Harminc év múltán megfordult a tendencia: most a magyarok szállták meg Németországot. 1989 szeptemberére az NDK sok tízezer polgára gyűlt össze Magyarországon. Mind abban bíztak, hogy ezen az úton eljuthatnak nyugatra, és nem is csalatkoztak. A határnyitás nyomán elindulhattak egy jobbnak vélt élet felé.
Erre emlékeztek most méltó módon Berlinben, ezért hívták meg nagy számban a hivatalos Magyarország képviselőit is. A németek ugyanis kezdettől hálásak a magyaroknak azért, amit egykor tettek, és a jelek szerint nem is felejtenek. Így történhetett, hogy most az akkori történelmi tett dicsfényében sütkérezhettek a jelenlegi hatalom prominensei.
Jogos volt az ünneplés. És az is, hogy a beszédekben a két ország nagy múltú és napjainkban is egyre fejlődő együttműködését említették. Az sem véletlen, hogy mindezt az aktualitások, az európai szövetségi rendszer megújítása szempontjából értékelték. Majdnem minden rendben is volt.
Igaz, a „másik oldalon” állókat ilyenkor (sem) szokás emlegetni, de azért nem illene megfeledkezni azokról az egykori politikusokról, akik nélkül nem lett volna határnyitás. Wolfgang Schäuble, a német szövetségi parlament (Bundestag) elnöke ugyan felidézte, hogy akkor még a megszálló szovjet katonák is itt voltak, tehát nem kis bátorságra volt szükség, hogy a Varsói Szerződés egyik tagállama szüneteltesse egyik szövetségesével – az NDK-val – korábban kötött megállapodása néhány paragrafusát. Miáltal a keletnémetek tovább mehettek. Azt már sem ő, sem mások nem említették, hogy Németh Miklós akkori miniszterelnök előre megszerezte a lépésekhez a szovjet vezető, Mihail Gorbacsov jóváhagyását. Ugyanő állapodott meg Kohl kancellárral a határnyitásról. Lehetett volna még emlegetni más magyar politikusokat is, Horn Gyula külügyminisztert, Kovács László államtitkárt, meg két – névrokon – Horváth Istvánt, a belügyminisztert, valamint a bonni nagykövetet, akiknek mind fontos szerepük volt a történtekben. És a történelemben.
De ez most már úgy látszik nem érdekes. Csak a dicsfény, ami a maiakra vetül.