékelte mögöttük azokat a titkokat, amiket pszichoanalitikusként már ki tudott belőlük elemezni. És tartani kezdett attól, hogy mások is képesek lesznek erre, azaz olyan dolgokat árul el saját magáról, amelyeket nem szeretne közzétenni. Egyébként Freud is jelzi az Álomfejtés előszavában, hogy álmainak leírása és analizálása számára kellemetlen feladat. Csáthot zavarta a feltételezés, hogy úgy olvashatnak az írásaiban, ahogy pszichoanalitikusként ő olvas mások tudatában. Ez volt az, ami benne megölte a művészt. Legalábbis az írót, mert a zeneszerzés és a zenélés, a festés és a rajzolás nem ad közvetlen fogódzót a lélekelemzők számára. Csáth írói, festői, zeneszerzői, zenekritikusi alkotásai közül melyik bizonyult a legmaradandóbbnak? Igazán maradandót három területen alkotott: a novellisztika, az esszé és a zenekritika terén, bár valójában zeneszerző, sőt zenei előadóművész szeretett volna lenni. Fennmaradt kompozíciói, a gimnazista előadóművész sikerei bizonyítják, hogy nem alaptalanul. A problémát valójában sokszoros tehetsége okozta. Kosztolányi hármas művésznek nevezte, de a sort folytatni is lehetne, hiszen a zenei, képzőművészeti és irodalmi tanulmányai alapján – lásd zeneszerzőportréit, Mikszáthról, Szomoryról vagy Sassy Attiláról írt gondolatfutamait – bátran a legjobb magyar esszéisták közé sorolható. Csáthnak azonban, bár minden területen mozgott, választania kellett, és mivel a zeneszerzéshez, az előadóművészethez, a képzőművészethez akadémikus ismeretekre lett volna szüksége, végül az írásra koncentrált.
A monográfiájában az életmű és az élet kölcsönös hatásait, összefonódásait helyezi az értelmezés homlokterébe. Miért e szempont mellett döntött? Két dolog motivált. Egyfelől szerettem volna nyomába eredni annak, ami sokáig a legtitokzatosabbnak tűnt Csáth esetében: van egy különlegesen tehetséges ember, akinek az életműve végül töredékben marad, és az élete is tragédiába torkollik. Úgy gondoltam, a titokzatossá olvasást ideje felcserélni az okok szisztematikus feltárásával. Másfelől erre ma már késztetést ad a forrásanyag is – nem nagyon van még egy olyan írónk, aki ennyire következetesen végignaplózta volna az életét. Ezeknek a forrásanyagoknak az időközbeni felbukkanása magyarázza azt, hogy nem kibővítette, hanem újraírta a harminc évvel ezelőtti kismonográfiáját? Amikor az Egy elmebeteg nő naplója után pár évvel felkérésre megírtam a kismonográfiám, Illés Endre kötetein, Dér Zoltán és Demény szövegkiadásain kívül más nem állt a rendelkezésemre. Rendelkezésre állt viszont az ugyancsak a Dér által összeállított Csáth-bibliográfia, melynek nyomán fénymásolatban egybegyűjtöttem a korabeli lapokban megjelent írásait. Az életmű így összeállt, de az életút megismeréséhez nem álltak rendelkezésre a források. Időközben különböző magángyűjteményekből az Országos Széchényi Könyvtárba, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerültek a naplói és a levelezése. Ezzel a korábban ismert életmű mintegy háromszorosára duzzadt. A teljes levelezést most rendezzük sajtó alá, ebből jövő év elején egy válogatás jelenik meg (Smaragd asztal címen – szerk.), de az egész – négy vaskos kötet terjedelmű – anyag csak digitálisan lesz elérhető. Mindennek ismeretében már az élet és a keletkezéstörténet kontextusában vizsgálható az életmű – és a kettő tulajdonképpen alig-alig elválasztható egymástól. Csáth eltávolítást célzó formai megoldásai, például a novellák keretezése ellenére sem egy fantáziaíró, az élettörténeti események faktumain alapulnak fikciós alkotásai. Önnél mikorra datálható az a Csáth-élmény, ami meghatározta a későbbi évtizedes kutatást? Csáth nevével először középiskolás koromban találkoztam a két világháború közötti esszéírók műveiben – titokzatosnak tűnt, soha nem hallottam róla. Később, az 1973-ban megjelent Apa és fiú című válogatott elbeszéléskötetben olvastam először a novelláit, azonnal megfogtak. Ám valójában mindig csak afféle melléktevékenységként foglalkoztam vele, hiszen az irodalomtörténeti kutatásaim elsősorban a XIX. századra koncentrálnak. Amikor azonban a PIM-be került a hagyaték, Varga Katalin főlevéltáros addig kapacitált szelíd erőszakkal, amíg hozzá nem láttam az anyag áttekintéséhez, melynek nyomán aztán – egy fiatal kutató bevonásával – megszülettek a naplókiadások, és most az új monográfia. Rendelkezik valamilyen Csáth-relikviával? Két rövid feljegyzéssel a késeiek közül. Az anyja és apja halála előtt nem sokkal született lányukkal, Brenner Olgával találkozott valaha? Személyesen nem, néhány levelet váltottunk, miután megjelent az Egy elmebeteg nő naplója. Később legnagyobb megdöbbenésemre ezeket a leveleket az OSZK-ban láttam viszont annak a hagyatéknak a részeként, amelyet Brenner Olga származtatott a könyvtár kézirattárára. Ő Székely Endre zeneszerző özvegyeként 5 évvel ezelőtt hunyt el, lánya és unokája ápolják tovább a kultuszt, a Csáthhoz köthető kiállításokon, könyvbemutatókon mindig megjelennek. 1909-ben apasági pert indítottak Csáth ellen, Gyulai Kató szerint gyermekének ő az apja. Folyt bármi kutatás a lehetséges leszármazott ügyében? Az apasági per során fölvonultatták az összes apajelöltet, jó páran voltak a hölgy könnyűvérű természete okán. Csáth, ahogy mindenki, az utolsó érintkezés és a születés közti időt számolgatta – és úgy találta, csőbe akarják húzni. Barátját, Rajz Sándort és Kosztolányit elküldte szemrevételezni a gyereket, ám unokatestvére megnyugtatta, semmiben nem hasonlít rá, dacára, hogy őt nagybácsiként mutatták be a kisgyereknek. Ám amikor gyermeke születése után – egyébként ok nélkül – gyanakodni kezdett, hogy Olga hűtlen volt hozzá, ismét lapozni kezdte a szakirodalmat, s rémülten jött rá, talán mégis lehetséges, hogy Gyulai Kató gyermekének ő az apja. A kisfiú sorsáról semmit sem tudni, csak annyit, hogy Gyulai Boldizsárnak hívták. +1 kérdés Honnan származik a felvett írói név? Pontos választ nem adhatok, erről tudomásom szerint soha nem írt. De a család által járatott Budapesti Hírlapban minden bizonnyal olvasta az 1901-ben folytatásokban közölt A láthatatlan embert Gárdonyi Gézától, s abban Attila fővezérét hívják Csáthnak. Ez a keresztnév választását is magyarázhatja. Érdekes egyébként, hogy 1907-ben Ady is Csáth néven szeretett volna publikálni, de jelezték neki: már foglalt.
Szerző

Beépített üvegplafon - Interjú Hidas Judittal

Publikálás dátuma
2019.09.14. 12:05

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mire vágyik egy nő valójában? – kérdezi címében is Hidas Judit új kötetének, a 20 novellából álló füzérnek utolsó darabja. A Boldogság tízezer kilométerre című könyv erre is megadhatja a választ, ahogy arra is, mire nem. Egy nő élete 20 évének elbeszéléséből a férfiak is levonhatják a tanulságot. A szerzővel beszélgettünk.
Gyerekkorában mindenki fantáziált már azon, mennyire jó lenne, ha máskor és máshol született volna – ön hová és mikorra képzelte el az ideális életet?  A ’60-’70-es évek rockzenéi és rocksztárjai által inspirálva legfőképp ebbe a korszakba, valahol az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban szerettem volna élni, mert – ahogy képzeltem – ekkor biztos izgalmas dolgok részese lehetnék. Férfiként vagy nőként?  Volt bennem némi irigység a másik nemre, ezért azt gondoltam, bizony, férfiként jobb, könnyebb lenne élni. Később, már tapasztaltabban, realistábban is jó választás lett volna ez a kor és hely? Ha valaki túl sokat foglalkozik azzal, hogyan lehetne máshol élnie, ott valami nem stimmel – vele vagy a környezetével. Én szívesen elmennék külföldre megismerni egy másik világot, de most már nincs bennem az a nyomasztó érzés, hogy nem találom a helyemet. Ezek szerint megtalálta. A munka-család-önkifejezés szempontjából is sikerült egyensúlyt teremtenie az életében?  Pillanatnyilag, azt érzem, nálam harmóniába tudtak kerülni, de korántsem volt ez mindig így, sokat kellett küzdeni érte, törekedni rá, és most is nagyon nehéz. A nők életében nagyon gyakori, hogy súlyos választás elé kényszerülnek: vagy a karrier, vagy a család. És ezzel együtt ott az állandó bűntudat: ha az egyiket megkapom, a másik nem jár, mert akkor már biztos túl sokat akarok. Holott miért ne járna? Ez a hasítottságérzet borzasztó teher az ember számára. A novellafüzér Mire vágyik egy nő valójában? című zárlatának felsorolásában éppen ezt akartam érzékeltetni: mindenkinek jár minden, nem szabad ezért bűntudatot érezni.
E kényszer feloldható a párok tehermegosztása révén? Az ember beleszületik bizonyos szokásokba, viselkedési normákba, amiket aztán természetesként kezel. Például amikor az első gyermekem született, evidens volt számomra, hogy én maradok otthon, és évekig egy kisváros elszigetelt világában éltem, fel sem merült, hogy másképp is meg lehetne oldani ezt az időszakot. Az évek múlásával és a frusztráció növekedésével aztán átgondolja ezt az ember, miért ne lehetne ezen változtatni? – és ha ebben együttműködő partner a férj, akkor dinamikus módon kialakíthatnak egy mindkettőjük számára elfogadható helyzetet. De nem mindenki ilyen szerencsés. A könyvében szereplő – élete 20 évének alakulását novelláról novellára végigkövetve – Annának ez nem igazán sikerül. Egy sorsával megalkuvó, ön­ámító, kishitű és kisszerű, mindig másokat hibáztató élet körvonalazódik. Anna kitörésre képtelen, bár mindig arra vágyott, hogy menő értelmiségi állásba kerüljön, és fotóművész legyen, miközben szerető család veszi körül. Mennyire társadalmilag örökölt, meghatározott ez a mentalitás? Annát én nem látom ilyen kisszerűnek, és a kudarca sem teljes, hiszen a végén megnyer egy lovasversenyt, és ezzel megmutatja, tud győzni is. Nem csak másokat hibáztat, saját magát is emészti és próbál változtatni a helyzetén, hiszen újabb szakmával próbálkozik. A környezetet sem látom ennyire támogatónak. Ott van a fiatalkori abúzus, vagy a Nőnap című novella, ahol pontosan látszik, mennyire nem támogató ez a környezet, az apró megvető megjegyzéseivel, ahogy ki van jelölve, kinek hol van a helye. Vagy amikor arról van szó, hogy az anyaság akadályozza Annát, ebben tényleg sok az igazság, hiszen egy nő sok esetben ehhez igazítja a teljes életét, ambícióit. Eleve úgy választunk sokszor szakmát, hogy azért négyre nekünk kell a gyerekért odaérni. Miért ne szülhetne ez valakiben később jogos frusztrációt? Épp ezek a külső és belső akadályok érdekeltek. Ez utóbbit beépített üvegplafonnak nevezem, amikor valaki előírja önmaga számára is, milyen a jó anya, a jó feleség, és folyton ennek akar megfelelni. Ez kívülről úgy tűnik, mintha a természete része lenne, de tényleg az? A legtöbb esetben ezeket a társadalmi normákat aztán – tudattalanul – továbbadjuk a környezetünknek, továbbörökítjük a gyerekeinknek. Ki lenne Anna karakterének az ellentéte, aki sikerrel veszi az akadályokat? Aki ki tud tartani a céljai mellett, aki az elutasításoktól nem kedvetlenedik el, nem tesz le a terveiről, hanem megbirkózik a konfliktusokkal. Aki nem hallgat azokra a hangokra, amelyek azt suttogják a fülébe: alkalmatlan vagy. De épp ez a lényege az elnyomásnak: megtanulod, hogy hol a helyed, és a sarokban maradsz, miközben haragszol magadra és a világra. Ez most akkor csak az egyén hibája lenne? Nem hinném. Milyen érzés volt a „vallomásokat” tevő Anna bőrébe bújnia? Jó volt kívülről, távolságot tartva kifigurázni mindazt, amibe önmagam is belecsúszok. Azokat a helyzeteket, viselkedési módokat, ösztönös reak­ciókat akartam megmutatni, amelyek azt az érzetet keltik bennünk: megint alulmaradtunk egy küzde­lemben. Érdekes, hogy a novellákban több kitüntetett szituációban – cigányokkal, fogyatékos gyerekkel, szegény emberekkel találkozva – akár visszájukra is fordulhatnak a szerepek. Persze, hiszen nem mindig te vagy az áldozat, bizonyos helyzetben éppolyan előítélettel viseltetsz másokkal szemben, mint amilyennel hozzád is viszonyulnak. Ha már az előítéletek: a Muzsikus a lakásomban című novellájában kiélezetten jelenik meg Anna zsidó származása – ugyanakkor iróniával, sztereotípiák ábrázolásával a sztereotípiák ellen. Íróként lát még további kiaknázandó lehetőséget ebben? Sokáig ódzkodtam, hogy a zsidóság témájához nyúljak íróként. A holokausztirodalom „túlírtsága” miatt kialakult egyfajta távolságtartás bennem, nem azért, mert ne tartanám fontosnak, de úgy érzem, leszűkíti a zsidó élet bemutatását. Engem elsősorban a mai zsidó élet érdekel. Íróként ez foglalkoztat, jelenleg ezen is dolgozom, hogy miként lehet ábrázolni, hogyan élnek a zsidók ma Budapesten. A Muzsikus a lakásomban ennek egy lehetséges útját mutatja, ennek a világnak a visszásságait kicsit kifigurázva, ugyanakkor mégsem elítélő módon.

Hidas Judit

író, szerkesztő, újságíró, egyetemi oktató, a Kibic magazin főszerkesztője. Első kötete Hotel Havanna címmel jelent meg 2013-ban, 2014-ben ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Seb című regényét 2016-ban adta ki a Kalligram Kiadó. Boldogság tízezer kilométerre című novellafüzére az idei könyvhéttől olvasható. Fóton él.

Szerző

Öljétek meg azt, aki szembejön! (Elina Hirvonen: Elfogy az idő)

Publikálás dátuma
2019.09.14. 08:22

A klímakrízis kitermelte pszichológiai jelenségek, a klímadepresszió, a klímaszorongás és a klímagyász mellett egyre inkább a XXI. század realitása a klímaterrorizmus, valamint az írástudó értelmiség felelőssége mentén a klímakérdésekkel szemléletformáló szándékkal foglalkozó klímairodalom megjelenése. Idén nyáron egy magukat klímaterroristáknak címkéző német aktivistacsoport, harcolva a túlfogyasztás ellen, szétvert több tucat luxusautót egy autókereskedésben; mindeközben a potsdami klímakutatók neves művészeket és irodalmárokat vonnak be a klímavédelmi munkájukba, hogy az irodalom mint (hír)vivőanyag csatornáján keresztül igyekezzenek a lehető legtöbb emberbe beültetni a klímatudatosság magját. Ahogy ők fogalmaznak, a Homo narransnak, vagyis az íróknak az irodalmat egyfajta „ökológiai sablonba” kell helyezniük, hogy tudatosítsák saját felelősségüket a Föld és az emberiség megóvásában. Az amerikai Jonathan Franzen idén magyarul is megjelent A világ végének vége című esszékötetében nyíltan el is ismeri, hogy ő maga is annak a kivételezett tehetős nyugati rétegnek a tagja, akik kitermelték a klímaváltozást elsődlegesen katalizáló ipari forradalmat és szabad versenyes kapitalizmust, és akik, néhány nagy sajtónyilvánosságot kapó megmozdulást kivéve, gyakorlatilag semmit nem tesznek a folyamat megállításáért. És ide, ebbe az írók és hétköznapi emberek klímafelelőssége közé ácsolódó ékbe csatlakozik be a finn írónő, Elina Hirvonen Elfogy az idő című regénye is, azzal a különbséggel, hogy amíg Franzen esszéiben az önreflexióval vegyített önirónia magától hántja le a szembesülés különböző rétegeit a fokozatosan bevonódó olvasói attitűdről, addig Elina Hirvonen regénye egyfajta didaktikus közhelygyűjtemény. Igaz, annak mesterien megmunkált formája.(Ford. Szécsi Noémi. Magvető, 2019. 240 o.) 
„Tiszta dolog embereket ölni egy jó ügyért” – hangzik el a regény egy látszólag semleges pontján, egy társasági beszélgetésben, mangóhéjból virághajtogatás közben, hogy aztán a kekszmajszolás lélegzetvételnyi szünetében egyértelműen ki legyen mondva: minden mocskos, az egész nyugati kultúra hedonista performansz, a civilizáció rég halott, s hogy az egyetlen emberi jog, amit elismerünk, az ember joga a fogyasztásra. Ha ezeket a különböző szituációkba ágyazott bölcselkedéseket kiemelnénk a regényből, fájóan coelhói frázispuffogtatásnak tűnne. Nietzsche nyomán: „A jó háború az, ami mindeneket szentesít”; „A Homo consumericus, az ember, akinek egyetlen célja, hogy fogyasszon, és közben fényképezze magát, szörnyeteggé vált. A szörnyet el kell pusztítani”; „Mostanra az emberiségből olyan parazita lett, amely az élettől veszi el a teret…” stb. A „Ha nem kezdjük el csökkenteni a károsanyag-kibocsátást…” kezdetű mondatok, és a „Ha nem vagyunk képesek visszafogni az éghajlatváltozást, akkor 2050-ig az egész földgolyón ötven százalékkal növekszik az erőszakos konfliktusok kockázata – ilyen világot akarunk hagyni a gyerekeinkre?” – típusú, jóslóan szembesítő kérdésfelvetések már-már az autókat szétverő klímaaktivistákhoz hasonlóan zúznák szét az olvasás élményét, ha Elina Hirvonen nem volna zseniális közhelygyártó, vagyis inkább közhelygyűjtő. Úgy szedi csokorba a legdidaktikusabb kliséket, illetve úgy szórja szét az oldalakon, hogy legitimizálja velük minden egyes szereplő nézőpontját. Azzal, hogy az egyes szám első személyű elbeszélőmód a békés és cselekvő környezetvédő anyáról lányára oda-vissza vándorol, és hogy a Helsinki belvárosának egyik háztetőjéről a járókelőkre tüzet nyitó zöldterrorista fiú, Aslak indítékai (élete) csak rajtuk keresztül szűrve, az ő fájdalmukon át körvonalazódik, a sok sulykolás ellenére is drámai hatást kelt. Ezzel együtt épp az adja a regény kontrasztosságát, hogy míg a lélek- és személyiségrajzok nagyon finoman módolt és balanszírozott jelenetekben és párbeszédekben érlelődnek, Szécsi Noémi (mű)értő fordításában, addig az „üzenetek” bosszantóan üresek és szólamszerűek, és azt sugallják, hogy Homo narrans ide vagy oda, nagyon nehéz két legyet ütni egy csapásra. Enyhít a dilemmán, hogy a regényben a főhős által kínált megoldás egyelőre (még) abszurd kategória, s mint ilyen, ott billeg a szatíra és a valóság pengeélén: „A véletlen az egyetlen igazságos módszer annak megválogatására, hogy ki éljen. Ne válogassátok meg az áldozataitokat. Szerezzetek fegyvereket és öljétek meg azt, aki szembejön. Tegyétek gyorsan és hatékonyan, kerülve a szükségtelen szenvedést. Nem vagyunk kegyetlenek. Nem nyerünk élvezetet az erőszakból. Mindezt nem azért tesszük, hogy pusztítsunk, hanem hogy megmentsük a Föld nevű bolygót.”
Szerző