Legendás ember a legendában – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot

Publikálás dátuma
2019.09.13. 09:46
Michael Curtiz
Fotó: AFP/Photo12
A Casablanca világhírű alkotójáról, Kertész Mihályról készítette első mozifilmjét Topolánszky Tamás Yvan. Bölcs döntések sorozata.
Az egyik legnagyobb amerikai rendező Budapesten született. Kertész Mihály 1912–1919 között negyvennél több filmet forgatott Magyarországon, mégis elégedetlen volt a hazai lehetőségekkel. Jack Warner 1927-ben állandó munkatársnak szerződtette a Warner Brothershez. Kertész, már Michael Curtizként, gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmipar követelményeihez. Termékeny alkotónak bizonyult: csak Hollywoodban több mint száz film – például a Robin Hood, a Hét tenger ördöge, a Mildred Pierce – fűződik a nevéhez. Legismertebb műve természetesen a Casablanca, melyért 1944-ben elnyerte a legjobb rendezés Oscar-díját. 
Michael Curtiz (j), Ingrid Bergman és Humphrey Bogart a Casablanca forgatásán
A fiatal rendező, Topolánszky Tamás Yvan a legenda után eredt a Curtiz című első, egészestés művében. Tegyük hozzá rögtön: ez igazán vakmerő vállalkozás, mivel itt tulajdonképpen nem kevesebbet, mint Hollywood aranykorát kellett rekonstruálnia. Topolánszky azonban bölcsen úgy döntött: nem a látványban kell grandiózusnak lennie, hanem a karakterábrázolásban. A filmben nem is a cselekmény a legfontosabb – a téma: Kertész forgatja élete legfontosabb művét –, hanem az, hogy az embert igyekszik megfejteni. Noha egy-egy jelenetben erősen érződik, hogy az alkotók rajonganak, de minimum tisztelik Kertészt, mégiscsak voltak annyira bátrak, hogy nem hősmítoszt, vagy szépelgő portrét készítettek. Egyértelműen hűek akartak maradni a legenda sötét oldalához, jelesül, hogy Kertész nem a legkedvesebb emberek közé tartozott cinizmusával, lekezelő stílusával, és azzal a gyengéjével, hogy zseni létére igen rosszul beszélt angolul. Különösen akkor keverte bele a magyar szavakat az angolba, amikor dühös volt, és ez igen sokszor előfordult. Persze, ilyenkor előkerült az a bizonyos kisgömbőc is a keserű likőrrel. Hajlok arra, hogy mindent elhiggyek Topolánszky Tamás Yvannak és a címszerepet alakító Lengyel Ferencnek – utóbbi még talán sosem láttam ennyire átütőnek, nagyon átszellemült a játéka. Különleges, hogy ugyanazokkal a vizuális trükkökkel, forgó kamermozgásokkal tud a rendező működőképes mozit készíteni, mint amelyekkel Kertész igyekezett annak idején elérni a hatást. Nem vágyik nagyra, így nem is tud nagyot hibázni. Bölcs döntések sorozata. 
Nagy kérdés azonban, hogy a cselekményt dramaturgiailag csak részben előre mozdító nagy találkozás – amikor színre lép Kitty (Dobos Evelin), Kertész Pesten felejtett „nagylánya” – mennyire tesz jót magának az ábrázolt imázsnak. Mert ugyan elindulnak a klasszikus drámai folyamatok, de patthelyzet alakul ki: egyrészt Topolánszky ad egy reményszálat Kertész kolerikus énjének, ám amikor már azt hisszük, hogy végre egy embert (is) látunk vásznon, kiderül, hogy csak csalóka látszat volt. Kertész elveszett, Curtiz örök.

Infó:

CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot Forgalmazza a Soldivision, JUNO11 Pictures

Meghalt Marton László

Publikálás dátuma
2019.09.13. 09:33

Fotó: Népszava
Hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 77. évében, csütörtökön elhunyt Marton László Kossuth-díjas rendező – közölte az MTI-vel a család pénteken.
Marton László 1943-ban született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező tanszakának elvégzése után 1968-ban kezdte a pályát a Vígszínházban. 1979-1985 között főrendező, 1987-től 2009-ig a Vígszínház igazgató-főrendezője, 2009-től 2017-ig főrendezője volt. Tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán és külföldön: Finnországban, Kanadában, Londonban is. Vendégrendezőként többször dolgozott Helsinkiben, Louisville-ben (USA), Tel-Avivban, Kanadában, Németországban. Színházvezetőként a régi vígszínházi hagyományok folytatására törekedett. A közönség számára vonzó műsorpolitikát alakított ki: klasszikusokat, zenés darabokat, musicalokat is műsorra tűzött. Sikeres rendezései közé tartozik a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Szentivánéji álom, a II. Richárd vagy A padlás. 1975-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1984-ben Érdemes, 1990-ben Kiváló művész címmel, 2000-ben Hevesi Sándor-díjjal, 2003-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 2004-ben elnyerte az egyik legelőkelőbb ír színházi kitüntetést, az Irish Theatre Awards-ot. 1990-től a londoni Guildhall School of Music and Drama tiszteletbeli tagja. 1997 novemberében az amerikai Society of Stage Directors and Choreographers tagjai lett, elsőként a magyar színházrendezők közül. 2001 óta az ír nemzeti színház művészeti tanácsadója. 2009-ben a XIII. kerület díszpolgárává, 2015-ben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választották. 2016-ban Prima Primissima-díjat kapott. 2017-ben szexuális zaklatási vádak miatt felfüggesztette oktatói tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, valamint lemondott főrendezői állásáról a Vígszínházban. Veszprémben tért vissza a színpadra: idén februárban Moliere Tartuffe-jét vitte színre.
Szerző
Témák
Marton László
Frissítve: 2019.09.13. 15:57

A haragon túl - Interjú az Oscar-díjas Tim Robbins-szal

Publikálás dátuma
2019.09.13. 08:35

Fotó: HUBERT BOESL / AFP
Az Oscar-díjas Tim Robbins színházi társulatot is alapított. Sokszor dolgoznak civilekkel, az utóbbi években pedig iskolákban és börtönökben is játszanak. Utóbbiról forgatott Robbins 45 Seconds of Laughter címmel dokumentumfilmet, amelynek világpremierje a 76. Velencei filmfesztiválon volt – itt válaszolt a Népszava kérdéseire.
– A megrendezett jelenetekkel teli, kreatív dokumentumfilmek korában egy ma már kevésbé divatos napló-dokumentumfilmet készített egy színházi folyamatról, méghozzá egy börtönben. Mindemellett mintha még ügyelt is volna arra, hogy lehetőleg ön ne is látszódjon a vászon. – Igen, és az egész épp attól  lesz érdekes, hogy az általunk alkalmazott színházi munkafolyamat sosem az egyénről szól, hanem arról, hogy közösen, csoportként együtt érjünk el valamit. Ezzel a koncepcióval alakítottuk meg a The Actor’s Ganget még 1982-ben. Nem mondom, hogy a társulat történetében nem fordult elő, hogy olyan színészzseni is dolgozott volna velünk, aki külön figyelmet igényel és nem csapatjátékos, de ez igen ritka. Sőt, kifejezetten kerüljük. A meghallgatások során épp azt szűrjük ki egy-egy jelentkezőnél, hogy milyen alkat – ennek metodikáját nem árulhatom el, mert titok. Kicsit olyan ez, mint a póker arc, attól vagyunk profik, hogy mindenkit nem lehet átverni. Egyszóval nagylelkű színészeket keresünk, mert az ilyen előadókból lehet erős kollektívát építeni. Nagyon kis terekben alkotunk igen bonyolult előadásokat, ha nincs meg az összhang, a csodák sem jönnek. A börtönben ez viszonylag egyszerűbb volt, mivel itt nem voltak nagy egók – legalábbis művészi értelemben nem. Ez meghatározta a film vágását is egyben: azért nem emeltem ki, vagy ha úgy tetszik „rendeztem meg” karaktereket, mert a szereplők egyedisége a kollektíván belül érvényesült. Egy börtönben különlegesen érdekes volt, hogy hogyan tudnak különböző személyiségek egy közös cél érdekében együttműködni. – Hogy jutott eszébe ez az egyedi koncepció? – Amikor megalapítottuk az The Actor’s Ganget, a kemény mag elment Franciaországba, ahol commedia dell'arte mesterképzésekre jártunk Georges Bigot színészhez, aki a Théâtre du Soleil társulati tagja és egyik rendezője. Bigot alapvetően átalakította azt, hogy mit gondolunk a színház lényegéről és formájáról. Nem a maszk vagy az archetípus a legfontosabb. Ha egy történetet akarsz elmesélni, extrémen erős érzelmeket kell kreálnod. Az irodalom, színház vagy filmtörténet legnagyobb műve nem egy-egy figura ragyogó napja, vagy ne adj Isten, aktuális depressziója. Folyamatosan az extremitást kell keresned. Kifejezetten képzett színésznek számítottam, de küzdenem kellett azért, hogy a színpadra léphessek. Az első két hétben Bigot ordibálva hajtott el. Ekkor értettem meg, hogy mit jelent valójában a színház. – De ebből hogyan következik, hogy börtönben játszanak? Ihletett adott A remény rabjaiban való szereplése? – Mindig is azt gondoltam a börtönben lévő emberek többségéről, hogy azért kerültek oda, mert nem volt szerencséjük az életben. Nekem az volt. Amikor A remény rabjait forgattam, nem voltak a rabokkal kapcsolatos prekoncepcióim, soha nem éreztem senkinél „jobbnak” magam. Nem is vállaltam volna el azt a filmet, ha afféle hollywoodi "rosszfiúk a rácsok között" produkció lett volna. Persze, A remény rabjai sem patyolat lelkű figurákról szól, inkább bemutat egy összetett folyamatot, amelyben emberek megismerik egymást. Az egyéni sorsokon keresztül ismertük meg a rendszert, amelyben az úgynevezett jó és rossz oldalon is állnak kiváló és kevésbé kiváló emberek. Például egy-egy kevésbé szerencsésebb flótás azért ül a börtönben huszonöt évig, mert volt nála egy-két gramm kokain és elkapták, amint árulta egy sarkon, míg a Wall Streeten brókerek szaladgálnak szabadon fél kilókkal a táskájukban, mert van pénzük jó ügyvédre. A milliárdos gyógyszergyárakról nem is beszélve, amelyek függőséget okoznak egy-egy termékükkel. Ez az örök téma a szegények és a gazdagok közötti igazságtalanságok terén: az Egyesült Államokban több százezer ember van, akiknek tárgyalása sem volt, mert nem volt pénzük sem jogi képviseletre, sem óvadékra. Egyszóval, amikor felvetődött, hogy színházat csináljunk elítélteknek, nem volt kérdés, hogy igent mondok-e. Így sikerült számos embernél elérnünk azt, hogy a harag helyett végre mást érzelmeket is megtapasztaljanak. – Szempont, hogy egy-egy elítélt mennyi ideig raboskodik? – Nekünk nem, nem kérdezzük, mert nem is akarjuk tudni. De tudatában vagyunk annak, hogy nem egy „színészünk” életfogytiglani büntetését tölti éppen. Éppen az ilyen embereknek kell a legjobban segíteni: felkarolni azokat, akik annak ellenére belemennek a színházi játékba, hogy tudják, hogy soha többé nem hagyják el a börtönt. Az ember igenis képes változni, ezért nem támogatom a tényleges életfogytiglani büntetést, amely kizárja a feltételes szabadlábra helyezést. Nagyon sok, a társadalomra nem veszélyt jelentő ember soha nem kapja vissza a szabadság lehetőségét. – Nem fordulhat elő, hogy túl közel kerül egy-egy rabhoz? – Nem, erre ügyelünk. Mi művészek vagyunk, nem jogászok. Azt sem játsszuk el, hogy pszichológusok vagyunk. Mindenkit meghallgatunk, ám ugyanakkor tudatosítjuk, hogy mi „játszani” vagyunk ott.
Jelenet a filmből
– Tapasztalatai nyomán biztosan kialakult markáns véleménye a börtönrendszerről. – Hogyne. De az sokkal nagyobb baj, ahogy a börtönöket láttatjuk. Hollywoodban arra mennek, hogy az erőszakot ábrázolják, és félelmet generáljanak az elítéltekkel szemben az emberekben, mert ott mindenki egy „vadállat”. Sokkal egyszerűbb figyelembe sem venni, hogy mi van ott valójában. Tudja, abszurd, de sokkal biztonságosabb egy börtönudvaron sétálni, mint mondjuk egy nagyvárosi utcán. Ha pedig teszel valami értékeset ott benn, akkor megbecsülnek. Amit nagyon sokan elfelejtenek: a börtönökben is emberek vannak. – Korábban úgy fogalmazott, hogy a harag helyett teremtenek más érzelmeket.  Ez a társadalomra is áll. – Igaza van, a jóléti társadalmakban is egyre inkább a harag dominál. De a mindennapi életet átitató gyűlölet tulajdonképpen absztrakció. Nem láttam még olyan szélsőséges véleményvezért, aki konkrét embereket tudott volna megnevezni. Úgy gyaláznak nációkat és vallásokat, hogy senki szemébe nem néznek. Egy elvont ellenséget kell utálni. Tudja mit gondolok? Ha itt és most kikötne egy éhező migránsokkal teli hajó, nem lenne olyan ember, aki nem segítene. Vagy ha látunk egy autóbalesetet, és menteni kell, nem azt nézzük, hogy a politika és az emberi természet nem hozható közös nevezőre. Még az ellenségeink iránt is érzünk empátiát. – Soha nem akart döntéshozó lenni? – Miért, úgy gondolja, hogy a hatalmon lévő döntéshozóink meg akarják változtatni a világot? Nem hinném…, amúgy pedig úgy gondolom, elég hasznos vagyok, úgy, ahogy vagyok. Ebben benne van az, is, hogy igen, sztárként lobbizok is kormányzóknál, tábornokoknál, hogy támogassák a börtönökben zajló különböző művészeti programokat. Öt évvel ezelőtt erre egyáltalán nem volt keret, most már évi nyolcmillió dollár – ebben nekem is nagy szerepem van. Az más kérdés, hogy ezt az egész programot ki kellene terjeszteni a köziskolákra is. Mert nem lehet eléggé korán elkezdeni. Mit hall ma ugyanis egy gyerek? Ne csináld ezt, ne csináld azt. Frusztráltságba kényszerítjük őket. Ezen kellene változtatni.

Névjegy

Tim Robbins Kaliforniában született 1958-ban. Színész, forgatókönyvíró, rendező, producer. A remény rabjai főszereplője volt, a Titokzatos folyó című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat és Golden Globe - díjat kapta. Az idei Velencei Filmfesztiválon 45 Seconds of Laughter címmel rendezett dokumentumfilmjét mutatták be. 

Témák
Tim Robbins