Fehér mennyország

Kitettem a képet a falra. Egy színes utazási magazinból vágtam ki, amit a buszmegállóban találtam egy padra letéve, szóróanyagként. Pont az újság közepén volt a kép, dupla oldalon. Fehér homok, türkizkék tenger, barnára sült nők, szörföző férfiak, gyerekek, távolban vitorláshajó, jacht, még távolabb zöldellő hegyvonulat. Az volt a kép alá írva: Whitehaven Beach, Ausztrália. Nem sokat tudok angolul, az én koromban még az orosz volt a kötelező, tudja, taváris ucsítyelnyica, ja dakládivaju vám, nyíkto nye atszúvsztvujet. De ezt azért nagyjából megértettem.

Fehér. Olyan, mint képzeletemben a mennyország.

Az ágyam fölé tettem ki a képet, négy rajzszöggel a sarkában tűztem fel. Reggel felébredek, felteszem a gázra a kotyogót, s amíg lefő a kávé, a képet bámulom. Már az utolsó homokbuckát is ismerem rajta. A barnára sült nők mintha a barátnőim lennének, néha azon kapom magam, hogy nekik mesélem, félhangosan, mi történt a gyárban. Mesélhetném a férjemnek, ő is nagyjából annyit jelezne vissza, mint a képen a nők. Na jó, lehet, hogy ő legalább bólintana, vagy hümmögne kicsit.

Takarítok, mióta az eszemet tudom. Szeretek takarítani, már gyerekkoromban is az volt a kedvenc foglalatosságom. Lepakoltam a könyveket, porronggyal áttöröltem mindegyiket, aztán szépen vissza, sorban. Anyáméknak nem voltak útikönyvei, sose ábrándoztam tengerpartokról, egzotikus szigetekről. Ausztráliáról is csak annyit tudtam, hogy ott laknak a koalák. Nekem a takarítás nem teher, amíg súrolom a folyosót, vagy vakarom a vízkövet a csaptelep körül, annyi mindenre gondolhatok.

De mostanában mégse gondolok másra, csak arra a fehér homokos partra ott a képen, mondhatnám, hogy amíg ébren vagyok, ez a kép jár az eszemben És én elég sokáig vagyok ébren, mert a rendes műszak után még elmegyek takarítani maszekba az üzemi főnökök feleségének, minden hétköznapra jut belőlük egy-egy, szombaton meg a polgármesterékhez megyek, itt a falumban. Évek óta csinálom ezt. Van otthon egy kis tévé, nem jut rá időm, örülök, ha bezuhanok az ágyba, fáj a kezem, a csuklóm, fáj mindenem. De mielőtt még bezuhanok, előveszem a nagymamám régi teafüves dobozát, festett halványpiros rózsák vannak rajta, a teteje megkopott már, a fedele is csak csikorogva nyílik. Abba teszem bele a maszek pénzt, minden este. Eddig a gyerek taníttatására gyűjtöttem, és jól tettem, mert egyetemet végzett, remek állása van, sok boldogságot ad nekünk, főleg, hogy a saját lábán áll. Néha még rátukmálok egy kis zsebpénzt, szabadkozik, hogy nem kell, ő tényleg megáll a saját lábán, de azért jólesik néha-néha adni még.

Most már a homokra gyűjtök. Legalábbis ezt szoktam mondani a férjemnek, amikor kérdezi, miért nem veszünk nagyobb tévét, vagy miért nincs nekem új ruhám, miért a húsz évvel ezelőttiben járok. A válaszomon mindig felkacag, hogy ugyan már, miféle homok kerülhet olyan sokba, amiért évekig kell minden nap házaknál takarítani, de én csak annyit felelek, hogy fehér homok lesz majd ebből egyszer, fehér, mint a mennyország.